Rajnai Lencsés Zsolt: Hórihorgas

Rajnai Lencsés Zsolt: Hórihorgas

Hajlott hátú hórihorgas ember,
méla-búban, szomorúban,
magában áll…

A fák csendben, dermedt-mozdulatlan
erőben tótágast állnak,
mint érzések…

Bágyadó avar pihen meg némán,
elhalón a sírok között,
csak álmodón…

Örök éjüket holtak alusszák,
öntudatlan-koporsóban,
szépen, halkan…

A vidéki süllyedt kis temető,
mint az Úr, méltósággal
érinthetetlen…

De a hajlott hórihorgas ember,
kifeslik a víg világból,
– csak mert könnyes…

Lelke sebzett érzésekkel teli,
mint kupacba dobált rémek,
– mégis csöndes…

Avar billen a szusszanó szélben,
és egy sírpadka széléhez
levél libben…

A hórihorgas meg csak áll, s szólni
nem tud, de mit is szólana,
és mondd, kihez…?

A világ, a temető kertjén túl,
térül-fordul, cseng-bong, zajong,
zsibong, – de kong…!

És merre vannak az Emberek? Mert
emberek vannak, de alig
az Emberek…

Halottak kinn és benn, csak épp másképp!
A temetőn innen és túl…
Megnyugtató…?

Gyászt hord a szél… Bent holtak álmodó
szusszanását, kint ricsajnak
butaságát…

A hórihorgas sír széléhez ül
a rezzenéstelen csendben,
mint falevél…

Magányos gondolatok. Kapukon
beszűrődő gépesített
jókedv, – s holtak…

Hívogat a halál… A megnyugvást
kínáló, üres-vidámtól
feledettség…

Holtak országa falakon innen
és túl! Föld felett, és benn a
földben, itt lenn…

Sebzett gondolatok a halk, csöndes
avaron, s a föltámadás
reménysége…

Halott-virrasztás, könnyek és gondok…
És dobpergés, muzsika, tánc
odakintről…

2003. szeptember

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!