Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Ottlik Géza: Augusztus Rómában

Ottlik Géza: Augusztus Rómában

24 szeptember 2016

ottlik geza 1912-19901947-ben

Félbeszakítottam Czakó Pali történetét. Faképnél hagytam mindenestől, az Új Nemzedék szerkesztőségében, egy csütörtöki napon, ezerkilencszáz harminchárom január tizenkilencedikén, fél egy tájt, amikor olvastam kinyomtatva Tószt Tibor cikkében, hogy meghalt. Pedig nem halt meg.
Mielőtt elhagytam volna a szerkesztőséget, mégis rászántam magam, hogy telefonáljak Bossányiéknak. Laci vette fel a kagylót, és mindjárt a szavamba vágott
– Igen, igen. Tudunk mindent. Kint voltam nála a Gyáli úton. Nem kell operálni !
– A Gyáli úton?
– A helyőrségi kórházba vitték át reggel.
Átszaladt a golyó a tüdőcsúcsán, és nincs szó életveszélyről. Öt perccel később a Szabadság tér sarkán az ott ácsorgó Tószttal találkoztam.
– Te – mondom neki -, hát nem halt meg a barátom, a Czakó Pá1. És nem is a Rókusban van.
– Mi? – Tószt a túlsó oldal felé nézegetett. – Kicsoda?
– Hát akiről azt írtad, hogy a Gellért-szobornál.. .
– Itt van Fifi – mondta az újságíró, s egy pillanatra felém fordult. – Hát nem halt meg?
– Nem – mondtam.
– Nem baj ! – legyintett Tószt, aztán beült a kis piros automobilba a vezető mellé, akí csakugyan a híres színésznő volt. Mindent rosszul hittem. Az igaz volt, hagy Fifi Tószt kedvese, s az nem volt igaz, amit elhittem, hogy Mallarmé a kedvenc költője.
Nem baj ? Hát Czakónak csakugyan nem baj, hogy nem halt meg, gondoltam a Szabadság tér sarkán; nagyjából azonban ebben is tévedtem.

,,Az volt a baj, hogy akkor életben maradtam”, mondta Czakó tizennégy évvel később Rómában, egy kiskocsmában a Tiberisen túl, ahol az élete történetét mesélte nekem esténként. Csak fél figyelemmel hallgattam, amit fecseg; ezt tudta, nem bánta. fratlan megegyezésféle volt ez köztűnk, így szoktuk, húsz-huszonöt éve. Ha kiderült olykor, hogy egyáltalán nem figyeltem oda, készséggel megismételte a mondókáját. Nagy nyár volt, naponta újabb hő rekord, az újságok főcímében mindig, Fahrenheitban. Iszogattuk a filléres, jó, száraz frascatit. Estére se h’tílt le a levegő. A hold óriási volt. Pár napja kaptam meg Júlia halálhírét. De két-három hete, amikor itt újra találkoztam a lánnyal, akibe tizennyolc évesen szerelmes voltam, és
az enyém left végül Rómában (hogy a heves boldogság szinte rázta a testemet-lelkemet, fájt), á már haldoklott otthon. Éjszakánként. Mialatt mi itt kamaszszerelemben öleltük egymást reggelig az ágyban. Egy regényt kezdtem írni, s már hét oldalam megvolt, a katonaiskoláról, ahol Czakó osztálytársam volt. Ültem hát vele esténként.
– Hogy mit mondasz? – néztem fel rá. – Hogy Ágnes miatt?
Imádták egymást Bossányi Ágnessel. A kislány, még iskolás akkor, tele volt bájjal, humorral, okossággal, jókedvvel, s mindnyájan irigyeltük Palitól, de hiába. Csüngött a fiún. ~ vette fel a telefont anon a januári estén, szerdán, amikor náluk bridzseztünk.
– Ágnes hangja a telefonban akkor, tudod.
Czakó itt apácák ingyen szállásán lakott. Nekem tágas, szép szobám volt a Via Giulián, meg egy ösztöndíjfélém hozzá hat hónapra. Czakóról sokan azt tartották, hogy nem buts gyerek, de nagy szamár. Tényleges tüzérkapitány volt. Csinált nagy szamárságokat. A háború vége felé egyszer sündisznóállásba ment át az ütegével, már magyar földön, és keletre-nyugatra, mindkét szembenálló hadviselő fél ellen, tartani tudta tizenegy napon át. Megúszták élve. (,,Ki a szamár, én vagy te?” A tüzérei imádták.) Nem tudtam, nem valami hasonló elgondolása van-e abban is, amit itt most Ágnes hangjáról magyaráz nekem.
– Meg kell értened, na! Vártam tőle valamit, és akkor hirtelen rájöttem, hogy hiába. Valami hülye józanság ráeszméltetett.
– Ágnes hangjában? (Mi is hallottuk, mit felelgetett ott a telefonban. Csak egy-két szót, ,,Persze” ,,Dehogynem” – ,,Jó, siessen!” – ,,De, nagyon” ilyesmit. ,,Feljön Pali?” – kérdeztük tőle. ,,Ühüm, egy óra múlva” – ,,No jó, három pikket mondtam” ,;Passz” – Czakó nem jött fel egy óra múlva, sem később.) – Mi volt Ágnes hangjában? – kérdeztem újra.
– Józanság. Az, hogy ő nem az enyém, sosem is lesz, hanem saját magáé. Kijózanított.
– Hisz őrült szerelmes volt beléd. – Kellett a fenének a szerelme.
– Hát mit vártál tőle?
Czakó ezt nem tudta megmondani, s el is hallgatott. Kiitta a borát, aztán töltött a két pohárba. Nehézkesen markolta meg a tölcsérszájú palackot, mint aki egy fejszét fog a kezébe. A körme piszkos volt, töredezett, ujja végei szétlapultak a rakodómunkától, amit napközben végzett. Itt megint abba fogom hagyni a történetét, pedig egy közös barátunk hírt hozott róla újabb húsz-egynéhány év múlva: hogy egy írországi kolostorban él, szerzetes left. Rögtön eszembe jutott, hogy egyszer Rómában együtt láttunk két csuhás, fapapucsos angol ferences barátot, a tartózkodási engedélyek hivatalában, hihetetlen eleganciával és belső nyugalommal üldögélni, türelmetlenség nélkül órákon át az előszobában.
Sok megkezdett történetet abbahagytam életemben. Elhagytam a hőseimet, hősnőimet. Velem is sok történet abbamaradt az életemben. Elhagytak, akiket szerettem. Júlia halála lámpalázassá tett – finoman káprázott a szemem, kalandossá, regényessé vált a világ velem. De ez csupán a valóság fejvesztett menekülése, gyors, rendezetlen visszavonulása volt, egy kamufláló lidércfüggöny mögé. Védekezés az emberben. Az emlékezés aztán megmutatja, hogy a halálában nincs, nem volt ott semmi regényes-izgalmas azokban a napokban, csak űr. Üresség, hiány, szakadás. Csalt a káprázat.
A szűk, járda nélküli trasteverei utcácskán időnként átfurakodott egy-egy teherautó. Ilyenkor a szüntelen dudálása elől nagy lármával húzódtak vissza a falhoz, vagy az ajtajukba, az utcára kirakodva vacsorázgató családok, székestől, asztalostól, amíg el nem haladt a gépkocsi, persze csak lépésben. Aztán rakodtak vissza sorra, végig az utcán.
Czakó nem tudta megmondani, hogy mit várt Bossányi Ágnestől. Mindenki kiváltságosnak hiszi az éle tét, gondoltam, amiben igaza is van mindenkinek. Azt hiszem, azt várta tőle, hogy szeresse.
Hogy szeresse őt istenigazában, anélkül hogy akarná, fenntartás nélkül, önzés nélkül, anélkül, hogy ura lenne önmagának. Hogy őt szeresse és senki mást; mert ez azt bizonyítaná neki, hogy valahol mélyen jobbnak kell lennie önmagánál, annál a Czakó Palinál, akiről tud; valósággá tenné a benne lappangó jót és kiváltságosat, amiben bizakodik. Aztán meghallotta a hangjából, ami ugyanolyan volt, mint máskor, meghallotta a telefonon át, hogy mindez hiú ábránd, ami egyszerre elszakadt benne, és kijózanodott egy pillanatra. Gondoltam.
– Marhaság – mondtam neki.
Egy újabb, szélesebb kamionszörnyeteg elől most nekünk is fel kellett állnunk és egy percre az asztalkánkkal együtt a falhoz szorulnunk.
– Magas a vérnyomásom – mondta Czakó. – Marhaság.
Az alacsonyan járó telihold nagy volt. S amilyennek odahaza még sohasem láttam, gigászi lampion : úgy Iógott fölöttünk, mint egy túlméretezett narancsvörös kerti papíros-lámpa.
– Az volt a baj, hogy akkor életben maradtam. – Marhaság.
A macskák, porontyok, vacsorázók, az utcában levő bottiglieriák, gelateriák, pasticceriák sorra tértek ki a döccenésekkel haladó gépkocsi monstrum elől, szüntelen dudálása lassan elveszett az esti zsivajban. Abbahagytam a regényt a hetedik oldalnál. Még folytathatom egyszer, gondoltam. Ahogy a kölyökszerelmünket a nagy intervallummal is folytatni tudtuk. Ezt azért köszönöm, köszönöm. De hiába, gondoltam, Júliát nem lehet folytatni majd egyszer később. Soha többé? Vajon?
Minden megszakad, félbe marad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával. De a Gianicolo fölött csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett vissza rád. Nézte közönyösen Rómát – az újat, meg a réginek gyér, szétszórt kis csonk maradék köveit a kisarjadt fűben ott túl a Garibaldi-hídon, amit látott épülni annak idején -, nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Ottlik Géza: Augusztus Rómában”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)