Rajnai Lencsés Zsolt: Istenem, hol vagy?

Rajnai Lencsés Zsolt: Istenem, hol vagy?

Üres, szótalan magányban peregnek le
perceim nálad, bízó-bizalmatlanul.
Kereslek, tudni akarlak, de nem csak úgy
mint tömegek, hiszékeny bizonytalanul.

Kérdezlek az emberektől, de ők vállat
rántva biggyesztenek, s nem felelnek nekem,
ámde a csend s a fájdalom egész bezár
már a szótalanság magányába engem.

Kérdezlek mindenkitől, de csak ingatják,
és ítélkezve elfordítják a fejük,
nem kellenek botrányos kérdéseim, mert
hisznek vakon, mintha nem lenne szellemük.

Érzem, erősnek kell lennem, nem adhatom
fel; okos gondolatokkal kell leülnöm,
hogy kielemezzek ismét minden érvet,
mert tudom, akarnom kell nekifeszülnöm!

Mégis, oly egyedül érzem mostan magam,
szélviharral szemben, kiszáradt virágként,
elhullajtott szirmaimmal, mezítelen,
csonkán didergő, meg nem értett világként.

Szöknék börtönöm nyitott teteje felé,
a tudáshoz, falakon fel-felugorva,
de leránt a tudatlanság, végességem
gátja, magamba, cellámba visszahullva.

Jó lenne tenni, Uram, a Te kedvedre,
örömmel, bízón, ahogy én is akarom,
de nem engedhetek érzelmeimnek, mert
előbb tudnom kell, vagy-e, akár a karom?

Tiszta fejre, érvekre, gondolatokra,
s jó szándékú bölcsességre van szükségem,
hogy megértselek, különben, mint tömegek,
vakhithez jutok csak, melyre nincs szükségem.

Szemükben így is ellenség, valójában
inkább kivetett és reménytelen lettem,
üresen ülök itt, sírni sincs már erőm,
csak a dermedt szótalanság helyét lelem.

Hol vagy, Istenem, Te emberek által hőn
áhított igény és gondviselő árnyék?
Megismerlek-e, míg forró leheletté,
hideg hamuvá és könnyű porrá válnék?

2001.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!