Nathaniel Hawthorne: Wakefield

26 június 2011

Emlékszem, valami régi magazinban vagy újságban olvastam egy férfi igaznak mondott történetét; a férfi – nevezzük Wakefieldnek – hosszú időre elhagyta a feleségét. Maga a tény, így elvonatkoztatva, egyáltalán nem szokatlan, és el sem ítélhető, mint csúnya vagy képtelen cselekedet. Mindazonáltal, bár korántsem a legsúlyosabb, talán a legkülönösebb feljegyzett példája ez a házastársi vétségnek, és hozzá olyan szeszélyes lépés, amire aligha akad még példa az emberi furcsaságok tárházában. A házaspár Londonban élt. A férj, azzal az ürüggyel, hogy elutazik valahová, a házával szomszédos utcába költözött, és anélkül, hogy felesége vagy barátai hallottak volna felőle, az önkéntes száműzetést magyarázó bárminemű indok nélkül itt élt majd húsz évig. Ez idő alatt régi otthonát mindennap és a magányos Wake­fieldnét gyakorta látta. A boldog házasélet ily hosszú megszakítása után, mikor már biztosra vették a halálát, hagyatékán megosztoztak, nevét elfeledték, és felesége réges-régen beletörő­dött a lombhullató özvegységbe – Wakefield egy este, akárha egyetlen napig lett volna távol, csöndesen belépett az ajtón, és visszaváltozott szerető hitvessé haláláig.

Csupán ennyire emlékszem vázlatosan. Az eset azonban, bár egészen eredeti, példátlan és valószínűleg soha meg nem ismétlődő, úgy vélem, felkeltheti az emberiség nagylelkű együtt­érzését. Mindannyian tudjuk magunkról, hogy ilyen dőreséget nem követnénk el, de úgy érezzük, másvalaki tán képes rá. Nekem legalábbis gyakran eszembe jut a történet, és újra meg újra csodálatba ejt, de mindig az az érzésem, igaznak kell lennie, és elképzelem magam­nak hőse jellemét. Ha pedig valamely téma ilyen erősen hat képzeletünkre, érdemes eltűnődni rajta. Ha az olvasónak úgy tetszik, töprengjen csak a maga szakállára; de ha van kedve énvelem barangolni be Wakefield kiruccanásának húsz évét, szívesen látom, remélve, hogy az eszmei tartalom és a tanulság, ha nem akadnánk rá útközben, ott lesz elrejtve és összesűrítve az utolsó mondatban. A gondolkodásnak mindig van eredménye, a kirívó eseteknek pedig tanulsága.

Miféle ember volt Wakefield? Nyugodtan megalkothatjuk a saját elképzelésünket, hogy aztán az ő nevére kereszteljük. Már élete delén járt; házastársi érzelmei, melyeket sosem fűtött vad szenvedély, nyugalmas megszokássá higgadtak le; minden férj közül ő ígérkezett a leg­állhatatosabbnak, mert bizonyos fokú tunyaság parancsolt megálljt a szívének, bárhová került is. Gondolkodó típus volt, de nem aktívan, az agya hosszas, lusta töprengésekbe merült céltalanul, mert nem volt ereje célra törni; gondolatai ritkán voltak olyan lendületesek, hogy beérjék a szavakat. A képzelet, a szó valódi értelmében, nem tartozott Wakefield adottságai közé. Ki gondolta volna, hogy hideg, de azért se nem züllött, se nem kalandor szívével, lázadó gondolatoktól soha fel nem ajzott, eredetiségtől meg nem zavart eszével barátunk ilyen elő­kelő helyet vív ki magának a különc cselekedetek elkövetői között? Ha ismerőseit megkérdik, ki az az ember Londonban, aki biztosan nem tesz olyasmit ma, ami emlékezetes marad holnap, Wakefieldre gondoltak volna. Csupán szívbéli hitvese habozott volna talán. Ő, férje jellemének elemzése nélkül is, félig-meddig tudatában volt annak a csendes önzésnek, amely beleette magát Wakefield tétlen agyába; holmi sajátságos hiúságnak, e legnyugtalanítóbb tulaj­donságának és a ravaszkodásra való hajlandóságának, amely nemigen eredményezett mást, mint leleplezésre alig érdemes, csip-csup titkokat, végül pedig olyasvalaminek, amit az asszony fel-felbukkanó furcsaságnak nevezett a derék emberben. Ez utóbbi sajátosság meghatározhatatlan, talán nem is létezik.

Képzeljük most el Wakefieldet, amint elbúcsúzik feleségétől. Októberi alkonyat van. Wake­field minden felszerelése egy kopott nagykabát, viaszosvászonnal bevont kalap, csizma, egyik kezében esernyő, a másikban kis útitáska. Tájékoztatta Wakefieldnét, hogy az éjszakai postakocsival vidékre utazik. Az asszony szíve szerint kikérdezné, meddig tart az utazás, mi az úticélja, s mikorra várható vissza; de tekintettel van férjének a rejtélyes iránti ártatlan vonzódására, és csak egy pillantással faggatja. Wakefield megmondja neki, hogy ne várja vissza kocsifordultával, és akkor se ijedjen meg, ha három-négy napot késlekednék, de mindenesetre számítson rá pénteken vacsorára. Ne felejtsük el, maga Wakefield sem gyanítja, mi áll előtte. Kezet ad, az asszony is nyújtja a magáét, és a tízéves házasélet természetes­ségével viszonozza férje búcsúcsókját; s azzal a középkorú Wakefield úr útnak indul, már-már elszánva magát, hogy derék hölgyét egy egész heti távolléttel képeszti el. Miután az ajtó becsukódik mögötte, a feleség szeme láttára még egyszer résnyire nyílik, s a nyílásban a férj mosolygó arca jelenik meg, hogy egy pillanat múlva újra eltűnjön. A kis közjáték pillanat­nyilag feledésbe merül. De hosszú idő múltán, amikor az asszony már több évet töltött özvegységben, mint házasságban, ez a mosoly vissza-visszatér, ott dereng Wakefield arcának minden emlékképén. Az asszony ábrándjaiban az eredeti mosolyt ezernyi fantáziaszülemény kíséri, amitől az különös lesz és rémes; például ha koporsóba képzeli az urát, ez a búcsú­pillantás fagy rá a sápadt vonásokra; vagy ha a mennyországba álmodja, a megdicsőült lélek akkor is ezt a csöndes és ravasz mosolyt ölti fel. És épp ez a mosoly az oka, hogy amikor már mindenki más halottnak tartja Wakefieldet, a felesége néha kétségbe vonja, hogy özvegy.

De nekünk a férjjel kell törődnünk. Siessünk csak utána az utcán, mielőtt még elveszítené egyéniségét, és beleolvadna a londoni élet nyüzsgő tömegébe. Ott hiába is keresnénk. Maradjunk hát szorosan a sarkában, míg jó pár felesleges kitérő és vargabetű után végül is a fentebb említett kis lakásban találjuk, kényelembe helyezkedve a tűzhely mellett. Az utca a régi lakóhelyével szomszédos, Wakefield utazása itt véget ért. Alig mer hinni jó szerencsé­jében, hogy ilyen észrevétlenül elkerült ide – eszébe jut, mint tartóztatta fel egyszer a tolongás pont egy lámpa fénykévéjében, és mint vélt kopogó lépteket hallani maga mögött, ezernyi láb dobogása közben; aztán messziről egy hang kiáltott, s ő azt képzelte, nevén szólítják. Hátha egy tucatnyi minden-lében-kanál léhűtő megleste s beárulta feleségének az egész dolgot? Szegény Wakefield! Mily kevéssé vagy tisztában önnön jelentéktelenségeddel e nagy világon! Emberi szem az enyémen kívül nem akadt nyomodra. Menj, feküdj le csöndben, botor férfiú; holnap pedig, ha bölcsen akarsz tenni, visszamégy szépen a derék Wakefieldné asszonyhoz, és elmondod neki az igazságot. Ne hagyd el, még egy rövidke hétre sem, helyedet az ő tiszta szívében! Mert ha csak egyetlen pillanatig is halottnak vél vagy elveszettnek, huzamosan hűtlennek, bizony szomorúan kell majd tapasztalnod, hogy hűséges feleséged örökre meg­változott. Veszélyes dolog űrt támasztani az emberi érzelmekben; nemcsak mert oly hosszan és szélesen tátonganak – de oly gyorsan összezárulnak ismét!

Szinte már bánva bolond tréfáját, vagy minek is nevezzük, Wakefield korán lefekszik, majd első álmából felriadva, kinyújtja kezét a szokatlan ágy széles és magányos pusztaságában. „Nem – gondolja, míg maga köré csavarja a takarót. – Nem alszom egyedül még egy éjjel.”

Reggel korábban kel, mint rendesen, és töprengésnek adja a fejét: mihez is akar kezdeni voltaképpen. Gondolatai oly gáttalanul kóvályogtak, hogy e nem mindennapi lépésre céltuda­tosan szánta el ugyan magát, ám a végcélt megfelelően meghatározni még a maga számára sem tudta. Az egész dolog bizonytalansága és a görcsös erőfeszítés, amellyel a kivitelezésébe beleveti magát, egyaránt holmi gyengeelméjű emberre vall. Wakefield azonban meghányja-veti elképzeléseit, olyan aprólékosan, ahogy csak tudja, és azon veszi észre magát, hogy kíváncsi az otthoni fejleményekre – példás felesége mint tűri vajon az egyhetes özvegységet; és egyáltalán: hogyan hat a távolléte az élőlények és körülmények ama kicsiny világára, amelynek ő volt eddig a központi alakja? Valami beteges hiúság van tehát itt a dolog hátteré­ben. De hogyan érje el célját? Nyilván nem úgy, hogy itt rejtőzik a közelben e kényelmes szálláson, ahol az otthonával szomszédos utcában alszik és ébred ugyan, mégis olyan messze került tőle, mintha a postakocsi egész éjjel röpítette volna távoli tájak felé. Ha viszont máris újra felbukkan, lőttek az egész tervnek. Szegény agya hasztalan küszködik a dilemmával, végül aztán kimerészkedik, félig-meddig elszánva magát, hogy odébb átvágjon az utcán, s egy futó pillantást vessen elhagyott otthonára. A megszokás – mert a szokások rabja – kézen fogja, és szinte észrevétlenül háza elé kormányozza, ám a kritikus pillanatban felocsúdik a lépcsőn léptei csosszanására. Wakefield! Hová mégy?

Ezen a pillanaton fordult meg a sorsa. Nem is álmodva a végzetről, amelyre első visszakozó lépése ítéli, sietve távolodik, eddig nem tapasztalt izgalom szorongatja a torkát, és alig meri hátrafordítani a fejét a távoli sarkon. Lehetséges, hogy senki sem figyelt fel rá? Nem lármázta fel a háznép – a szolid Wakefieldné, a takaros cselédlány meg a szurtos kisinas – London utcáit, űzőbe véve menekvő urát és parancsolóját? Csodás megmenekülés! Összeszedi a bátorságát, megáll és visszatekint, de zavarba ejti valami megfoghatatlan változás az ismerős épületen, amit sokszor érzünk mindannyian, ha több hónapos vagy éves távollét után újra megpillantunk egy dombot vagy tavat vagy művészi alkotást, mely régóta meghitt ismerősünk. Köznapi esetekben ezt a szavakkal ki nem fejezhető benyomást tökéletlen emlékeink és a valóság összehasonlítása és ellentéte okozza. Wakefieldben egyetlen éjszaka idézett elő ilyen varázslatos átalakulást, mert e rövid idő alatt nagy erkölcsi változás ment végbe benne. Ez azonban titokban marad előtte. Mielőtt távozna a helyszínről, messziről futólag megpillantja a feleségét, amint elhalad az elülső ablak előtt, arcát az utca vége felé fordítva. Az együgyű ravaszdi futásnak ered, megrettenve a gondolattól, hogy a felesége szeme ezernyi halandó porszem közül őrajta akadt meg. Örül a szíve, bár agya kissé kóvályog, amikor ismét szállásán találja magát, a lobogó tűz mellett.

Ennyit a kezdetéről ennek a hosszúra nyúló hóbortnak. A terv megszületése után és azt követően, hogy barátunk tunyaságát lerázva elszánja magát a megvalósítására, az egész már természetes mederben folyik tovább. Tételezzük fel, hogy Wakefield, hosszas fontolgatás eredményeképpen, új parókát vásárol vöröses színű hajból, és különféle, szokásos barna öltönyétől elütő ruhadarabokat válogat össze egy zsidó ószeres batyujából. Bevégeztetett. Wakefield más ember lett. Most, hogy az új rendszer beindult, egyetlen visszakozó lépés majdnem olyan nehéz lenne, mint az a lépés volt, amely e páratlan helyzethez vezetett. Emellett még makaccsá is teszi a természetéből ki-kiütköző durcásság, amelyet ezúttal az a lanyha reakció hívott életre, amit Wakefieldné asszony keblében vélt kelteni. Addig vissza nem megy, amíg az asszony halálra nem rémül. Nos: kétszer-háromszor látja is a feleségét, egyre súlyosabb léptekkel, sápadtabb arccal, gondterheltebb homlokkal halad el előtte; távollétének harmadik hetében pedig baljós előjelet gyanít abban, hogy patikárius lépi át a ház küszöbét. Másnap a kopogtatót gyolcsba bugyolálják. Estefelé az orvos hintaja érkezik, és leteszi bodros parókás, ünnepélyes ábrázatú terhét Wakefield kapujában, ahonnan negyedórás látogatás után ismét előbukkan, tán temetés előhírnökeként. Drága jó asszony! A halálán van? Eddigre Wakefieldben már valami érzelemféle energia gyülemlik fél, de továbbra is távol tartja magát felesége betegágyától, azzal nyugtatva lelkiismeretét, hogy az asszonyt nem szabad zavarni e kritikus órán. Ha valami más is visszatartja, ő maga nem tud róla. Pár hét alatt az asszony lassanként lábra áll; átesett a krízisen; szíve szomorú talán, de nyugodt, és soha többé nem fog lázban égni férjéért, bármikor térjen is vissza hozzá. Ilyen sejtelmek villannak át Wakefield agyán, és homályosan érzi, hogy szinte áthatolhatatlan szakadék választja el bérelt szállását korábbi otthonától. – De hisz a szomszéd utcában van! – mondo­gatja néha. Ostoba! Egy másik világban van az. Mindeddig egyik napról a másikra halogatta visszatérését; ettől kezdve ki sem tűz határozott időt. Holnap még nem, esetleg a jövő héten – most már hamarosan. Szegény ember! A halottaknak majdnem annyi esélyük van földi otthonuk felkeresésére, mint az önmagát száműző Wakefieldnek.

Bárcsak fóliánst írnék egy alig pár oldalnyi beszámoló helyett! Akkor példákkal szemléltet­het­ném, hogyan kormányozza vaskézzel valamely akaratunkon kívüli hatás minden cselekede­tünket, és mint szövi következményeit a szükség széttéphetetlen hálójává. Wakefield igézet alatt áll. Hagyjuk most el vagy tíz évre, hadd ólálkodjon régi háza körül anélkül, hogy egyszer is átlépné a küszöbét, s maradjon hű feleségéhez szívének minden tőle telhető ragaszkodá­sával, mialatt az ő alakja lassan kifakul az asszony szívéből. Megjegyzendő, hogy Wakefield már rég nem talál semmi rendkívülit saját viselkedésében.

S most lássunk egy jelenetet! A londoni utca forgatagában észreveszünk egy már korosodó férfit, jellegzetességei a felületes szemlélő figyelmét nemigen keltik fel, pedig egész lénye a kivételes sors kézjegyét hordja azok számára, akik értenek a kibetűzéséhez. Cingár emberke; alacsony homlokát mély ráncok szántják; apró és fénytelen szeme olykor nyugtalanul jár ide-oda, de leginkább befelé tekint. Lehajtja a fejét, és valami furcsa oldalazó mozgással jár, mintha óvakodna teljesen szemközt fordulni a világgal. Nézzék csak jó darabig, míg fel­fedezik rajta a leírtakat, és akkor el kell ismerniük, hogy a körülmények – melyek gyakran faragnak rendkívüli lényt a természet egy-egy közönséges alkotásából – ezúttal is elvégezték munkájukat. Aztán, míg ő a járdán oldalog, vessenek egy pillantást az ellenkező irányba, ahol egy jócskán hervadásnak indult asszonyság imakönyvvel a kezében, méltóságteljesen lépdel a templom felé. A hosszú özvegység békéje ül vonásain. Fájdalmai vagy elenyésztek, vagy annyira hozzánőttek már szívéhez, hogy nem is igen cserélné fel őket örömre. Amint a sovány férfi és a termetes nő áthalad a színen, kisebb torlódás támad, és a két alakot közvetlenül egymás mellé sodorja. Kezük összeér; a tömeg az asszony keblét a férfi vállához nyomja; ott állanak szemtől szemben, egymás arcába bámulva. Tízévi távollét után Wakefield így találkozik a feleségével!

A csődület tovaörvénylik, egyiküket erre, másikukat arra ragadja. A szolid özvegy folytatja útját a templom felé, de a kapuban megtorpan, és zavarodott tekintetét végighordozza az utcán. Hanem aztán bemegy, menet közben kinyitva az imakönyvét. A férfi meg? Oly vad arccal, hogy a sürgő-forgó, önző London utánafordul, szállására siet, bereteszeli az ajtót, és az ágyra veti magát. Évek eleddig lappangó érzései törnek elő; erejükből gyönge agya rövid időre energiát merít; életének egész szánandó furcsasága feltárul előtte egyetlen pillanatra, s ő felkiált, szenvedélyesen: – Wakefield! Wakefield! Őrült vagy!

Talán az volt. Példátlan helyzete annyira önmagához kötözte, hogy embertársaihoz és az élet dolgaihoz viszonyítva nem lehetett épelméjűnek nevezni. Sikerült – ha mindjárt véletlenül is – kiszakítania magát a világból, eltűnni, feladni helyét és előjogait az élők között anélkül, hogy a halottak közé bebocsátást nyert volna. A remete életéhez egyáltalán nem hasonlít az övé. A város forgatagában élt, mint azelőtt; ám a tömeg tovasodródott mellette, és észre sem vette; képletesen szólva mindvégig megmaradt a felesége és házának tűzhelye mellett, de egyiknek a szeretetét, másiknak a melegét soha többé nem érezhette. Wakefield páratlan sorsa úgy hozta, hogy továbbra is emberi érzésekkel, emberi érdekekkel bírjon, de másoktól ne részesedjék belőlük. Igen érdekes tanulmány lenne feltárni azt a hatást, melyet a körülmények gyakoroltak szívére és értelmére, külön-külön és együttesen. Ha megváltozott is, ennek ő nemigen volt tudatában, még mindig ugyanannak az embernek hitte magát; az igazság ugyan fel-felderen­gett előtte, de csak pillanatokra, váltig mondogatta: – Visszamegyek hamarosan! -, s eszébe sem ötlött, hogy már húsz éve mondja ezt.

El tudom képzelni, hogy ez a húsz év visszatekintve alig tűnt hosszabbnak, mint az a hét, amelyre Wakefield eredetileg korlátozta volna távollétét. Úgy tekintette az ügyet, mint puszta közjátékot élete menetében. Amikor aztán még egy kis idő múltán majd úgy ítéli meg, hogy ideje újra átlépni nappaliszobája küszöbét, felesége bizonyára tapsolni fog örömében a közép­korú Wakefield láttán! Ó, jaj, micsoda tévedés! Ha az Idő kivárná kedvenc bolondériáink végét, fiatalok maradnánk mindannyian ítéletnapig.

Egy este, eltűnése huszadik évében, Wakefield szokásos sétájára indul a hajlék felé, amelyet még mindig magáénak nevez. Szeles őszi este van, váratlanul meg-megered a zápor, lezúdul a járdára, és már el is áll, mielőtt az ember kinyithatná az esernyőjét. Ahogy megállapodik a ház közelében, az emeleti ablak mögött felsejlik a barátságos tűz vörös fénye, izzása és lobogása. A mennyezeten megjelenik a jó Wakefieldné groteszk árnyéka. A főkötő, az orr, az áll és a vastag derék bámulatos karikatúrát nyújt, amely méghozzá együtt táncol a fel-felvillózó, el-ellankadó lángokkal, túlontúl is vidáman ahhoz képest, hogy egy koros özvegyasszony árnyéka. E pillanatban elered a zápor, és a modortalan szél egyenesen Wakefield arcába vágja. Az őszies hideg át- meg átjárja. Itt álldogáljon csuromvizesen és vacogva, amikor a saját tűzhelye mellett melegedhetne, és a saját felesége hozná neki futva a szürke házikabátját meg a száraz alsóneműt, melyet bizonyára gondosan megőrzött a hálószobaszekrényben? Nem. Wakefield nem olyan bolond. Felballag a lépcsőn, nehézkesen – mert a húsz év, mióta utoljára jött le rajta, elmerevítette a lábát -, de ő észre sem veszi. Állj, Wakefield! Meg akarsz térni az egyetlen otthonba, mely megmaradt neked? Akkor lépj be a sírodba! Nyílik az ajtó. Ahogy belép, még egy búcsúpillantást vetünk az arcára, és újra láthatjuk rajta a ravasz mosolyt, amely annak idején előhírnöke volt a kis tréfának, melyet aztán ilyen sokáig űzött felesége rovására. Milyen kegyetlenül elbánt szegény asszonnyal! Hát zavartalan éjszakai nyugodalmat Wakefieldnek!

E boldog eseményre – tételezzük fel, hogy az – csak egy előre el nem tervezett pillanatban kerülhetett sor. Barátunkat a küszöbön túlra nem követjük. Elegendő tápot hagy a tűnődésre, egy részéből még bölcs tanulság is kitelik, kellő formába öntve. Rejtélyes világunk látszólagos zűrzavarában az egyén úgy idomul egy-egy rendszerhez, egyik rendszer a másikhoz és az egészhez, hogy egyetlen félrelépéssel az ember kiteszi magát a félelmetes kockázatnak, hogy örökre elveszti a helyét. Mint Wakefieldből, belőle is könnyen válhat a Világegyetem Kitaszítottja.

(Ford.: Udvarhelyi Hanna)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Nathaniel Hawthorne: Wakefield”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)