Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Nathaniel Hawthorne: A szépség művésze

Nathaniel Hawthorne: A szépség művésze

18 szeptember 2011

Egy idősebb férfi sétált az utcán, csinos lányával karonfogva, s a felhős este homályából kijutott a fénybe, amely egy kisebb bolt kirakatából szűrődött ki a járdára. A kiszögellő kirakatban különféle órák függtek, dublé, ezüst- és egy-két aranyóra, számlapjával mind modortalanul hátat fordított az utcának, mintha nem akarnák elárulni a járókelőknek, hány óra van. Odabent a boltban, az ablaktól oldalvást egy fiatalember ült, sápadt, komoly arcával valamilyen kényes szerkezet fölé hajolt, amelyet egy ernyős lámpa erős fénye világított meg.

– Mi a csudán dolgozik ez az Owen Warland? – mormolta magában az öreg Peter Hovenden, immár nyugalomba vonult órás és egykori mestere annak a fiatalembernek, akinek foglalatos­ságán most így eltűnődött. – Min mesterkedhet ez a legény? Az elmúlt fél évben valahányszor elmentem a boltja előtt, mindannyiszor éppily buzgón dolgozott. Még a szokott bolondériáin is túltenne, ha netán a perpetuum mobilén törné a fejét. De azért konyítok annyit mester­ségemhez, hogy lássam, óraalkatrésszel bíbelődik.

– Talán – mondta Annie minden különösebb érdeklődés nélkül – Owen egy újfajta időmérő feltalálásán fáradozik, apám. Leleményes fiú.

– Ugyan, gyermekem! Az ő leleményességével legfeljebb valami haszontalan norinbergi játékszert találhatna fel – válaszolta az apja, akinek Owen Warland szeszélyes lángelméje régebben sok fejfájást okozott. – Ördög vigye el az ilyen leleményességet! Én csak azt köszönhetem neki, hogy a boltomban még a legjobb órákat is tönkretette. A napot is eltérítené pályájáról, s megbolygatná az idő folyását, ha a leleményességéből, mint mondtam, játékszerek feltalálásánál többre is futná.

– Csendesebben, apám! Még meghallja! – suttogta Annie, és megszorította az öregember karját. – Olyan jó a hallása, mint amilyen érzékeny ő maga. És tudod, milyen könnyen megbántódik. Gyerünk innen.

Így aztán Peter Hovenden és Annie lánya szótlanul továbbmentek, mígnem az egyik mellék­utcában egy kovácsműhely nyitott ajtaja előtt újból megálltak. Odabent a tűzhely hol föllobbant és megvilágította a magas, kormos mennyezetet, hol meg csupán a szénnel borított padló egy keskeny sávjára hullt a fénye, aszerint, hogy a fújtató kipréselte-e a levegőt, vagy beszívta nagy bőrtüdejébe. Amikor odabent világos volt, még a műhely legtávolabbi zugában is ki lehetett venni a tárgyakat, a falon lógó patkókat, a homály pillanataiban viszont a tűz mintha csak a végtelen térben pislákolt volna bizonytalanul. Ebben a váltakozó vörös izzásban és sötétségben járkált fel-alá a kovács. Érdemes volt elnézni a fénynek és árnyéknak e festői játéka közepette, ahol lobogó láng viaskodott a sötét éjszakával, mintha mindkettő igyekezett volna a másik fölébe kerekedni. A kovács most egy fehéren izzó vasrudat húzott elő a parázsból, az üllőre fektette, megemelte izmos karját, és csakhamar ezer és ezer szikra pattogott körülötte, kalapácsa alól szerteszóródva a környező homályba.

– Milyen kellemes látvány – jegyezte meg az öreg órás. – Tudom, mit jelent arannyal dolgozni, de mindent egybevéve, aki vassal dolgozik, az ám az igazi munkás. Valóságos dolgokkal foglalkozik. Mit mondasz, Annie lányom?

– Kérlek, apám, ne olyan hangosan – suttogta Annie. – Robert Danforth még meghallja.

– És ha meghallja? – mondta Peter Hovenden. – Csak megismételhetem, hogy jó és egészséges dolog, ha valaki puszta kezére és a valóságra támaszkodhatik, s mint kovács mezítlen, izmos karjával keresi kenyerét. Az órás csak töri a fejét a tengernyi keréken, rontja egészségét és szemét, ahogy én tettem, s élete delén vagy azon valamivel túl saját szakmájában már nem tud dolgozni, másra meg nem alkalmas, ahhoz pedig túl szegény, hogy gondtalanul élhessen, így hát megint csak azt mondom, többet ér a nyers erő. Aztán meg az ilyen ember feje nem jár ostobaságokon! Láttál-e már valaha is kovácsot, aki olyan bolond, mint ez az Owen Warland?

– Ez a beszéd, Hovenden bátyám! – kiáltotta a tűzhely mellől Robert Danforth öblös, mély, vidám hangon, amelytől az egész műhely visszhangzott. – De hogyan vélekedik erről Annie kisasszony? Szerinte bizonyára előkelőbb foglalkozás női órákat összeeszkábálni, semmint patkót vagy rostélyt kovácsolni.

Annie elhúzta apját az ajtótól, nem hagyott időt neki a válaszra.

De most vissza kell térnünk Owen Warland boltjába, hogy elidőzzünk e fiatalember történetén és jellemén, hosszasabban annál, mint amennyi időt Peter Hovenden s talán még Annie lánya is, vagy Owen egykori osztálytársa, Robert Danforth egy ilyen jelentéktelen dologra elfecsé­relni érdemesnek tartana. Owent, mióta csak aprócska ujjai közé kést tudott fogni, egyfajta különleges leleményesség jellemezte, olykor szép alakokat, főként virágokat és madarakat faragott ki fából, olykor meg valamilyen szerkezet rejtett titkainak felfedésére törekedett. De célja mindenkor a szépség volt, nem pedig a hasznos mímelése. Owen az inasgyerekekkel ellentétben sose készített kis szélkereket egy-egy pajta sarkára vagy vízimalmot a szomszédos patak fölé. Akik a fiúban olyasféle sajátságokat fedeztek föl, amelyek, úgy gondolták, közelebbi megfigyelésre érdemesek, olykor feltételezték, hogy a Természetnek azt a szép lendületét igyekszik utánozni, amit a madarak szárnyalása vagy a kis állatok szökellése példáz. És valóban úgy látszott, Owennél a szép szeretetének valamilyen új formájáról van szó, aminek jóvoltából költő, festő vagy szobrász is lehetett volna, s ami éppoly tökéletesen kifinomult, éppoly mentes minden nyers hasznosságtól, mint e művészetek. A közönséges szerkezetek merev, szabályos működése különös undorral töltötte el. Amikor egyszer megmutattak neki egy gőzgépet abban a reményben, hogy a mechanikai elvek iránti ösztönös érzéke kielégülést lel benne, elsápadt, rosszul lett, mintha valami természetellenes dologgal került volna szembe. Elborzadását legalábbis részben a vasalkotmány nagysága és iszonyatos ereje okozta, mert Owen lelkialkata mikroszkopikus természetű volt, kicsiny termetével, ujjainak csodás picinységével és érzékenységével összhangban az apró dolgok vonzották. Nem mintha ezzel a szépérzéke az egyszerű csinosság szintjére süllyedt volna. A szépség eszménye független a nagyságtól, egyaránt megvalósulhat olyan kis méretben, amelyet csak mikroszkóppal vizsgálhatunk, s akkora kiterjedésben, amit a szivárvány ívével mérünk. De a világ Owen Warland lángelméjét a céljaira és alkotásaira jellemző kicsinység miatt még kevésbé tudta értékelni. A fiú rokonai úgy vélték, okosabbat nem tehetnek – s talán valóban ez volt a legokosabb -, mint hogy beadják inasnak egy óráshoz. Azt remélték, furcsa leleményes­sége ily módon szabályos mederbe terelődik, s hasznos célokat szolgálhat.

Azt már említettük, mi volt Peter Hovenden véleménye az inasról. Nem tudott mit kezdeni a legénykével. Igaz, Owen hihetetlenül gyorsan kiismerte magát hivatásának rejtelmeiben, de az órásmesterség igazi célját semmibe vette, lenézte, éppoly kevéssé törődött az idő mérésével, mintha az úgyis az örökkévalóságba olvadna bele. Amíg öreg mesterének keze alatt dolgozott, addig különcködéseit törékeny alkata miatt szigorú utasításokkal és felügyelettel még csak valahogy kordában lehetett tartani, de mihelyt inaséveit letöltötte, s átvette azt a kis boltot, amelyet Peter Hovenden a meggyengült látása miatt kénytelen volt feladni, az emberek egy­kettőre rájöttek: Owen Warland teljesen alkalmatlan arra, hogy a vén, vak Idő apót minden­napos pályáján irányítsa. Még legésszerűbb ötlete az volt, hogy óráit zenélő szerkezettel látta el, s jóvoltából az élet fülsértő disszonanciái melódiában olvadtak fel, és a múló pillanatok a harmónia aranycseppjeiként hulltak a múlt szakadékába. De ha egy családi órát adtak be hozzá javításra – azt a fajta magas, régi órát, amely az emberi lélekkel szinte összeforrva hosszú nemzedékek élettartamát méri -, az öreg számlap elé tizenkét boldog vagy szomorú óra szim­bó­lumaként táncoló figurákat vagy halottas menetet sorakoztatott fel. A fiatal órás ezekkel a szeszélyes ötletekkel teljesen lejáratta magát annál a józan, gyakorlatias néprétegnél, amelynek az a meggyőződése, hogy az idővel nem szabad packázni, akár az evilági haladás és boldogulás, akár a túlvilági életre való felkészülés közvetítő közegének tekintjük. Vevőköre hamarosan megcsappant – ezt a bajt azonban Owen Warland valószínűleg egyenesen szerencsés fordulatnak tartotta, mert amúgy is egyre inkább elmélyedt valamilyen titokzatos foglalatosságba, amely minden tudását és kézügyességét igénybe vette, s amellett lángelméje jellegzetes hajlamainak is táplálékot nyújtott. Ez a tevékenység már hosszú hónapokat emésztett fel.

Amikor Owen Warland észrevette, hogy az öreg órás és csinos lánya az utca félhomályából figyeli, lázas izgalom vett erőt rajta, keze megremegett, úgyhogy nem tudta folytatni a kényes munkát, amellyel foglalatoskodott.

– Annie az! – mormolta. – Még meg sem hallottam apja hangját, már elárulta a szívdobogásom. Ó, hogy ver ez a szív! Ma éjjel már aligha bírom folytatni a munkámat ezen a finom szer­kezeten. Annie! Drága Annie! Szilárddá kell tenned szívemet és kezemet, nem pedig így remegtetned őket, hisz egyedül a te kedvedért küszködöm, hogy a szépség szellemét formába öntsem, mozgásra bírjam. Ó, csillapodj, te dobogó szív! Ha így meghiúsítod fáradozásomat, oly ködös és beteljesületlen álmok jönnek rám, hogy holnap egészen kimerült leszek.

Ahogy újból megpróbált nekilátni a munkájának, nyílt a boltajtó, s ki más lépett be rajta, mint az a derekas férfiú, akit Peter Hovenden a kovácsműhely fényei és árnyai közepette meg­csodált. Robert Danforth egy saját készítésű, különleges kis üllőt hozott, amelyet a fiatal művész nemrégiben rendelt meg nála. Owen megvizsgálta az üllőt, s azt mondta, teljesen megfelel kívánságainak.

– Hát persze – jegyezte meg Robert Danforth, s öblös hangja, akár egy mélyhegedű, teljesen betöltötte a boltot. – A magam mesterségében bárkivel felveszem a versenyt, bár a tiedben bizony gyengécske volnék ilyen öklökkel – tette hozzá nevetve, s hatalmas kezét Owen finom keze mellé rakta. – De hát mit számít ez? Pörölyöm egyetlen csapásában több erő van, mint amennyit te inaskorod óta együttvéve kifejtettél. Nincs igazam?

– Nagyon valószínű – felelte halk, gyenge hangon Owen. – Az erő földi szörnyeteg. Nem tartok igényt rá. Az én erőm, már amennyi van, teljesen lelki jellegű.

– De mondd csak, Owen, min dolgozol? – kérdezte régi iskolatársa ugyanazon a mély hangon, mint az imént. A művész visszariadt e hangtól, kiváltképpen mert a kérdés az ő szemében szent dolgot, képzeletének merész álmát érintette. – Azt beszélik, hogy a perpetuum mobile feltalálásán fáradozol.

– Perpetuum mobile? Ugyan, ostobaság – válaszolta utálkozó mozdulattal Owen Warland, aki hajlamos volt a kisebbfajta zsémbességekre. – Azt nem lehet feltalálni. Ez az álom olyanokat megtéveszthet, akiknek agyát elködösíti az anyag, de engem nem. Amellett ha ez a találmány egyáltalán lehetséges volna, akkor se tartanám érdemesnek megcsinálni, hiszen a titkát olyan célokra fordítanák, amelyeket gőzzel és vízi erővel már most is megvalósítanak. És arra meg nem vágyom, hogy egy újfajta szövőgép felfedezőjeként tiszteljenek.

– Ez valóban mulatságos is volna! – kiáltott fel a kovács oly harsogó nevetéssel, hogy Owen és munkapadján az üvegburák összhangban megrezdültek. – Nem, nem, Owen! A te gyermekeid közül egyetlenegynek se lesz vascsuklója és izomzata. No de nem tartalak fel tovább. Jó éjszakát, Owen, és sok sikert. Ha segítségre van szükséged, mármint arra, hogy a kalapá­csommal egy nagyot vágjak az üllőre, akkor én vagyok a te embered.

És ezzel a vasgyúró újból felnevetett, s kiment a boltból.

– Milyen különös – suttogta Owen Warland, s fejét tenyerébe hajtotta -, milyen különös, hogy minden töprengésem, szándékom, áhítozásom a szépség után, szellemi képességem a meg­teremtésére, e finom, éteri képesség, amelyről ennek a vaskos óriásnak fogalma se lehet, ez mind, mind olyan hívságosnak és meddőnek látszik, valahányszor Robert Danforth az utamba kerül! Ha gyakrabban találkoznék vele, tán bele is őrülnék. Kemény, nyers ereje elhomá­lyosítja, megzavarja szellememet. De a magam módján én is erős leszek, nem hátrálok meg előle.

Egy üvegbura alól elővett egy piciny szerkezetet, és lámpásának fénynyalábjába helyezte. Nagyítóüvegen keresztül tüzetesen megvizsgálta, majd egy finom acélszerszámmal dolgoz­gatni kezdett rajta. De már egy pillanat múlva hátrahanyatlott székében, kezeit összekulcsolta, és tekintetében oly borzalom tükröződött, hogy ettől kicsiny arca ijesztő lett, akár egy óriásé.

– Egek! Mit tettem? – kiáltott fel. – Annak a nyers erőnek a gőze, hatása teljesen megzavart, elhomályosította elmémet. Ez volt az a mozdulat, az a végzetes mozdulat, amelytől kezdettől fogva rettegtem. Mindennek vége, hónapok munkája, életem célja, odavan. Igen, végem van!

Így ült szörnyű kétségbeesésben, mígnem lámpása egyet pislantott, és a Szépség művészére sötétség borult.

Ekként zúzza szét, semmisíti meg a gyakorlatiasság eszméinket, képzeletünk kedves szüle­ményeit, amelyeket értékesebbnek tartunk mindannál, amit az emberek becsülnek. Az eszményi művésznek erős jellemre van szüksége, s ez érzékenységével alig-alig fér össze. Akkor is meg kell őriznie önmagába vetett hitét, ha a tamáskodó világ csupán hitetlenséget tanúsít iránta. Szembe kell szállnia az egész emberiséggel, és mind lángelméje, mind annak céljai szempontjából önmaga tanítványának kell lennie.

Owen Warland ettől a kemény, de elkerülhetetlen próbától egy időre összeroskadt. Néhány tétlen héten át állandóan fejét kezére hajtva üldögélt, úgyhogy a városbeliek nem is igen látták az arcát. Amikor végre mégis a világosság felé fordította fejét, tekintetében valamilyen hideg, gyászos, megnevezhetetlen változást lehetett észlelni. De Peter Hovenden és mindazon értel­mes fők szerint, akik úgy gondolják, hogy az életet, mint valami óraművet, ólomsúlyokkal kell szabályozni, e változás a javára szolgált. Owen most valóban makacs szorgalommal adta át ma­gát mesterségének. Bámulatra méltó látvány volt, amint nagy komolyan vizsgálgatja például egy nagy, régi ezüstóra kerekeit, tulajdonosának örömére, aki azt már olyan régóta hordta zsebében, hogy valósággal a szívéhez nőtt, s ezért féltékenyen vigyázott rá, hogyan bánnak vele. Owen az így megszerzett jó hírének köszönhette aztán, hogy az illetékes szervek megbízták a templom toronyórájának beszabályozásával. Ezt a közérdekű munkát olyan sikerrel végezte el, hogy a kereskedők a tőzsdén elismerték érdemeit, az ápolónő, miközben a betegszobában orvosságot osztott szét, az ő dicséretét zengte, a szerelmes a megbeszélt találka órájában áldotta a nevét, s az egész város hálás volt neki, amiért pontos időben ülhetett ebédhez. Egyszóval nehéz lelki bánatában mindent rendben tartott, nemcsak saját magában, hanem mindenütt, ahol a toronyóra érces kondulását hallani lehetett. Akkori lelkiállapotáról az az önmagában jelentéktelen, de mégis különös körülmény tanúskodott, hogy ha megbízásból ezüstkanalakra nevet vagy kezdőbetűket kellett vésnie, most a lehető legegyszerűbb formában rajzolta ki a megkívánt betűket, nem pedig a munkájára korábban jellemző szeszélyes cikornyákkal.

Egy napon, e szerencsés fordulat idején, az öreg Peter Hovenden meglátogatta régi tanoncát.

– Nos, Owen – mondta -, örülök, hogy mindenfelől jót hallok rólad, de kiváltképpen a torony­óra irányából, amely a napnak mind a huszonnégy órájában dicséretedet zengi. Csak szabadulj meg a szépség esztelen, ostoba imádatától, hiszen hogy mi a szépség, azt se én, se más, de még te se tudhatod. Csak ettől szabadulj meg, s akkor ragyogó sikereket fogsz aratni az élet­ben. Ha így haladsz tovább, még azt is megkockáztatom, hogy rád bízzam becses, öreg órám megjavítását, pedig Annie lányom után ez számomra a legértékesebb a világon.

– Hozzá se mernék nyúlni, uram – válaszolta csüggedt hangon Owen, akire öreg mesterének jelenléte mindig nyomasztóan hatott.

– Idővel – mondta Peter Hovenden -, idővel képes leszel rá.

Az öreg órásmester, élve a régi tekintélye adta természetes előjogokkal, megvizsgálta a munkát, amelyet Owen éppen végzett, majd a további, folyamatban levő munkákat is. A művész eközben föl se emelte fejét. Ennek a férfinak hideg, fantáziátlan bölcsessége szöges ellentétben állt az ő természetével, amely a fizikai világ legdurvább anyagait kivéve minden mást álommá varázsolt át. Owen lélekben felnyögött, s azon imádkozott, mielőbb megszaba­dulhasson öreg mesterétől.

– De mi ez? – kiáltott föl hirtelen Peter Hovenden, és felemelt egy poros üvegburát. A bura alól előtűnt egy szerkezet, olyan finom és piciny, akár egy pillangó szárnya. – Mi ez itt? Owen! Owen! Ezekben az apró láncokban, kerekekben és lapátokban boszorkányság rejlik. Nézd csak, ujjaim egyetlen csippentésével megszabadítalak minden jövőbeli veszedelemtől.

– Az Isten szerelmére – sikoltott föl Owen Warland, s meglepő gyorsasággal felugrott helyéről -, ne nyúljon hozzá, ha nem akar megőrjíteni! Legkisebb ujjmozdulatával mindörökre tönkre­tenné az életemet.

– Aha, fiatalember. Szóval így áll a dolog – mondta az öreg órásmester. Oly átható pillantást vetett Owenre, mintha könyörtelen, gyakorlatias bírálatával halálra akarná gyötörni lelkét. – Hát jó, csak menj a magad útján. De újból figyelmeztetlek, ebben a kis szerkezetben a rossz szellemed lakozik. Ne űzzem ki mégis?

– Maga az én rossz szellemem – válaszolta lázas izgalommal Owen -, maga és ez a kegyetlen, érzéketlen világ! Ha nem plántált volna belém ólmos gondolatokat és reménytelenséget, már réges-rég teljesítem a feladatot, amelyre rendeltettem.

Peter Hovenden a fejét csóválta, a megvetésnek és méltatlankodásnak azzal a vegyülékével, amit az emberiség – s ennek ő is egyik képviselője volt -, úgy véli, jogosan érez az olyan fajankókkal szemben, akik nem útszéli, poros zsákmányra lesnek, hanem valami becsesebbre pályáznak. Aztán odábbállt, intőn fölemelt ujjal s arcán gúnyos vigyorral, amely a művészt még hosszú éjszakákon át kísértette álmában. Owen öreg mesterének látogatása idején már-már ott tartott, hogy újból nekilát félbehagyott munkájának, de most ez a baljós esemény visszavetette korábbi állapotába, amiből pedig nagy nehezen már kilábolt.

De lelkének vele született hajlama e látszólagos tétlenség idején is friss erőt gyűjtött. A nyár folyamán teljesen fölhagyott mesterségbeli munkájával, s hagyta, hogy Idő apó – már amennyi­ben ezt az öregurat az ő felügyelete alatt álló órák képviselték – csak úgy találomra bolyongjon az emberi életben, s a megzavarodott percek és órák folyásában végtelen össze­visszaságot okozzon. Pocsékolta, ahogy mondani szokták, Isten napját, erdőkben, mezőkön, folyópartokon barangolt. Itt, akár egy gyermek, örömét lelte a pillangók kergetésében vagy a vízibogarak futkározásának figyelésében. Volt valami rejtelmes abban a feszült figyelemben, ahogy eltűnődött ezeken a szellőben táncoló eleven játékszereken, vagy szemügyre vett egy csodás rovart, amelyet rabul ejtett. A pillangók kergetése találó szimbóluma volt annak az eszményi elfoglaltságnak, amelynek oly sok boldog órát szentelt. De vajon sikerül-e a szépség eszméjét valaha is úgy elkapnia, mint jelképét, a pillangót? Ezek a napok kétségtelenül édesek voltak, illők egy művészi lélekhez. Ragyogó álmok töltötték be őket, úgy csillogtak Owen szellemi világában, akár a pillangók a levegőben, s egy-egy pillanatra valóságossá váltak – fáradtság, tanácstalanság és minden csalódottság nélkül, amely azt az igyekezetünket szokta kísérni, hogy a szemünk számára láthatóvá tegyük őket. De jaj, a művész sem a költészetben, sem semmiféle más alkotó munkában nem elégedhet meg a szépség lelki örömeivel, hajszolnia kell ezt az illanó rejtelmet éteri birodalma mezsgyéjén túl, durva kézzel meg kell ragadnia, s össze kell zúznia törékeny lényét. Owen Warlandot éppoly ellenállhatatlan erők sarkallták, hogy eszméit megvalósítsa, mint akármelyik költőt vagy festőt, aki a világot a maga dús látomásaival tökéletlenül másolja le, homályos, halvány szépségben eleveníti meg.

Most éjszakánként dolgozott: lassan-lassan hívta életre azt az egyetlen eszmét, amely minden szellemi tevékenységének irányt szabott. Alkonyatkor belopakodott a városba, bezárkózott boltjába, s finom ujjaival türelmesen, hosszú órákon át serénykedett. Olykor egy kopogtatásra összerezzent – az éjjeliőr kopogtatott, mert éjnek idején, amikor már mindenkinek aludnia kellene, meglátta az Owen Warland boltjának redőnyén kiszűrődő lámpafényt. A betegesen érzékeny fiatalembert, úgy látszott, zavarja munkájában a tolakodó napfény, így aztán felhős, zord napokon arcát tenyerébe temetve üldögélt, érzékeny agyát mintegy beburkolta meren­géseinek bizonytalanul gomolygó ködébe, mert könnyebbség volt számára, hogy elkerülheti azt a világosságot, amivel éjszakai fáradozásai közepette gondolatait formába kellett öntenie.

Egyszer e kábulatából Annie Hovenden rázta föl. A megrendelő jogán lépett be a boltba, de ugyanakkor a meghitt gyermekkori kapcsolat levegőjét is magával hozta. Kilyukadt az ezüstgyűszűje, s ezt akarta Owennel megjavíttatni.

– Nem tudom, hajlandó vagy-e ilyen kicsiségekkel foglalkozni – mondta nevetve -, amikor annyira lefoglal a gondolat, hogy lelket onts egy szerkezetbe.

– Hát ezt meg honnan veszed, Annie? – kérdezte a meglepetéstől összerezzenve Owen.

– Csak úgy eszembe jutott – válaszolta a lány -, meg hát mondtál is valami ilyesmit réges-régen, amikor te még kamasz fiú voltál, én meg kicsike lány. De halljuk: hajlandó vagy-e meg­javítani szegény kis gyűszűmet?

– A te kedvedért mindenre, mindenre hajlandó vagyok, Annie – mondta Owen Warland. – Még ha Robert Danforth kovácsműhelyében kellene is elvégeznem a munkát.

– Az volna ám a szép látvány! – vágott vissza Annie, s alig észrevehető megvetéssel végig­mérte a művész kicsiny, törékeny alakját. – Hát akkor itt a gyűszű.

– De furcsákat mondasz – jegyezte meg Owen. – Hogy lelket akarok önteni az anyagba…

Ekkor azonban felötlött agyában a gondolat; e fiatal lánynak talán megvan az az adottsága, hogy jobban megértse őt, mint bárki más a világon. És milyen nagy segítséget és erőt adna neki magányos munkájához, ha meg tudná nyerni annak az egyetlen lénynek együttérzését, akit szeret! Az olyan embereket, akiknek foglalatossága elkülönül az élet mindennapos tevé­kenységeitől – akik megelőzik korukat, vagy félrehúzódnak embertársaiktól -, gyakran elönti a lélek hidege, s lelkük ettől megborzong, mintha a sarkvidéki fagyos magányosság lehelete érintené. Szegény Owent ugyanazok az érzések töltötték el, mint a prófétákat, költőket, reformereket, bűnözőket vagy bárki mást, akinek emberi vágyai vannak, de sajátos sorsa elkülöníti a többiektől.

– Annie – kiáltott fel halálsápadtan e gondolatra -, milyen boldogan elmondanám neked fogla­la­tosságom titkát! Te, azt hiszem, értékelni tudnád. Te, tudom, olyan áhítattal hallgatnád, amit a durva, anyagias világtól nem várhatok el.

– Hát persze! Áhítattal hallgatnám – válaszolta könnyedén fölnevetve Annie. – Halljuk, magyarázd el nekem, hogyan működik ez a kis pörgettyű. Olyan finom szerkezet, hogy Mab tündérkirálynőnek is játékszerül szolgálhatna. Nézd csak, elindítom.

– Ne nyúlj hozzá! – kiáltott föl Owen. – Ne nyúlj hozzá!

Annie egy tűheggyel épp csak megérintette a már többször említett bonyolult szerkezet egyik aprócska részét, amikor a művész oly erővel ragadta meg csuklóját, hogy a lány fölsikoltott. A fiatalember vak dühtől és fájdalomtól vonagló arca láttán megriadt. De Owen a következő pillanatban már a tenyerébe temette arcát.

– Menj, Annie – motyogta -, csalatkoztam, és most fizetnem kell érte. Együttérzésedre áhítoztam, s azt gondoltam, képzeltem és álmodtam, hogy el is nyerhetem. De nincs meg az a talizmánod, Annie, amelynek jóvoltából beléphetnél titkaim birodalmába. Ezzel a mozdulattal hónapok munkáját, egy élet töprengésének eredményét semmisítetted meg. Nem a te hibád volt, Annie, de tönkretetted.

Szegény Owen Warland! Tévedett, ám bocsánatosan; hiszen ha akad emberi lélek, amely kellő áhítattal szemléli ezeket a számára oly szent foglalatosságokat, annak egy női léleknek kellett volna lennie. És Annie Hovenden, ha elméjét a mélységes szerelem világosítja meg, talán nem is okozott volna neki ilyen csalódást.

A művész következő télen tanúsított viselkedése még azokat is meggyőzte, akik eddig bizakodó nézeteket hangoztattak, hogy a fiatalember a világ dolgaiban valóban vissza­vonhatatlanul haszontalan életre, saját személyét illetően pedig rossz végre ítéltetett. Egyik rokonának halála kisebb örökséghez juttatta, így aztán fölszabadult a munka terhe alól, olyan szokásoknak adta át magát, amelyeket már pusztán törékeny szervezete miatt is kerülnie kellett volna. De ha egy lángész éteri részét homály üli meg, a testiség annál is inkább korlátlan befolyásra tesz szert fölötte, mivel a lélek elveszti azt az egyensúlyt, amelyet a Gondviselés kegyesen megadott neki, s amelyet a durvább lelkek más módszerekkel terem­tenek meg maguknak. Owen Warland bizonyosságot szolgáltatott rá, milyen tünékeny üdvöt nyújt a kicsapongás. Most a bor aranyos párlatán keresztül nézte a világot, s eltűnődött a pohár fenekéről vidáman fölbugyborékoló látomásokon, amelyek a levegőt a kellemes bódulat alakjaival népesítik be, hogy aztán egykettőre kísértetiessé és reménytelenné váljanak. De a fiatalember még e szomorú és elkerülhetetlen fordulat után is tovább ürítgette a gyönyörök poharát, holott gőze homályba burkolta az életet, és a homályt csúfondáros kísértetekkel töltötte be. Lelkét valamiféle fáradtság ülte meg, amit – mivel nagyon is valóságos volt, s mélyen áthatotta tudatát – elviselhetetlenebbnek vélt mindama fantasztikus keservnél és borzalomnál, amelyet a mértéktelenül fogyasztott ital idézett föl. Borközi állapotban még gondjai-bajai közepette is eszébe jutott, hogy mindez csupán csalóka látszat, józanul viszont arra gondolt, hogy a való élet szörnyű szenvedés.

Ebből a veszélyes állapotból egy olyan esemény szabadította ki, amelynek bár többen is tanúi voltak, de még a legeszesebbje se tudta megmagyarázni vagy akár csak megsejteni, miért volt akkora hatással Owen Warland lelkére. Nagyon egyszerű esemény volt. Egy meleg tavaszi délután a művész ivócimborái között üldögélt, előtte egy pohár bor, amikor a nyitott ablakon át egy gyönyörű pillangó repült be, és Owen feje körül kezdett keringeni.

– Ó – kiáltott föl Owen, aki már jó sokat ivott -, hát fölébredtél végre zord téli álmodból, te napnak gyermeke, nyári szellő játszótársa?! Akkor itt az ideje, hogy munkához lássak.

Kiürítetlen poharát az asztalon hagyta, elment, és soha többé nem látták, hogy akár csak egyetlen csepp bort is ivott volna.

Most újra az erdőket, mezőket járta. Azt képzelhetné valaki, hogy ez a szépséges pillangó, amely akár egy szellem röpült be az ablakon, mialatt Owen a szilaj mulatozók körében üldö­gélt, valóban szellem volt – azzal bízták meg, hogy visszavezesse őt abba a tiszta, eszményi életbe, amely embertársaihoz képest oly kifinomulttá tette. És azt is képzelhetné valaki, hogy verőfényes kóborlásai közben ezt a szellemet hajszolta, mert amikor a nyár már tünedezőben volt, ő még mindig nesztelenül odalopódzott egy-egy pihenő pillangóhoz, és sokáig elmerülten figyelte. És midőn e szárnyas látomás a levegőbe emelkedett, szemével követte röptét, mintha az az égbe vezető ösvényt mutatná neki. De vajon mi volt annak az évszakhoz nem illő fáradozásnak a célja, amelybe a művész – miként arról az éjjeliőr az Owen Warland boltjának redőnye mögül kiszűrődő lámpafényből megbizonyosodhatott – újból belevetette magát? Erre a különcségre a városiak csupán egyetlen magyarázatot találtak. Owen Warland megháborodott! Milyen hathatós, az önérzetükben megsértett, szűk látókörű és tompa elmék számára milyen kielégítő, megnyugtató és könnyű magyarázat ez mindarra, ami kirí az élet megszokott hétköznapjaiból! Szent Páltól kezdve a Szépség e szegény kis művészéig mindig ugyanezt a varázsszót alkalmazták azoknak az embereknek a beszédében vagy tetteiben rejlő misztérium értelmezésére, akik túl bölcsen vagy túl jól szóltak vagy cselekedtek. Owen Warland esetében a városlakók ítélete talán helyes volt. Lehet, hogy tényleg megháborodott. Az együttérzés hiánya, az ellentét közte és embertársai között, amely megfosztotta őt a jó példa féken tartó erejétől, elegendő ok lehetett rá, hogy megháborodjon. Vagy talán az éteri ragyogás az egyszerű napvilághoz társulva úgy elöntötte a lelkét, hogy földi értelemben megzavarodott.

Egy este, amikor a művész szokásos kóborlásaiból hazatért, és lámpájának fényét arra a kényes kis munkadarabra irányította, amelynek szerkezete mintha a sorsát testesítette volna meg, s amelynek készítését oly gyakran abbahagyta és újra elkezdte, legnagyobb meglepe­tésére az öreg Peter Hovenden lépett be a boltjába. Owen szíve mindig elszorult, valahányszor ezzel a férfival találkozott. Számára az egész világon Peter Hovenden volt a legrettenetesebb ember, mert éles elméje jóvoltából mindent, amit csak látott, világosan látott, amit meg nem látott, abban egyáltalán nem hitt. Ez alkalommal az öreg órásmester csupán egy-két kedves szót akart intézni hozzá.

– Owen, fiam – mondta -, holnap este el kell jönnöd hozzánk.

A művész valamilyen kifogást motyogott.

– El kell jönnöd – szólt Peter Hovenden – a nálunk töltött napok kedvéért. Miért, fiam, hát nem tudod, hogy Annie lányom eljegyezte magát Robert Danforthszal? Vendégeket hívunk, hogy a magunk szerény módján megünnepeljük ezt az eseményt.

– Ó! – mondta Owen.

E kurta szónál többet nem is mondott. Hangja olyasvalaki számára, mint Peter Hovenden, hidegnek, nemtörődömnek tűnhetett. Holott szegény művész-szívének elfojtott sikolya volt az, amelyet akár egy gonosz szellemet igyekezett féken tartani magában. De azért valami­képpen kitört belőle, ezt azonban az öreg órás észre se vette. Fölemelte ugyanis a szerszámot, amellyel a munkát el akarta kezdeni, majd ráejtette a kis szerkezetre, s ezzel megint hónapok fáradsága, töprengése ment veszendőbe. Az ütéstől a szerkezet darabokra hullott.

Owen Warland története nem példázná híven mindazoknak keserves életét, akik a szépség megteremtésére törekednek, ha nem mondanánk el, hogy más káros hatások mellett a szerelem is megbénította kézügyességét. Látszatra nem volt tüzes, merész szerelmes, forrongó szenvedélye kavargásait, fájdalmait olyannyira művészi képzeletébe rejtette, hogy érzelmeire maga Annie is csupán női ösztönével ébredt rá. Ám Owennek a szerelem egész életét betöltötte. Már elfelejtette a napot, amikor kiderült, hogy szerelme a lánynál nem talál őszinte viszonzásra, s művészi sikerének minden álmát továbbra is Annie képével fonta össze. Az ő látható alakjában testesült meg számára az az istenített spirituális erő, amelynek oltárára, remélte, méltó ajándékot helyezhet. Persze ez merő önámítás volt, Annie Hovendenből hiá­nyoz­tak azok a tulajdonságok, amelyekkel képzelete fölruházta. A kép, amit a lányról lelkében őrzött, éppúgy csupán saját teremtménye volt, ahogy az a rejtelmes szerkezet lenne, ha egyszer megvalósulna. Ha úgy adódott volna, hogy a viszonzott szerelem győzi meg tévedéséről, ha keblére ölelve a lányt, láthatja, miként válik angyalból földi asszonnyá, a csalódás talán még nagyobb erővel űzi vissza egyetlen megmaradt életcéljához. Ha viszont Annie-ben megtalálta volna azt, miről álmodott, életét annyira betöltötte volna a szépség, hogy puszta bősége jóvoltából a szépet sokkal méltóbb formában teremthette volna meg, mint amilyenért fáradozott. De a mód, ahogyan a bánat rátört: az érzés, hogy szívszerelmét elragadták tőle, s a föld és a vas durva emberének adták, akinek egy ilyen angyal szolgálataira nincs szüksége, s nem is tudja azokat megbecsülni, ez már a sors perverzitása volt, amely az emberi életet oly képtelen és ellentmondásos színekbe öltözteti, hogy remény vagy félelem többé nem is lakozhat benne. Owen Warland lerogyott – mi egyebet tehetett volna? -, mint akit főbe kólintottak.

Belebetegedett a bánatba. De amikor fölépült, kicsiny, törékeny csontozatát a korábbinál vastagabb húsréteg borította. Sovány arca kikerekedett, tündéri munkára formált finom kis keze még egy dundi csecsemő kacsójánál is kövérkésebbé vált. Olyan gyerekes külsejű lett, hogy egy idegen talán meg is simogatta volna a fejét, ha idejében észre nem veszi, miféle gyerek az. Mintha kihalt volna benne a szellem, és már csupán a teste élne egyfajta vegetá­lásban. Owen Warland nem tébolyodott meg. Továbbra is tudott beszélni, s nem is értelmet­lenül. Sőt az emberek kissé szószátyárnak tartották, mert unalmas részletességgel mesélt csodás szerkezetekről; könyvekben olvasott róluk, de rájött, hogy csupán a mesékben léteznek. Többek között megemlítette a Rézembert, amelyet Albertus Magnus készített, meg Bacon barát Rézfejét, az újabb időkből pedig azt a kicsiny kocsi-és-ló-automatát, amelyet állítólag a francia királyfinak csináltak, s egy bogarat, amely úgy zümmögött az ember fülébe, akár egy eleven légy, holott csupán apró rugókból álló trükkös szerkezet volt. Aztán mesélt egy totyogó, hápogó, csipegető kacsáról is, amit azonban ha egy tisztes polgár megvett volna vacsorára, kiderül, hogy becsapták, mert a kacsa csupán látszatra élő, valójában egyszerű gépezet.

– De most már tudom – mondta Owen Warland -, hogy mindez közönséges csalás.

Aztán rejtélyes arccal bevallotta, hogy valaha más nézeten volt. Tétlen, álmodozó napjaiban lehetségesnek tartotta, hogy bizonyos értelemben lelket önthet egy szerkezetbe, újfajta élettel és mozgással ruházhatja föl, s ily módon csodaszépet alkothat, megtestesítheti azt az eszményt, amellyel a Természet minden teremtményét föl akarja ruházni, de sose veszi magának a fáradságot, hogy e szándékát megvalósítsa. Ám úgy látszott, Owennek most már nincs valóságos elképzelése e cél elérésének, a szerkezeti elkészítésének mikéntjéről.

– Már fölhagytam az egésszel – mondogatta. – Olyasféle álom volt, amilyennel fiatalemberek szédítik magukat. Most már józanabb vagyok, csak nevetek ezen az álmon, ha rágondolok.

Szegény, szegény, elbukott Owen Warland! E tünetek arról tanúskodtak, hogy többé nem annak a szebb régiónak a lakója, amely láthatatlanul vesz körül minket. Elvesztette a látha­tat­lanba vetett hitét, s most – ahogyan ezt az ilyen szerencsétlenek teszik – azzal a bölcsességgel büszkélkedett, amely olykor még a szemmel láthatót is elveti, és csak a kézzelfoghatóban hisz. Effajta csapás gyakran éri az olyanokat, akiknek szellemi része elhal, s egyéniségük földhöz ragadtabb elemei mindinkább csakis azokhoz a dolgokhoz igazodnak, amelyekről tudomást szerezhetnek. De Owen Warlandban nem halt el a szellem, csak szunnyadt.

Hogy miként tért újból eszméletre, erről nem szól a fáma. Talán valamilyen görcsös fájdalom riasztotta föl tétlen szendergéséből. Talán, ahogy ez már egyszer megesett vele, a pillangó szállt be hozzá, keringett a feje körül, megihlette – mert hát a napfény e teremtményének a művész szemében mindig valamilyen rejtelmes küldetése volt -, s élete korábbi céljának megvalósítására buzdította. De akár a fájdalom, akár a boldogság ütötte szíven, legelőször is arra késztette, hogy köszönetet mondjon az Égnek, amiért oly hosszú idő után újból értelmet, képzeletet, kifinomult érzékenységet oltott beléje.

– Most pedig munkára föl – mondta magának. – Még sose éreztem hozzá annyi erőt, mint most.

De noha erősnek érezte magát, a buzgó munkára mégis elsősorban a félelem sarkallta, nehogy bevégzetlen fáradozásai közepette lepje meg a halál. Ez a félelem talán mindazoknak a lelkébe befészkeli magát, akik saját meggyőződésük szerint valami oly fenségesre áhítoznak, hogy az életet csakis mint céljuk elérésének előfeltételét tartják fontosnak. Amíg önmagáért szeretjük az életet, elveszítésétől nemigen rettegünk. Ha azonban csupán valamilyen cél megvalósítása érdekében óhajtunk élni, egykettőre rájövünk, milyen múlandó az élet. Ám a bizonytalanság­nak ezen érzete mellett él bennünk a hit, hogy a halál kaszája nem teríthet le minket mind­addig, amíg a Gondviselés által számunkra kijelölt munkát végezzük, olyan munkát, amely ha befejezetlen marad, a világ joggal gyászba borul. Hiheti-e egy filozófus, akit az emberiség tökéletesbítésének eszméje lelkesít, hogy ebből az érzéki világból épp akkor szólítja el a halál, amikor világot megváltó szavak kimondására készülődik? Lehet-e, hogy így pusztuljon el, hogy a világban hosszú évszázadok múljanak, az élet homokórájában a szemek egyre csak pe­reg­jenek, mígnem valamikor nagy sokára megint megszületik egy értelmes fő, aki meghirdeti azt az igazságot, amelyet ő már most kimondhatna? De a történelem számos példával szolgál rá, hogy épp a legértékesebb szellemek, akikben egy egész korszak testesül meg, olykor idő előtt a sírba hanyatlanak anélkül, hogy módjuk lenne – amennyire ezt a halandó értelem meg tudja ítélni – földi hivatásukat betölteni. A próféta meghal, de az érzéketlen szívű, a tompa agyú életben marad. A költő félbehagyja a dalt, vagy a halandó fülek számára nem hallhatóan, egy mennyei kórusban fejezi be. A festő – miként Allston (Washington Allston 1779-1843 – amerikai festő) – mindannyiunk szomorúságára elképzeléseinek csupán egy töredékét tudja a vásznon kifejezni, tökéletlen a szépség, amit alkot, s az egész művet – ha szabad ilyen tiszteletlenül szólanunk – már csak a mennyek színei­vel festheti meg. De talán jobb, ha e földi élet befejezetlen tervei sehol se valósulnak meg. A legbecsesebb emberi céloknak ezt a gyakori meghiúsulását bizonyítéknak kell tekintenünk arra, hogy a földi cselekedetek, még ha a jámborság vagy a lángelme sugalmazza is őket, csak mint a szellem kitárulkozásai, megnyilvánulásai értékesek. A mennyekben még a legegy­szerűbb gondolat is fenségesebb és dallamosabb Milton dalánál. És vajon hozzáfűz-e még odafent egy versszakot valamelyik, itt befejezetlenül hagyott költeményéhez?

De térjünk vissza Owen Warlandhoz. A szerencse vagy a balsors úgy hozta, hogy megvaló­síthassa élete célját. Hagyjuk gondolatban magunk mögött a feszült töprengés, a sóvárgó erőfeszítések, az aprólékos munka és a gyötrő aggodalom hosszú-hosszú óráit, amelyeket aztán a magányos diadal egy pillanata követ. Bízzuk mindezt képzeletünkre. És akkor meglátjuk a művészt, amint egy téli estén bebocsáttatást kér Robert Danforth családi körébe. Ott találta a vas emberét, akinek masszív lénye az otthon hatására immár melegebbé, szelí­debbé vált. És ott látta Annie-t is, mint családanyát – sok mindenben hozzáidomult egyszerű, robusztus férjéhez, de Owen Warland szemében azért még mindig finom báj lengte körül, s így közvetítő lehetett szépség és erő között. És azon az estén történetesen az öreg Peter Hovenden is ott ült vendégként lánya családi tűzhelyénél, s a művész első pillantása az ő jellegzetes, hideg kritikusra valló ábrázatára esett.

– Owen, öreg barátom! – kiáltott föl Robert Danforth. Fölugrott, és vasrudak markolásához szokott kezével megszorította a művész finom ujjait. – Milyen kedves, baráti gesztus tőled, hogy végre eljöttél hozzánk! Már attól tartottam, hogy a perpetuum mobiléd a régi napok emlékét teljesen kitörölte fejedből.

– Örülünk, hogy láthatunk – mondta Annie, és asszonyos arcát pír futotta el. – Nem szép tőled, hogy ilyen sokáig felénk se néztél.

– Nos, Owen – tudakolta mintegy üdvözlésképpen az öreg órásmester -, hogy állunk a szépséggel? Megteremtetted végre?

A művész nem válaszolt azonnal a kérdésre, mert ekkor megpillantott egy pufók fiúcskát, amint a szőnyegen botladozik – egy kicsinyke figurát, aki rejtelmes módon a végtelenből bukkant elő, s mégis oly izmos és valóságos volt, mintha a föld legtömörebb anyagából gyúrták volna. E reményteljes kis lurkó az újonnan jött felé mászott, majd leült a hátsójára – ahogy Robert Danforth e testtartást nevezte -, és oly okos, figyelmes képpel bámult Owenre, hogy az anyja akaratlanul is büszke pillantást váltott a férjével. De a művészt megzavarta a gyermek tekintete, valamilyen hasonlatosságot vélt felfedezni közte és Peter Hovenden szokásos arckifejezése között. Képzeletében az öreg órásmester változott át e fiúcskává, aki most gyermeki szemmel néz rá, s megismétli – ahogyan az öregember valóban tette – a csúfondáros kérdést:

– Mi van a szépséggel, Owen, a szépséggel? Sikerült megteremtened a szépséget?

– Sikerült – válaszolta a művész. Szemében a diadal pillanatnyi fénye és napsugaras mosolya villant föl, de arcán ugyanekkor oly mélységes tűnődés tükröződött, hogy már-már szomorú­nak látszott. – Igen, barátaim, sikerült.

– Tényleg? – kiáltott föl Annie, s tekintetéből most kislányos öröm sugárzott. – És szabad megkér­deznem, mi ez a titok?

– Hát persze, hisz azért jöttem, hogy felfedjem előtted – válaszolta Owen Warland. – Megismerheted, láthatod, megtapinthatod, sőt birtokba veheted a titkomat! Mert, Annie – ha szabad továbbra is így neveznem fiatal éveim játszótársát -, neked csináltam nászajándékul ezt a lelkes szerkezetet, a mozgásnak ezt a harmóniáját, e rejtelmes szépséget. Kissé elkésve hozom, de a szépség szellemére akkor van a legnagyobb szükség, amikor életünk során a tárgyak már lassan elveszítik frissességüket, színüket, a lélek pedig az észlelőképesség finom­ságát. Ha – bocsáss meg, Annie – értékelni tudod ezt az ajándékot, akkor nem jöhet soha későn.

Beszéd közben egy ékszeresdoboznak látszó holmit vett elő. Saját kezűleg faragta ébenfából, s gyöngyökkel rakta ki, nagy képzelőerőre valló mintázatban. A faragás egy pillangót kergető kisfiút ábrázolt. A pillangó másutt a dobozon szárnyas szellemmé vált, és az ég felé repült, a kisfiút vagy az ifjút pedig a heves vágyakozás ereje a földről a felhőkbe, a felhőkből meg a mennyekbe röpítette, hogy ott végre elnyerhesse a szépséget. A művész kinyitotta az ébenfa dobozt, és megkérte Annie-t, érintse meg ujjával a doboz szélét. Az asszony szót fogadott, de szinte fölsikoltott, amikor a dobozból egy pillangó szállt elő, leült az asszony ujjhegyére, s meglebegtette bíbor és arany pettyekkel tarkított gyönyörű szárnyát, mintha felröppenni készülődne. Lehetetlen szóval kifejezni e szépséges tárgyba oltott ragyogást, pompát, finom­ságot. A Természet eszményi pillangója öltött itt testet a maga tökélyében, nem azoknak a meg­fakult rovaroknak képében, amelyek földi virágok között repkednek, hanem azoknak a képében, amelyek a paradicsomi rétek fölött lebegnek, hogy az angyalkák és a halott csecse­mők lelkei kergetőzhessenek velük. Szárnyait dús hímpor takarta, szeméből szellem sugárzott. A tűz lénye megcsillant e kis csodán, a gyertyák beragyogták. És mégis szemmel láthatóan saját fényében tündökölt, úgy szikrázott fehér fénnyel, akár egy drágakő, megvilágította az ujjat és a kezet, ahol pihent. Tökéletes szépsége feledtette kicsinységét. Ha szárnya az égboltig ér, akkor se tölthette volna el nagyobb gyönyörrel, teljesebb kielégüléssel az emberi lelket.

– Gyönyörű, gyönyörű! – kiáltotta Annie. – És élő? Élő?

– Hogyne volna élő – válaszolta a férje. – Gondolod, hogy halandó ember képes ilyen lepkét csinálni? Hogy veszi magának a fáradságot, amikor egy nyári délután akármelyik gyerek százat is foghatna? Persze hogy élő! De ez a szép kis doboz kétségtelenül a mi Owen barátunk keze műve, s ez bizony becsületére válik.

Ebben a pillanatban a pillangó újból meglebegtette szárnyait, oly életszerűen, hogy Annie döbbenten, lenyűgözve nézte. Mert férje véleménye ellenére se tudta eldönteni magában, vajon élőlény-e vagy valamilyen csodás szerkezet.

– Élő? – ismételte meg az iméntinél komolyabban.

– Döntsd el magad – felelte Owen Warland, és feszült figyelemmel nézett az asszony arcába.

A pillangó most felröppent, Annie feje körül lebegett, majd elrepült messzire a szobában. De azért mindig látni lehetett, mert rezgő szárnyai csillogó fénybe öltöztették. A padlón ülő lurkó okos kis szemével követte röptét. A pillangó egy ideig a szobában keringett, majd kacska­ringós ívben visszatért Annie ujjára.

– De élő-e? – kiáltott föl ismét az asszony. Ujja, amelyre e csodás rejtelem leszállt, annyira remegett, hogy a pillangónak szárnyaival egyensúlyoznia kellett magát. – Mondd meg, hogy eleven-e, vagy te csináltad?

– Miért kérdezed, ki csinálta, nem elég, hogy szép? – mondta rá Owen Warland. – Hogy élő-e? Igen, Annie, joggal mondhatom, hogy élő, hisz egész lényemet magába szívta. És e pillangó­nak és szépségének titka, s ez nem csupán külsődleges, hanem mélyen benne gyökerezik, a Szépség művészének intellektusát, képzeletét, érzékenységét, lelkét jelképezi! Igen, én csináltam. De – s most arckifejezése kissé megváltozott – ez a pillangó már nem az nekem, ami akkor volt, midőn ifjúkoromban ébren álmodozva a távolban megláttam.

– Akármi is, szép kis játékszer – mondta a kovács gyermekes örömmel mosolyogva. – Kíváncsi volnék, hajlandó-e leszállni egy olyan otromba, vastag ujjra, mint az enyém? Add ide, Annie.

Annie a művész útmutatása szerint ujjhegyét a férje kezéhez érintette, mire a pillangó egy másodpercnyi habozás után átlibegett az egyik ujjról a másikra. Majd nekikészülődött a második röptének, hasonlóan, bár nem pontosan ugyanúgy billegette szárnyait, mint az első kísérletnél. Azután fölrepült a kovács vaskos ujjáról, egyre szélesedő ívben egészen a mennye­zetig emelkedett, utána egyetlen nagy kanyart írt le a szobában, és hullámzó szárnyalással visszatért oda, ahonnan elindult.

– Ez még a valódit is fölülmúlja! – kiáltott föl Robert Danforth. Ennél őszintébb dicséretet nem is foglalhatott volna szavakba, s valóban, ha ennyiben marad, egy nála ékesszólóbb és finomabb lelkületű ember se mondhatott volna többet. – Bevallom, föl se fogom ésszel. De hát mire jó ez? Pörölyöm egyetlen csapása hasznosabb, mint az az ötévi munka, amit Owen barátunk erre a lepkére vesztegetett.

Ekkor a kisgyerek tapsikolni kezdett, érthetetlen gügyögésben tört ki, szemmel láthatóan azt követelte, hogy a pillangót adják oda neki, hadd játszhasson vele.

Owen Warland közben lopva Annie-re pillantott, vajon ő is osztja-e férje véleményét a szépnek és a gyakorlatiasnak ilyen egymáshoz viszonyított értéke felől. Az asszony iránta mutatott kedvességében, mindabban az ámulatban és bámulatban, amivel keze csodás művét, eszméjének megtestesülését nézegette, volt valamiféle rejtett gúny – Annie tudata számára talán túlságosan is rejtett, és csakis a művészéhez hasonló ösztönös tisztánlátással érzékelhető gúny. Ámde Owen, ahogy célját hajszolva múltak fölötte az évek, egyre inkább felülemel­kedett azokon a régiókon, ahol az ilyesmi még gyötrelmet okozhat. Már tudta, hogy a világ – és Annie, mint e világ képviselője -, bármilyen dicsérettel illetné is, sose fogja kimondani azokat a szavakat, sose fogja kimutatni azokat az érzéseket, amelyek méltóképpen megjutal­maz­hatnák a művészt. A művészt, aki egy aprócska tárggyal magasztos eszmék szimbólumát teremti meg, aki az aranyból szellemi aranyat készít, s így keze művét szépséggel ruházza föl. Nem most, nem ebben a végső pillanatban tanulta meg, hogy minden nagy teljesítmény önmagában hordja jutalmát, másutt hiába keresnénk. Ámde volt ebben a pillangóban olyasmi is, amit Annie, a férje, sőt Peter Hovenden is megérthetett volna, s ami meggyőzhette volna őket arról, hogy Owen a hosszú évek munkáját nem érdemtelen dologra fecsérelte. A művész megmondhatta volna nekik, hogy ez a pillangó, ez a játékszer, ez a nászajándék, amelyet egy szegény órás egy kovács feleségének adott, a művészet valóságos ékköve – egy uralkodó magas kitüntetések és tömérdek vagyon árán vásárolta volna meg, s a királyi ékszerek sorában őrizte volna, mint valamennyi között a legpáratlanabbat és legcsodálatosabbat. De Owen Warland csak mosolygott, s magának tartotta meg titkát.

– Apám – mondta Annie, abban a hiszemben, hogy az öreg órásmester dicsérő szavai jól fognak esni egykori inasának -, gyere, csodáld meg te is ezt a szép pillangót!

– Hát lássuk csak – szólt Peter Hovenden. Fölemelkedett székéből, arcán az olyan emberek csúfondáros mosolyával, akik csakis az anyagi dolgokban hisznek, semmi másban. – Itt az ujjam, hadd szálljon rá. Jobban megértem, ha megérintem.

De amikor odanyomta ujját a kovács kezéhez, amelyen még mindig ott pihent a pillangó, a kis lény, Annie eddiginél is nagyobb ámulatára lecsüggesztette szárnyát, s úgy látszott, már-már a földre pottyan. Még a szárnyán és testén levő aranyos pettyek is – hacsak az asszonyt nem csalta meg a szeme – halványodni kezdtek, az izzó bíbor elfeketedett, és a kovács ujja körül ragyogó fény homályossá vált, majd teljesen kialudt.

– Halódik! Halódik! – kiáltott föl ijedten Annie.

– Finom szerkezet – jegyezte meg nyugodtan a művész. – Mondtam, hogy egyfajta lélek lakozik benne, nevezd mágnesességnek vagy aminek akarod. Rendkívüli érzékenysége miatt a kétely és gúny levegőjében éppúgy gyötrődik, mint annak a lelke, aki saját életét oltotta beléje. Máris elvesztette szépségét, és néhány pillanat múlva a szerkezete helyrehozhatatlanul megsérül.

– Ne nyúlj hozzá, apám – könyörgött sápadtan Annie. – Itt a kisfiam, tegyük az ő ártatlan kezére. Azon talán föléled, és színei még az eddiginél is ragyogóbbá válnak.

Apja fanyar mosollyal visszahúzta ujját. A pillangó erre, úgy látszott, visszanyeri erejét, színei majdnem teljes szépségükben pompáztak, s a csillagfény, amely a leglégiesebb sajátsága volt, újból mintegy glóriát vont köré. Amikor Robert Danforth kezéről átkerült a gyermek kicsiny ujjára, eleinte úgy ragyogott, hogy a kisfiú árnyéka élesen kirajzolódott a falon. Eközben a fiúcska kinyújtotta dundi kacsóját, ahogyan az apjától és anyjától látta, s gyermeki elragad­ta­tással figyelte a rovar rezgő szárnyait. Ennek ellenére arcán oly különös, szinte bölcs kifejezés tükröződött, hogy Owen Warlandban azt az érzést ébresztette, mintha az öreg Peter Hovenden szkepticizmusa itt részben, de csak részben gyermeki hitté nemesedett volna.

– Milyen okosan néz ez a kis majom! – suttogta Robert Danforth a feleségének.

– Még sose láttam kisgyereknél ilyen pillantást – válaszolta Annie, aki sokkal inkább csodálta – és persze jogosan-a gyermekét, mint a művészi pillangót. – A mi kis drágánk nálunk is jobban fölfogja e dolog titkát.

A pillangó a művészhez hasonlóan mintha megérezte volna, hogy a gyermek lényében valami idegenség rejtőzik, mert fölváltva hol felragyogott, hol meg elhomályosodott. Végül aztán fölemelkedett a kisgyerek kacsójáról, oly légies mozdulattal, amely, úgy tűnt, minden erő­feszítés nélkül röpíti föl a magasba, mintha azok az éteri ösztönök, amelyekkel mesterének lelke felruházta, e szépséges holmit arra kényszerítették volna, hogy akaratlanul is a magasabb régiókba szálljon. Ha semmi nem állta volna útját, talán az egekig repül, s halhatatlanná válik. De fénye csupán a mennyezeten tündökölt, finom mívű szárnyaival megérintette az anyagi közeget, mire egy-két szikra, mintha csillagpor lett volna, hullt alá róla, s ért pislákolva a szőnyegre. Aztán a pillangó is alásiklott, de ahelyett, hogy visszatért volna a kisgyerekhez, szemmel láthatóan a művész keze felé igyekezett.

– Azt már nem! Azt már nem! – mormolta Owen Warland, mintha keze műve értené, amit mond. – Kirepültél mestered szívéből. Nincs számodra visszatérés.

A pillangó erre remegő fénysugarakat árasztva, imbolygón küszködve megindult a kisgyerek felé, s már-már leszállt az ujjára. De miközben még a levegőben lebegett, az izmos kis lurkó, akinek tekintetében nagyapja kemény, értelmes arckifejezése tükröződött, a csodás rovar után kapott, és a tenyerébe szorította. Annie fölsikoltott, az öreg Peter Hovenden pedig hideg, gúnyos nevetésben tört ki. A kovács megragadta a fiúcska összeszorított kezét, szétfeszítette, de a tenyerében már csak egy kis halom fénylő törmeléket látott, amelyből a szépség rejtelme mindörökre eltűnt. Owen Warland nyugodtan nézte élete munkájának pusztulását, ami mégsem volt pusztulás. Hisz elfogott ő is egy pillangót, csak egészen másfélét. A művész, aki elég magasra emelkedik ahhoz, hogy megteremtse a szépet, a szimbólumnak, amivel a szépséget a halandó szemek számára láthatóvá teszi, már csupán csekély értéket tulajdonít, mert lelkét immár a valóság fölött érzett öröm tölti el.


(Ford.: Vámosi Pál)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Nathaniel Hawthorne: A szépség művésze”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)