Ottlik Géza: A Hegy Lelke

25 január 2011

1

Szétvetett lábakkal állt az állomás tornácán, felsőtestében lazán meghajolva, egy önműködő szekrény előtt. Kihívóan, valójában azonban figyelmetlenül szemlélte ezt az okos ládát, amely néhány fillérért – ha széles betűkorongján letárcsázta a nevet – egy csinos, ónszínű pánton, dombormívű névjegyet nyújtott csaknem a kezébe. Már három hete kódorgott városról város­ra. Délután, mint mindennap, egy kofánál banánt vett, leült az utcapadra, és megeszegette. Odahaza nem árultak banánt már évek óta.

A kutatók, felfedezők kedvéből nem sok lakozott benne. Az országot, amelyben először járt, számára ez a kedves, gyengéden megpirított gyümölcs és a többfelé látott automata betűprés jelentette. Igaz, nagy hegyek között utazgatott, vonatjának sínei sziklák, alagutak, magas hidak tekervényein futottak, ez a táj ugyancsak különbözött a hazájától, az éghajlat is más volt, az ég is, aztán meg, mintha itt nem létezett volna falu, község, csak város, nagyváros, kisváros és még kisebb város – mások voltak körülötte az emberek is; mindezt tudomásul vette, de a legkevésbé sem törődött vele. Tizennyolc éves volt.

Ezt a hathetes utazást sikeres vizsgája jutalmául kapta. Aggodalmas takarékossággal kezdte az útját, olcsó fogadókban szállt meg, olcsón élt, s mikor így – ha számadást csinált – mindig sok fölös pénze maradt, ezt a maradékot lelkiismeretesen elköltötte ostobaságokra. Végtelenül alázatosan bánt a pénzzel, s ugyanekkor fölényesen, figyelmetlenül. Így kezdte, utazása első napján, így is folytatta, tehetetlenül, s a pénzzel való első találkozásának ezt a magatartását később sem, sohasem tudja majd levetni.

Az állomásokat mindig nagyon szerette. Most, hogy az előkelő magaslati gyógyhely csinos kis indóházának a tornácán várta vonatját – a háromheti magánytól már szinte meszesen, repedező bőrében a sétányok, szilfák, sikátorok, szállodaszobák, vasúti fülkék illatával, a majonéztől, borstól ideges gyomorral – csaknem boldog volt. A hosszú nyári nap alkonyata érzékelhető gyorsasággal szállt le. Miféle terve is volt délután? Ezen töprengett, amíg a betű­nyomó ládát nézte. Sápadt, fiatal forradalmárarca az egyedülléttől és a sok hallgatástól hatá­rozottan szomorú kifejezést nyert. E közönyösen szenvedő külső mögött mámorosan lobogott féktelen szabadságának az érzése; ez a szabadság tett oly mellékessé mindent, tájat, vacsorát – ez a féktelen szabadság tette őt oly igénytelenné. Együgyűen szerény volt, mert az lehetett, a boldogság a gerincében remegett. Előhalászott a zsebéből egy szivart, és rágyújtott. A gyufa élesen lobbant, most látta csak, hogy már egészen beesteledett.

Némi mozgalom támadt körülötte. Az állomás csengője egyet-kettőt kalapált, ő is gépiesen nyúlt a táskája után. Nem, nem a b.-i gyors, húsz perc – mondta a vasutas -, még húsz perc. – Néhány lámpa kigyúlt, fakó fény hullt a falombokra.

Egy pillanatig habozott, mit csináljon a táskájával. Aztán felkapta, és elindult a vasúti ven­déglő söntése felé.

– Kérem szépen – szólt -, tudna nekem adni konyakot vagy valami égetett szeszt?

– Hogy mit? – kérdezte a pincér, szinte goromba hangon, de rendkívül udvarias arckife­jezéssel.

– Tudna ön… szóval, pálinkát kérek… aqua vitae…

– Értem, értem. Egy pohár cseresznye, finom.

– Nem, nem. Nem cseresznyét.

A pincér arca hirtelen felderült.

– Várjon csak – mondta, hátat fordított, és leemelt egy üveget, már töltött is. – A hegy… – ezt nem értette jól. Diadalmas arccal tették elébe a tele pohárkát.

– Még egyet? – kérdezte a pincér, mikor egy hajtásra kiitta.

– Még… – mondta engedelmesen.

Mikor fizetett, a csapos megismételte az ital nevét. „Hegy Lelke”, így értette most. Egész jó volt – állapította meg -, bár nyilván házi készítmény, mert az üvegen semmiféle címkét nem látott.

Hűvösödött, felvette a kabátját, s így ült ki a vasúti tornácra. Vidéki házaspár beszélgetett mellette. Négy évig – gondolta -, most négy évig él majd a nagyvárosban, egészen egyedül, függetlenül. Ma este megérkezik B.-be, s legalább egy hétig marad ott, úgy tervezte. Két és fél órai utazás vár rá, egy magas hegygerincen vágnak át, sokat kapaszkodik a vonat, nem tud gyorsabban menni. Arra rezzent csak fel, hogy a hatalmas mozdony keservesen fékez.

Alighogy felkapaszkodott, meglódult újra a vonat. Bőven volt ülőhely, lerakodott, előkereste a képes újságját, szivarra gyújtott. Vidáman zakatolt vele a kocsi, elmélyedt az olvasmányába, bár a táncoló betűktől kissé szédült. Jó félóra telhetett el így, néhányszor megálltak, csak egy pillanatra, s ő ki sem nézett az ablakon. Megint éppen egy állomáson voltak, amikor hirtelen rátört a fejfájás. Letette a folyóiratot. Kegyetlenül szorította valami az agyát. Tíz percig tűrte, aztán felugrott, az ablakhoz állt. Eldobta a szivarját is. Hiába, újabb tíz perc múlva szörnyű rosszullét fogta el, émelygés környékezte. Csaknem egy órája robogtak már a hegyek közt. Iszonyatosan érezte magát. Leült, felállt, már a homloka, egész teste verejtékben úszott, rázta a hideg, halálosan sápadt lehetett. Mi lesz? Nem volt már ahhoz sem ereje, hogy kihajoljon az ablakon levegőt szívni, azt hitte, menten elájul. Egyszerre fékezni kezdett a vonat, újabb állomás közeledett. Gondolkozni sem bírt, támolyogva állt fel, hogy a táskáját leemelje, belebújt a kabátjába, és elindult az ajtó felé.

Útitársai már figyelték, ő rájuk sem hederített. Utolsó erejével mászott le a lépcsőn, erősen kapaszkodva. A fényes éjszakai gyorsvonat zihálva lélegzett, fehér gőzfelhők szállongtak. Megállt a vágányok között, táskáját ledobta, és ingatagon, fedetlen fővel, szívta csak a leve­gőt. Cukorkaárusok, rikkancsok fejhangon kiáltozták elnyújtott éneküket a tintafekete esté­­ben, aztán az induló vonat zaja elnyomta a hangjukat. Az ablakok kivetülő fénye a sínpá­rokon és a fekete földön kúszott, egyre gyorsabban, a sárga pászták lágyan siklottak keresztül rajta is meg a csomagján, míg az utolsó kocsik is kifutottak.

Csodálatos gyorsasággal szűnt meg az émelygése. Megtörölte a homlokát, mormogott. „Az az átkozott Hegy Lelke…” – már bánta, hogy leszállt. Az egész rosszulléte elpárolgott, s bár a feje még enyhén zúgott, most fenségesen érezte magát. Füttyentett egy hordárfélének. „Paran­csol?” – kérdezte az tunyán, s ő csak rámutatott táskájára. Eddig még mindig maga cipelte, most nem okoskodott. Nem akart sokat beszélni, és főképp nem tudott figyelni a keményen belénevelt udvariaskodásra. Egyenesen állt, nem fordult a hordár felé, úgyhogy végül az oldalgott eléje, és levette a sapkáját. „Kocsit” – mondta nyugodtan, jóindulatú keménységgel. „A legjobb szállo­dába, barátom…” „Kocsit” – ismételte az ember, feltette a sapkáját, és meg­ragadta a táskát. Átmentek az állomás épületén, az előtte ügető hordár egy egyfogatú bér­kocsihoz vezette. Ez meglepetés volt, ő autótaxira gondolt. Ahogy fellépett az alacsony hág­csón, hogy lezökkenjen az avas bőrülésre, a kocsi rugalmasan hajladozott a súlyától. Figyel­meztetőleg emelte fel a kezét, a kocsis hátrafordult, megbökte a sapkája szélét. „Lassan” – mondta. – „Lassan.”

Mellékesen észlelte csak az elfutó díszleteket. Enyhe kaptatón döcögtek, klop-klop, a kocsis hátát látta, a sárhányót a rezgő, alacsony lámpást, mely alig világított, mintha csak jelképesen tenné. Széles, barátságos kövezeten gurultak. De azt mellékesen is érezte, hogy tündéri helyre került. Egy park mellett haladtak el, egy vertvas kutat látott, fatornyokat, emeletes házakat. Negyed tíz lehet – gondolta -, ezek a hegyek már havasok, jó magasan lehet most a tenger felett. Megfordult, három csúcs látszott, s minden oldalról gerincek vették körül a várost, valami völgyben voltak. Mi ez, falu? Téli sporthely? Kisváros? Az egyik házon felirat jelezte, fatáblán: Vendégfogadó, így, régi szóval; meredek lépcső vezetett fel az emeleti ajtóhoz, de a másik sarkon villanyfényben úszó kirakat világolt, s nem tudta megállapítani, hogy női divat­üzlet-e vagy illatszertár. A levegő éles volt, ő mindenáron fenyőízűnek vélte, pedig csak a karbid vagy az acetilén meg az öreg bőr szagát érezhette.

Az utca térré szélesedett, a járókelők megsokasodtak, s az egyik kapuban feltűnt neki egy karcsú lányalak. Rövid, világos színű szoknya volt rajta, idősebb férfi felé ágaskodott, mintha a nyakkendőjét igazítaná. Milyen ismerős – gondolta. Igyekezett hátrafordulni, de elhagyták őket, s egy mozi bejárata ötlött a szemébe. Ennek nagyon megörült. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy le kell szállnia. Ma már egyszer leszállt, kitért a tervezett útjából, akaratán kí­vül, most miért ne szállna le a szeszélyének engedve csak? Meglepetésére a kocsija a járda mellé kanyarodott, s megállt – megérkeztek a szállóhoz.

Az épület bal homlokzatát a mozi színes táblái borították, e mellett egy órásüzlet lapult, a bejárattól jobbra pedig afféle kávéház-étterem volt, biliárddal. A kocsikázás megint elszédí­tette őt. Szeretett volna megfordulni, hogy jobban szemügyre vegye a tér túlsó, homályba burkolt részét. Mintha egy hidat látott volna a sötétben, talán egy patak folyik ott a fák alatt. De nehéz volt a feje, nem nézett hátra, úgy döntött, hogy a patak a helyén van. Mielőtt lelépett volna a kocsiról, gépiesen összegezte, amit eddig elrendezett: ahol jöttek, az a főútvonal, jobbra-balra még néhány sor ház veszi őket körül, s a legszélső épületeknél rögtön kezdődik az erdő és a meredek hegyoldal – a patakkal párhuzamosan gyalogösvény vezet, mely aztán eltűnik a fák közt, s a város végében magányos vízimalom áll. Kifizette a kocsist.

Csomagját egy öreg szolga vitte. „Erre tessék” – mondta, aztán otthagyta őt a kapus fülké­jénél. Nem volt hajlandó beszélgetni, az ívet, amit elébe tettek, visszalökte, előkotorta az útle­velét, s szó nélkül átnyújtotta. A portás meghajolt, legyőzetve. Félig hátat fordítva állt, türel­metlenül dobolt az ujjaival a polcon. Az előcsarnok szűk volt, kedélytelen. Gyalog indultak neki a piros szőnyeggel borított, enyhén recsegő falépcsőnek. Az első emeleten kapott szobát. Az ablaka nyitva volt, valami udvarra nézett. „Csukjam be?” – kérdezte a szolga, mert a sötét földszint felől halk, de világosan kivehető zene hallatszott be. Minthogy nem felelt, az ember odalépett, és behajtotta az ablaktáblákat. Habozva indult kifelé, s az ajtóból még vissza­fordult: „Tetszik még valami? Mikor keltsük uraságodat?”

„Hozzon nekem egy üveg ásványvizet…” – felelte tagoltan. Mikor egyedül maradt, meggyúj­totta az éjjeliszekrény lámpáját, lecsatolta az óráját, és kitett egy csomó szivart a zsebéből. Barátságos, alacsony mennyezetű szoba volt, az asztalon tintát, levélpapírt látott, ahogy körül­nézett. A csendben most egészen távolról hallatszott az előbbi zene. Kinyitotta az abla­kot, a hangok felerősödtek. Zongora, hegedű és még valami, honnan jön ez? Persze, a mozi, az ablaka alatt nyílnak a mozi hátsó bejáratai. Kopogtak, a szobalány jött be, különleges, rossz szagú vizet hozott egy kis üvegben, megvetette az ágyát, ő is becsukta az ablakot, gyorsan mosolygott egyet, és már el is tűnt. Az ablakot megint ki kellett nyitnia. Néhány holmit kicsomagolt, és gyorsan lefeküdt. Jó meleg paplant kapott, bár a nyár közepén jártak.

Zúgó feje mozdulatlanul hevert a hűvös, puha párnán. Gyengéden locsolta őt ez a szűrt mozimuzsika. Nem az odahaza ismert opera- és operettegyvelegeket játszották, inkább dzsessz-számokat. Úgy érezte, hogy a városkával együtt elmerül a sötétkék völgyben, fürdik az erdők között. Hol futhat már a vonat, melyet elhagyott, merre jár világító ablakaival az éjszakában? Még egy édes, ismerősnek tetsző lányarcot látott, hunyorogva, a felszüremlő zenerongyok szövedékében, így aludt el.

2

Korán ébredt másnap, nyolc óra sem volt. Csengetett, bőséges reggelit rendelt, ugyancsak megéhezett. A nap nem sütött, de ő jókedvűen ugrott ki az ágyból. Hatalmas tálcán hozta a lány a reggelijét, abbahagyta a borotválkozást, és félig szappanosan nekilátott. Egy menet­rendet is kért, s mikor nézegetni kezdte, a lágy tojást kanalazva, elnevette magát. „Azt sem tudom, mi a neve ennek a városnak!” – Rögtön becsengette a szobalányt. „Milyen város ez?” – kérdezte, s a lány zavartan hallgatott. Megismételte a kérdést, mosolyogva, s a lány, most már szintén mosolyogva, kissé húzódozva, kissé kacéran, így felelt: „Püspöki, kedves uram. Püspöki város.” A félreértés nyilvánvaló volt.

Nevetnie kellett, s hogy kócosan, nyitott hálóruhában ült, nagy étvággyal evett, átszellemült forradalmárarca felcserélődött egy átutazó falánk Don Juanéval. Nem sejtette, hogy e percben fiús nyakszirtje, szappanhabos, olajbarna bőre kívánatos. Kérdését most már nem ismételte meg, csak nevetett, teleszájjal, szembefordulva a lánnyal, aki néhány lépést közeledett. „Püs­pöki, a fene!” – kiáltotta anyanyelvén, jókedvűen, és nagyot harapott az ötödik kiflijéből. A lány egészen eléje állt, fesztelen tartással, meglazított csípővel, és a vállát himbálva így szólt: „Önnek aztán igazán csak jó étvágya van!” Felnézett, nyugodtan végigmérte a lányt, meghök­kent: csinos, fiatal teremtés állt előtte.

„És milyen karcsú mégis, uram – folytatta az sóhajtva -, ha én ennyit reggeliznék…” Mint egy próbakisasszony, fordult egyet a sarka körül, derekára tett kézzel megtapogatta gömbölyű­ségét, puha vonalait. Aztán gyengén elpirult a fiú tekintetétől. Néhány pillanatig némán állt, nem értette egészen a dolgot, aztán „Jaj, dolgom van, megbocsát, uram!” – kiáltotta, és kiszaladt.

Szörnyű zavarba jött, de nem volt kínos a jelenet, mert a lány gyors menekülése is a meg­kezdett hangnemben történt, kacér, kötekedő volt ez a megfutamodása. A kutyafáját – gondolta elhűlve -, kis híja, hogy be nem törtek sziklakemény magányába. Felöltözött, bezárta táskáját, lement a portáshoz, és kifizette a számlát. Egy kerékpáros ember kivitte a csomagját, s ő gyalog indult az állomás felé.

A szürke reggeli világításban minden más volt, mint az előző este. Kitűnt, hogy pataknak nyoma sincs. Az órásbolt nyitva volt, a mozi csukva, elhagyatva. Szemben egy sárga iskola­épület állt. A kövezet felett por szálldogált a kocsik, kerékpárosok nyomában. Hamarosan feltűnt az állomás, nem gondolta, hogy ilyen közel lesz. Egy papírkereskedés mellett haladt el, a kirakatban tábla lógott: „Kölcsönkönyvtár”. Az ajtó nyitva volt, benézett, de nem állt meg. Egy fiatal lányt látott a polc mögött, s mintha a tegnapi rövidszoknyás lett volna. A felhők kezdtek szétszakadozni, a napsugár itt-ott áttört már rajtuk. Az állomásépület vendég­lője erre a kis kövezett, homorú térre nyílt, két sor asztal volt kirakva elébe, az asztalokon színes terítők. Az utca végében a legszélső épület a Posta-Távíró volt, a másik oldalon pará­nyi park feküdt, előterében kőtalapzaton szobor állt, s e kis kerten túl, a házak mögül kie­melkedett a távoli templom. Sárga tornya, melyre most a nap sütött, élesen vált ki a sárga háttérből. Ma sárga volt az egész kép, homokos. A főutcát magasabb házak szegélyezték, s innen egészen jól látta a tetők kanyargó és végül lebukó vonalát.

Miután megállapította, hogy a legközelebbi vonatig még van egy fél órája, kiült a vendéglő elé. Kit ábrázolhat a szobor. Talán papember, öltözete ezt sem árulta el. S honnan ismeri ezt az eléje táruló képet? Fokozatosan jött rá a tréfára. Először a Posta-Távíró ügyetlen betűi árultak el annyit, hogy a századvégről való az egész. Valami rézmetszet lesz, a házak tövén rövid, párhuzamos vonalkák jelezték az árnyékot, s erre vallott az egyöntetű, sárgásszürke színezés is. Sört rendelt, a pincér perecet tett az asztalára. Ekkor felfigyelt. Egy hat-hét éves gyerek – cipővel a lábán – egy poros, szomorú öszvért hajtott, vékony ágacskával ütögetve az oldalát. A kép – most már megesküdött volna rá, hogy nem először látja – nem nagy értékű, és semmi esetre sem a hazáját ábrázolja. Messze, a hegyek felé, egy darabot látni lehetett a vasúti sínekből. A pincér megzavarta, s egy ideig most nem ügyelt a dologra. Mikor újra a park irányába fordult, káprázva, de félreérthetetlenül megjelent a szobor fejénél egy karikába zárt kis szám, s odébb is, egy gyalogos parasztember mellett, a posta homlokzatán, mindenütt. Megértette a tréfát. Egy régi, gyermekkori nyelvkönyvében, az isten tudja, hányadik lecke mellett állt ez az oldalas kép, a kisvárost ábrázolta, hegyek közt.

Mindeddig a tértől és időtől függetlenül élt. Minthogy mindkettő folytonos, változást nem észlelt, és csak egy harmadik dimenzióban, saját kozmoszának, önnön izzó tömegének gra­vitációjában élt tudatosan. Nem hihette, hogy bármelyik percében is más legyen, mint előbb, tegnap, tegnapelőtt vagy tíz éve volt. Ugyanaz a velő, vér, s ami változott, az csak forma, felület – az irhája, hétesztendős vedlés. S a táj lehet-e más, mint egyszerűen odébbi, ismert tájelemek más permutációja? Tartalmazhat-e az idő és a tér számára egyebet, mint amit ismer?

Egyszeriben rászakadt egy régi, decemberi környék. A piros kötésű könyvek, Durakin tábornok. Fogadó az Őrzőangyalhoz. Szánkázás után, a mikulási pirossal bélelt cukrosbol­tokat nézegetve hazafelé mennek. „És mondd, Simone, te milyen városban laktál? Ott is voltak hegyek?” – „Voltak-e… így kérdezd, hogy voltak-e… nem, nem, Limousinben nemigen…”

Így hát értelmet nyert ez a táj. Akkor bizonyos volt benne, hogy egyszer eljut ide, s most alig ismerte fel. Mennyi mindent tudott ő erről a városról, s minthogy az illusztráció kétségtelenül azonos, és neki is – az időn kívül élőnek – azonosnak kell lennie önmagával, e várossal szembeni magatartása is csak az az egy lehet – és: itt most meg kell találnia azt a sajátos ízű életet, melyről oly sokat tud, oly sok pontatlan, de egyetlen értelmű dolgot.

A nagy felfedezése lenyűgözte. A pincér jött jelenteni, hogy mindjárt itt a vonatja. „Nem utazom – mondta -, vitessék vissza a táskámat a szállóba.” Biztos – gondolta fogcsikorgató dühvel -, biztos, hogy megint csak megcsalják, tévedés sül ki belőle, nem volna szabad belemennie ostobán. De szó sem lehetett ellenállásról.

3

A szálloda felé indulva, letért a főutcáról. Gyorsan járt, mintha határozott célja lenne. A nap már kisütött, teljes fényében ragyogott a távoli égen messziről, s ő télinek érezte ezt a napsütést, annyira, hogy képzelete behavazta az utcát, a házakat, s bokázva, topogva járt, ahogyan hóban szokás. Hamarosan egy szűk, ék alakú térre ért. Négy keskeny utca torkollt ide, a két-három emeletes házak összeborulni látszottak, megnőttek a szemnek. A sarkon vendéglő nyílt, egyszárnyú ajtó és egyetlen ablak alkotta homlokzatát, s az étterem egy homályos, alacsony szoba volt mindössze. A kapu felett mindenütt valami tábla, X. – kádármester, Y. – gerencsér, sütő vagy varga. Kárpitos az udvarban, ingszabónő. Nem mind értette pontosan, mit jelentenek e foglalkozások, a mállott, vénhedt falakon az ilyen szépen hangzó címek: tímárság, hentesség. Egy kirakatot is talált, könyvek, térképek porladoztak benne, s előtte a járdaszélen kétlábú levélszekrény, lámpaoszlop. Igen – gondolta -, ez mind derékig hóban áll.

Gyanútlanul kalandozott, kissé mámorosan, mint aki valami délszaki, édes gyökeret rágott. Egy hatalmas, szelíd iparosféle ember került eléje, apró gyereket vezetve, s az ügyefogyott kolosszus, mint moziképek hatásos jeleneteiben, hasztalan igyekezett beszélgetést kezdeni fölényes, parányi társával. Ez a különös pár visszavezette őt a főutcába. A mozinál – gondolta -, a sarkon kell felkanyarodni a hegyre, a ródlipálya felé. A kápolnán túl van az igazi jó terep. Közben rá kell vennie Simone-t, hogy majd utána menjenek fel a villába, Mikiékhez, feltét­lenül beszélnie kell Mikivel, a lencse miatt is, de főképpen az egylet ügyében… majd ottmaradnak vacsorára, ha Simone-nal tud okosan beszélni. A villa falépcsőjét szerette, és az erkély mögötti nagy szobát, a kandallóval. Az idegen városban is minden ház sajátságos és vonzó lakásokat rejteget. A Posta-Távíró felett, az emeleten lakik a postamester, három-négy szobában, melyek közül az egyiket ismerte már: ez a lakószoba, a nyelvkönyv második leckéje mellett volt látható, faliórával, hintaszékben ülő nagyapával, kanárival és bölcsővel, zsámollyal. Náluk mindez hiányzott, az ingaóra is, meg a zsámoly is. Erre a szobára, nagya­pára, másféle kályhára vágyott, mert a megismerés öröme átcsapott a birtoklás vágyába: s ez nem az anyanyelvén történt.

Merre lehet az Őrzőangyal Fogadó, melynek havas udvarán Poligny vagy Dérigny, az idegen, fát vág? Esténként pirosra fagyott arcú vadászok térnek be az ivóba, ahol az enyhén füstölgő lámpa alatt a kövér kocsmáros tréfálkozik a pappal, s öblös, mély nevetése megremegteti a falakat. Déltájt, az iskolából hazatérő gyerekek, táskával a hátukon, hóembert építenek, a csúszda körül zsivajognak.

Arra eszmélt fel, hogy a szálloda elé ért. A kávéház ajtaján egy muszlinruhás, csupasz térdű lány lépett ki hajadonfőtt, hogy mintegy figyelmeztesse őt: nyár van. A kisvárost ábrázoló képen is nyár volt, ezt jól tudta, mégsem fogott gyanút.

A tegnapi szobáját kérte. Az volt a terve, hogy a vasúti vendéglőben vacsorázik, utána elmegy moziba. De még az ebédidő is messze volt. Mindenesetre felment a szobájába, és kirakta a holmiját. A folyosón találkozott a csinos szobalánnyal.

– Ó, ó – kiáltott az örömmel -, én azt hittem, elutazik, kedves uram…

Lement a kávéházba. Tágas, városias helyiség volt ez, néhányan üldögéltek az asztaloknál, nagyobbrészt újságot olvasva. Sört kért és lapokat, szivarra gyújtott, és érdeklődéssel merült az újságokba. Komolyan olvasott, napilapoknak még soha nem szentelt ilyen figyelmet. Mikor a sörét meghozták, sonkát és tojást rendelt. Néhány órán belül már harmadszor reg­gelizett, csodálatos étvágya volt. Miközben evett, olvasott is, lapozta a képes folyóiratokat. A túlságosan családias jellegűeket félrelökte, a tájképeket, virágcserepeket, háziállatokat, kézi­mun­katerveket, az érzelmes novellákat nem szerette. Világiasságot keresett, még ha ez közhely, elnyűtt minták formájában jelentkezett is.

Odaintette a pincért, biliárdozni akart. Az intézeti kaszinójukban sokat biliárdoztak, főként tiltott időben, mert máskor alig lehetett hozzáférni az egyetlen asztalhoz. Most egymaga játszhatott. Megtapogatta a „mandinert”, válogatott a dákók között. Szivarja lassan hamvadt a hamutálcán, egészen megfeledkezett az időről. Órák telhettek el, érezte, hogy alaposan kifá­radt, mire abbahagyta a játékot. Fizetett, lesétált a vasúthoz, közben elhatározta, hogy nem ebédel, még nem volt éhes. Az állomáson megvárt egy vonatot, sokáig válogatott az újságárus ablakánál, végül egy színházi képeslapot vett. Itt jutott eszébe a kölcsönkönyvtár. Miért ne menne be oda?

Miért ne iratkoznék be? Most úgyis itt marad, ki tudja, meddig. A könyvek, az ismerős kislány, a papírkereskedés emléke, a csengettyűs ajtó. Erősen tűzött a nap, a kirakat vakon fehérlett a sugarakban. Bent azonban homály, hűvösség fogadta őt. Egy sovány öregasszony jött elő.

– Parancsol, uram?

Hol a lány? Ahogy megszokta a szeme a homályt, körülnézett, nem felelt mindjárt. A köny­vespolcok mögött ajtó nyílt a ház belseje felé.

– A kölcsönkönyvtár… – mondta bizonytalanul -, be lehet lépni?

– Kérem, hogyne, csak biztosítékot kell letenni… Nini! – kiáltott hátra. – Nini!

Ez a lány neve, megdobbant a szíve. Két karcsú alak jelent meg a háttérben, Nini és a barátnője, nyilván.

– Hozd csak, kicsikém, a jegyzéket.

Míg az asszony leült, és írni kezdett, a kislány mosolyogva hozzálépett, és egy kőnyomatos, piszkos füzetet nyújtott át.

– Jó napot, uram – kezdte olyan hadarva, hogy csak a beszédje foszlányait tudta megérteni -, nagyon kedves… olyan kevesen érdeklődnek… ön idegen… itt marad?

Kis szünet támadt, aztán a lány újra feltette a kérdést:

– Ön ugye idegen?

– Igen, igen. Én csak… átutazóban vagyok csak…

– Ó, átutazóban! Nagyszerű… – Nini hátrafordult a barátnőjéhez, vissza akart vonulni – jövök… külföldi… átutazó…

Egyet lépett feléjük, aggódó mozdulatot tett:

– Kisasszony, kérem szépen… Nini kisasszony…

A barátnő mély hangon, szintén hadarva, éppen ilyesmit mondott, kénytelen volt így érteni:

– A kis bégum magát persze behintázva, hogy nevethessenek légyen, tralala.

De erre, hogy a lányt keresztnevén szólította, mindketten odanéztek, és Nini hozzászaladt, az orra elé állt, félrehajtott nyakkal, csaknem gyengéden, elhadart egy verset neki. Barátkozás és feddés lehetett ez, a hangsúlyból érezte. Most odajött az öregasszony, és Nini felé szem­rehányó, feléje bocsánatkérő hangon igyekezett őket szétválasztani.

– Ezt meg tessék itt aláírni – mondta.

A torkában érezte a kislány varázslatos szépségét.

– Milyen szép a városuk – mondta az asszonynak bókolva.

– Ó, ó! – most mind a három nő tiltakozott, s az öreg így szólt:

– Nini, hozz széket az úrnak.

Tiltakozni akart, aztán segíteni, de elkésett, Nini egyet perdült, és odarakta eléje a széket. Aztán el akart menni megint.

– Kisasszony… – szólt utána könyörögve, s a lány nevetve visszafordult:

– No, hát válassza ki a könyveket… akarja, hogy segítsek?

– Igen! De talán zavarom…

Nini egy pillanatnyi habozás után a barátnőjéhez fordult, valamit beszéltek, elbúcsúzott, és a másik két nő elvonult. Valószínűtlen egyszerűséggel folyt le mindez, most itt ül kettesben a lánnyal.

A széket felajánlotta neki, de Nini felkuporodott az asztalra, és a könyvjegyzéket kezdték olvasni. Leplezetlen sóvárgással nézte a kislányt, aki összevissza fecsegett. Megkérte:

– Beszéljen lassan, drága kis Nini, mert nem nagyon értem…

Sokáig válogattak a könyvek között. Egy ízben összeért a kezük, s ő rémülten elkapta – a kislány elragadtatva kacagott fel, s valami ilyet beszélt: „Ó, én fekete szemű idegenem…” és megsimogatta az arcát, aztán felrohant, felmászott a kis létrán, és két könyvvel tért vissza.

– Maga olvasta ezt? Télen is itt laknak? Szokott a hegyekbe járni? Szereti ezt az írót? – szorgalmasan kérdezgette a lányt, de a feleleteket alig értette. Megmondta, hogy melyik szállóban lakik, s hogy este moziba megy.

– Jöjjön hatkor – mondta Nini -, én akkor megyek.

Talált egy kedves könyvet, melyet már ismert és szeretett, ezt vette ki, s minthogy az öreg­asszony másodszor jelent már meg, elbúcsúzott.

Az utca érettebb, nyugodalmasabb fénybe borult már. Délután négy óra lehetett, alig lézeng­tek néhányan a városkában. A pályaudvar felé indult, hóna alatt a könyvvel. Már ismerte a házakat, a kiszögelléseket, a díszletek hullámzását. A posta előtt egy suta épület jött, aztán egy rövid, zöld deszkakerítés, s ahol ez a postaház falának támaszkodott, a meghajlott eresz­csatornára csavarva egy vastag kötél lógott. Az emeleti lakás ablakain a zsalugáterek be voltak csukva. Az állomás pihent. Kiült a peronra, és elkezdte olvasni a könyvét.

Később visszasétált a szállóhoz, benézett a kávéházba, s minthogy néhányan ültek bent, bement ő is. Az egyik asztalnál szakállas, sötét ruhás bácsi kávézott, s csíptetője a tálcán hevert. Miért ne inna ő is kávét? Kalácsot és tejeskávét rendelt, és megkérte a pincért, hozzon neki szivart. Háromnegyed hatig olvasott. Akkor felvitte a könyvet a szobájába, és átöltözött a melegebbik ruhájába. Az asztalán odakészített ásványvizet talált és a menetrendet. A kis szobalány – gondolta – bizonyára azt hiszi, nekünk valami nemzeti szükségletünk a menet­rend, akár utazunk, akár nem. A nyakkendőt nehezen bírta megkötni, még nem szokta meg a polgári öltözést, kissé álruhában érezte magát, kissé kalandor ízűnek tartotta a civil viseletet. Hat óra lett, mire elkészült.

A mozi előtt, a várakozók között már ott fecsegett Nini a délutáni barátnőjével. Barátságosan fogadták, de ő hűvösnek érezte a hangot. A barátnő dörmögött valamit: a jó bégum átsodrólag teljességgel.

– Na, menjen már – mondta Nini -, vegyen jegyet ebbe a sorba.

Kissé le volt forrázva, miért kellett ezt a bégumnőt is elhozni. Nem kapott megfelelő jegyet, visszament jelenteni a kislánynak. Nini nevetve leszidta, amiért elkésett, és maga ment a je­gyért. Odafurakodott a pénztárhoz, és egykettőre elintézte a dolgot, már jött is vissza, a jegyet lobogtatva:

– Adjon ide hamar ennyi meg ennyit.

Talán már előre megbeszélték a mozit, s nem tudta lerázni a Bégumot? Bevonultak a néző­térre, Nini a karjába kapaszkodott. Hosszú, lejtős terem volt ez, a vászon előtt zongora, néhány szék. A zenészek az ajtóban cigarettáztak. A két lány sokat beszélt, néha odafordultak hozzá is, s egyszer arra lett figyelmes, hogy a Bégum őt doktornak szólítja.

– Nem vagyok doktor – mondta.

– Nem? Dehogynem, Nini mondta, hogy orvos…

– Csak leszek talán, diák vagyok…

– Diák! Hát látja, hogy mégiscsak orvos maga, hisz az már mindegy, maga kis orvos-béguin.

– Mónika másodéves hallgatója az x.-i főiskolának – mondta Nini -, most szünet van, hazajött.

Nem tudta, erre mit válaszoljon, mindenesetre elismerőleg bólogatott. Sötét lett, megindult a film és a zene. Ő a fal mellett ült, balra tőle Nini, Mónika-bégum pedig kívül. A lányok susogtak. Odafordult Ninihez:

– Nézze – súgta -, a zongorista-béguin állandóan eszik.

Érezte, hogy a kislány megsimogatja a kezét. Egy hegedű játszott, s a harmadik hangszer har­monika volt. A vásznon sietősen jártak az emberek, aztán egy fiatal pár jelent meg, beszédet mímeltek, szájukat hangtalanul nyitogatva, s végül a nő fáradtan, szenvedve támaszkodott egy szék támlájára. A feliratok váltogatták a képeket. A cselekmény világos volt és lendületes. A fiú siet az utcán, a lány telefonál, csüggedten leteszi a kagylót, és elfordul, megtudjuk a csel­szövő fondorlatait, és hősünkkel már robog is a vonat balsorsa felé, mert a hű barát egy másodperccel később érkezett. De nem adják fel a reményt, meg kell kísérelni a tetőn keresz­tül vagy lóháton… ó, de nem megy. A vonat száguld, alagútba be, alagútból ki, a hős éppen rágyújt… mi lesz?… a mozdony fékez a nyílt pályán…

Feszülten figyeltek mind a hárman. Nini oldalt dőlt, válla hozzáért az övéhez. A zene ren­dületlenül húzta, az akkordeon zsongott, a zongora vágtázott. Egy fatetős házra gondolt, a kandallóban pattogó tűzre, havas hegyekre. Ninivel visszatérnek a városból, vagy nyáron hevernek a gyepen. Ninivel sétál este a kis ösvényen, s a lány átkarolja a nyakát, és meg­csókolja. „Te” – mondja neki… alattuk pislognak a város fényei, messze a völgyben kígyózva kúszik a gyorsvonat, a negyedtízes gyors, amely őt is idehozta.

Aztán, pompás fordulatok után, hogy minden rendbe jött, hirtelen véget ért a film, kigyúltak a lámpák, és kinyíltak az ajtók. A szemüket dörzsölgetve, szótlanul ballagtak kifelé. A tér közben átalakult, este lett, égtek a lámpák, folyt az esti séta. Most mintha a tegnapi vélt patak meg kis híd megint ott lenne a túlsó oldalon. Elindultak befelé, amerre még nem is járt.

– Jöjjön – mondta Nini -, elmegyünk a szénégető felé, még van egy fél óránk…

Nézte a lány árnyékát, amint ferdén, jobbra-balra hajlott az öreg kövezeten, megnyúlt, és újra eltűnt. Milyen gyerekesen kedves, kislányos alakja van, a torz árnykép is világosan mutatta, mennyivel szögletesebb mellette Mónika. Boldogan, fulladtan haladt az oldalán, nyelni sem mert, a torkában érezte ennek a puha, gödrös pofácskának az ízét.

Nem mert többet tudomásul venni ebből a képből, nem mert többet a recehártyájára fény­képezni, mint a két lány magas sarkú cipőjét, inas bokáikat, amint kecsesen lépkedve rakos­gatják a púpos utcakövekre, s a kirakatokból éles fény hull a keskeny járdára.

A házak kezdtek ritkulni, a sötétség nőtt. Az egyik fordulóban hirtelen megálltak, és Mónika gyorsan elbúcsúzott. Minthogy ő csak maflán bámult, Nini belékarolt, és húzta tovább. Kiér­tek valami sétányhoz, erre már nem járt senki. Nini halkan, vidáman duruzsolt a fülébe. Meg­állí­tot­ta a lányt, előkeresett egy cigarettát, és rágyújtott. A fák közt, emelkedő úton mentek tovább.

Lassan bár, de megértette, hogy Mónika alibinek kellett. Nini egy fenyőtobozt rugdalt maga előtt, és dúdolt. Egy erkélyszerű tisztáson kötöttek ki, az erdő szélén, a kislány egy padhoz vezette őt. Alig ültek le, egymással szemben, támlás, vén fapadon lovagolva, hogy a térdük összeért. Nini már fel is ugrott, és húzta őt magával:

– Nézze csak, innen látni a várost…

Tényleg, mint egy derengő, iromba paplan, úgy feküdt a lábuknál az esti kisváros. Keményen, nyílegyenesen állt, a lány a válla körül törleszkedett. Egyszerre azt érezte, Nini elébe lép, ágaskodik, két karja a nyakába kúszik, és húzza őt lefelé. Gépiesen hajolt le, a száján érezte a szorosan hozzásimuló kislány ajkait.

4

Nini puhán, nyitott szájjal csókolt, ősi tehetséggel. Meglepődött ezen a szenvedélyen. Csak nem meglepődni – gondolta -, csak el ne árulja magát. Bármi történjék, ennek nem szabad kiderülni, úristen el ne árulja magát. Enyhe, egészen enyhe undort érzett, és végtelen közönyt. Ott remegett ez az izgatott, mohó test a nyakában, a lány szája nedves volt, kellemes, csak különös. Minden idegszála megfeszült, hogy ne árulja el magát. Erősen szorította a kislányt, kétségbeesetten nyomta az ajkait a lányéira, és ilyesmit gondolt: tehát most félőrült vagyok a boldogságtól, ez a mennyország, iszonyatosan nagyszerű és drága angyal. Ilyen értelemben kell viselkednie, mindenáron. Nem volt ez egy cseppet sem tréfás.

A lány levált a nyakából, ő idétlenül kapkodott utána. Közönséges akart lenni, nehogy kide­rül­jön, milyen közönségesnek tartja a jelenetet. Nem bánta, hogy ízetlen és képtelen a viselkedése, csak a titka, magánya titka, oldhatatlansága el ne árulódjék, ez az aljas, hitvány csalás.

– Te édes, drága… – mormogta, s a hangja remegett. Nini a vállához simult, és kedvesen, finnyás­kodva fecsegett. A várost mutatta, az az állomás, az a szállója, az a templom. Leültek a padra, a kislány a nyakába bújt. „Te drága, kedves…” – motyogta ő, és erőlködött, hogy a vonásain földöntúli boldogság áradjon, a sötétben is. Olyan kényelmetlenül ült, hogy a nyaka már-már görcsöt kapott, de mozdulni sem mert. Mit beszélhetne most, a délutáni témákat lehetetlen elővenni.

– Tegnap ilyenkor – szólt kenetteljesen -, még azt sem tudtam, hogy Nini a világon van.

Ez szörnyű rossz volt, a kutyafáját. A lány olyasmit válaszolt, dallamosan, hogy holnapra meg már elfelejti majd.

– Tegnap este láttalak a kocsimból, mikor jöttem, már akkor tudtam, hogy Nininek hívnak…

– Ó, ó, honnan tudtad volna kis-béguin, hahaha…

– De igen, de tudtam.

– Tegnap nem is láthattál!

Most hosszú csönd jött, verejtékezve ült, már csak kínlódva tudott mosolyogni, úgy fájt a nya­ka. A fejét, úgy vélte, gyengéd szeretettel hajtja a lány felé, ezt nem mozdíthatta el. Még leg­jobb volt csók közben, kissé kényelmesebben ülhetett, nem kellett beszélnie, csak az a hideg, idegen száj… ez az idegen nemzetiségű papírkereskedő foghúsa… az idegen szoknya szövete…

Nininek hamarosan indulnia kellett vissza. Ugrálva szaladt le a hegyen, s ő fejvesztve a nyomában, lihegett, mint egy vén pajzánkodó udvarló. A határban elküldte őt a lány, nem szabad, hogy együtt lássák őket.

Került-fordult egyet, s aztán elindult vaktában, amerre a szállót sejtette. A szája száraz volt és keserű, a nyaka fájt. Nem ízlett a cigaretta, eldobta, aztán szórakozottan másikra gyújtott. Banánt kívánt, de hol kaphat már ilyenkor? A szűk gallérját rángatta idegesen, a bőre az egész testén égett, nem tűrte a ruhát. Csoda, hogy nem tévedt el.

Vákuum volt ez, vákuumba zuhant. Nem tudta érzékelni a házakat, utcát, napszakot. Az a város, amelyet ő kergetett, most a végtelenbe iramodott tőle, a valóságos meg, amely már idestova huszonnégy órája kellette magát néki, olyan közel volt, hogy nem vehette észre. Most a légüres térben lökdöste a lábát, és rángatta a gallérját.

Szinte futva ért a szállóba, kettesével ugrotta át a lépcsőfokokat, és ahogy a szobájába lépett, első dolga volt, hogy a gallért kikapcsolja. A gyomra is fel volt zaklatva, nyomorúságosan érezte magát. Gyorsan levetkőzött, és belevetette magát az ágyba. De ez sem volt jó, a vil­lanyt égve felejtette, és a kis szoba így kínosan barátságtalannak tűnt. Kimászott a paplan alól, hogy eloltsa a villanyt és az éjjeliszekrény kis lámpáját gyújtsa meg helyette.

Ekkor tűnt a szemébe az asztalon álló ásványvizes üveg meg a halványzöld menetrend. Milyen szomjas – eszmélt rá, s dühösen húzott egyet az idegen, langyos ízű italból. – Förtel­mesen rossz – állapította meg, és indokolatlanul megint a szájához emelte az üveget. Kopogtattak.

Egy szál alsónadrágban állt. „Nem lehet!” – akarta mondani, de már belépett a szobalány. – Ó, ó! – kiáltotta. – Bocsánat…

De eszében sem volt kimenni, sőt, nyugodtan becsukta maga mögött az ajtót. Mulatságosnak találta a dolgot, jókedvűen, anyásan nevetett a fiú zavarán.

– El tetszik utazni reggel? – kérdezte.

Ő a menetrendre nézett, aztán a lányra. Maszatos kötényt látott, csupasz térdeket, a ruha alatt feszültek a csípőjére támaszkodó lány vonalai, a két melle anyagszerűen rajzolódott ki, a tekintete kihívó volt. Az orra tömpe, de kedves – állapította meg. Micsoda őrültség ez – gondolta aztán -, mit akar ő ettől a várostól…

Leült a székre. A lány odalépett melléje, átnyúlt az asztalon az üres üvegért, hogy közben a mellei csaknem az arcát súrolták. Így maradt állva mellette.

– Nem parancsol valamit, uram?

Hisz ez szobalány – gondolta -, nem nő, mégis, ahogy mosolyog, ahogy egészen önállóan mosolyog, lánynak kell felfognia. Ez csak itt lehetséges, ebben a városban…

– Hát persze hogy utazom – kiáltotta, felvillanyozva ettől az új elhatározástól -, hajnalban megy-e vonat?

– Fél ötkor, uram. Ha megengedi, majd én költöm fel…

Hirtelen felállt. Átölelte a szobalányt, aki nevetve alig védekezett, s jóízűen szájon csókolta. A lány vinnyogva, tele szájjal csókolta vissza, a puha testet érezte meztelen bőrén. Mikor elengedte, az boldogan méltatlankodott: Ó, ó, ó… Megsimogatta ezt a hűséges arcot, és kituszkolta őt gyengéden. Már nevetett.

Aztán lefeküdt, és olyan mélyen elaludt, hogy hajnalban alig bírta őt felkölteni ez a – számára különös jelentőségű – szobalány. Még akkor is hajnal volt, amikor B.-be érkezett, a nap vörösen, hidegen világolt, a város ébredezett.

– Élek… – gondolta.

5

Itt, a b.-i kis pályaudvar koromszagú hajnali éttermében visszanyerve magányát, amelynek tartós elvesztése számára bármikor a fulladásos halált jelentené, kötelékeit meglazítva, a társaságot ismét pincéri távolságba taszítván a testétől, szabadon lélegzett.

Tehát lehetetlenség a jelent tudomásul vennie. Ha mégis megérezné e percben ennek a napszámba reggeliző, érzékien mohón biliárdozó, meszes magányának, sós, maró ifjúságának az ízét: abban a szempillantásban már el is illanna az, s a rejtelmes, új jelenjéről megint csak nem tudna semmit.

Milyen dühös rosszindulattal vágott neki a múltjából ismert, nagyon is elhatározott kisváros­nak: „Úgysem lesz olyan…” De ugyanezt gondolta a moziban, mikor a kölcsönkönyvtárbeli kislány oldalára képzelte magát, oly kevéssé bonyodalmas szerelmükben, az esti város felett, a hegyen csókolózva – s milyen gúnyos szabatossággal valósult meg ez a szenvelgő láto­mása… pontosan, szó szerint, nehogy valamiképpen elkerülhesse a figyelmét az intő gúny… „Íme a boldogságod, hűségesen megszerkesztve a terveid szerint” …ó, milyen szörnyű volna, ha valami, bármi is, úgy történhetnék, olyan lehetne, ahogyan azt előre elképzeli, ha csak olyan lenne… s a szobalány… ez a színpadra betolakodó civil, akiről szó sem volt a szerep­könyvben… mint kegyes jelen, ha fel nem oldozza a szörnyű igézet alól…

Egyáltalán nem létezik a nyelvkönyvbeli város, a csók a hegyoldalban? Létezik, de csak egyszer, egyetlen példányban… a város a gyermekkori téli délutánban, a kislány csókoló varázsa a mozielőadás sötétjében… ahol először és egyetlenegyszer megtörtént… a vágy abszolútumában, ebben a kocsonyás valóságban…

A város boldogságos zamatát a régi decemberi megismerkedés pillanataiban ízlelhette, akkor járt itt, csak nem tudott róla, a jövőbe helyezte… vagy ezt csak most képzeli a múltjáról, csak az emlékkép lenne ebben az egész ügyben az abszolútum… de hát az ördögbe is, milyen ez a mostani, valóságos város, valamilyennek kell lennie – ha csak tíz év múlva tudja meg, mikor visszagondol rá, s talán még a szörnyű hegyi csók valószínűtlenségét is jóízű, szépséges valóságnak látja majd, az már akkor egy új, más emlékkép lesz, és nem ez a város, ez a jelen.

Nincs érzékszervünk a jelen számára? – tette fel a kérdést – mi itt az igazság? „Élek” – gondolta aztán egyszerűen. És a jegyzőkönyvébe azt írta be: …a dolgoknak nincs lényegük, csak formájuk – valamilyen természetük van, sajátosságuk, s csak ez a milyenségük biztosítja az ontológiai szerepüket, csak ez abszolút, a jelző, nem a főnév… de egyúttal, semmi sem öltheti fel ezt a létező jelzőt, csak valami módon felidézheti a valóságban… semmi sem lehet ilyen vagy olyan…

Aztán kitépte a lapot, látván, hogy jámbor vakmerőségében az elmondhatatlant éppen a legre­ménytelenebb módon akarja elmondani, és a következő oldalra csak ennyit írt fiatalságának e jellegzetes gondjairól fékezett, erős indulattal: „Semmi sincs sehogyan.”

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Ottlik Géza: A Hegy Lelke”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)