Kezdőlap » - I R O D A L O M » - Rajnai Lencsés Zsolt művei, -- próza » Rajnai Lencsés Zsolt: A kémény

Rajnai Lencsés Zsolt: A kémény

13 július 2014

S3602757

Délceg kémény állt a ház tetején. Csipkés tető volt, nem akármilyen, íves, karcsú, szép tető, valahol a körút sarkán. A múlt század elején épült, az első világháború idején.

És azon a tetőn állt a kémény. De mennyi mindent látott!

Látott pántlikás hölgyeket, szép kalapokat, frakkos urakat bálba menni, és ezer holdas éjszakát!

Ha mesélni tudna, mesélne az ifjak vágyairól, az ölelésekről, a csókokról, vagy a felmorajló repülőgépekről és a bombákról, meg az összeomló háztetők jajszaváról, de egy kémény nem tud beszélni…

De látni azért mégiscsak lát, és tudja, hogyan változott meg a világ. Hiszen látta a csilingelő, ódon villamosokat, a lovas kocsikat, amint jeget hoznak, és hallotta, ahogy kiabál a jeges…

Látta azt is, hogyan újítják fel a villamospályát, s hogy egyre több és több autó robog a körúton, s hallotta a dalokat is, a háborúba induló katonák dalát, majd az úttörőkét, és a pártállam indulóit, végül pedig a felszabadulás hangjait…

Később azt figyelte, hogy a háztetőkön mennyi parabolaantennát szerelnek, s az ablakokon keresztül látta, hogy az emberek hogyan szigetelődnek el egymástól, – és az omladozó, düledező házfalak lassú halálát is egyre csak nézte-nézte…

Ó mennyi fiatal főfal állt itt egykor! S most mind öreg, dülleteg, hibás és aggastyán.

– Az örök körforgásba tér vissza minden – sóhajtott a kémény. – Az emberek nem tudják elődeik vágyait, nem ismerik gondjaikat és örömeiket, sem az életüket, de nem is érdekli őket különösebben. Mert minden kor úgy jő el, hogy letűntnek, balgának és szánalmasnak tartja elődeit, s úgy megy el, hogy a fejét csóválja az eljövendő nemzedékek furcsaságain. De a falak még állnak, még mindig állnak! A csipkék, bár megkopottak, és a tetőkön se kell már senkinek a ciráda, a szépség, meg az arányosság ódon eleganciája (mert túl giccsesnek, vagy feleslegesnek tartják azokat, és elkészítésükkel sokat kell bajlódni, ilyesmire pedig nincs idő, mert felgyorsult az élet, s másra kell a perc és a pillanat), de a csipkék még mindig állnak! Délceg katonák se masíroznak a falak alatt, mert a háborúkat másképp vívják, mint egykor, íróasztal mögül, számítógépen, pokoli precizitással és pontossággal feltalált, alkotott és kilőtt rakétákkal, és a szerelemből is kiveszett a tisztelet – töprengett a kémény – a „kezeit csókolom kisasszony, lesegíthetem a kabátját?” (és a többi efféle), mert szabadabb, profánabb és gépiesebb lett a világ, s minden gyorsabb, szürkébb és lelketlenebb lett, de a cserepek még mindig a helyükön pihennek!

A kémény csak tűnődött, tűnődött, és nézte a házak szegletét. Minden kis morzsalékot ismert, minden kihullott kavicsot néven nevezett, melyet az elmúlt század vasfoga falt ki a téglák közül lassan, nagyon lassan, sok idő alatt, észrevétlenül…

– Vajon hány galambgeneráció váltotta itt egymást? Talán száz, vagy kétszáz? – gondolta. – Most is szálldos körülöttem tíz-tizenkét madár…

Némelykor visszatérő galambok gubbasztottak a kémény tövében, jöttek, visszajártak, mert itt olyan csend van, nyugalom és béke, mint sehol másutt, vagy csak a magányos tetők magasának valamelyikén.

– Balga jószágok, tudom, de olyan szorgosak, jóságosak, ösztönösek és igazak, mint amilyen langyosak itt a tavaszi esők, s amilyen fényesek a felkelő nappalok…

– Ó mennyi szép szivárvány látszik itt nyaranként – emlékezett a kémény – de milyen cudar hidegek is a telek!

A kémény még emlékezett a hatvanas évek jeges teleire, de akkor jó meleget adott a kályha, a tüzelő, a szén, és meleg füst áradt az égre, ami kilopta a szoba melegét, s odaadta azt a kéménynek, ami átmelegedett tőle…

– Akkor még volt dolgom – sóhajtott a kémény – de már harminc éve semmi. Parapetes gázkonvektorok és villanykályhák vannak az alattam lévő lakásokban, és üresen, öregen, hasztalanul állok e cirádás szép tetőn. – De én legalább szép korban születtem – vigasztalta magát. – Amikor még bálok, kalapok, csizmák és női kendők lebbentek a szélben, mikor még tisztelet szegélyezte az egymás iránt érzett szeretetet, mikor még olvastak az emberek, és nem csak süllyedeztek fel és alá a felszín-kultúra ingoványán, mikor még kevesebb volt a felesleges és több volt az idő, és mikor még nagyobb igény volt szeretni, mint szeretve lenni. – Egy szép kor utolsó hírnöke vagyok – gondolta hősünk -, és büszke vagyok, hogy létezem, s hogy ennyi mindent megélhettem! Boldoggá tesz, hogy szolgálhattam az embereket, és, hogy ily’ nemes társak között halok meg – nézett a kémény a szép cirádákra és a fal tövében ülő galambokra…

– Jó, hogy az idő része lehettem… – ismételgette magában – hasznom is volt elég, sokat láttam, és egy szép nemzedékhez tartozhattam. Holnap pedig boldogan halok meg, mert nem adtam meg magam a változó kornak, értékeltem, amit kaptam, és tovább is adtam, amit szerettem…

Másnap építőmunkások jöttek, és bontani kezdték a házat, a tetőt, meg a kéményt. A kéménnyel kezdték. A galambok elröpültek.

- Rajnai Lencsés Zsolt művei, -- próza

Nincs hozzászólás to “Rajnai Lencsés Zsolt: A kémény”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)