Kezdőlap » - I R O D A L O M » - Rajnai Lencsés Zsolt művei » Rajnai Lencsés Zsolt: Aforizmák és rövidebb gondolatok

Rajnai Lencsés Zsolt: Aforizmák és rövidebb gondolatok

28 október 2012

A barátság, egymást kölcsönösen szerető, egyenrangú felek kapcsolata.

A barátság alapja a bizalom, mely kitárja kapuit a másik lénye előtt.

A barátság, a személyiség rokonsága, melyet az idő érlel és a konfliktusok tesznek próbára. Ha ezek után még mindig kölcsönös lelki vonzalom és kezdeményező szeretet köti össze feleit, valódi barátságról beszélünk.

Ha bármiből kivonod a szeretetet, az embert is kivonod vele együtt.

Minden helyénvalónak tűnik saját rendszerén belül, s a rendszerek létjogai nem függnek egymástól. Mégis, a szeretetet kell legfőbb prioritásul választanunk, mert ha nem így teszünk, önző versengéssé alacsonyodik minden un. helyénvaló létjog.

A hit, csak keveseknél hit; a legtöbb embernél hiszékenység.

Lelkem rokonai azok a hívők, akik tudják mit hisznek, és mit, miért hisznek. És lelkem rokonai azok a hitetlenek, akik tudják, hogy mit nem hisznek, és mit, miért nem hisznek. Ám aki beleszületik egy vallásba vagy az ateizmusba, és azért hisz, vagy nem hisz, mert otthon is ezt látta, s nem kutat, nem keres, nem jár utána annak, hogy mit miért hisz, vagy nem hisz, – azzal nem nagyon tudok mit kezdeni. S az a legszomorúbb, hogy általában pont ezek az emberek képviselik leghangosabban azt, amiről úgy hiszik, hogy hiszik azt, amit hisznek.

Az élet legfőbb feladata szeretni, és kutatni. Szeretni okosan, minden élőlényt a megfelelő módon és elkeseredetten kutatni a kikutathatatlant…

Minden nap gondolok a halálra.

Szerelmet, vagy házasságot kötni “csak külső után”, olyan, mint lakást vásárolni a bejárati ajtó láttán.

A szerelem, a művészet, az imádat, a költészet és az istenhit mind egy tőről fakad. Lelkünk földön túli fenségéből, életen túli reménységéből.

A szerelem magának akarja a másik lényét, teljességét, minden rezdülését. Mert a szerelem az egész embert akarja, kéri, követeli! A szerelem az önzés és a jóság finom férce: birtokvágy és áldozatkészség. Akarni mindent adni és elvenni. Szenvedély és égi tisztaság különös egyensúlya, párhuzama és háborúja. A szerelem, – mozgás. Erők egymásnak feszülése és egymáshoz simulása. És halál is, mert a szeretet vagy a pusztulás útkészítése.

A szerelem első jele, hogy fáj a másik hiánya.

A szerelem édes illúzió. Lelkünkben egy saját ideált hordozunk, s keresünk valakit akiben ez a szép kép visszatükröződik. Hamar rájövünk, hogy a kép és az ember között különbség van, s minél mélyebb, árnyaltabb a lelkünk, annál jobban látjuk a különbséget. Ilyenkor három dolog történhet. (1) Egymással viaskodás, (2) szakítás, vagy (3) szeretet. Mindhárom fájdalmas, de másképp. Az első táplálja, ám hosszútávon felemészti a szerelmet, a második felszámolja, a harmadik átformálja azt. De a harmadik jobb emberré is tesz, és ebben lehet a szerelem értéke. Ha elvezet a szeretethez, ami – hosszú és fáradságos úton – visszavezet saját ideálunk gyakorlati megvalósításához. Mindez persze rengeteg háború, szenvedély, vadság és szelídség, ölelés, szenvedés, áldozat és erotika gyönyör-gyötrelmes indái között.

Néha úgy érezzük, hogy a szerelem és a boldogság közé majdnem egyenlőségjelet lehet tenni.

Házasság: örökre vállalak mert szeretlek. Élettársi viszony: bútorozzunk össze, amíg nem találunk egy jobb partit.

Drágább az igazgyöngy az olcsó másolatnál. De százszor inkább a jó házasság az alkalmi szerelemnél.

Ébredtem, s eszembe jutottál. Jártamban-keltemben a szívemben voltál. Ha tudnád, ha tudnád, milyen szép voltál!

A szerelem esendő. Törékeny. Óvni és félteni kell.

Álmomban és szerelmemben nincs lehetetlenség

A szeretet: adás, hála, szolgálat, munka. És még: gyöngédség, jóság, anyaság és szerelem is. De a szeretetnek ezek a jegyei mind “középen vannak”. A két széle: alázat és önfeláldozás. Az alázat: a szeretet kezdete, alapja és gyökere. E nélkül nincs szeretet, csak kóros egó létezik, mi mindent maga vonatkozásában értelmez. Az önfeláldozás pedig – akár lelki, akár testi legyen is – a szeretet csúcsa és koronája. Ezen túl, már nincs “feljebb”. E tettben a szeretet túllép önmagán, túlhalad az életen, s halála által válik életté, teljességgé és örökkévalóvá.

A szeretet megegyezik a feltétlen jósággal; mindig kezdeményező, sosem tétlen. Célja, hogy megjobbítsa akire irányul. Szándékai szerint boldoggá is akar tenni, de mivel a boldogság változékony és szerteágazó, nem mindegy milyen áron. Ha a boldogság és a jóság összeütközésbe kerül, a jóság mellett kötelezi el magát, mert hű önmagához.

A szeretet olyannak fogad el amilyen vagy, és mégsem. Mert tényleg elfogad, megért, tapintatos és türelmes. De lényegénél fogva nem fogad el – mert nem is fogadhat el! – olyannak amilyen vagy, mert nem törődik bele a rosszba, az ártalmasba, a károsba. Ami neked, vagy másoknak árt. Ezért a szeretet valóban művészet, és jaj nekünk, ha ostobák kezébe kerül. Mert nem fogják tudni megkülönböztetni a valóban károst attól, ami (az ő szemükben) annak látszik. Ám a bölcsek kezében érték és orvosság. Mert ők türelmesen, halkan és észrevétlenül fejtik ki jó hatásukat azokra, akik igénylik és befogadják. Akik élnek, de nem visszaélnek vele! A szeretet ezért leginkább a cselekvés jóságában és a szavak bölcsességében nyilatkozik meg. Ideális esetben e kettő kéz a kézben jár, ha viszont ostobák kezébe kerül, az Ég mentsen tőlük… Még ötletem sincs, hogy miként lehetne észt és képességet adni annak akinek kevés van, de szorgalmas és szeretni akar. Platónnak igaza lehet, hogy a morál és az ész elválaszthatatlan kellene legyen egymástól, s az ilyen (szorgalmas, de egyszerű léleknek), először azt kellene belátni, hogy jó szándéka vajmi kevés önmagában, hiszen “a pokolba vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve” – mint mondják… A szeretet tehát művészet. És mint ahogy hegedűművészek sem leszünk egy-két év alatt, úgy ehhez is egy egész élet kell…

A szeretet feltétlen odaadás és mégsem. Hisz feltétlen jóságának egyedüli feltétele maga a jóság, vagyis önmaga. Azért mondjuk feltétlennek (és mindenek felettinek), mert nem függ mástól, magától viszont mindig függ! A szeretet jóra törekszik és jót eredményez. Elválaszthatatlan az igazságosságtól és a bölcsességtől. Vagyis nem arról van szó, hogy a szeretet végtelenszer és bután odadobja magát a méltatlan visszaéléseknek, hanem, ha felfedezi, hogy nem élnek, hanem visszaélnek jóságával, akkor igazságossága végett felfüggeszti tevékenységét. Mert bölcs. Lát, hall és ért. Éppen a szeretet okán nem hagyja, hogy ostobának nézzék, mert ezzel nagyot ártana annak, aki épp visszaél jóságával. Ilyenkor felfüggeszti tevékenységét, de nem biztos, hogy végérvényesen. Ez már a másik féltől függ; ugyanis a szeretethez mindig van visszaút azoknak, akik nem visszaélni akarnak vele. A szeretet tehát egy erős, céltudatos életforma. Egyszerre érző és sérülékeny (mert együtt szenved minden szenvedővel), és megtörhetetlen (mert nem adja fel jó, igazságos és önmagához hű elveit).

Azt mondja Balzac, hogy minél inkább bírálunk, annál kevésbé szeretünk. De ez fordítva is igaz: minél inkább bírálunk, annál jobban szeretünk. Mert minden a szándékon és a bölcsességben megnyilvánuló tevékenységen múlik. És persze a célon. Hogy mi a célunk. A cél pedig az eszmétől függ, hogy mit tartunk szeretetnek. Ha azt, hogy mindent elfogadunk és mindenbe beletörődünk szeretet gyanánt, akkor igaza lesz Balzacnak, de így, egy nagyon furcsa és gonosz világhoz érkezünk, ahol a szeretetbe mindenki “örömmel” belerúghat. A másik véglet is káros, ahol a szeretet ítél és felelősségre von, mert ez esetben újrateremtjük az inkvizíciót. Egyik rosszabb, mint a másik. Arisztotelésznek lehet igaza, hogy tudniillik az erény középen van, a túlzás és a hiány között. Vagyis: ha megjobbító szándékkal, türelmesen, és inkább a példamutatásunkkal (mint szavainkkal) “bírálunk”, akkor környezetünk elmozdulhat egy jó irányba, és ezáltal szeretünk legjobban, mert tetteink gyümölcse messze kihat mások életére, azok pedig tovább hatnak ismét másokéra.

A feltétlen szeretetre csak az anyai szeretet képes. Ebben van minden erénye és fogyatkozása is. Ezért elvtelen; de elvtelen kell legyen, ha feltétel nélkül szeret. És itt bukkan elő, hogy az anyai szeretet inkább érzelem, mint etika. Mert egy gyermeknek szüksége van anyai szeretetre; s minél kisebb a gyermek, annál inkább… Aztán ahogy növekszik, egyre inkább atyai szeretetre lesz szüksége. Nem atyai szigorra gondolok, hanem a szeretet jóságos, de következetes elveihez kapcsolt etikai életformára, ahol már van (szelíd) kritika, vannak törvények, célok és feladatok. Mint gyermeknek viszont, még felnőtt korában is jól esik, ha van egy biztos bázis (anyai szeretet), amely feltételek nélkül magához öleli őt mindenével együtt… Ó jaj, állandó paradoxonok között járunk…. Mert egyfelől: mégsem ölelheti magához feltételek nélkül, hiszen nem helyeselheti – még egy anya sem – felnőtt gyermekének címeres gonoszságait, másfelől pedig, mégis, annyira szeretném/szeretnénk, ha létezhetne feltétlen szeretet, s ez, az anyai szeretethez rendelhető/kapcsolható lenne…

Minden dogmatikus hithez kell egy erős elhivatottság és mély meggyőződés… E nélkül csak vergődik az ember, hogy mit hogyan mondjon ki és tegyen… Ennek felismerésekor leginkább csak visszavonulna önmagába, mert folyton-folyvást annyi gyakorlati/etikai lehetőség/alternatíva között kell zakatoljon elméje, és ez annyi felelősséggel jár, hogy sokszor úgy érzi, inkább visszavonulót fújna. Amikor ez megtörténik, már csak egy belső intuíció mozgatja magányos tetteit, és hogy kit, mire és hogyan hajt ez az intuíció, az lelki alkatától függ. Sokan kimondták már ezt sokféleképpen. Babits így: “Minden ember szívében dal van, és saját lelkét hallja, minden dalban, s akinek szép a lelkében az ének, az hallja mások énekét is szépnek.” Hegel így: “mindenkinek olyan a filozófiája amilyen ember”. (stb.) Persze ne feledjük, hogy ez a kérdéskör ugyancsak összetett, mert – és most nagyon leegyszerűsítem – négyféle variáció lehetséges. Lehet valaki (1) erényes és optimista; (2) erényes és pesszimista; (3) “hitvány” és optimista; és (4) “hitvány” és pesszimista. (A “hitvány” alatt annyit értek, mint az ókori görögök: “fogyatkozásban teljes”-t, vagyis etikai szempontból a “nem túl jó ember”-re gondolok.) Mind a négy variáció egy-egy lelki alkat, és mind másképp reagál mindenre. A dogmatikus hithez és elhivatottsághoz optimista emberre van szükség, aki hinni tud. Ha szerencsénk van (mármint nekünk, akik az ilyen ember környezetében élünk), akkor erényes optimista az illető. és így kevés kárt tesz, vagy csupa jót (pl. Gandhi, Teréz anya stb.), de ha hitvány és optimista, akkor nagy baj van, mert az ilyen emberből lesz olyan, mint pl. Hitler volt (ha hatalomhoz jut; s ha nem, akkor szimplán csak hedonista lesz, mint a tömegek, akik “falják az életet”.)  A hitvány pesszimista – ez esetben – jobb lesz, mint optimista párja, mert kevesebbet árt, és főleg csak magának (ők a cinikusok; önpusztítók (stb.), persze másképp, mint a hedonisták.) Az erényes pesszimista sorolható be legnehezebben. Mert az ilyen emberek állandóan vergődnek. Látják (értik, ismerik) a jót, de folyamatosan szenvednek az állandó gazságtól ami körülveszi őket (a világ állapota), de dogmatikus hitük nem lévén csak jó akarattal csöndben szenvednek. Tesznek jót is, amikor a jó “útjukba kerül” (mert nem képesek elmenni a szükség mellett), de nem keresik kifejezetten a jó cselekvésének platformjait, mert nincs küldetéstudatuk. És van még egy nagyon érdekes kombináció: amikor az erényes pesszimista a jót magáért a jóért teszi, így (ez a) küldetéstudata nem teszi őt “hívővé”, vagy “misszionáriussá”, sem boldoggá, sem megbékéltté. Állandó harcban áll az ilyen ember saját magával, és minden nap győzelemre jut (vagy épp vereségre) önmagával. Erre a belső tűzre és harcra csak kevesen képesek, mint ahogy heroikus érzelmekkel is csak kevesen bírnak.

Az etika óriási nehézsége nem csak az, hogy más-más lelki alkattal születünk, s így más morális intuícióink vannak, hanem az is, hogy más értelmi képességgel is. Az egyszerű lélek nem látja át olyan mélyen a dogok összefüggéseit, mint a bölcs, és így nem érti mit miért és hogyan tegyen, ne-tegyen… Különösen akkor probléma ez, ha jó szándékú, ami – Kantot figyelembe véve – a legnemesebb erény, ugyanis a jó szándék (jó akarat) nem irányul semmilyen más célra, mint magára a jóra… Példának okáért nézzünk egy ilyen embert, aki emellett (sajnos) egyszerű képességű, de nagyon szorgalmas. Nos az ilyen, rendkívül terhes lesz a környezetének, és akarata ellenére is, nagyon sok kárt művel. És mivel Descartes-nak is igaza van abban, hogy senki sem gondolja magát butának, ostobának (mert ennek felfogásához is ész kell), nagyon nehéz az ilyen embert beláttatni, hogy, jóllehet a legtöbb, de mégsem elég a jó szándéka önmagában, másfelől pedig, hogy, amit ő jónak vél (tettei, céljai, szavai stb.) azok nagyon sokszor nem jók, vagy nem egészen azok… (…)  Érdekes, hogy még a legtürelmesebb és legmélyebb etikai rendszerekben is jelezték valahogy (mert jelezniük kellett!) ezt a problémát. Gondoljunk pl. Salamonra, aki a “bölcset és a bolondot” állítja egymással szembe. Vagy gondoljunk Arisztotelészre aki az “erényest” (máskor a “bölcs embert”) állítja szembe a “hitvánnyal”, vagyis a fogyatkozással teljessel (mert az ókori filozófiában ezt jelentette a “hitvány”). Valahogy tehát jelezni kellett e probléma létezését, és feloldása/megoldása óriási nehézség.

Márainál a barátság fogalma helyettesíti a morált a maga teljes szépségében. Mindent a barátsághoz rendel, amit mondjuk egy keresztény a szolgálathoz, vagy Erich Fromm a szeretethez. Nem is teszi teljesen alaptalanul, hiszen az emberi kapcsolatok közül, tényleg a barátság a leginkább érdekmentes. Azt mondja például, hogy “csak a barát vonzalma önzetlen, mert nincs benne érdek és az érzékiség játéka; a barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep”. Mármost bármilyen szép is amit mond, mégis vitatkoznom kell vele. Mert amit Jézus mond, hogy tudniillik, ha adakozni támad kedved, akkor ne a barátaidnak adakozz, akik képesek meghálálni neked, hanem a szegényeknek, akik nem tudják viszonozni ezt, – magasabb rendű. És sajnos azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy, még  egy barát is szerethet érdekből (persze önmaga előtt is latens módon), mert kap, vagy tanul valamit attól akit szeret. Mindez persze semmit nem von le Márai emberi nagyszerűségéből, mert számára tényleg azt jelentette a barátság, amit leírt: szolgálatot, érdekmentes szeretetet, teljes odaadást. Ha minden ember így tekintene a barátságra (és a barátaira), sokkal jobb lenne a világ!

A művészet és az etika állandó ellentmondásban áll egymással. Mert az első lényegénél fogva teljes szabadságra törekszik mikor meg akarja valósítani önmagát (és minél inkább az ami, annál inkább meg akarja minden pillanatban!) az etika viszont lényegénél fogva szociális és társadalmi jelenség, vagyis olyasmi, ami közhasznú és “másik-centrikus”. Persze a művészet is (lehet) szolgálat, de nem elsősorban, és az etika is lehet a magunk boldogsága, de nem elsősorban. E kettő (művészet és morál) e ponton (elsődleges céljait illetően) mutatja be magát leginkább ellentétesnek. (Persze nyilván a művészetről is sokféleképpen lehet gondolkodni.)

- Rajnai Lencsés Zsolt művei

One Comments to “Rajnai Lencsés Zsolt: Aforizmák és rövidebb gondolatok”

  1. Köszönöm.

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)