Kezdőlap » - I R O D A L O M » - Rajnai Lencsés Zsolt művei, -- próza » Rajnai Lencsés Zsolt: Letesz egy morzsát magából…

Rajnai Lencsés Zsolt: Letesz egy morzsát magából…

31 január 2016

morzsaAz ember bizonyos helyeken ott hagyja a szívét. Apránként, darabokban. Ahol járt és boldog volt, ahol érzelmileg gazdag volt, oda letesz egy morzsát magából…

Néha úgy véljük, hogy a hely, ahol képesek voltunk azt érezni, hogy az élmény feltölt, felemel és boldoggá tesz, csak a miénk… Mert örök nyomot hagyott bennünk.

Ilyen volt nekem Alsóörs, ahol Évivel jártunk, mikor apám meghalt. Vagy Balatonfüred, ahol kisfiammal, Rolikával, és édesanyjával nyaraltunk. Emlékezem, ahogy Évi jön lefelé a csigalépcsőn, én pedig filmezem őt: fiatal volt, mosolygós és álom szép. Mintha egy örök nyár elevenedne újra; él
és érez minden pillanat…

De legalább ilyen szép volt, mikor Alizzal a füredi kempingben nyaraltunk. Annyira otthon éreztük magunkat, mintha ott születtünk volna! Ahogy rám nézett és beszélt hozzám Zila, vagy mikor csónakáztunk és nevettünk, újra meg újra belészerettem… Úgy éreztem, hogy megérkeztem vele valahová, ami felé mindig is tartottam, amire mindig is vágyakoztam…

Ilyen élmények idején érezzük azt, hogy az a hely ahol ezeket átéljük, csak a miénk! És mikor eltelik majd sok idő, és talán már elvész az is, akik voltunk, továbbra is a miénknek érezzük azt, mert a lelkünkben él tova… A szívünk pedig öltöztetgeti, díszítgeti, holott az élmény korábban is szép volt, sőt gyönyörű, de a lelkünk mégis csinál belőle egy csodát! Olyat, mely néki csodálatos. Hiszen könnyebb így élni, érezni és túlélni a hétköznapok igáját.

Aliz mikor beszáll mellém az autóba, mindig úgy ragyog! Mindegy hová megyünk, csak induljunk már! Vár minket a szabadság, az öröm és az ismeretlen. Megható számomra mindig a felismerés, hogy az én Drágám mily’ kevéssel beéri. Nem igénytelen, dehogy! Csak szegény lány volt, gyermekként sokat nélkülözött, így aztán oly’ tisztán tud örülni minden apróságnak, és a lelke oly’ szelíden, oly’ igazul ragyog minden kicsinyke semmiségen, hogy e tapasztalat, folyton megindít. A “Napfivér, Holdnővér” című film jut eszembe, mikor a főhős azt mondja: “Sokszor figyeltem a mezőkön a pacsirtákat. Olyan egyszerű, szerény teremtmények, beérik egy apró vízcseppel, néhány bogyóval, mégis élnek. És felröppennek az égbe! Mi is boldogok lehetnénk, ha beérnénk annyival, mint a pacsirták.” Aliz ilyen. Sokszor figyelem őt, akárcsak az embereket. Ó milyen ellentétpárok képesek egyesülni ugyanabban a személyiségben! Zila okos, szenvedélyes, és egy kicsit sem naiv teremtés! Mégis oly’ tiszta és egyszerű, oly’ ártatlan és igaz, hogy leggyakrabban, csak a naiv emberek ilyenek. Nem csak a szerelem beszél belőlem, hanem a megfigyelés.

Évi volt ilyen naiv, egyszerű és igaz, illetve mind a mai napig az. Megdöbbenek néha, hogy az élet hogy tudott Alizban másodszor is olyan jó lelkű lányt adni nekem, mint amilyet korábban adott már egyszer…

Valahogy minden helynek, tájnak, vidéknek megvan a maga sajátos hangulata a szívemben ahol már jártam. Ezt a belső élményt a korábbi élmények és a róluk alkotott emlékek ötvözete teremti. És mikor visszagondolok rájuk, vagy ha újra megérkezem a helyre, mely valaha kedves volt nekem, úgy érzem, mintha rálelnék egy darabra, amit legutóbb itt hagytam magamból…

A lelkem véges, tudom, és midőn szétosztom, itt is, ott is hagyok magamból valamit, s mégis úgy érzem, gazdagabb leszek általa. Mert érzéseim nem kopnak, hanem mélyülnek és tartalmassá válnak. Jobban áthat a mindenség, erősebben tudok parány mivoltomról, elveszettségemről és érzelmi szükségleteimet jobban ismerem… Törékenynek érzem magam és halandónak. Mintegy aprócska lénynek, kit megérint a létezés nagyszerűsége. Halandó vagyok, tudom, ámde ilyenkor, mikor röpül körülöttem az idő, elkap a sodrás élménye. És érezni tudom, hogy mely benyomások és emlékek jönnek velem, s azok a pillanatok, amikben boldog voltam, a követőim és társaim a létben. Hálás vagyok ezért, mégis elveszett, halandó…

Mikor eljutok egy helyre, ahol már jártam, és egy magasztos, vagy megható emlék társul ahhoz, érzéseim visszaemelik szívembe azt az egész kort, melyet oda hagytam akkor. És ha egy régen elfeledett kedves tárgyra nézek, ugyanígy érzek. Megelevenedik minden. Hányszor öleltem gondolatban magamhoz így az élményeket, a helyeket, a tárgyakat, mert attól féltem, hogyha elröppen az idő, elsodródik mellőlem valami, vagy valaki, akit szeretek, és mikor gondolatban magamhoz öleltem őket, azt reméltem, talán megállíthatom ezt a folyamatot…

Mikor előkerül egy kedves tárgy (nagyapám mellszobrára gondolok most, mely évekig egy magas szekrény tetején porosodott, vagy akármi másra), újra élővé lesz minden. Hűtlennek érzem magamat, hogy ennyi ideig nem is gondoltam felőlük…

Emlékezem a szortírozásra is. Mikor Évi elvált tőlem, itt hagyott egy tucat fényképet a fiókomban. Mit kezdjek ezzel? – kérdeztem magamtól. Ha ránézek, a szívem hasad meg. Ha a kukába hajítom, akkor is. Tegyem a fiókom aljára, hogy ne lássam? Milyen szánalmas menekülés! Vagy tépjem össze az egészet? Magamat is megölöm ezzel, s megtagadok mindent, ami szép volt… Majd jön idő, hogy jobb lesz, ha találsz valaki mást, – gondoltam. Akivel majd boldog leszel! De én nem akartam mást találni! Nem akartam boldog lenni, mert nem akartam hűtlen lenni az érzéshez, amit felé éreztem. Nem szerettem volna meggyilkolni az érzést, mert úgy véltem, ha megölöm, elárulom, és magamból is kihal valami. Idő kellett hozzá, hogy rá tudjak nézni ezekre a fényképekre. Az kellett, hogy teljes és boldog életet éljek. Ehhez pedig Aliz kellett, a drága, a gyöngyszem, akit mindenkinél jobban szeretek! Így lett könnyebb. Ámde még így is, ha ránézek egy régi fényképre, megelevenedik a múlt, a minden… Csak már nem fáj, illetve máshogy fáj. Már csak az elmúlás sajog bennem, amit életutunkon ballagva visszapillantva érzünk. De ez nem csak a fényképekkel van így, hanem minden rég nem látott dologgal ami előbukkan nagy hirtelen. Ilyenkor is a mulandóság és a halandóság fáj igazán. Az “oda lett”, az “oda múlt” érzés hatalmába.

És vajon hogy menjek elébe a mulandónak? Mit kell még cselekedjek, mielőtt meghalok? Úgy érzem bármit teszek is, épp így fogom érezni halálos ágyamon, mint most. Mert bennem ég ez a tűz, ez a láng, és a veszendő forgatagban (amit jobb híján életnek, vagy sorsnak nevezünk), én vagyok az, aki ilyen hihetetlenül gyönge, erős és izgága. Gyönge, mert egészen összetör, mikor látom, mily’ sebesült a szívem. És erős, mert mint viharvert vitorla, mégis állok rendületlenül, és nyugodt, békés vizeket keresek elmélyüléseimhez. De izgága is, mert az alkotáshoz viharos vizekre szomjazom. Kellenek az élmények, a katarzis, a békesség, a jóság, de a tűz és a deviancia is. Lám én vagyok ilyen nyughatatlanul furcsa szerzet, és erre nincs orvosság. A lelkem hol jajong, hol kiabál, hol őrült mód falja a boldogságot, hol pedig csak csöndesen sírdogál. Ez a betegség már elkísér a halálig… Lehet, hogy túl sok bennem a nő, vagy túl kevés érzés van az emberekben. Nem tudom. És az is lehet, hogy csak nem merik kimondani, megélni, átérezni és felvállalni azokat. Én nem félek magammal szembesülni, összeroskadni, és attól sem félek, hogy átéljem magamban a halandó embert…

De emlékeink velünk jönnek… És sohasem szabad hagyni, hogy a legszebbeket felülírja valami szennyes és profán. Vigyázni kell arra, ami csak a miénk. És merni élni, érezni, megélni a békést, a nyugalmast, éppen úgy, mint a tajtékzón szenvedélyest! És mindegyikből alkotni kell valamit. Maradandót, rendkívülit. Mert ha így teszünk, úgy érezzük majd, hogy nem éltünk hiába…

2016.01.18.

- Rajnai Lencsés Zsolt művei, -- próza

Nincs hozzászólás to “Rajnai Lencsés Zsolt: Letesz egy morzsát magából…”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)