Nathaniel Hawthorne: A hóember

15 január 2012

– Gyermeki csoda –

Egy hideg téli nap délutánján, amikor a hosszú vihar után jeges ragyogással sütött ki a nap, két gyermek engedélyt kért az anyjától, hogy kifuthassanak játszani a frissen hullott hóba. A nagyobbik gyermek kislány volt, akit gyöngéd és szerény természete miatt és azért is, mert nagyon szépnek tartották, a szülei és közeli ismerősei Ibolyának szólítottak. Az öccsét viszont Bazsarózsának nevezték, mivel széles és kerek arcocskája úgy rózsállott, hogy mindenkinek napsütés meg nagy piros virágok jutottak róla az eszébe. E két gyermek apja, bizonyos Lindsey úr – ezt fontos megjegyeznünk -, kiváló, ám rendkívül prózai ember volt, vaskeres­kedő, aki szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy mindent, ami elébe kerül, az úgynevezett józan ész szemszögéből vizsgáljon. Volt olyan melegszívű, mint bárki más, de a kobakja, az olyan kemény és áthatolhatatlan, s ezért talán éppoly üres, akár valamelyik vasfazeka, melyet foglalkozása folytán árusított. Az anya jellemében ezzel szemben volt némi költői vonás, valami átszellemült szépség – afféle törékeny, harmatos virág, mely fantáziadús ifjúsága talajából sarjadt ki, és tovább élt a házasélet s az anyaság poros valóságában is.

Egyszóval, mint mesélni kezdtem, Ibolya és Bazsarózsa kérlelték édesanyjukat, engedje ki őket játszani a friss hóba; mert amilyen zord és lehangoló látvány volt a szürke égből alá­peregve, olyan vidám képet nyújtott most, hogy a nap rásütött. A gyermekek városban éltek, és nem volt tágasabb játszóterük, mint a ház előtti kis kert, melyet fehér kerítés választott el az utcától, egy körtefa és két-három szilvafa árnyékolt, és közvetlenül a nappali ablaka előtt rózsabokrok díszítettek. De a fák és bokrok most csupaszok voltak, és ágaikat könnyű hóréteg borította, mint afféle téli lombozat, s itt-ott jégcsap csüngött rajtuk gyümölcs gyanánt.

– Jól van, Ibolya, jól van, kis Bazsarózsám – mondta a jó édesanya -, kimehettek és játszhattok a friss hóban.

A derék hölgy jó melegen bebugyolálta kis drágáit gyapjúujjasba meg vattázott kabátba, nyakukra gyapjúsálat tekert, és a kicsiny lábakra egy-egy pár csíkos kamáslit húzott, a kezükre pedig bolyhos egyujjas kesztyűt, majd mindkettejük arcára csókot nyomott mintegy varázsszer gyanánt, hogy távol tartsa tőlük Fagy Apót. Ugrabugrálva szaladt ki a két gyermek a szabadba, egyenest egy jókora hófúvás kellős közepébe, amelyből Ibolya úgy bukkant elő, mint egy hósármány, a kis Bazsarózsa pedig viruló arccal evickélt ki. És azután milyen pompásan mulattak! Aki elnézte őket, amint a téli kertben szökdécseltek, azt hihette, hogy a sötét és kegyetlen vihar csupáncsak azért zúdult a Földre, hogy Ibolyának és Bazsarózsának új játékszere legyen, és őket kettőjüket úgy alkotta meg a Teremtő, hogy akárcsak a hósármá­nyoknak, a hóförgetegben teljék kedvük, meg a földre terített fehér lepelben.

Végül, miután marékszámra dobálták egymásra a havat, Ibolya, szívből kacagva Bazsarózsa külsején, új ötlettel állt elő.

– Pontosan úgy festesz, mint egy hóember, Bazsarózsa – mondta -, csak az arcod ne lenne olyan piros. Erről jut eszembe! Csináljunk hóembert, egy kislányt hóból, ő lesz a kishúgunk, és egész télen velünk fog szaladgálni és játszani. Hát nem csodás lesz?

– De igen – lelkendezett Bazsarózsa, már amennyire beszélni tudott, mert még nagyon kicsi fiúcska volt. – Az csodás lesz! És a mama is látni fogja.

– Igen – válaszolt Ibolya -, mama is látni fogja az új kislányt. Csak nehogy behívja a meleg nappaliba; mert, tudod, a mi kis hótestvérkénk nem fogja ám szeretni a meleget.

És a gyerekek tüstént nekifogtak, hogy megépítsék a hóembert, amelyik majd velük futkáro­zik; anyjuk pedig, aki az ablaknál ült, és elkapta egy-két szavukat, nem tudott elnyomni egy mosolyt, amiért olyan komolyan láttak munkához. Úgy látszott, tényleg azt képzelik, hogy a világon semmi nehézséget nem okoz élő kislányt teremteni a hóból. És az igazat megvallva, ha már csodát kell művelni, annak egyetlen módja, hogy ugyanolyan naiv bizakodással kezdjünk a dologhoz, mint ahogy most Ibolya és Bazsarózsa teszi, nem is sejtve, hogy csodatételre készülődnek. Erre gondolt az anya; majd meg arra, hogy az égből frissen hullott új hó remek anyag lehetne új teremtmények létrehozásához, ha nem volna olyan nagyon hideg. Egy pillanatig még elnézte a gyerekeket, gyönyörködött bennük – a kislány korához képest magas, kecses és fürge, s finom bőrének színe egy mókás gondolattal többnek mutatja fizikai valóságnál; Bazsarózsa viszont inkább széltében terjeszkedik, mint hosszában, és kurta, tömzsi lábain úgy gurul előre, mint egy elefántbébi, ha nem is egészen akkora. Aztán az édesanya folytatta munkáját. Hogy mit, már elfelejtettem; mindenesetre vagy selyem főkötőt hímzett Ibolyának, vagy zoknit stoppolt a kis Bazsarózsa kurta lábára. Hanem azért nem állta meg, hogy újra meg újra az ablak felé ne forduljon, és meg ne nézze, hogyan haladnak a gyerekek a hóemberrel.

Valóban roppant kedves látványt nyújtott az a két vidáman szorgoskodó csöppség! Hát még azt milyen nagyszerű volt látni, mennyi hozzáértéssel és ügyességgel végzik a dolgukat! Az irányítást Ibolya vállalta magára, utasításokat adott Bazsarózsának, ám a hóalak kényesebb részeit saját finom kacsóival formázta meg. Valójában úgy tűnt, mintha nem is a gyerekek építenék, hanem magától nőne fel a kezük alatt, miközben játszadoznak körülötte, és csacsog­nak róla. Édesanyjuk csodálkozva szemlélte a dolgot; s minél tovább nézte, annál nagyobb lett az álmélkodása.

„Milyen rendkívüli gyerekeim vannak! – gondolta az anyai büszkeség mosolyával, s magamagát is megmosolyogva, amiért olyan büszke rájuk. – Melyik gyerek tudna még ilyen találó kislányalakot formálni a hóból első próbálkozásra? Nahát! De most be kell fejeznem Bazsarózsa új ködmönkéjét, mert holnap eljön a nagyapja, és azt akarom, hogy takaros legyen a kis lurkó.”

Felvette hát a ködmönt, és hamarosan úgy belemerült a tűforgatásba, mint a két gyermek odakinn a hóemberformázásba. Hanem azért a ruhaszegélyen át- meg átbújó tűvel való vesződséget könnyűvé és boldoggá varázsolta Ibolya és Bazsarózsa behallatszó vidám csacsogása. Egész idő alatt beszélgettek, a nyelvük éppoly fürge volt, mint a lábuk és a kezük. Az édesanya legfeljebb időközönként hallotta tisztán, mit beszélnek, de az a kellemes benyomása volt, hogy igen szeretetteljes hangulatban vannak, remekül szórakoznak, és a hóembercsinálás nagyszerűen halad. Olykor-olykor azonban, amikor Ibolya és Bazsarózsa felemelték a hangjukat, olyan érthetően csendült minden szavuk, mintha ott beszélgettek volna a nappaliban, ahol az anya ült. Ó, milyen édes visszhangra találtak szavaik az anyai szívben, pedig különösebben bölcs vagy csodálatos dolgokat nem is mondtak!

De hát mindenki tudja, hogy az anyák inkább a szívükkel hallanak, semmint a fülükkel, és sokszor gyönyörködnek égi zeneszóban, amikor mások semmi hasonlót nem hallanak.

– Bazsarózsa, Bazsarózsa! – kiáltott Ibolya az öccse után, aki a kert másik végébe ment. – Hozzál friss havat! A legtávolabbi sarokból, Bazsarózsa, ahol nem tapostuk össze. Abból akarom megformázni a mi kis hóhúgocskánk keblét. Tudod, ennek a testrésznek olyan tiszta fehérnek kell lennie, mint a hó, ahogy az égből lehullott!

– Hozom, Ibolya! – felelte éles, de azért nagyon édes kis hangján Bazsarózsa, míg a letaposott hóbuckák közt visszaevickélt. – Itt a hó a húgocskánk keblére! Juj, Ibolya, hogy milyen gyö-nyö-rű máris!

– Igen – mondta elgondolkozva, csendesen Ibolya -, a mi kis hótestvérkénk csakugyan szép. Nem is gondoltam, Bazsarózsa, hogy ilyen aranyos kislányt tudunk csinálni.

Az anya, miközben hallgatta őket, arra gondolt, milyen ideillő és pompás jelenet lenne, ha egyszer csak tündérek vagy még inkább: angyalkák szállnának alá a Paradicsomból, láthatat­lanul együtt játszanának az ő kicsikéivel, és segítenének nekik megformálni a hóembert, egy égi kisded vonásait varázsolva az arcára! Ibolya és Bazsarózsa észre sem vennék halhatatlan játszótársaikat – csak azt látnák, hogy egyre szebb lesz a hóember a kezük alatt, és azt hinnék, hogy ők csinálták az egészet.

„Ha a halandó gyerekek közül valaki, hát az én kislányom és kisfiam ilyen játszótársakat érdemelnének!” – mondta magában az anya; aztán megint megmosolyogta saját anyai büszkeségét.

Hanem az ötlet megragadta a képzeletét; ki-kitekintett az ablakon, arról álmodozva, hogy hátha meglátja az aranyhajú égi gyermekeket, amint együtt szórakoznak az ő aranyhajú Ibolyájával és ragyogó arcú Bazsarózsájával.

Ezután pár percig csak a buzgó és komolykodó, de elmosódott gyermekhangok hallatszottak, amint Ibolya és Bazsarózsa boldog egyetértésben ügyködött. Szemlátomást Ibolya volt továbbra is a hangadó, míg Bazsarózsa inkább segédmunkásként tett-vett, szállította nővé­rének távolról-közelről a havat. Hanem azért nyilván a kis csibész is értette a dolgát!

– Bazsarózsa, Bazsarózsa! – kiáltotta Ibolya, mert az öccse megint a kert másik végében volt. – Szedd le nekem azokat a puha hófüzéreket a körtefa alsó ágairól! Felkapaszkodhatsz a hóbuckákra, Bazsarózsa, onnan könnyen eléred. Szükségem van rájuk, hogy fürtöket csináljak a hótestvérkénk fejére!

– Nesze, Ibolya – ragyogott a kisfiú. – Vigyázz, el ne törd őket. Jól van! Jól van! Juj, de szép!

– Hát nem aranyos? – mondta Ibolya roppant elégedetten. – És most keressünk apró, fényes jégdarabkákat, azokból lesz a szeme ragyogása. Mert még nincs ám készen. Majd nagyot néz a mama, hogy milyen gyönyörű, papa meg azt fogja mondani: „Ugyan, badarság! Gyertek be a hidegről!”

– Szóljunk a mamának, hogy nézzen ki – mondta Bazsarózsa; mire víg kiabálásba fogtak. – Mama! Mama!! Mama!!! Nézz csak ki, nézd meg, milyen aranyos kislányt csinálunk!

Az anya letette egy pillanatra a munkáját, és kinézett az ablakon, de a nap történetesen – mivel ez volt az év egyik legrövidebb napja – már csaknem a látóhatár alá csúszott, úgyhogy hanyatló sugarai ferdén a derék hölgy szemébe tűztek. A fény elvakította, ezt jól értsék meg, s így nem látta tisztán, mi is van a kertben. Hanem a nap és a friss hó kápráztató ragyogásán át is ki tudott venni egy kis fehér alakot, mely csodálatos módon hasonlított emberi lényre. És ott látta Ibolyát és Bazsarózsát is az anya – valójában inkább őket nézte, mint a hóembert -, látta a két gyermeket, akik még javában munkálkodtak. Bazsarózsa hordta a friss havat, Ibolya pedig felrakta a készülő alakra olyan szakértelemmel, mint a szobrász az agyagot szobrára. Az anya, ha homályosan látta is a hógyermeket, rögtön arra gondolt, hogy soha még hóembert ilyen ügyesen nem építettek; és soha két ilyen aranyos építőmestert, mint az ő kislánya meg kisfia!

„Mindent jobban csinálnak, mint a többi gyerek – mondta magában önelégülten. – Nem csoda, hogy a hóemberépítéshez is jobban értenek!”

Ismét munkához látott, és sietett vele, ahogy csak tudott, mert hamarosan bealkonyul, és Bazsa­rózsa ködmöne nincs még kész, pedig nagyapát a kora reggeli vonattal várják. Sebesebben, egyre sebesebben forgatta hát a tűt. A gyerekek szintoly szorgosan folytatták munkájukat a kertben, s az anya fülelt, ha csak el tudott kapni egy-egy szót. Mulattatta, hogy gyermeki képzeletüket mint foglalkoztatja s ragadja magával az, amit csinálnak. Láthatólag biztosra vették, hogy a hógyermek együtt szaladgál és játszik majd velük.

– Milyen helyes kis játszótársunk lesz egész télen! – lelkendezett Ibolya. – Remélem, papa nem fog attól félni, hogy náthát kapunk tőle! Ugye, nagyon fogod szeretni, Bazsarózsa?

– Ó, nagyon! – kiáltotta Bazsarózsa. – Majd megölelem, szorosan magam mellé ültetem, és megitatom a meleg tejemből!

– Azt már nem, Bazsarózsa! – felelte nagy bölcsen Ibolya. – Azt nem lehet. Hótestvérkénknek megártana ám a meleg tej! Az ilyen hóemberkék, mint ő, egyebet nem esznek, csak jégcsapot. Nem, nem, Bazsarózsa: nem szabad neki semmi meleget adnunk!

Egy-két percnyi csend következett, mert Bazsarózsa, akinek a lába fáradhatatlan volt, ismét a kert másik végébe zarándokolt. Hirtelen felkiáltott Ibolya, hangosan és örvendezve:

– Ide nézz, Bazsarózsa! Gyere gyorsan! Egy fénysugár esett húgocskánkra abból a rózsaszínű felhőből, és a pír megmaradt az arcán! Hát nem gyönyörű?

– Igen; gyö-nyö-rű! – felelte Bazsarózsa, mindhárom szótagot nyomatékosan ejtve ki. – Juj, Ibolya, nézd csak a haját! Mint az arany!

– Hát persze – mondta Ibolya nyugodtan, mintha ez nagyon természetes volna. – Tudod, ez a szín azokból az arany felhőkből jön, amelyeket ott látunk fenn az égen. Mindjárt kész is lesz. De az ajkát nagyon pirosra kell csinálni, hogy pirosabb legyen, mint az arca. Bazsarózsa, attól talán piros lesz, ha mind a ketten megcsókoljuk!

Az édesanya pedig két kis cuppanást hallott, ahogy a gyerekek a hóember fagyos száját megcsókolták. Hanem amikor az ajkak ettől sem lettek elég pirosak, Ibolya azt javasolta, hogy a hógyermek csókolja meg Bazsarózsa pirosló orcáját.

– Gyere, hótestvérke, csókolj meg! – kiáltotta Bazsarózsa.

– Így ni! Most megcsókolt – szólt Ibolya -, és szép piros lett az ajka. És el is pirult egy kicsit!

– Juj, de hideg csók volt! – kiáltott fel Bazsarózsa.

S ekkor fuvallat kélt, a tiszta nyugati szél végigsöpört a kerten, és bezörgetett a nappali ablakain. Olyan téli hideget lehelt, hogy az anya már-már megkocogtatta gyűszűs ujjával az ablaküveget, hogy behívja a két gyereket, amikor mindketten egyszerre kiabálni kezdtek neki valamit. Hangjuk nem árulkodott meglepetésről, bár nyilvánvalóan nagyon izgatottak voltak; inkább úgy tűnt, hogy szívből örvendeznek valami eseménynek, ami az imént történt, de amit várva vártak, amire mindvégig számítottak.

– Mama! Mama! Elkészültünk a hótestvérkénkkel, és most már együtt szaladgál velünk a kertben!

„Milyen élénk fantáziájú gyerekeim vannak! – gondolta az anya, mialatt az utolsó öltéseket végezte Bazsarózsa ködmönén. – És furcsa, hogy engem is majdnem olyan gyermekké változtatnak, amilyenek ők maguk! Szinte már én is elhiszem, hogy a hóember valóban megelevenedett!”

– Édesmama! – kiáltotta Ibolya. – Kérlek, nézz ki, meglátod, milyen aranyos játszótársunk van!

Az anya, akit ilyen szépen kérleltek, nem késlekedhetett tovább, kipillantott. A nap már alá­bukott, de ragyogásának gazdag visszfényét otthagyta a bíbor és arany felhők között, amelyek olyan fenségessé teszik a téli naplementéket. Nem villogott, nem vakított azonban semmi, sem az ablaküveg, sem a hó, úgyhogy a derék hölgy most végigpillanthatott a kerten, és láthatott benne mindent és mindenkit. És mit gondolnak, mit látott? Ibolyát és Bazsarózsát, termé­szetesen, két édesgyermekét. Ó, de kit vagy mit látott még? Nos, akár hiszik, akár nem, egy apró leányalakot, talpig fehérben, pirosra csípett arccal és aranyszínű fürtökkel, amint ott játszadozott a kertben a két gyermekkel! A kislány idegen létére láthatólag olyan jóban volt Ibolyával és Bazsarózsával, mintha csak egész rövidke életükben játszótársak lettek volna. Az anya azt gondolta magában, hogy biztosan valamelyik szomszéd kislánya lesz az, aki – meglátván Ibolyát és Bazsarózsát a kertben – átszökött játszani hozzájuk. Ezzel a kedves hölgy az ajtóhoz lépett, hogy beinvitálja a kis szökevényt a kényelmes nappaliba; most ugyanis, hogy a napfény eltűnt, kezdett nagyon hideg lenni odakinn.

Ám amikor kinyitotta az ajtót, egy pillanatra megtorpant a küszöbön, habozott, hogy behívja-e a gyermeket, vagy egyáltalán megszólítsa-e. Voltaképpen majdnem kételkedett benne, hogy csakugyan igazi gyermeket lát-e, vagy csupán egy könnyű hógomolyt, amit ide-oda görget a kertben a metsző hideg nyugati szél. Annyi bizonyos, hogy volt valami igen sajátságos a kis idegen külsejében. A környék gyerekei közül a derék hölgy egyre sem emlékezett, akinek ilyen szűzi fehér, halvány rózsaszínben játszó orcája s a homloka és az arca körül ilyen repdeső aranyfürtjei lettek volna. Ami meg a ruháját illeti, mely tiszta fehér volt, és libegett a szélben, ilyet józan asszony nem adott volna a gyerekére tél derekán, ha kiereszti játszani. A szerető és gondos anya megborzongott, ha csak rápillantott az apró lábakra, melyeken az égvilágon semmi egyéb nem volt, csak egy nagyon vékony fehér papucs. Bármilyen lengén volt is öltözve, a gyermeket láthatólag csöppet sem zavarta a hideg, oly könnyedén táncolt a havon, hogy lába alig hagyott nyomot a fehér felületen; Ibolya csak nehezen tudott lépést tartani vele, Bazsarózsa pedig rövid lábaival lemaradt mögöttük.

Egyszer játék közben az idegen gyermek Ibolya és Bazsarózsa közé került, és mindkettőjüket kézen fogva, vidáman szökellt előre, azok meg vele tartottak. Ám Bazsarózsa szinte azonnal elhúzta a kis kezét, és dörzsölgetni kezdte, mintha a hidegtől elzsibbadtak volna az ujjai; közben Ibolya is kiszabadította magát, bár nem olyan hirtelen, és komolyan megjegyezte, hogy jobb, ha nem fogják egymás kezét. A fehér ruhás hölgyike egy szót sem szólt, csak táncolt fel-alá vígan, mint azelőtt. Ha Ibolya és Bazsarózsa nem óhajt vele játszani, éppoly megfelelő játszótársra talál ő a fürge és hideg nyugati szélben, amely ide-oda fújja a kertben, és úgy bánik vele, mintha már régi barátok lennének. Az anya pedig csak állt a küszöbön, és csodál­kozott, hogyan emlékeztethet egy kislány ennyire valami hógörgetegre, vagy egy hógörgeteg hogyan hasonlíthat ennyire egy kisleányra.

Odakiáltott Ibolyának, és súgva megkérdezte:

– Ibolya, drágaságom, mi a neve ennek a gyermeknek? Itt lakik a közelben?

– De hisz, édesmama – felelte Ibolya, és felnevetett a gondolatra, hogy az anyja nem képes felfogni ilyen egyszerű dolgot -, ez a mi hótestvérkénk, akit most csináltunk!

– Igen, mamácska – szaladt Bazsarózsa is az anyjához, és bizalommal nézett fel az arcába -, ez a mi hóemberünk! Hát nem helyes kis gyerek?

Ekkor egy raj hósármány suhant feléjük a levegőben. Ibolyát és Bazsarózsát nagyon is természetes módon elkerülték. Viszont – és ez furcsának tűnt – egyenesen a fehér ruhás gyer­mekhez szálltak, élénken csapkodtak a feje körül, a vállára szálltak, mintha régi ismerősként köszöntenék. Szemlátomást a gyermek is éppúgy megörült a madárkáknak, Télapó unokáinak, mint azok neki, és üdvözlőleg feléjük nyújtotta mindkét kezét. Azok valamennyien le akartak szállni a két tenyerére, a tíz kicsi ujjára, lelökdösték egymást, apró szárnyaikkal őrülten csapkodtak. Egy aranyos madárka vigyázva a keblére telepedett; egy másik az ajkához értette csőrét. Olyan boldogan röpdöstek, és láthatólag annyira elemükben érezték magukat, mintha csak a hóförgeteggel kergetőznének.

Ibolya és Bazsarózsa nevetve figyelték a kedves látványt, mivel ők is csaknem annyira élvez­ték új játszótársuk mulatságát az apró szárnyas látogatókkal, mintha maguk is részt vennének benne.

– Ibolya – szólt az anya végképp megzavarodva -, mondd meg nekem az igazat, tréfán kívül. Ki ez a kislány?

– Édes mamácskám – nézett nagy komolyan az arcába Ibolya, és láthatólag meglepődött, hogy további magyarázatra van szükség -, hiszen már őszintén megmondtam, kicsoda. A mi kis hóemberünk, amit Bazsarózsával csináltunk. Bazsarózsa is megmondhatja, akárcsak én.

– Igen, mama – bizonygatta Bazsarózsa, pirosló arcocskája csupa komolyság -, ez itt a kis hógyerek. Hát nem aranyos? De a keze, mama, juj, az olyan hideg!

Mialatt a mama javában tétovázott, hogy mit gondoljon és mit tegyen, kicsapódott a kertkapu, és Ibolya meg Bazsarózsa apja jelent meg bő daróckabátban, fülére húzott prémsapkában, kezén jó vastag kesztyűvel. Lindsey úr középkorú férfi volt, széltől kipirult, fagycsípte arcán törődött s mégis boldog kifejezés, mintha egész nap lótott-futott volna, s most örülne, hogy haza­térhet csendes otthonába. Szeme felcsillant felesége és gyermekei láttán, bár egy-két meg­lepett szó akaratlanul is elhagyta ajkát, amikor az egész családot kinn találta a szabadban ilyen zord időben, méghozzá napnyugta után. Ő is észrevette a kis fehér idegent, aki ott szök­dé­cselt a kertben, mint valami táncoló hógomoly, meg a feje körül repdeső hósármány­csapatot.

– Hát ez meg miféle kislány? – tudakolta a józan eszű atya. – Talán bizony megőrült az anyja, hogy kiengedi ilyen zord időben, mint ez a mai, abban az egy szál lenge fehér ruhában és vékony papucsban?!

– Édes jó uram – mondta a felesége -, én sem tudok róla többet, mint te. Talán valamelyik szomszéd gyereke. A mi Ibolyánk és Bazsarózsánk azt állítja – tette hozzá, kinevetve magát, amiért elismétli a képtelen mesét -, hogy nem egyéb ő, mint a hóember, amelyet együtt csináltak csaknem egész délután.

Azzal az anya odapillantott, ahol a gyerekek hóembere készült. Mekkora volt a meglepetése, mikor észrevette, hogy a szorgos munkának semmi látszata nem maradt! Hóembernek, összehordott hókupacnak se híre, se hamva, sehol semmi, csupán néhány apró lábnyom az üres hely körül!

– Hát ez igazán furcsa! – szólt az anya.

– Mi furcsa, drága anyácskám? – kérdezte Ibolya. – Édesapa, hát nem érted, mi történt? Ez itt a mi hóemberünk, amit Bazsarózsával csináltunk, mert szerettünk volna egy játszótársat. Nem igaz, Bazsarózsa?

– De igen, papa – mondta a piros arcú Bazsarózsa. – Ez a mi kicsi hótestvérkénk. Hát nem gyö-nyö-rű? De olyan hideg puszit adott!

– Ugyan már, badarság, gyerekek! – kiáltotta a derék, jóravaló apa, aki, mint már említettük, fölöttébb józan szemmel nézett mindent. – Még hogy hóból csináltatok élőlényt! Gyerünk, asszony, ez a kis idegen egy percig sem maradhat kinn tovább ebben a zord hidegben. Bevisszük a nappaliba; te meg adsz neki vacsorára meleg tejet és kenyeret, és amennyire csak tudod, kényelembe helyezed. Közben én tudakozódom a szomszédoknál, és ha szükséges, kidoboltatom a kisbíróval, hogy elveszett gyereket találtunk.

Így szólván, eme derék és igen jószívű férfiú elindult a kis fehér leányka felé a lehető legjobb szándékkal, de Ibolya és Bazsarózsa két oldalról a kezébe kapaszkodott, és úgy könyörgött neki, ne kényszerítse bejönni a gyermeket.

– Édesapám – kiáltotta Ibolya, elállva az útját -, én igazat mondtam! Ez a mi kis hóleánykánk, és csak addig él, amíg a hideg nyugati szelet lélegzi. Ne erőltesd be a meleg szobába!

– Igen, apa – kiabálta Bazsarózsa is, lábacskájával toppantva, mert annyira szívén viselte a dolgot -, ez csak egy kicsi hógyerek! Nem fogja szeretni a forró tüzet!

– Badarság, gyerekek, badarság, badarság! – kiáltotta az apa, bosszankodva is, nevetve is csemetéi látszólag buta makacsságán. – Fussatok be a házba, de rögtön! Késő van már idekinn játszani. Én meg máris gondjaimba veszem ezt a kislányt, különben megfagy!

– Uram, édes egy uram – szólt halkan a felesége, mert alaposan szemügyre vette a hógyer­meket, és még inkább megzavarodott -, van ebben az egészben valami rendkívüli. Talán bolondosnak fogsz gondolni, de… nem lehet-e, hogy valami láthatatlan angyalt idevonzott az a gyermeki bizalom, az a jóhiszeműség, amivel gyermekeink a vállalkozásukba fogtak? Nem tölthette-e vajon öröklétének egyetlen óráját ezekkel az ártatlanokkal játszadozva? És íme az eredmény, amit mi csodának nevezünk. Ne, ne! Ne nevess ki; magam is belátom, bolond egy gondolat!

– Drága kis feleségem – kacagott szívből a férj -, te éppolyan gyerek vagy, mint Ibolya és Bazsarózsa.

És bizonyos értelemben az is volt, mert egész életén át megőrizte szívében a gyermeki bizalmat és hitet, amely tiszta és áttetsző maradt, mint a kristály; és ezen az átlátszó közegen át nézve mindent, sokszor mély igazságokat látott meg, de mások csak nevettek az efféle ostobaságokon és képtelenségeken.

Ekkor azonban a jószívű Lindsey úr kilépett a kertbe, kiszakította magát a két gyermek kezei közül, bár az éles hangocskák elkísérték, kérlelve, hogy hagyja kinn a hógyermeket, hadd élvezze a hideg nyugati szelet. Amint közeledett a kis fehér alakhoz, a hósármányok fel­rebben­tek. A fehér leányka is hátrább szökkent, a fejét rázva, mintha azt mondaná: – Kérlek, ne nyúlj hozzám! -, és mintha csak incselkedve csalná a férfit a legmélyebb hóba. Egyszer a jóember megbotlott, és arcra vágódott, s mikor feltápászkodott, a durva posztókabátjára tapadt hótól maga is olyan téliesen fehér lett, mint egy jókora hóember. Közben néhány szomszéd, aki meglátta az ablakából, a fejét törte, mi lelheti szegény Lindsey urat, hogy űzőbe vesz a kertjében egy hógomolyt, melyet ide-oda görget a nyugati szél! Végül sok vesződség árán sikerült a kis idegent egy sarokba szorítania, ahonnan már nem szökhetett meg előle. A felesége végignézte az egészet, és a sűrűsödő alkonyaiban ámultan figyelte, hogy csillog-villog a hógyermek, mint borít fénybe maga körül mindent; és a sarokba szorítva valósággal ragyog, mint egy csillag! Méghozzá valamiféle fagyos sziporkázással, mint a jégcsap holdvilágnál. A feleség különösnek találta, hogy a jó Lindsey úr semmi rendkívülit nem vesz észre a hógyermek külsejében.

– Gyere, te fura kis jószág! – kiáltotta a derék apa, és megragadta a gyermek kezét -, végre meg­vagy, most majd kényelembe helyezlek, hiába ellenkezel. Jó meleg, vastag gyapjúzoknit húzunk a dermedt lábacskádra, és kapsz jó vastag kendőt, amibe beburkolózhatsz. Ezt a sze­gény kis fehér orrot, attól tartok, megcsípte a fagy. De majd rendbe hozzuk. Gyere csak befelé.

És hidegtől kivörösödött eszélyes ábrázatán legjóindulatúbb mosolyával eme jó szándékú férfiú kézen fogta a hógyermeket, és a ház felé vezette. Az lankadtan, kelletlenül követte: a sziporkázó ragyogás tovatűnt róla, s míg az imént még fényes, fagyos, csillagos estét idézett, mikor bíbor derengés ül a hideg horizonton, addig most olyan szomorúnak és bágyadtnak látszott, mint maga az olvadt hó. Ahogy a nyájas Lindsey úr felvezette a lépcsőn a bejárathoz, Ibolya és Bazsarózsa apjuk arcába bámultak – szemük csupa könny, a könnycseppek jéggé fagynak, mielőtt még legördülhetnének az arcukon -, és ismét könyörgésre fogták, ne vigye be apjuk a hóembert a házba.

– Ne vigyem be?! – kiáltott fel a jószívű ember. – Hiszen ti megőrültetek, kis Ibolyám, tisztára megőrültetek, kicsi Bazsarózsám! Hiszen máris úgy kihűlt, hogy a kezétől szinte megfagy a tenyerem, pedig vastag a kesztyűm. Azt akarjátok, hogy holtra fagyjon?

A felesége, mialatt ő felfelé jött a lépcsőn, még egy hosszú, kutató, már-már áhítatos pillantást vetett a kis fehér idegenre. Nem is tudta, álmodik-e vagy sem, amikor a gyermek nyakán felfedezni vélte Ibolya ujjainak halvány lenyomatát. Úgy látszott, mintha Ibolya, miközben a hóembert formázta, gyöngéden megpaskolta volna, és az ujjai nyomát elfelejtette volna egészen elsimítani.

– Végtére is, férjuram – mondta az anya, visszakanyarodva az elképzeléséhez, hogy az angya­lok éppoly boldogan játszanának Ibolyával és Bazsarózsával, mint ő maga -, végtére is csak­ugyan nagyon hasonlít egy hóemberre! Én el is hiszem, hogy hóból van!

A hógyermeket megcsapta a nyugati szél fuvallata, s most megint úgy tündöklött, mint egy csillag.

– Hóból! – ismételte a jó Lindsey úr, átrángatva vonakodó vendégét barátságos otthona küszöbén. – Nem csoda, hogy úgy fest, mintha hóból lenne. Félig megfagyott szegényke! De a tűz melege majd rendbe hozza!

És további szószaporítás nélkül, a lehető legjobb szándékkal vezette be jószívű és józan gondolkodású barátunk a kis fehér leánykát – aki csak lankadt, lankadt, lankadt, egyre jobban – a fagyos levegőről a meghitt nappaliba. Izzó antracittal színig megrakott Heidenberg-kályha árasztott vidám fényt vasajtajának máriaüvegén át, a tetejére tett fazékban izgatottan párállott és bugyborékolt a víz. Fülledt meleg lengte be a szobát. A kályhától legtávolabb eső falon a hőmérő huszonhat fokot mutatott. A nappalit piros függöny, piros szőnyeg díszítette, és ettől a szoba éppoly melegnek látszott, mint amilyennek érződött. A benti meleg és a kinti hideg téli alkony közötti különbség olyan volt, mintha Novaja Zemljáról került volna az ember hirtelen India legforróbb részére, vagy az Északi-sarkról egy kemencébe. Micsoda remek helye lesz itt a kis fehér idegennek!

A józan gondolkodású férfiú letette a hógyermeket a tűzhely előtti szőnyegre, közvetlenül a sistergő és sugárzó kályha elé.

– Most végre jól érezheti magát! – pillantott körül Lindsey úr a kezét dörzsölgetve, a leg­nyájasabb mosolyával. – Érezd magad itthon, gyermekem.

Szomorúan, szomorúan és lankadtan álldogált a kis fehér lányka a kályhaszőnyegen, át- meg átjárta a kályha heve, mint gyilkos kór. Még egyszer sóvárgó pillantást vetett az ablakra, a piros függönyön keresztül kikukkantva a hóval fedett tetőkre, a fagyosan pislákoló csilla­gokra, a hideg éjszaka szikrázó bűvöletébe. A jeges szél megzörgette az ablakot, mintha őt szólítaná. De a hógyermek csak állt ott, lankadtan, a forró kályha előtt.

Ám a józan gondolkodású férfiú nem látott ebben semmi kivetnivalót.

– Rajta, asszony – mondta -, adj rá hamar egy pár vastag harisnyát meg egy gyapjúsálat vagy takarót; aztán szólj Dórának, hogy készítsen neki valami meleg vacsorát, amint a tej felforr. Ti meg, Ibolya és Bazsarózsa, mulattassátok a kis barátnőtöket. Látjátok, milyen kedveszegett szegény, hogy idegen helyre került. Én meg körbejárom a szomszédokat, és megtudakolom, hová való.

Az anya közben elment kendőért, harisnyáért; mert bármilyen kifinomult érzékkel szemlélte is a dolgot, meghajlott most is, mint mindig, férje makacs tárgyilagossága előtt. A két gyermek váltig mondogatta, hogy hótestvérkéjük nem szereti a meleget, a jó Lindsey úr azonban nem törődött háborgásukkal, hanem útnak eredt, gondosan becsukva maga után a nappali ajtaját. Felleghajtója gallérját feltűrte a füléig, úgy lépett ki a házból, de alig ért a kertkapuig, máris visszahívta Ibolya és Bazsarózsa sikoltozása meg a gyűszűs ujj kocogtatása a nappali ablakán.

– Uram! Férjuram! – kiáltotta a felesége, az ablakon át mutatva halálra vált arcát. – Nem szükséges már a gyermek szüleiért menni!

– Ugye megmondtuk, apa! – jajongott Ibolya meg Bazsarózsa, amint Lindsey úr ismét a nap­pa­liba lépett. – De te azért csak behoztad a melegre; és most a mi szegény, drága, gyö-nyö-rű kis hóhugocskánk elolvadt!

És már a gyermekek kedves arcocskája is könnyben úszott; úgyhogy az apjuk, látván, néha milyen különös dolgok történnek ezen a hétköznapi világon, bizony attól kezdett félni, hogy a végén még az ő gyermekei is elolvadnak! Teljes értetlenségében a feleségétől követelt magyarázatot. Az asszony azonban csak annyit tudott válaszolni, hogy amikor Ibolya és Bazsarózsa kiáltozása a nappaliba szólította, ő a fehér leánykának már hűlt helyét találta, azt a kis hókupacot leszámítva, amely, míg bámulta, egészen elolvadt a szőnyegen.

– És látod, ennyi maradt belőle! – tette hozzá, rámutatva a kályha előtt egy tócsára.

– Igen, apa – mondta Ibolya szemrehányó tekintettel a könnyein át. – Csak ennyi maradt a mi aranyos hótestvérkénkből.

– Csúnya papa! – kiáltotta Bazsarózsa toppantva, és – borzadva mondom ki – apró öklét rázva a prózai férfiú felé. – Nem megmondtuk, hogy így lesz? Minek hoztad be?

És máriaüveg-ajtaján át a Heidenberg-kályha mintha Lindsey úrra meredt volna, mint egy vörös szemű démon, diadalmasan élvezve a csínytettet, melyet elkövetett.

Mint láthatják, egyike volt ez ama ritka eseteknek, amelyek néhanapján előfordulnak, amikor is a józan ész csődöt mond. A hóember nem mindennapi története, ha a derék Lindsey úr fajtájába tartozó okosok gyerekes dolognak tartják is, sokféle tanulsággal szolgálhat okulásuk­ra. Ilyen tanulság lehet például, hogy az embereknek, különösen a jóindulatúaknak, kötelessé­gük jól megfontolni, mit tesznek, és mielőtt még emberbaráti céljaikat megvalósítanák, kellően mérjék fel a szóban forgó dolog természetét és minden vonatkozását. Ami az egyik embernek kétségkívül javára válik, az másvalakinek talán jóvátehetetlen kárt okoz; ahogy a nappali melege is megfelelt hús-vér gyermekeknek, így Ibolyának és Bazsarózsának – bár számukra sem volt nagyon egészséges -, addig a szerencsétlen hóembernek a teljes meg­semmisülést jelentette.

De hát hogy lehetne bármire is megtanítani a derék Lindsey úrhoz hasonló nagyokosokat? Tudnak ők mindent – de még mennyire! -, ami csak volt, van, és, minden jövőbeli lehető­séggel számolva, még lehet! És bármilyen természeti jelenség vagy maga a Gondviselés ke­resz­tezze is a számításukat, nem vesznek tudomást róla, még ha az orruk előtt játszódik is le.

– Asszony – szólalt meg Lindsey úr hosszabb hallgatás után -, nézd csak, mennyi havat hoztak be a gyerekek a lábukon! Egész kis tócsa lett belőle a kályha előtt. Kérlek, szólj Dórának, hogy hozzon be törlőruhát, és itassa fel!


(Ford.: Udvarhelyi Hanna)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Nathaniel Hawthorne: A hóember”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)