Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- TÖREDÉKEK » Pascal töredékek…

Pascal töredékek…

7 augusztus 2012

Pascal: Az ember leleplezése I.  (165-168 töredékek)

Ha valóban boldog lenne állapotunk, nem kellene elterelnünk róla gondolatainkat, hogy boldognak érezzük magunkat.
Könnyebb elviselni a halált, ha nem gondolunk rá, mint a gondolatát, még ha nem fenyeget is bennünket veszély.
Mindennek az emberi lét sok nyomorúsága az oka; mivel az emberek ezt megértették, szórakozásra adták a fejüket
Nem tudtak gyógyírt lelni a halálra; a nyomorúságra, a tudatlanságra. Hogy mégis boldogan élhessenek, azt eszelték ki, hogy nem gondolnak rá.

Az emberi természet leleplezése (139. töredék)

Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas tevékenységén, azokon a veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek az udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat, amelyekből annyi civakodás, indulat, vakmerő és gyakran balul kiütő vállalkozás stb. származik, és ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban.
Ha a megélhetéséhez elegendő vagyonnal rendelkező ember örömét lelné otthonában, nem szállna tengerre, nem indulna
várakat ostromolni! Csak azért vásárolnak maguknak oly drága pénzen rangot a hadseregben, mert elviselhetetlennek éreznék, hogy ne mozduljanak ki városukból; a társaságot és a kártya okozta szórakozást is csak azért hajszolják, mert nem képesek örömet lelni az otthon ülésben.

Mikor azonban mindezt jobban végiggondoltam, és meglelve minden bajunk forrását, meg akartam keresni az okát is, arra jöttem rá, hogy van ennek egy nagyon is valóságos oka, mégpedig a mi gyarló és halandó állapotunk természetes nyomorúsága, amelybe ha alaposan belegondolunk, semmi sem képes megvigasztalni bennünket.
Bármilyen állapotot képzeljünk el magunknak, ha számba vesszük a számunkra elérhető földi javakat, a királyi méltóság a legszebb a világon, és akárhogyan vélekedjünk is róla, minden vonzó élvezet együtt jár vele.
De ha a király nem talál magának szórakozást, és ideje van elgondolkodnia rajta, mi is ő voltaképpen, akkor ez a bágyadt boldogság nem fog neki elég lelkierőt adni, ezért szükségszerűen az őt fenyegető veszélyekre és a bekövetkezhető lázadásokra terelődik a figyelme, majd végezetül az elkerülhetetlen halálra és betegségekre; úgyhogy, ha hiányzik neki az, amit szórakozásnak szoktunk nevezni, boldogtalan lesz, boldogtalanabb még legalacsonyabb alattvalójánál is; aki játékkal és szórakozásokkal tölti idejét.

Ezért oly keresett a kártya, a nők társasága, a hadakozás; a magas hivatalok. Nem mintha valóban létezne boldogság, mintha azt képzelné bárki, hogy az igazi boldogság a kártyán nyerhető pénz birtoklása, vagy a felhajszolt nyúl: hiába is kínálnák neki, nem kérne belőle. Nem ezt a langyos és békés életet keressük, amelyik módot ad rá, hogy boldogtalan állapotunkkal foglalkozzunk, nem is a hadakozás veszélyeit vagy a magas tisztségekkel járó kellemetlenségeket, hanem a gürcölést, amely másfelé tereli figyelmünket, és elszórakoztat bennünket.
Ez a magyarázata annak is, miért szeretjük jobban a vadászatot, mint a zsákmányt.
Ezért szeretik az emberek annyira a zajt és a sürgölődést; ezért szörnyű kínszenvedés a börtön; ezért érthetetlen számunkra az egyedüllét öröme.
A királyi sor legnagyobb boldogságát végeredményben az jelenti, hogy környezete állandóan igyekszik szórakoztatni az uralkodót, és megszerez számára minden lehetséges örömet.
A királyt olyan emberek veszik körül, akiknek minden gondjuk az ő szórakoztatása, az, hogy mivel tereljék el gondolatait önmagáról. Mert hiába király ő, ha belegondol sorsába, csak boldogtalan ember.

Íme, ez minden, amit az emberek ki tudtak találni a maguk boldogítására. Akik pedig adják a filozófust, s azt hiszik, hogy embertársaik oktalanok, mert naphosszat hajszolják a nyulat, melyet eszükbe sem jutott volna pénzért megvenni, nem sokat tudnak az emberi természetről. Mert az a nyúl (amit megvennének) nem jelentene számukra védelmet a halál és nyomorúságaink gondolata ellen, a vadászat azonban – amely eltereli róla figyelmünket – védelmet nyújt ellene.
A Pürrhosznak adott tanács, hogy éljen azzal a nyugalommal, amelyet annyi fáradság árán készült megszerezni, számtalan nehézségbe ütközött.

(Azt tanácsolni valakinek, hogy éljen nyugalomban, annyi, mintha ezt mondanánk neki: éljen boldogan; mintha azt tanácsolnánk neki, legyen olyan boldog a sorsa, hogy nyugodtan gondolkodhassék rajta, s ne leljen benne okot bánkódásra. Más szóval: hogy nem ismerjük az emberi természetet.
Ezért van az, hogy az emberek, akik természetszerűen érzik az állapotukat, semmit sem kerülnek annyira, mint a nyugalmat, és nincs olyan, amit el ne követnének, csak hogy háborúságot támasszanak.
Nem mintha hiányzanék belőlük az ösztön, amely megmutatja nekik, mi az igazi boldogság. A hiúság, az öröm, amit az okoz, hogy másoknak megmutatjuk. Így aztán nehezen tudnánk őket hibáztatni: nem az a hiba, hogy a tülekedést keresik – ez még nem lenne baj, ha csupán szórakozásból tennék; de úgy hajszolják, mintha a vágyott dolgok bírása valóban boldoggá tudná őket tenni. És ezért cselekszünk helyesen, amikor hívsággal vádoljuk törekvésüket; úgyhogy e kérdésben sem azok nem értik az ember igazi természetét, akik hibáztatják őket, sem azok, akiket hibáztatnak.)

Így aztán ha helyesen gondolkoznának, s amikor azt vetik a szemükre, hogy ami után oly hévvel törekszenek, úgysem boldogíthatja őket, azt felelnék, amit kellene, hogy tudniillik. mindebben csupán féktelen, szenvedélyes elfoglaltságot keresnek, amely eltereli magukról a gondolataikat, és ezért tűznek maguk elé csábító, szenvedélyes erővel vonzó célt, a vitatkozók nem tudnának mit válaszolni rá. De nem ezt felelik nekik, mert nem ismerik önmagukat. Nem tudják, hogy csak a vadászat, nem pedig a zsákmány érdekli őket.
(A tánc: jól meg kell gondolnunk, hová lépjünk. A nemesurak őszintén úgy érzik, hogy a vadászat nagyszerű, királyi szórakozás; a falkavezető legénynek azonban más róla a véleménye.)
Azt képzelik, ha elnyerték volna a vágyott tisztséget, utána gyönyörűséggel adnák át magukat a pihenésnek, és nem érzik át mohóságuk telhetetlenségét. Azt hiszik, őszintén vágynak a nyugalomra, holott tulajdonképpen csupán az izgalmat hajszolják.
Titokzatos ösztön űzi őket, hogy a világban keressenek szórakozást és elfoglaltságot, s ennek a forrása örökös nyomorúságuk nem szűnő érzete; ám él bennük ősi természetünk nagyszerűségének emlékeként egy másik, rejtett ösztön is, amely azt súgja nekik, hogy igazi boldogságot csupán a nyugalom nyújthat, nem pedig a tülekedés; e két ellentétes ösztönből alakul aztán ki bennük egy lelkük mélyén láthatatlanul megbúvó, zavaros szándék, amely arra serkenti őket, hogy izgalmak árán hajszolják a nyugalmat, s abban a hitben ringatja őket, hogy a hiányzó kielégüléshez úgy juthatnak el, ha legyőzve a néhány számításba vett akadályt, megnyithatják a nyugalomhoz vezető kaput.

És így múlik el az egész élet. Akadályokkal küzdve keressük a nyugalmat; s amikor végre legyőztük őket, elviselhetetlenné válik a nyugalom; mert vagy meglevő bajainkra gondolunk, vagy azokra, amelyek ránk szakadhatnak. De még ha mindenfelől eléggé védve éreznénk is magunkat, a gond a maga erejéből akkor is hamarosan ránk törne szívünk mélyéből, ahol természeténél fogva gyökerezik, és megmérgezné lelkünket.
Az ember tehát oly szerencsétlen, hogy sajátos: alkatánál fogva akkor is emésztenék a gondok, ha semmi oka sem volna rá; ugyanakkor azonban oly hívságos, hogy hiába van ezer meg ezer lényeges oka rá, a legcsekélyebb dolog – például az ellökött biliárdgolyó vagy a kergetett labda – is el tudja szórakoztatni.
De – kérdezhetné valaki – mire jó neki mindez? Hogy holnap azzal dicsekedhessék barátai előtt, jobban játszott, mint ellenfele. Ugyanígy mások dolgozószobájukban verítékeznek, mert be akarják bizonyítani a tudósoknak, hogy megoldottak valami eddig megoldhatatlan algebrai problémát; számtalan más – és véleményem szerint épp oly oktalanul – a legnagyobb veszélyeket is vállalja, csakhogy eldicsekedhessék egy vár elfoglalásával; végezetül mások halálra gyötrik magukat, hogy minderről tudomást szerezzenek, nem azért, mintha ettől okosabbak lennének, hanem csupán azért, hogy megmutassák: íme, ők mindent tudnak. És ezek a legostobábbak az egész bandában, mert ők ezt tudják is, míg a többiről legalább feltételezhetjük, hogy nem lennének azok, ha tudomásuk lenne róla.

Van, aki gond nélkül tölti életét, mert mindennap játszik kis tétben. De adjuk csak neki oda minden reggel azt a pénzt, amit aznap megnyerhet, és kössük ki, hogy ne játsszék: boldogtalanná tesszük vele. Erre azt mondhatják, nem a nyereségért, hanem a játék okozta szórakozásért játszik. Játsszon hát tét nélkül, nem leli benne kedvét, unatkozni fog. Tehát nem csupán a szórakozást keresi: a langyos, szenvedély nélküli szórakozás untatja. Tűzbe kell jönnie, be kell csapnia önmagát, azt képzelnie, hogy boldog lenne, ha játékban nyerné, amit a játékról való lemondás árán nem lenne hajlandó elfogadni, izgató célra van szüksége, hogy a képzelt tárggyal felkorbácsolja vágyát, dühét, félelmét, mint ahogy a gyerekek rémüldöznek az arctól, amelyet maguk kormoztak be.

Hogyan lehetséges, hogy ez az ember, aki alig néhány napja veszítette el egyetlen fiát, és perekbe, veszekedésekbe gabalyodva reggel még úgy fel volt kavarva, most meg rá se hederít minderre?
Ne csodálkozzunk rajta: most azzal van elfoglalva, merre tör ki az a vadkan, amelyet immár hat órája hajszolnak ádáz agarai. Mi kell ennél több?
Bármennyi bánata legyen is az embernek; ha rá lehet bírni, hogy belemerüljön valamiféle szórakozásba, boldognak érzi magát ez alatt az idő alatt; ám bármily boldog, ha semmiféle szenvedély vagy mulatság nem szórakoztatja, nem köti le, akadályozva, hogy elhatalmasodjék rajta az unalom, hamarosan merő bánat és szerencsétlenség lesz. Szórakozás nélkül nincsen öröm, szórakoztató időtöltés közben nincsen bánat.
A nagyurakat is az teszi boldoggá, hogy rengeteg ember szórakoztatja őket, és hogy módjukban áll ilyen körülmények között élniük.
Figyeljük csak meg! Mi egyebet jelent kincstári főfelügyelőnek, kancellárnak, bírósági elnöknek lenni, mint olyan helyzetben élni, amelyben kora reggeltől szüntelenül zaklatják az embert, egyetlen pillanatot sem hagyva neki rá, hogy önmagával gondoljon? De ha kegyvesztetté lesz; és vidéki lakába száműzik, hiába a vagyon, hiába a kiszolgáló szolgaszemélyzet, mégis nyomorultnak és elhagyatottnak érzi magát, mert senki sem akadályozza abban, hogy önmagán járjon az esze.

-- TÖREDÉKEK

Nincs hozzászólás to “Pascal töredékek…”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)