Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Descartes: Elmélkedések » René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; harmadik elmélkedés (Arról, hogy Isten létezik)

René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; harmadik elmélkedés (Arról, hogy Isten létezik)

22 október 2010

Most pedig lecsukom a szemem, fülemet betapasztom, elcsitítom valamennyi érzékemet, s a testi dolgokat ábrázoló valamennyi képet vagy kitörlöm gondolkodásomból, vagy ha ez nem is lehetséges, legalábbis semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok nekik, lévén hamisak és megbízhatatlanok. Így egyedül önmagamhoz szólva, s az eddigieknél mélyebben magamba tekintve arra fogok törekedni, hogy fokról fokra haladva mind közelebbi és meghittebb ismeretségbe kerüljek önnönmagammal.
Én gondolkodó dolog vagyok, azaz kételkedő, állító, tagadó, egy keveset ugyan megértő, ám annál többet nem ismerő, akaró, nem akaró, elképzelő s még érzékelő is. Mert amint az imént fölfigyeltem rá, jóllehet mindaz, amit érzékelek vagy elképzelek, rajtam kívül talán semmi, afelől mégis bizonyos vagyok, hogy a gondolkodásnak azok a módozatai, amelyeket érzeteknek és képzeleti képeknek nevezek – amennyiben ezek pusztán a gondolkodás módozatai – énbennem léteznek.
Ámde ezzel a kevéssel egyúttal mindent föl is soroltam, amit igazán tudok, vagy legalábbis aminek tudására az eddigiekben már fölfigyeltem magamban. Nos hát miért is ne néznék körül figyelmesebben, hátha esetleg mégis vannak bennem más ismeretek, melyeket eddig figyelmen kívül hagytam. Bizonyos vagyok abban, hogy gondolkodó dolog vagyok. S vajon ezáltal már azt is tudom, mi szükséges ahhoz, hogy valamely dologban bizonyos legyek? Ebben az első ismeretben nyilvánvalóan nincs semmi más, mint annak, amit állítok, világos és elkülönített megragadása. Ez azonban bizonyára nem volna elégséges ahhoz, hogy a dolog igazságát illetően bizonyossá tegyen engem, ha valaha is megtörténhetnék, hogy valami, amit ilyen világosan és elkülönítetten megragadok, hamis legyen. Ennélfogva már látom is, hogy általános szabályként fölállíthatom azt a tételt, mely szerint igaz mindaz, amit egészen világosan és elkülönítetten megragadok.
Ámde korábban sok mindent elfogadtam bizonyosnak és nyilvánvalónak, aminek kétséges voltára később rájöttem. Melyek voltak hát ezek? Nemde a föld, az ég, a csillagok továbbá mindaz, amit az érzékekből merítettem. De mi volt ezekkel kapcsolatban az, amit világosan megragadtam? Mi más, mint az, hogy maguk az ezekről a dolgokról alkotott ideák, vagyis ismeretek, elmém számára jelenvalók?
( Az  idea  fogalma a filozófiában sok vonatkozással, értelemmel bír. Descartes ebben a tanulmányban egyetlen értelemben használja, amit talán a következőképpen lehetne megfogalmazni:  Idea , minden lelkünkben meglévő mentális tárgy. Amikor érzékeljük a külvilágot /látjuk, halljuk, szagoljuk, tapintjuk és ízleljük/, úgynevezett  képek  jelennek meg elménben mindarról amit érzékelünk. Ezekről a  képekről  gondolkodhatunk, ezekre visszaemlékezhetünk stb. Ha például azt mondom hogy  sárga  azonnal megjelenik az elmémben a sárga szín  képe , mert már láttam sárga színt. Épp így az összes hang, íz, illat stb.  képe  is megjelenik elmémben, ha már láttam. Ezeket a  képeket  hívjuk  ideáknak  a descartes-i vonatkozásban. Amikor emlékezek, gondolkodom, elemzek stb. nem csak ilyen egyszerű  képek  jelennek meg az elménkben /mint a sárga színe/, hanem összetettek, bonyolultak is. Ezért van az, hogy nem csak a közvetlenül érzékelt dolgokról tudunk fogalmakat alkotni, hanem értelmünk termékeiről is, mint pl. a  gondolkodás , a  kételkedés , a  bizonyosság , a  bizonytalanság , a  jóság , a  szerelem , a  hitványság , az  erény  stb. Ezeket is  ideáknak  hívjuk a descartes-i vonatkozásban. Röviden: idea tehát minden  kép  és fogalom ami az érzékszervi észlelésből és az elme tevékenységéből ered, ezért akármilyen fogalmat, vagy érzetminőséget gondolunk, vagy tapasztalunk, annak  ideája  jelenik meg elménben /zsolo/)
De még most sem vitatom, hogy amaz ideák bennem vannak. Volt azonban valami más is, amit állítottam, s amiről ráadásul a szokássá rögzült hiszékenységtől vezettetve azt is gondoltam, hogy világosan megragadtam, holott valójában egyáltalán nem ragadtam meg, tudniillik hogy léteznek bizonyos dolgok rajtam kívül is, és az említett ideák ezekre mennek vissza, amennyiben hozzájuk teljességgel hasonlatosak. Márpedig ebben vagy tévedtem, vagy ha netán helyesen ítéltem, ez semmiképpen sem az én fölfogóképességemnek volt köszönhető.
Na de hogyan tovább? Amikor az aritmetikában vagy a geometriában valami igen egyszerű és könnyű dolgot vettem szemügyre, mint például hogy kettő meg három az öt, vagy hasonlókat, akkor legalább ezekről el lehetett mondani, nemde, hogy elég mélyen átláttam, tehát igaznak mondhatom őket? Hiszen később is csak azon okból ítéltem őket kétségbevonhatónak, mert fölmerült elmémben, hogy valamiféle Isten esetleg olyan természetet is belém helyezhetett volna, hogy még a legnyilvánvalóbbnak tűnő dolgokkal kapcsolatban is tévedésbe essem. De valahányszor ez az Isten legfőbb hatalmáról szóló, előre megalkotott nézet fölmerül bennem, nem tudom nem elismerni, hogy amennyiben akarja, könnyen előidézheti, hogy akár még az olyan dolgokat illetően is tévedjek, amelyekről úgy gondolom, hogy elmém szeme a legevidensebb módon belátja őket. Mégis, valahányszor maguk a dolgok felé fordulok, amelyeket – nézetem szerint – igen világosan megragadok, oly tökéletesen meggyőznek, hogy önkéntelenül a következő szavak törnek föl belőlem: tévesszen csak meg, aki képes rá, mégsem érheti el sohasem, hogy semmi legyek, ameddig azt fogom gondolni, hogy valami vagyok; sem azt, hogy valamikor is igaz legyen, hogy sohasem voltam, mikor egyszer már igaz az, hogy vagyok; sőt, talán még azt sem, hogy kettő meg három több vagy kevesebb legyen ötnél – de sorolhatnám még a hasonló állításokat -, ezekben ugyanis nyilvánvaló ellentmondást látok. S minthogy semmilyen valós ok nem ösztökél annak föltevésére, hogy van valamilyen csaló Isten, sőt, még azt sem tudom igazán, hogy van-e egyáltalán Isten, csak igen gyengécske, s hogy úgy mondjam, metafizikus indok lehet a kételkedésre az, mely ezen a vélelmen alapszik. Hogy azután még ezt az indokot is megszüntessük, mihelyst alkalom adódik rá, meg kell vizsgálnom, vajon van-e Isten, s ha van, vajon lehetséges-e, hogy csaló legyen. Mindaddig, amíg e tekintetben tudatlan maradok, aligha leszek képes arra, hogy bármi másról valaha is igazi bizonyosságra tegyek szert.
Most azonban a rend azt követeli, hogy előbb valamennyi gondolatomat bizonyos nemek alá foglaljam, s azt vizsgáljam, e nemek közül melyekben található meg sajátos értelemben az igazság és a hamisság. Egyesek ezek közül mintegy a dolgok képei, s egyedül ezeket illeti meg tulajdonképpeni értelemben az idea elnevezés: mint amikor embert, vagy kimérát, vagy az eget, vagy egy angyalt, vagy pedig Istent gondolom el. Más gondolatok ellenben az előbbiektől eltérő formákkal rendelkeznek: amikor akarok vagy félek, amikor állítok vagy tagadok, mindig megragadok ugyan egy bizonyos dolgot mint gondolatom szubjektumát, ám a dolog hasonmásán felül valami mást is átfog gondolkodásom. Az ilyen gondolatok egyik részét az akarások vagyis az affektusok képezik, másik részét pedig az ítéletek.
Mármost ami az ideákat illeti, ha egyedül önmagukban tekintjük és semmi másra nem vonatkoztatjuk őket, akkor tulajdonképpeni értelemben véve nem lehetnek hamisak. Hiszen akár kecskét, akár kimérát képzelek el, nem kevésbé igaz az, hogy az egyiket képzelem el, mint hogy a másikat. Semmiféle hamisságtól sem kell tartanunk továbbá magában az akaratban vagy az affektusokban. Hiszen kívánhatok bármily visszatetsző dolgot, kívánhatok olyasmit, ami egyáltalán nincs, az, hogy kívánom ezt a dolgot, ettől még nem lesz kevésbé igaz. Ennélfogva aztán egyedül az ítéletek maradnak, amelyekben a tévedéstől óvakodnom kell. Az ítéletalkotás legkönnyebben elkövethető, és egyúttal leggyakoribb hibája az, amikor a bennem lévő ideákról úgy ítélek, hogy azok hasonlóak vagy megegyeznek bizonyos rajtam kívül lévő dolgokkal. Hiszen csakugyan! Ha pusztán magukat az ideákat mint gondolkodásom bizonyos módozatait tekinteném, s nem vonatkoztatnám őket semmi másra, aligha szolgáltatnának tévedéseiknek alapanyagot.
Emez ideák közül, úgy vélem, egyesek velünk születettek, mások külső eredetűek, ismét mások pedig saját tevékenységem eredményei. Azt ugyanis, hogy megértem, mi a dolog, mi az igazság, mi a gondolkodás, úgy tűnik, csakis saját természetemtől kaphatom. Arról azonban, hogy most zajt hallok, látom a Napot, érzem a tüzet, mindeddig úgy ítéltem, hogy mindez bizonyos rajtam kívül lévő dolgoktól származik. Végül pedig a sziréneket, a hippogriffeket és a többieket én magam találom ki. Vagy akár azt is föltehetném róluk, hogy valamennyiüket kívülről kaptam, vagy hogy valamennyi velünk született, vagy hogy valamennyi az én tevékenységem eredménye: hiszen mindeddig még nem ismertem meg világosan igazi eredetüket.
Itt azonban elsősorban azokat az ideákat kell megvizsgálnom, amelyeket úgy tartok számon, hogy a rajtam kívül létező dolgoktól származnak. Ugyan milyen alapon gondolom azt, hogy ezek az ideák hasonlóak ama dolgokhoz? Mondhatni, erre tanított a természet. Ezenkívül pedig azt tapasztalom, hogy ezek az ideák nem függnek az akaratomtól, s következésképp tőlem magamtól sem. Hiszen gyakorta akaratomtól teljesen függetlenül is megjelennek: akár akarom, akár nem, érzékelem a meleget, s ezért föltételezem, hogy amaz érzéklet, vagyis a meleg bennem lévő ideája egy tőlem különböző dologtól, nevezetesen a közelemben lévő tűz melegétől származik. Mi sem látszik nyilvánvalóbbnak, mint úgy ítélni, hogy az a dolog bocsátja belém ezt az ideát, amely hasonló hozzá, nem pedig valami más.
S hogy elég szilárdak-e ezek az érvek, most meg fogom vizsgálni. Amikor az imént azt mondtam, erre tanított a természet, arra gondoltam, hogy ezt pusztán egyfajta ösztönös hajlandóságtól vezettetve hiszem, s nem a természetes világosság mutat rá igazságára. Márpedig e két dolog igencsak különbözik egymástól. Mindaz ugyanis, amit a természetes világosság mutat meg – mint például: ha kételkedem, ebből következik, hogy létezem, s hasonlók -, minden kételyen felül áll, mivel nincs egyetlen más képesség sem, amelyben egyrészt éppannyira megbízhatnék, mint ebben a világosságban, s amely másrészt az előbbiek igazságát elvitathatná. Ami pedig a természetes ösztönöket illeti, már régebben is sokszor úgy találtam, hogy amikor a jó választásáról volt szó, rossz irányba ösztönöztek, s nem látom, miért kellene bármilyen más dolgot illetően jobban megbíznom bennük.
Azután pedig, jóllehet azok az ideák nem függenek akaratomtól, azért még nem feltétlenül igaz az, hogy szükségképp rajtam kívüli dolgoktól származnak. Amiként ugyanis azok az ösztönös hajlamok, amelyekről az imént beszéltem, habár énbennem vannak, az akaratomtól mégis különböznek, akképp talán van bennem valamilyen másik, előttem még nem kellőképpen ismert képesség is, amely előidézné ezeket az ideákat, mint ahogyan eddig is mindig nyilvánvaló volt, hogy alvás közben azok az ideák a külső dolgok bárminemű segítsége nélkül formálódnak bennem.
Legvégül pedig, még ha tőlem különböző dolgoktól származnának is, ebből még mindig nem következnék az, hogy hasonlónak kellene lenniük azokhoz a dolgokhoz. Olyannyira nem, hogy sok esetben éppenséggel nagy eltérés tapasztalható köztük, mint ahogyan például a Napnak is két különböző ideáját fedezem föl magamban: az egyiket mintegy az érzékekből merítettem, vagyis ezt a legteljesebb mértékben azok közé kell számítanom, amelyeket jövevényeknek vélek – ez az idea a Napot igen kicsinek tünteti föl előttem; a másikat asztronómiai számításokból merítettem, azaz vagy bizonyos velem született fogalmakból csalogattam elő, vagy bármilyen más módon magam hoztam létre, s ez a Napot a Föld többszörösének mutatja. Márpedig mindkét idea nem lehet hasonló a rajtam kívül létező Naphoz, és józan eszem arról győz meg, hogy éppen az hasonlít hozzá a legkevésbé, amelyik látszólag közvetlenül belőle áramlott ki.
Mindezek az érvek elég nyomatékosan bizonyítják, hogy mindeddig nem biztos ítélet alapján, hanem valamiféle vak ösztöntől indíttatva hittem azt, hogy léteznek bizonyos tőlem különböző dolgok, amelyek ideákat vagy képeket bocsátanak belém önmagukról az érzékszervek által vagy bármi más módon. De egy másik út is fölsejlik előttem annak vizsgálatára, hogy azon dolgok közül, amelyeknek ideái bennünk vannak, egyesek léteznek-e rajtam kívül is. Nemde, ameddig ezek az ideák csak a gondolkodásnak bizonyos módozatai, addig nem fedezek föl bennük semmilyen egyenlőtlenséget, s úgy tűnik, hogy valamennyi egyformán tőlem származik. Ám amennyiben az egyik idea az egyik dolgot, a másik pedig egy másikat jelenít meg, nyilvánvalóvá válik, hogy e két idea teljességgel különbözik egymástól. Hiszen kétség sem férhet hozzá, hogy azok az ideák, amelyek szubsztanciákat mutatnak nekem, bizonyos módon nagyobbak, és, úgyszólván, több objektív realitást tartalmaznak, mint azok, amelyek csak moduszokat vagyis akcidenseket jelenítenek meg. ( Szubsztancia = lényeg. Akcidencia = járulék. Hogy ez mit jelent, lássunk egy példát: Egy labdának, a lényege /szubsztanciája/ az, hogy gömb alakú, és akcidenciája /járuléka/ az, hogy pl. pettyes. A járulék mindig elhanyagolható, vagy helyettesíthető, de a lényeg, /a szubsztancia/ soha! Hiszen egy labda mindegy, hogy pettyes, vagy csíkos, de mindenképpen gömbölyűnek kell lennie, mert különben nem lenne labda. Ezért fontos megkülönböztetnünk a szubsztanciát /a lényeget/ az akcidenciától /a járuléktól/. /zsolo/)
Hasonlóképp, az az idea, amelynek révén belátom, hogy van valamilyen Isten, aki örökkévaló, végtelen, mindentudó, mindenható s valamennyi rajta kívüli dolog teremtője, nyilvánvalóan több objektív realitást foglal magában, mint azok, amelyek véges szubsztanciákat mutatnak.
A természetes világosság révén azonban nyilvánvaló, hogy a teljes ható okban legalább annyi realitásnak kell benne rejlenie, mint ugyanezen ok okozatában. Hiszen, kérdezhetnénk, honnan vehetné realitását az okozat, ha nem az okból. S hogyan volna képes az ok átadni azt a realitást, ha ő maga nem rendelkeznék vele? Ebből pedig az következik, hogy a semmiből semmi sem jöhet létre, s így az is, hogy tökéletesebb dolog, vagyis olyan, ami több realitást foglal magában, nem jöhet létre olyanból, ami kevesebbet tartalmaz. S ez nemcsak azon okozatokra igaz nyilvánvaló módon, amelyek realitása aktuális vagyis formális, hanem az ideákra is, melyeknél csak objektív realitásról beszélünk. Vagyis nemcsak az nem lehetséges, példának okáért, hogy egy bizonyos kő, amelyik korábban nem létezett, most egyszer csak legyen, s ne olyan létrehozó dologból jött volna létre, amelyben vagy formálisan, vagy eminens módon megvan mindaz, aminek bennelétét a kőben föltesszük, és nemcsak hogy a meleg nem jöhet létre olyan szubjektumban, amely korábban nem volt meleg, anélkül, hogy ne valamely, a meleggel hasonló tökéletességi fokon álló dologból venné eredetét – de sorolhatnánk még a példákat -, nemcsak ezek nem lehetségesek tehát, hanem az sem, hogy meglegyen bennem a meleg vagy a kő ideája, ha azt nem valamely olyan ok helyezte belém, amelyben legalább annyi realitás van, mint amennyit a melegben vagy a kőben fölfogok. Mert jóllehet amaz ok egyáltalán semmit sem önt át az ideámba abból az aktuális vagyis formális realitásból, amellyel rendelkezik, ennek alapján azonban nem következtethetünk arra, hogy ez az idea kevésbé reális, hanem inkább arra, hogy magának ennek az ideának olyan a természete, hogy önmagából kizárólag annyi formális realitást bont ki, amennyit gondolkodásomtól kölcsönöz, lévén annak modusza. De hogy emez idea inkább ezzel vagy azzal az objektív realitással rendelkezik, s nem mással, annak alapját egy olyan okban kell keresnünk, amelyben legalább annyi formális realitás van, mint amennyi objektív realitással az idea rendelkezik. Ha azonban föltesszük azt, hogy van valami az ideában, ami nem volt meg az okában, akkor ezt a semmitől kellett kapnia. Csakhogy bármennyire tökéletlen is az a létmód, amelynek megfelelően egy dolog valamely idea révén objektíve megvan az értelemben, azért mégsem teljességgel semmi, s így a semmitől nem is származhat.
Azt sem szabad feltételeznem, hogy mivel az a realitás, amelyet az ideáimban szemlélek, pusztán objektív, nincs szükség arra, hogy ugyanaz a realitás meglegyen formálisan ezen ideák okaiban, hanem elegendő, ha bennük is objektív módon van meg. Mert amiként az ideákat természetüknél fogva a létezésnek ez az objektív módja illeti meg, akként az ideák okait – legalábbis az elsőket és a legkiválóbbakat – természetüknél fogva a létezés formális módja illeti meg. És jóllehet egyes ideák talán létrehozhatnak más ideákat, ám ezen a módon nem haladhatunk a végtelenségig, hanem végső soron el kell jutnunk valaminő első ideához, amelynek oka ősképszerűen magában foglalja mindazt a formális realitást, amely az ideában csak objektív módon van meg. Sőt, a természetes világosság révén az is nyilvánvaló számomra, hogy a bennem lévő ideák bizonyos értelemben képekhez hasonlatosak, amelyek tökéletesség tekintetében persze nagyon is alatta maradhatnak azoknak a dolgoknak, amelyekből merítettük őket, az azonban már semmiképp sem lehetséges, hogy bármennyivel is nagyobbak vagy tökéletesebbek legyenek.
Minél hosszabban és gondosabban vizsgálom ezeket a nézeteket, annál világosabban és határozottabban ismerem föl igazságukat. Na de mifajta következtetést kell mindebből levonnom? Nem mást, mint hogy ha valamelyik ideám objektív realitása oly nagy volna, hogy bizonyos volnék abban, hogy az sem formálisan, sem eminens módon nincs meg bennem, s hogy ennélfogva én magam nem lehetek ezen idea oka, akkor ebből szükségképp következik az, hogy nem csak én vagyok ezen a világon, hanem létezik valamely másik dolog is, mégpedig ennek az ideának az oka. Ha azonban nem találok magamban ilyen ideát, akkor egyetlen érvem sem lesz, ami bizonyossá tenné számomra akár csak egyetlen, rajtam kívüli dolog létezését is. Hiszen a legfigyelmesebben átvizsgáltam mindent, s mindeddig nem voltam képes rábukkanni egyetlen más érvre sem.
Nos hát az említett ideáim közül – azon kívül, amelyik engem magamat mutat fel a magam számára, amellyel kapcsolatban már semmiféle nehézség nem merülhet föl – az egyik Istent, a többi pedig vagy testtel bíró, ám lélek nélküli dolgokat, vagy angyalokat, vagy állatokat, vagy pedig más, hozzám hasonló embereket jelenít meg.
Mármost ami azokat az ideákat illeti, amelyek más embereket, vagy állatokat, vagy angyalokat mutatnak, minden nehézség nélkül belátom, hogy ezek könnyen összeállíthatók önmagamnak, a testi dolgoknak valamint Istennek az ideáiból még akkor is, ha netán egyetlen ember, egyetlen állat, egyetlen angyal sem volna a világon rajtam kívül.
Ami pedig a testi dolgok ideáit illeti, semmit se találok bennük, ami oly nagy volna, hogy nem származhatnék tőlem magamtól. Ha ugyanis most alaposabban megszemlélem, és egyenként szemügyre veszem őket azon a módon, ahogyan tegnap a viasz ideáját vizsgáltam meg, észreveszem, hogy közülük csak igen keveset észlelek világosan és elkülönítetten. Ilyen a nagyság, vagyis a hosszúság, a szélesség és a mélység értelmében vett kiterjedés, az alak, amely ama kiterjedés lehatárolása révén áll elő, a helyzet, amely a különböző alakzatokat egymásra vonatkoztatva jellemzi, valamint a mozgás, vagyis e helyzet megváltozása; ezekhez még hozzátehetjük a szubsztanciát, a tartamot és a számot. A fennmaradókat azonban, mint a fényt és a színeket, a hangokat, a szagokat, az ízeket, a meleget és a hideget, s a többi érzéki minőséget csak igen zavarosan és homályosan gondolom, olyannyira, hogy még azzal sem vagyok egészen tisztában, hogy ezek igazak-e vagy hamisak, azaz hogy azok az ideák, amelyekkel róluk rendelkezem, vajon valamifajta dolgoknak, vagy pedig nem is dolgoknak az ideái. Jóllehet ugyanis épp az imént jegyeztem meg, hogy a tulajdonképpeni értelemben vett, azaz a formális hamisság csak ítéletekben található meg, mégis van az ideákban másfajta, éspedig materiális hamisság is, tudniillik akkor, amikor nem dolgokat mint dolgokat jelenítenek meg. Így például azok az ideák, amelyekkel a melegről és a hidegről rendelkezem, oly kevéssé világosak és elkülönítettek, hogy még azt sem tudom megmondani róluk, hogy vajon a hideg pusztán a meleg hiánya-e, vagy a meleg a hideg hiánya, vagy mindkettő reális minőség, vagy netán egyik sem az. S minthogy minden idea csak mint dolgok ideája lehetséges, ha igaz volna az, hogy a hideg nem más, mint a meleg hiánya, akkor azt az ideát, amely a hideget számomra valami valóságosként és pozitívként jeleníti meg, méltán mondjuk hamisnak, s ugyanez elmondható a többi, ehhez hasonló ideáról is.
Így hát már valóban nem szükséges, hogy valamilyen tőlem különböző előidézőt rendeljek hozzájuk. Hiszen ha hamisak, azaz semmiféle dolgot nem jelenítenek meg, akkor a természetes világosság révén fölismerem, hogy a semmiből származnak, vagyis annak, hogy bennem vannak, nincs más oka, mint hogy valami hiányzik a természetemből, s ezért az nem is teljességgel tökéletes. Ha pedig igazak, akkor pedig oly csekély realitást mutatnak számomra, hogy még csak meg sem tudom különböztetni őket a nem-dologtól, s így nem látom be, miért ne származhatnának saját magamtól.
Azon jellemzők közül pedig, melyek a testi dolgok ideáiban világosak és elkülönítettek, egyeseket, úgy látom, saját magam ideájától is kölcsönözhettem. Ilyen például a szubsztancia, a tartam, a szám, s bizonyára van még néhány ebből a fajtából. Amikor ugyanis azt gondolom, hogy a kő szubsztancia, vagy olyan dolog, amely önmaga által képes a kiterjedésre, aztán pedig hogy én magam is szubsztancia vagyok, jóllehet önmagamat gondolkodó, nem pedig kiterjedt dologként ragadom meg, a követ pedig kiterjedt, nem pedig gondolkodó dologként – s így igen nagy különbség van a két fogalom között, a szubsztancialitás tekintetében, úgy tűnik, mégis egybeesnek. Hasonlóképp, amikor észlelem, hogy most létezem, s visszaemlékszem arra, hogy valamennyi ideig korábban is voltam valami, s amikor különböző gondolataim vannak, amelyek száma egyszer csak tudatosul bennem, megszerzem a tartam és a szám ideáját, amelyeket aztán át tudok vinni bármely más dologra. Az összes többi azonban, amiből a testi dolgok ideái fölépülnek, mint amilyen a kiterjedés, az alak, a helyzet és a mozgás, mivel csupán gondolkodó dolog vagyok, formálisan nincsen meg bennem. Mivel azonban ezek pusztán valamely szubsztancia bizonyos moduszai, én pedig szubsztancia vagyok, úgy tűnik, eminens módon magamba foglalhatom őket.
Így tehát egyedül Isten ideája marad, amivel kapcsolatban meg kell vizsgálnom, vajon van-e benne valami, ami tőlem magamtól nem származhat. Az Isten névvel olyan szubsztanciát jelölök, amely végtelen, független, értelmével mindent átfogó, mindent megtenni képes, és amely engem magamat is, valamint minden mást, ami csak létezik – ha egyáltalán létezik másvalami -, megteremtett. Márpedig ezek a sajátságok mind olyan jellegűek, hogy minél figyelmesebben veszem szemügyre őket, annál kevésbé látom úgy, hogy egyedül éntőlem származhatnának. Ennélfogva, az imént mondottak alapján, le kell vonnunk azt a következtetést, hogy Isten szükségképp létezik.
Mert, jóllehet a szubsztanciának valamifajta ideája megvan bennem, pusztán azon az alapon, hogy magam is szubsztancia vagyok, ettől azonban a végtelen szubsztancia ideája még nem feltétlenül lenne meg bennem hiszen véges vagyok -, hanem az csakis olyan szubsztanciától származhat, amely ténylegesen végtelen.
S az sem volna helyénvaló, ha úgy vélekednék, hogy a végtelent nem igaz idea révén észlelem, hanem pusztán csak a véges negációja (ellentéte /zsolo/) révén, amiként a nyugalmat és a sötétséget a mozgás és a fény negációja révén észlelem. Hiszen ezzel ellentétben értelmem számára teljesen nyilvánvaló, hogy a végtelen szubsztanciában több realitás van, mint a végesben, s hogy ennélfogva bizonyos módon előbb van meg bennem a végtelen észlelése, mint a végesé, azaz előbb van Isten észlelése, mint saját magamé.
Mert hiszen milyen alapon látnám be, hogy kételkedem, hogy vágyakozom, azaz hogy valami hiányzik belőlem, s hogy nem vagyok teljességgel tökéletes, ha nem volna meg bennem a tökéletes létező ideája, amivel magamat összevetve fölismerhetem hiányosságaimat?
Azt sem mondhatjuk, hogy Istennek amaz ideája netán materiálisan hamis volna, s hogy ennélfogva a semmitől is származhatnék, ahogyan röviddel ezelőtt a meleg és a hideg valamint a többi efféle dolog ideájával kapcsolatban láttam. Hiszen épp ellenkezőleg, mivel Istennek ez az ideája a leginkább világos és elkülönített, s mivel több objektív realitást tartalmaz, mint bármely más idea, egy sincs ezek közül, mely önmaga révén igazabb volna vagy kevésbé keveredhetnék a hamisság gyanújába, mint épp Istennek az ideája. Amint mondottam tehát, a legtökéletesebb és végtelen létezőnek ez az ideája a legteljesebb mértékben igaz. Mert hiszen azt talán még elképzelhetem, hogy ez a létező nem létezik, azt azonban már semmiképp sem képzelhetem el, hogy az ideája semmi valóságosat nem mutat fel számomra, ahogy azt az imént a hideg ideájáról mondottam. Isten ideája ráadásul még a legteljesebb mértékben világos és elkülönített is, hiszen mindaz, amiről világosan és elkülönítetten belátom, hogy valóságos és igaz, s hogy valamilyen tökéletességet tartalmaz, ebben az ideában benne foglaltatik. S még az sem mond ennek ellent, hogy a végtelent nem vagyok képes megragadni, vagy hogy számtalan más dolog van Istenben, amit sem megragadni, sem akár csak gondolkodásommal érinteni sem tudok. A végtelen természetéből fakad ugyanis, hogy én, aki véges vagyok, nem tudom megragadni. Így elegendő ezt a tételt megértenem és ítélőképességemmel elfogadnom: mindaz, amit világosan belátok, és amiről tudom, hogy valamilyen tökéletességet tartalmaz – valamint talán még számtalan más dolog, amit nem ismerek -, vagy formálisan, vagy eminens módon megvan Istenben; s ha ezt megértettem, máris beláthatóvá válik, hogy az az idea, amellyel Istenről rendelkezem, valamennyi bennem lévő idea közül a legigazabb, a legvilágosabb s leghatározottabb.
De talán valamiképp nagyobb vagyok annál, mint amilyenként eddig fölfogtam magam, s talán mindaz a tökéletesség, amit Istennek tulajdonítok, képesség szerint valami módon megvan bennem, jóllehet mindeddig nem bontakoztak ki és nem váltak valósággá. Azt tapasztalom ugyanis, hogy gondolkodásom fokról fokra tökéletesedik, és nem látom át, miért ne tökéletesedne ezen a módon a végtelenségig, s tudásomat ekképpen gyarapítva miért ne szerezhetném meg Isten összes többi tökéletességét is, és végül, miért ne volna elegendő ez a bennem lévő képesség ama tökéletességek elérésére ahhoz, hogy létrehozzam a tökéletességek ideáját.
Mindazonáltal ezek egyike sem lehetséges. Mert először is, igaz ugyan, hogy gondolkodásom fokozatosan tökéletesedik, és hogy sok minden megvan bennem képesség szerint, ami valóságosan még nincs meg, ám ezek közül semmi sem tartozik hozzá Isten ideájához, ebben ugyanis semmi sincs, ami lehetőség szerint való. Hiszen épp ez a fokozatos tökéletesedés a legbiztosabb érv a tökéletlenség mellett. Ezenfelül, még ha gondolkodásom mindig tökéletesebbé válik is, mindazonáltal mégsem látom be, hogy ennek hatására valaha is valósággal végtelen lehetne, mivel sohasem jut el abba az állapotba, amelyben már semmiféle további növekedés nem volna lehetséges. Istent ezzel szemben abban az értelemben is valósággal végtelennek ítélem, hogy az ő tökéletességéhez már semmi sem adható hozzá. Végezetül pedig azt veszem észre, hogy valamely idea objektív léte nem jöhet létre a pusztán képesség szerinti létből ami voltaképp semmi -, hanem kizárólag a valóságos vagyis formális létből.
S valóban, mindebben nincs is semmi, ami a figyelmesen vizsgálódó elme számára ne volna a természetes világosság révén nyilvánvaló. Csakhogy valahányszor lankad a figyelmem, s az érzékekkel fölfogható dolgok képei elvakítják elmém szemét, már nehezebben emlékszem vissza, miért is oly szükségszerű, hogy a nálamnál tökéletesebb létező ideája olyan létezőtől származzék, amely valóban tökéletesebb nálam. Ezért aztán kedvem támad tovább kérdezni: vajon én magam, aki rendelkezem amaz ideával, létezhetnék-e, ha az a létező egyáltalán nem léteznék?
Mert hát honnan származik a létem? Tőlem, vagy szüleimtől, vagy bármi mástól, ami Istennél kevésbé tökéletes. Hiszen nemhogy nála tökéletesebbet, de még éppoly tökéletest sem vagyunk képesek sem kigondolni, sem kiötleni. Ám ha létem tőlem származnék, akkor nem kételkednék, nem vágyakoznék, s egyáltalán: semmiben sem szenvednék hiányt. Hiszen ekkor mindazt a tökéletességet megadtam volna magamnak, aminek valamiféle ideája megvan bennem, s ekképp én volnék maga Isten. Azt sem szükséges föltennem, hogy azokat a tökéletességeket, amelyek most hiányoznak belőlem, nehezebb volna megszerezni, mint azokat, amelyek már megvannak bennem. Hiszen épp ellenkezőleg, nyilvánvaló, hogy sokkal nehezebb volt engem, azaz a gondolkodó dolgot vagyis szubsztanciát, a semmiből kiemelni, mint megszerezni annak a rengeteg dolognak az ismeretét, amelyet most nem ismerek ugyan, de amely mégsem más, mint pusztán ama szubsztancia akcidense. S az is bizonyos, hogy ha azt a nagyobbat én magam adtam volna magamnak, nemcsak azt nem tagadtam volna meg önmagamtól, ami könnyedén megszerezhető, hanem azokat sem, melyekről tudom, hogy Isten ideájában foglaltatnak, márpedig ezeknél aligha nehezebb bármit is megadni. Amely dolgokat pedig netán ezeknél is nehezebb megadni, azokat minden bizonnyal ilyeneknek is tudnám, ha egyszer a többit, tudniillik amivel rendelkezem, magam adnám magamnak, a nehezebben megadhatókban ugyanis hatalmam határait tapasztalnám.
Ezen érvek erejétől akkor sem menekülök meg, ha fölteszem, hogy talán már mindig is olyan voltam, mint amilyen most vagyok; ebből ugyanis nem következik az, hogy nem kellene kutatnom létezésem előidézőjét. Életünk teljes időtartama ugyanis fölosztható számtalan olyan részre, amelyek egyike sem függ semmilyen módon a többitől, tehát abból, hogy röviddel ezelőtt voltam, nem következik az, hogy most is léteznem kell, hacsak nincs valamilyen ok, amely mintegy újból megteremt e pillanat számára, azaz fenntart engem. Ha ugyanis eléggé figyelmesen vizsgáljuk az idő természetét, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy pontosan ugyanakkora erőre és pontosan ugyanarra a tevékenységre van szükség ahhoz, hogy egy dolgot tartamának bármelyik pillanatában fenntartsunk, mint ami ahhoz szükségeltetnék, hogy újból megteremtsük, ha még nem léteznék. Olyannyira, hogy az a tétel, mely szerint a fenntartás pusztán a felfogás tekintetében különbözik a teremtéstől, a természetes világosság által nyilvánvalóvá váló igazságok közé sorolható.
Így tehát most azt kell kérdeznem magamtól, vajon megvan-e az erőm annak eléréséhez, hogy az az én, aki most már vagyok, röviddel ezután is legyek. Minthogy ugyanis nem vagyok más, mint gondolkodó dolog vagy legalábbis most épp azt a részemet vizsgálom, amely gondolkodó dolog -, ha megvolna bennem az ehhez szükséges erő, annak kétségkívül tudatában is volnék. De semmi efféle erőt nem tapasztalok, s már pusztán ez a tény is a legevidensebb módon beláttatja velem, hogy valamilyen más, tőlem különböző létezőtől függök.
De talán ez a létező nem az Isten, hiszen lehetséges, hogy vagy a szüleim hoztak létre, vagy bármiféle más, Istennél tökéletlenebb okok. Sőt, ahogy az imént mondottam, nyilvánvaló, hogy legalább annyi realitásnak kell lennie az okban, amennyi az okozatban van, s ezért – mivel gondolkodó dolog vagyok, amely rendelkezik Isten ideájával – bármit jelöljek is meg okomnak, az ugyancsak gondolkodó dolog lesz, s rendelkeznie kell mindazzal a tökéletességgel, amit Istennek tulajdonítok. Ezt illetően persze ismét csak föltehetjük a kérdést, hogy vajon önmagától, vagy valami más révén létezik-e. Mert ha önmagától létezik, akkor az imént mondottak alapján nyilvánvaló, hogy nem lesz más, mint maga Isten, mert ha egyszer rendelkezik az önmagától létezés erejével, akkor kétségkívül rendelkezik azzal az erővel is, amelynek révén valósággal birtokolja mindazon tökéletességeket, amelyeket Istenben megragadok. Ha azonban más révén létezik, akkor e mással kapcsolatban ismét föl kell tenni a kérdést, hogy vajon önmagától létezik-e, vagy valami másnak a révén, mígnem végül a végső okhoz nem érnénk, ami pedig Isten. Ugyanis eléggé nyilvánvaló az, hogy ebben az esetben nem lehetséges a végtelenig tartó haladás, s különösen azért nem, mivel itt nem egyszerűen arról az okról van szó, amelyik annak idején engem létrehozott, hanem a legteljesebb mértékben arról is, amelyik a jelen pillanatban is fenntart engem.
De ahhoz az ötlethez sem menekülhetünk, hogy talán sok részleges ok működött volna együtt annak érdekében, hogy létrehozzanak engem, és hogy az egyik Istennek tulajdonított tökéletességnek az ideáját az egyik októl, a másikét egy másiktól kaptam volna, úgyhogy jóllehet mindama tökéletesség jelen volna valahol a világegyetemben, ám nem kapcsolódnának össze egyvalamiben, vagyis Istenben. Ezzel ellentétben ugyanis az egység, az egyszerűség, vagyis mindannak elkülöníthetetlensége, ami Istenben van, egyike, s nem is a legcsekélyebbike azoknak a tökéletességeknek, amelyek meglétét Istenben belátom. S az is bizonyos, hogy e tökéletességek egységének amaz ideáját sem helyezhette belém valamilyen más ok, olyan ok, amely nem helyezte belém egyúttal a többi tökéletesség ideáját is. Hiszen nem volna képes előidézni, hogy valamennyi tökéletességet egymással elválaszthatatlanul összekapcsolva lássam, ha nem idézné elő azt is, hogy mibenlétüket külön-külön fölismerjem.
Ami végezetül a szüleimet illeti, még ha mindaz igaz is, amit csak valaha gondoltam felőlük, ténylegesen mégsem ők tartanak fenn, és, mint gondolkodó dolgot, semmiképpen sem ők hoztak létre engem. Pusztán csak bizonyos fejlődési lehetőségeket helyeztek el abban az anyagban, amely, megítélésem szerint, engem – vagyis az elmét, hiszen egyedül ez az, amit önmagamnak tekintek -, magába foglal. Így aztán ezzel kapcsolatban semmiféle nehézség nem léphet föl, s mindenképpen le kell vonnunk a következtetést: pusztán annak alapján, hogy létezem és megvan bennem a legtökéletesebb létező, azaz Isten ideája, a legevidensebb módon bizonyítást nyer, hogy Isten is létezik.
Most már csak az marad hátra, hogy megvizsgáljam, milyen módon jutott el hozzám amaz idea Istentől. Hiszen nem az érzékekből merítettem, nem is váratlanul jutott el hozzám, ahogyan az érzéki dolgok ideái szoktak, amikor ezek a dolgok egyszer csak megjelennek a külső érzékszerveink előtt, vagy legalábbis úgy tűnnek, mintha megjelennének. S még csak nem is a képzeletem szüleménye, hiszen egyáltalán semmit sem vagyok képes sem elvenni belőle, sem pedig hozzáadni. Ezért aztán nem marad más hátra, mint hogy éppúgy velem született, amiként önmagam ideája velem született.
És egyáltalán nincs is mit csodálkozni azon, hogy Isten, miközben megteremtett, azt az ideát belém bocsátotta, miként a mesterember is rajta hagyja kézjegyét a művén. S az sem szükséges, hogy ez a kézjegy valami a műtől különböző dolog legyen. Hanem pusztán abból kiindulva, hogy Isten megteremtett engem, elég okom van rá, hogy higgyem: valamiképp az ő képére és hasonlatosságára teremtett meg engem, s azt a hasonlatosságot, amelyben Isten ideája foglaltatik, ugyanazon képesség révén észlelem, mint amellyel önmagamat ragadom meg. Azaz mialatt elmém szemét önmagam felé fordítom, nemcsak azt látom be, hogy befejezetlen, s mástól függő dolog vagyok, aki mindig nagyobb tökéletességre törekszem a magam meghatározatlan módján, hanem azt is, hogy az, akitől függök, mindazt a nagyobb tökéletességet nem meghatározatlanul és pusztán lehetőség szerint, hanem határtalanul és valóságosan birtokolja, s hogy ekképp ő maga Isten.
Az egész érvelés döntő pontja pedig az, hogy fölismerem annak lehetetlenségét, hogy a rám jellemző természettel létezzem – tudniillik magamba foglalván Isten ideáját – s közben Isten ténylegesen ne létezzék, az az Isten, akinek ideája megvan bennem, vagyis aki rendelkezik mindazon tökéletességekkel, melyeket én felfogni nem, pusztán csak valamiképp gondolkodásommal megérinteni tudok, és aki teljességgel ment minden hiányosságtól. Ebből azonban már az is eléggé nyilvánvaló, hogy ez az Isten nem lehet csaló, hiszen a természetes világosság által belátható, hogy minden csalárdság és megtévesztés valamiféle hiányosságot feltételez.
De mielőtt ezt alaposabban megvizsgálnám, s egyszersmind más, ebből származtatható igazságokat gyűjtenék egybe, úgy látom jónak, ha fordítok némi időt Isten szemléletére, attribútumainak további kutatására, vagyis arra, hogy ama fény fölfoghatatlan szépségét, amennyire homályba borult elmém szeme egyáltalán képes erre – megtekintsem, csodáljam, imádjam. Amiként ugyanis a hit azt tanítja nékünk, hogy egyedül a fenséges Istennek ebben a szemléletében áll a túlvilági életben elnyerhető legfőbb boldogság, akként azt tapasztaljuk, hogy ugyanez a szemlélet, még ha kevésbé tökéletes is, oly nagy gyönyörűséget okozhat nekünk, amilyen csak egyáltalán elérhető az ember számára e földi életben.

--- Descartes: Elmélkedések

Nincs hozzászólás to “René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; harmadik elmélkedés (Arról, hogy Isten létezik)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)