Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- ELMEFILOZÓFIA » Rajnai Lencsés Zsolt: Behaviorizmus

Rajnai Lencsés Zsolt: Behaviorizmus

19 október 2010

A behaviorizmus az angol ’behavior’ (viselkedés) szóból ered és két fajtája ismeretes: (1) a filozófiai behaviorizmus és a (2) módszertani behaviorizmus.

A filozófiai behaviorizmus fizikalista választ ad arra a kérdésre, hogy mik a mentális állapotok, vagyis a válasz melyet megfogalmaz, minden vonatkozásban visszavezethető az empirikus tapasztalatokra és a fizikai tárgyakra. A módszertani behaviorizmus pedig azt kívánja bemutatni, hogyan kell a pszichológusoknak kutatásaikat folytatniuk, röviden: módszertant kínál a pszichológiai kutatáshoz.

I. Filozófiai behaviorizmus

A filozófiai behaviorizmus szerint a mentális állapotok nem egyebek, mint diszpozíciók (tendenciák és hajlamok) arra, hogy bizonyos körülmények (stimulusok/ingerek) között valamilyen módon viselkedjünk mások számára észlelhető, megfigyelhető formában.
Például a fájdalom nem egyéb, mint az a tendenciánk, hogy sírjunk, vagy feljajduljunk (stb.) amikor kificamodik a bokánk, vagy megég a bőrünk, vagy rajzszögbe ülünk. (Stb.) Fájdalmat érezni tehát egyenlő a „diszponálva lenni arra, hogy bizonyos dolgok megtörténése esetén bizonyos dolgokat tegyünk” állapottal.
Hinni például azt jelenti, hogyha a közelünkben van egy vadállat, akkor a „gyorsan biztonságos helyre rohanni, vagy puskáért nyúlni stb.” állapottal válaszolunk rá.
Félni a sötéttől egyenlő a „sikítani, vagy reszketni, vagy…stb.” állapottal, amikor pl. hirtelen elmegy az áram, vagy elalszik a gyertya stb.

Fontos megjegyezni a következőket:
A behaviorizmus nem állítja, hogy a diszpozíciók a mentális állapotok következményei, (hogy bizonyos körülmények között valamilyen módon viselkedünk) hanem azt mondja, hogy egy dolog, hogy X embernek a körülményekre adott válaszából képes vagyok következtetni, hogy éppen milyen mentális állapotban van, de egy másik dolog volna azt állítani, hogy a mentális állapota ez a bizonyos diszpozíció.

A filozófiai behaviorizmus mind az ingert, mind a választ fizikai eseményként gondolja el, vagyis: csakis fizikai eseményeket tekint olyan stimulusnak és válasznak, amely a diszpozíciót rögzítő állításban szerepelhet.

Érvek a filozófiai behaviorizmus mellett

A behaviorizmus viszonylag jó magyarázattal szolgál a mentális állapotok következő vonásaira:
– Egyes mentális eseményeket a világban fennálló állapotok okoznak. A filozófiai behaviorizmus szerint plauzibilis (hihető, valószínű) kell legyen, hogy ha egy rajzszögön állok, akkor diszponált legyek arra, hogy jajgassak, felszisszenjek stb. Ez éppenséggel tényleg plauzibilis, tehát ebben a vonatkozásban a behaviorizmus megerősítést nyer.
– Egyes mentális állapotok cselekvéseket okoznak. Ahhoz, hogy a behaviorizmus ezzel összhangban legyen, igaz kell legyen az: hogy mikor diszponálva vagyok, hogy feljajduljak, hogy felszisszenjenek, a fájó pontot dörzsöljem stb. – ez okozza azt, hogy sírok. Ez pedig plauzibilis.
Összehasonlításul vegyük egy törékeny pohár esetét. Valami akkor törékeny, ha hajlamos eltörni, ha leejtik. Ha leejtem a poharat, összetörése okának egyik aspektusa az, hogy törékeny. (A pohár azért tört el, amikor elejtettem, mert törékeny.) Hasonlóképpen, sírásom okának része az, hogy hajlamos voltam sírni, a fájó pontot dörzsölgetni stb., amikor rajzszög ment a lábamba. Tehát a behaviorizmus álltása szerint, ha a fájdalom, diszpozíció arra, hogy sírjak, akkor sírásom oka részben az (okának egyik aspektusa az), hogy a fájdalom állapotában vagyok.
– Egyes mentális állapotok a világban lévő dolgokról szólnak. Pl. hiszem, hogy az Everest 8848 m magas. Hitem az Everestet reprezentálja mint olyat, ami 8484 m magas. Behaviorista elmélet a mentális tartalomról nem született, de a behaviorizmus fogalmi kerete nem teszi lehetetlenné ilyen elmélet kidolgozását.
– Bizonyos mentális állapotok szisztematikus korrelációban vannak agyi állapotokkal. Induljunk ki a pohár példájából. A pohár diszpozíciójának egy bizonyos molekuláris szerkezet szolgál alapjául: amikor elejtettük, azért tört el, mert ilyen molekuláris szerkezete van (a diszpozíciónak alapul szolgáló tulajdonságokat ’kategorikus tulajdonságok’-nak szokás nevezni). Az emberi test ilyen kategorikus tulajdonságai valószínűleg az agyi állapotok. A behaviorizmus összeegyeztethető ezzel az állásponttal, vagyis azzal, hogy bizonyos mentális állapotok szisztematikus korrelációban vannak agyi állapotokkal.

– További érv lehet a filozófiai behaviorizmus mellett az is, hogy tényleg szoros kapcsolatot állapíthatunk meg a mentális állapotok és az ezen mentális állapotokra jellemző módon való viselkedésre való diszpozíciók között. Pl. ha valaki folyton azt mondja, hogy szeretne kólát inni, de amikor felkínálunk neki egyet, és nem iszik, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valójában az illető nem is akar kólát inni. Sőt: ha valaki tartósan nem nyilvánít ki jellegzetes viselkedési diszpozíciót, azt erős bizonyítéknak fogadjuk el amellett, hogy nincs az adott mentális állapotban. Ezek a tények alátámasztják a behaviorizmust. Ezt a szoros kapcsolatot azonban más elméletek is elég jól meg tudják magyarázni (pl. a majd később sorra kerülő funkcionalizmus), ezért a behaviorizmus igazságának vagy hamisságának kérdése nem dönthető el pusztán a szoros kapcsolatra hivatkozva.
– Egy további érv lehet a filozófiai behaviorizmus mellett, hogy erős kapcsolatot mutat a verifikacionista jelentéselmélettel. A verifikacionista jelentéselmélet a Bécsi Kör filozófusaihoz kötődik, akik kb. (és nagyon lerövidítve/leegyszerűsítve) azt állították, hogy minden lehetséges állítás (bármilyen tárgykörben mondjuk is ki) akkor értelmes és akkor bír valóságosan jelentéssel, ha verifikált, vagyis (a megfelelő módszerrel, de végül is) az érzékszeri tapasztalatokkal megerősíthető és megerősített. Így aztán a Bécsi Kör állítása szerint Descartes azon állítása, hogy az elme nem-fizikai tárgy (vagy hogy van egy testtől független lélek) teljesen értelmetlen, mert nem verifikálható. Most nézzük, hogy hogyan verifikáljuk azt, hogy ’Gábornak fájdalma van’? Először is, nyilvánvalóan érzékelnénk, hogy sír, vagy fintorog, vagy feljajdul stb., miután bizonyos dolgok történtek a testével. Tehát a ’Jánosnak fájdalma van’ állítás kb. azt jelenti, hogy: ’Ha egy normális megfigyelő a megfelelő módon hallgat, akkor János-sír hallásélménye lesz, vagy ha megfelelően odanéz, akkor János-fintorog látásélménye lesz, stb.’ Ha pedig a ’Jánosnak fájdalma van’ ezt jelenti, akkor a fájdalom nem más, mint viselkedési diszpozíció arra, hogy…, akkor, ha, bizonyos dolgok történtek a testével. Természetesen az az érv a verifikacionista jelentéselmélettel együtt áll vagy bukik, és Quine: Az empirizmus két dogmája c. munkáját ismerve úgy tűnik: bukik.

Érvek a filozófiai behaviorizmus ellen

– Tudjuk azt, hogy egyes mentális állapotok más mentális állapotokat okoznak. Például, ha Gábor azt hiszi, hogy (1) ma péntek van és azt is hiszi, hogy (2) a péntek fizetésnap, akkor azt is hiszi, hogy (3) ma van fizetésnap. A két első és a harmadik hit között a kauzális kapcsolat mellett bizonyíték-jellegű, más szóval evidenciális kapcsolat is van: az első és a második hit okán ésszerű azt hinni, hogy ma fizetésnap van. De vajon számot tud-e adni a behaviorizmus gondolkodási folyamataink racionalitásáról? Nos: az összes elmefilozófiai irányzat közül (amelyek a jövőben lesznek bemutatva) az egyetlen hipotézis, az elme komputációs elmélete az, amely legalább megpróbál számot adni erről, igaz, nagyon vitatott sikerrel. De a gondolkodási folyamataink racionalitása teljesen összeegyeztethetetlen a behaviorizmussal, olyannyira, hogy nem is világos, hogyan lehetne behaviorizmus elméletet nyújtani erről.
– Tudjuk, hogy egyes mentális állapotok tudatosak, de behaviorizmus számára tökéletes homályba burkolózik az a kérdés. Mert arra semmit sem válaszol, hogy pl. a sírásra, a feljajdulásra és hasonlókra való diszpozícióm hogyan fájhat nekem? Miért van az, hogy bizonyos viselkedésre való diszpozícióm egyáltalán valamilyen érzés nekem? Nem lehetséges, hogy diszponálva legyek bizonyos viselkedésre (sírásra, nevetésre stb.) anélkül, hogy bármit is érezzek? Különösen akkor erős ez az érv, ha arra gondolunk, hogy egy megfelelően megépített robot viselkedhetne akár így (is). Nézzünk egy példát: képzeljünk el egy szuperkemény férfit (és most a kérdés az, hogy lehetséges-e fizikailag és fogalmilag a példa, és nem az, hogy bármelyikünk képesnek érzi-e magát erre), szóval képzeljük el, hogy Gábor elhatározza, hogy ő lesz ez a szuperkemény férfi, aki ha pl. rajzszögbe lép, vagy eltörik a lába, nem sír, nem fintorodik el, nem jajdul fel. Vagyis Gábor elhatározza, hogy leszokik a diszpozícióról. A kérdés az, hogy szükségképpen következik-e ebből, hogy nem is érez fájdalmat? A válasz nyilvánvaló: egyáltalán nem! Úgy tűnik, semmi nem akadályoz meg minket abban, hogy lehetségesnek gondoljuk, hogy valakinek ne legyenek megfelelő diszpozíciói, ugyanakkor ezzel egy időben mégis legyen egy bizonyos fajta mentális élménye. Ez a példa azt mutatja meg, hogy diszponálva lenni bizonyos viselkedésre nem szükséges feltétele annak, hogy a fájdalom állapotában legyen valaki.
Hasonló érveléssel az is kimutatható, hogy diszponálva lenni bizonyos viselkedésre nem is elégséges feltétele annak, hogy a fájdalom állapotában legyen valaki. Ismét csak olyasmit kell elképzelnünk, ami fizikailag (fiziológiailag) lehetséges: egy embert, aki nem képes fájdalmat érezni. Kérdés: megtanulhatná-e a normális fájdalomélményre képes emberek külsőleg megfigyelhető „fájdalomviselkedését” ez az ember? A válasz itt is egyértelmű: igen, annyira, hogy senki nem tudná róla, hogy nem is érez fájdalmat!
E két gondolatkísérletben annyi történik, hogy megvizsgáljuk, hogy egy bizonyos koncepció maga után von-e fizikai lehetetlenséget, vagy fogalmi képtelenséget (inkoherenciát). És mivel a bizonyos viselkedésre való diszponáltság sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele annak, hogy valaki fájdalmat érezzen, a fájdalom nem lehet egyenlő a bizonyos viselkedésre való diszpozíciókkal.
– A behaviorizmus azt feltételezi, hogy minden mentális állapothoz a megfelelő viselkedésmódok egy csoportja társul. A szuperkemény férfi példájából viszont nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Amikor Gábornak fájdalma van, nem sír, nem dörzsölgeti a fájó pontot, nem jajdul fel stb. Miért? Azért, mert azt akarja, hogy ne nézzen kis úgy, mint akinek fájdalma van. Hasonlóképpen lehet, hogy, aki vadállat közelében van, úgy hiszi, hogy a legjobb módja annak, hogy a helyzetet megússza, ha nem rohan el és nem nyúl a puskája után, hanem egyszerűen mozdulatlan marad. Ezek a példák arra mutatnak rá, hogy a hiteinktől és a vágyainktól függ, ahogyan a változó körülményeinkre, a stimulusokra (ingerekre) reagálunk. Gondoljunk például arra, hogy ha a második példa szereplője megunta az életét és ha a vadállat jelenlétét fel akarja használni saját halálához, akkor pont úgy fog viselkedni, hogy ezt előidézze, pl. rohanni kezd, hogy a vadállat üldözését kiváltsa. Azért mert azt akarja, hogy a vad felfalja, mert meg akar halni, és azt hiszi, hogy célja elérésének a futás a legjobb módja.
Mindez a mentális állapotok és a viselkedés közötti kapcsolatok komplex jellegét illusztrálja és ebből (is) nyilvánvaló csak ritkán fordul elő, hogy a viselkedést egyetlen mentális állapot határozza meg. Ezért a behaviorizmus kudarcra van ítélve. Tudniillik nincs a viselkedéseknek egy olyan, meghatározható csoportja, amelyet a fájdalomra nézve jellemzőnek lehetne tekinteni, hanem, hogy ki mit tesz, amikor fájdalmat érez, az attól függ, hogy mit hisz és/vagy mire vágyik. Ugyanez elmondható minden más mentális állapotról is, például a „szerelmesnek lenni”, a „fagylaltot kívánni”, vagy a „hinni a Mikulásban” állapotról stb. stb. Valamilyen okból tehát (pl. ha szög megy Gábor lábába) a válaszok listája tulajdonképpen befejezhetetlen (hogy sírjon, hogy felkiáltson, hogy lábához kapjon, hogy grimaszt vágjon stb.) mert a reakciót befolyásoló mentális állapot-kombinációk száma is kimeríthetetlen.

II. Módszertani behaviorizmus

A módszertani behaviorista azt javasolja, hogy a pszichológusok olyan törvények felállítására szorítkozzanak, amelyek stimulusokat válaszokkal kapcsolnak össze, a következő formában: ha az organizmus S1, S2, S3,… ingereket kapja, akkor hajlamos lesz B viselkedéssel válaszolni. Vagyis a módszertani behaviorista azt javasolja a pszichológusoknak, hogy kerüljék el a mentális állapotokra utaló terminusokat, az olyanokat, amilyen pl. a hisz, akar, megtanul stb.

Nézzünk egy klasszikus példát: van egy patkány a ketrecben, és a ketrecben van egy kar és egy lámpa. A ketrecbe begurul egy ételgolyócska, de akkor és csak akkor, ha a lámpa ég és ugyanakkor a patkány lenyomja a kart. A kar első, véletlen lenyomását követően megfigyelhetjük, hogy a patkány viselkedése módosul: csak akkor nyomja le a kart, amikor a lámpa ég. Hétköznapi beállítottságunknál fogva úgy fogalmaznánk, hogy azt mondjuk: a patkány „megtanulta”, hogy akkor nyomja le a kart, ha ételt akar. A módszertani behaviorista azonban pontosan azt javasolja, hogy iktassuk ki az ilyen fogalmakat. Szerinte a kísérlet végére felállíthatunk egy korrelációt a lámpa bekapcsolódása (a stimulus) és a karnak a patkány általi lenyomása (az ’operáns viselkedés’) között. A korreláció azért jön létre, mert a kísérleti környezet az ételgolyóhoz való hozzájutást (a ’megerősítést’) összekapcsolja a karnak az égő lámpa környezetében való lenyomásával. Ezt nevezik a hatás törvényének: ha egy organizmus megerősítést kap röviddel az után, hogy az ingerre válaszul az operáns viselkedést produkálja, akkor fokozódik az a hajlama (tendenciája), hogy az ingerre válaszul az operáns viselkedést produkálja. A módszertani behaviorista tehát a mentalisztikus leírás kiküszöbölését javasolja: vagyis, a „patkány megtanulja, hogy a kar lenyomásával ételhez juthat; a patkány ételre vágyik és azt hiszi, hogy a kar lenyomásával megkaphatja” kifejezésekkel semmit sem nyerünk – mondja.

Érvek a módszertani behaviorizmus mellett

Jogosan gondoljuk úgy, hogy: szánalmas tudomány az, amelyben a megfigyelés számára hozzáférhetetlen állapotokról és tulajdonságokról beszélünk, mert nem tudjuk ellenőrizni, hogy a róluk tett állításaink igazak-e. A tudomány csak bizonyíték által alátámasztható állításokkal foglalkozik.
Ez egy erős érv, de a gyengéje az, hogy a legmegbízhatóbbnak tekintett tudományágak is dolgoznak megfigyelhetetlen állapotokra és tulajdonságokra utaló terminusokkal. Példának okáért: nem látjuk az elektronokat, a dinoszauruszokat, a Föld középpontját stb.
Ugyanakkor: a megfigyelhetetlen állapotok és tulajdonságok is elfogadhatóak a tudományos elméletekben, ha elfogadhatóságuk foka, és elméleteiké attól függ, hogy hogyan kapcsolódnak össze a valóban megfigyelhető állapotokkal és tulajdonságokkal, és együttesen milyen megbízható előrejelzéseket eredményeznek. Ha egy elméletnek rengeteg előrejelzése igazolódik és szinte egyetlen előrejelzése sem téveszt durván célt, akkor elfogadjuk, igaznak tartjuk, és hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy az elméletben használt nem-megfigyelési terminusoknak is, a valóságban létező állapotok vagy tulajdonságok felelnek meg. Úgy tűnik, a módszertani behaviorizmus jól helyt áll ezen a mérlegen, mert például ténylegesen sikeres az állati viselkedés igen nagy részének előrejelzésében.

Érvek a módszertani behaviorizmus ellen

– Az emberi viselkedés előrejelzésében már kevésbé sikeres, sőt a mentális állapotokra utaló terminusokat használó egyéb elméletek (később lesz szó ezekről) sikeresebbek.
– Az emberi viselkedés esetében nem olyan egyértelmű és könnyű az inger és a rá adott válasz azonosítása. Például ha egy szoborra nézek, nagyon sok különböző választ produkálhatok. Pl. „Csodás!”; „Ezért a vacakért ennyi pénzt kérnek?”; „Lopjuk el!”; „Én szebbet csinálnék!” stb. A módszertani behaviorista hiába válaszolja erre, hogy a szobor nem egy inger, hanem stimulusok gyűjteménye, mert az ellenérv az, hogy sem azt nem tudja előre jelezni, melyik vonatkozása vált ki választ, sem azt, hogy egy adott választ melyik vonatkozása váltja ki. A módszertani behaviorizmusból ezért nem marad más, mint az a bizonyítatlan állítás, hogy „minden válasz valamilyen stimulus ellenőrzése alatt áll”, ez viszont semmire nem ad (konkrét) választ!
– A módszertani behaviorizmus érv nélkül feltételezi, hogy minden helyzet esetében teljesen a tapasztalatunk határozza meg, hogy miként válaszolunk rá, hiszen azt feltételezi, hogy a válaszolás a múltban kapott ingerek és a jelenlegi ingerek függvénye. Persze nem kizárt, hogy ez így van, de a közvetett bizonyítékok, amely a velünkszületettségi elméletek mellett szólnak (pl. nyelvelsajátítási képességek, Chomsky rendszerében stb.) gyengítik ezt az elméleti pozíciót.

{A tanulmány nagymértékben támaszkodik Dr. Bánki Dezső filozófus “Elmefilozófia” kollokviumára, amely 2006 tavaszán hangzott el az ELTE Btk. Filozófia szakán.}

-- ELMEFILOZÓFIA

Nincs hozzászólás to “Rajnai Lencsés Zsolt: Behaviorizmus”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)