Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Puskás György: A kis hajó és az emlékek

Puskás György: A kis hajó és az emlékek

Valahol messze az óceán végtelenjében van egy sziget. Az embereknek nagy, az óceánnak meg kicsi. Itt-ott homokos partjai vannak, ahol fekete homok várja a kifutó hullámokat halk öleléssel. De van sok magas, a felhőkbe szökő sziklapartja is, ahol mérgesen csattannak a hullámok és dőlnek szédülten hanyatt, a következő, az utánuk vakon rohanó hullám hátára. Azok meg erejüket vesztve buknak alá. Csak a következő tud aztán megint haragosan a sziklának rontani, és pont úgy mint előtte annyi hullám, nagyot csattanva robbanni és ájultan vissza esni. Aztán van a szigetnek egy tűzhányója és sok-sok fenyője is, melyek gyökereit hol barna hol rozsdaszínű takaró védi az éjszakák hidegétől.

Napközben, ha a viharfelhők nem takarják el a láthatárt, figyel a sziget. Ezt teszi akkor is – talán még nagyobb feszültséggel – ha hirtelen sötét felhők száguldanak az égen. Ilyenkor félt valakit mindig és remegve nézi a sok kis és nagy hajót. Így volt akkor is, sok évvel ezelőtt mikor egy kis hajó fehér vitorlákkal integetett, segítséget kérve a szigettől, menedéket keresve az őt ide-oda dobáló, és vad táncot járó egyre haragosabb hullámok elől. A sziget érezte a bajt és karjait nyitotta úgy, hogy a kis hajó egyik eldugott öblébe jusson. Jött is az félredőlve, hasítva a most sötéten morgó vizet. Egy szőke lány meg egy barna fiú voltak az utasok, akik szótlanul nézték a közeledő partot, és szemük a pálmafákat ölelte. Aztán csendben kikötöttek. Sietve leengedték a vitorlát, összekapkodták dolgaikat és szótlanul siettek a fák felé, vissza se néztek, úgy mentek mintha tudták volna merre van a legközelebbi falu. Az pedig messze volt innen nagyon, fent a hegyek gerincén túl, egy kis völgyben ahova mint egy hosszú kígyó kanyargott alá az út. De ilyenkor késő délután, még szép időben sem lehet látni fentről a falut, mert a délutáni ködök már összegyűlnek ebben az órában mint mindig pletykálkodni. Most a viharban pedig komor rohanó fellegek áztatják a fenyőket és eltakarnak mindent, sziklákat bont a szél, és éles szikladarabokat görget a fenyők között és visz messzire, felsebezve a fenyők derekát, azért nem lehet látni fentről a falut. Ilyenkor csak itteni emberek ismerik ki magukat, de ők is nehezen. Jó időben, amikor a fenyők hegyeikkel csak egy-két felhőnek csiklandozzák a hasát, akkor szépek az esték, és olyankor nem félelmetesek a ködök ahogy ráülnek a hegyek gerincére. Ilyenkor jó komótosan ülnek, mély nyugalommal és matróz történeteket, vagy éppen városi életeket mesélgetnek egymásnak, míg évszázados hajóroncsok illatát hozzák és furcsa történeteiktől ijedten megborzonganak a fák.

A kis hajó ott maradt a parton egyedül, és nem tudta mi lesz vele. Félt borzalmasan. És volt amitől. A falu túl messze volt, a fák mögötti oldalak pedig elég meredekek ahhoz, hogy a turisták ne erre járjanak. Csak ritkán jöttek errefelé emberek, és akkor is csak az elszántabbja és bolondabbja. Így történt egyszer, hogy egyszer arra tévedt egy ember, sajnos a bolondabbjából. Megbontotta, megsebezte a kis hajót és éjszakára tüzet rakott léceiből. Ez fájt nagyon a kis hajónak, és sírt sokat. A napok, hónapok teltek aztán tovább és szerencsére nem jött többet senki, és így semmi se történt. A sziget sajnálta  a kis hajót és a sok szép emléket amit magával hozott, valahonnan a végtelenből, amit sötétedéskor mesélt aztán a fáknak. Kérte az óceánt, hogy hozza egy kicsit feljebb a pálmafák felé, ahol árnyék van és ahol védeni tudja. Hozta is a dagály, hozta mind beljebb és beljebb, ki tudja mennyi ideig tartott a dolog, de egyszer aztán a pálmafák árnyéka be tudta borítani a kis hajót. A fehér vitorla sápadt-mocskosan, összegyűrve feküdt, kötelei még emlékeztek fiatal kezek melegére. Tudta, nem fogják dagasztani többet a szelek, és egyre fakóbb lett, mint egy kisírt szemű asszony, ki hiába vár vissza egy holdarcú hallgatag halászt.

Ez után sok idő eltelt megint. A pálmafák tovább nőttek, koronájuk csak ott fent volt már a magasban, és árnyékuk nem tudta többet védeni a kis hajót, akinek a hangja egyre halkabb lett, bordái egyre ritkultak, és közöttük a homokkal terhelt szelek mind könnyebben fújtak át. Egyszer aztán amikor megint egy olyan felhőtlen forró napot ígért a hajnal, és már most érezte ahogy léceit marcangolja a szél, és repeszteni akarja a napsugár, hiszen a festéket már régen leszedte róla, most a húsa kell neki, félt megint és kérte a szigetet beszéljen az óceánnal, hogy visszavigye őt a vízhez, a mélyben csillogó sziklák fölé, ahol ha elég meredeken süt a nap, mélyre lehet látni. Mert csak ott lehet látni a színes halakat ahogy kergetőznek, és csak ott lehet hallani ahogy furcsa történeteket mesélnek egymásnak. Mert csak ott tud mosolyogva örökre elaludni. A vízhez vágyakozott a kis hajó. Szomorúan gondolt vissza a távoli városok kikötőjére, hiszen a sziget minden kikötőjét ismerte, ismerte a halászokat és azok életét is. Honvágya volt. Megsajnálta a sziget újból és megint beszélt az óceánnal. Az óceán hallgatta a szigetet, s mint régi ismerősnek megígérte, hogy segíteni fog.

Várakozással telt az idő. Ilyenkor, késő délutánokon amikor az éhes óceán nyelni kezdte a napot és fényesedni kezdtek lassan a csillagok, akkor mindig a fákra telepedett a sötét csend úgy mint egy vastag takaró. A sötét takaró alatt pedig elaludtak a házak meg az emberek. A sziget is aludt, nem nagyon mélyen, aludt és mégis tudta mi történik, mit csinálnak a fenyvesek. Mert ezeken az éjszakákon az egész szigeten halkan, egymás árnyékába kapaszkodva elindultak a fenyők a partok felé és a sötét víz felé, meséket hallgatni itt a kis hajótól, a sziget más részein meg az óceán halkan csobbanó hullámaitól. A fenyők hallgatták minden éjjel a történeteket, össze-össze súgtak, árnyékuk megremegett a hullámokon, ágaik között átsütöttek a csillagok. Ilyenkor ezer szeme volt a víznek, a fák meg megigézve összébb bújtak. De aztán egyszer, mint minden csendes éjszaka, fakulni kezdtek a magasban megint a  csillagok, és akkor a fenyők halk szomorúsággal, sírva visszaindultak a hegyek felé. Már ott álltak megint, úgy mint sok ezer éve, amikor a hajnal lehúzta róluk és a csillagok felé repítette az éjszakák sötét takaróját. Csak a nagyon korán kelők láthatták ágaikon és az ágaik közötti pókhálók finom tenyerén az éjszakák elejtett könnyeit, mert a hajnal után lopakodó nap hamar mindent felszárított. Csak a mohák tetején hagyott egy pár könnycseppet, hogy a figyelmes ember észrevegye mi is történt itt az éjszaka.

A sziget aztán szólt a kis hajónak, annak ami megmaradt belőle. Jönni fog az óceán, hallod, megígérte és odavisz majd a sziklák fölé. Készülj kis hajó. Boldog volt a kis hajó és újból nagyon félt. De sokat gondolkozni ezen nem volt ideje, fekete sószagú felhőket húztak a szelek a sziget fölé, összébb bújtak a fák és rémülten nézték a közelgő vihart. A hullámok is egyre vadabbak és sötétebbek lettek, mind közelebb és közelebb jutottak a kis hajóhoz. Kaparták a homokot mely fogva tartotta, kaparták és tépték egyre a homokot, szürke homokkal teli tarajjal tértek vissza az óceánba, míg aztán késő éjszaka egy utolsó erőlködéssel egy fiatal hullám vállára kapta és magával vitte. Ez a hullám, látták a fák, fiatal volt és büszke, a győzelem mámora elvakította és vitte a kicsi hajót csak egyre vitte. Haragudott a sziget és szidta az óceánt. Nem erről volt szó, suttogták a pálmafák és a messzi hegyeken a fenyők. De mit lehetett tenni, ilyenek a fiatalok itt is, csak rohannak vakon alig lehet utolérni őket. Napokkal utána még mindig, valahol messze kint az óceánon, ahol a magasban sirályok köröztek mutatva a jelt a szigetnek, összesereglett fiatal hullámok játszottak a kis hajóval, melynek már semmi ereje nem volt, azt tehettek vele amit akartak. A kis hajó álmodott, messzi kikötőkről, szerelmes fiatalokról, akiket mindig utazni vitt a sziget körül. Aztán az óceán megelégelte a dolgot és ráparancsolt az öreg hullámokra, hogy rendet csináljanak, azok pedig mérgesen förmedtek a fiatalokra. Így vége lett lassan a játéknak, csendes lett az óceán és a fiatal hullámok elindultak vissza a partok meg az öböl felé hátukon cipelve a kis hajót. Napok teltek el míg végre a kis hajó megint visszaérkezett az öböl sziklái fölé. Csendben jött, úgy mint aki nagyon fázik, aki nagyon nagy utat tett meg. Csendben jött az arcán végtelen boldogsággal, amit nem látott a sziget és nem láttak a fák sem. Csak ott volt hirtelen a sziklák fölött, ahova menni akart. Örvendett a sziget, boldogok voltak végre a pálmafák és a messzi hegyekről némán integettek a fenyők. Egy kicsit sajnálták is persze, sajnálták a pálmafák, és a messzi hegyeken a fenyők, de a kis hajó kifakult léceiben emlékét fiatal hullámok vad ölelésének hozta, és boldog volt, kimondhatatlanul boldog.

A kis hajó ott maradt a sziklák felett és várta a hullámokat. Azok jöttek is, át-át csaptak a vállain, hozzá-hozzá verték a meredek szikla falhoz, ami nagyon fájt neki. De ő boldog volt és várta, hogy végre örökre aludni térhessen. A kis hajó lassan sós hullámokkal telt meg egészen és mosolyogva de kissé rémülten süllyedt alá. Le a mélybe a tágra nyílt szemű halak közé ahol várta a csend és az örök nyugalom. A halak persze hamar megszokták őt, és amikor már nem is féltek tőle akkor ők is meséltek neki – úgy mint ő a pálmafáknak meg a fenyőknek – szép, fájdalmas történeteket. Később jöttek a korallok is, furcsa lakóikkal együtt, jöttek ők is meséket hallgatni és ahogy telt az idő – idő amit itt senki sem mért, minek is mérte volna itt  a végtelen csendben valaki az időt – a kis hajót gyönyörű páncélruhába öltöztették. Így, mondták végül, büszkeség nélkül, és ősi nyugalommal a korallok, így most sokkal több ideig mesélhetsz nappal a pálmafáknak és éjjel a fenyőknek.

A kis hajó örökre aludni akart. De annyi emléke van, hogy aludni azt most nem lehet, nem lehet egészen addig míg éjszakánként a hegyekről lelopakodnak hozzá a fenyők és meséket akarnak hallani úgy mint a korallok. Addig nem lehet. Csak akkor alszik néha amikor vihar van és nem tudnak jönni a fenyők, csak akkor alszik és mindig a szőke lányról meg a barna fiúról álmodik. Mi lett velük Istenem, kérdi álmában elcsukló hangon és ilyenkor a nagy csendben bután rápislognak a halak. Röviden felébred, kicsit szégyelli magát, de aztán míg zúg felette valahol fent a viharos óceán addig újra elalszik és újra álmodja ugyanazt az álmot. Ùjra meg újra. Ki tudja mióta, ki tudja meddig. Talán addig míg a holdat látva mellét tágítja az óceán, és játékos szelek fehér felhőgallért tesznek a tűzhányó nyaka köré. Addig míg a csendes éjszakákon meséket akarnak hallani a fák. Addig ő is álmodik fájdalmas álmokat míg emlékeiben egyre csak kutat.

A fenyők pedig azóta is, ha jönnek a csendes éjszakák, elindulnak halkan a partok felé, suttogva, egymás árnyékába kapaszkodva, elindulnak meséket hallgatni, szép fájdalmas meséket melyeket a kis hajó mesél a mélyből, mesél nekik minden éjszaka. A kis hajó, néha ő is suttogva, alig hallhatóan, úgy hogy csak a fenyők hallják senki más, könnyes szemekkel kérdezi – hiszen a fenyők ott fent a szelekkel ölelkeznek és azoktól kapják a híreket a végtelenség minden zugából -, hogy mit tudnak a szőke lányról meg a barna fiúról. A fák ilyenkor némán megrázzák ágaikat, nem felelnek. És fenn a hegyeken amikor megint a helyükön állanak, és ágaikat szomorú emlékek feszítik, akkor könnyeikkel együtt barna tobozokat sírnak a rozsdaszínű földre.

(Forrás: Kaláka 2006. jan.)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

One Comments to “Puskás György: A kis hajó és az emlékek”

  1. Kedves Puskás György!

    Köszönöm.

    További szép mű megalkotásához kívánok egészséget, erőt, ihletett órákat,

    Üdvözlettel:

    Dr. Tittel Andor

    P.s.: Nem kötelezően megválaszolandó kérdéseim: Ön Kolléga? Esetleg marosvásárhelyi?

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)