Rajnai Lencsés Zsolt: Szélmalmaim hajtva

Rajnai Lencsés Zsolt: Szélmalmaim hajtva

I.

Merre jársz én lelkem, ha nem vagy velem?
Messziről felismerlek, mikor érkezel,
mert ha megjössz, úgy ragyogsz!

Olyankor magasnak tűnsz,
el alig érlek…
Hamvas vagy és szárnyas.
Égi. Eposzok tündérlánya,
és ifjak férfivitéze…

De máskor: lom s kacat közt alig lellek…
Hiányzol, ha nem vagy! Mégis, ha folyton
velem lennél, felemésztene a bánat.
Mert túl mély vagy: örvénylő tölcsér,
tátongó mélység, mindent látó gömb!
S én parány vagyok, egészen parány…

Mondd: mi a szomorúság?
Van a bánatnak fenomenológiája14?
Nana szerint, mikor szomorú vagyok,
csak magamat sajnálom.
Nem tudom így van-e, de azt tudom,
hogy őt igazán szerettem!

Szomorúság?
Mindig okkal érkezik.
S ha meg is látom benne magam,
nem elsőre. Előbb van valami, ami
érzelmeket vált ki, és csak azután látom
meg magam a sanyarú helyzetben.
Nagy sokára. Nem elsőre.
És nem is mindig. Tehát nem arról van
szó, hogy magamat sajnálom,
inkább arról, hogy valami fáj…

Hogy milyen a szomorúság
fenomenológiája?
Csönd van. Minden néma-fehér.
Alélt és elfúló. A lelkem magába hulló.
Lét, szavak és hangok nélkül,
az önámítást sem használva fékül.
Olyankor fázom, a szám elkékül.
Nem nevetve, senkit meg se vetve,
inkább mindent-mindent elengedve,
apró ponttá zsugorodva,
emlékekből is kikopva,
hol hiányzik már minden pompa.
És szétfolyva az élet vásznán,
remegve, mint farkasok közt bárány,
és nyári hőben dideregve,
mindent, mindent elengedve…

II.

Nincs emberség,
csak tülekvő sorban állás.
Alig vannak rosszak,
de hemzsegnek a gyöngék!
Kergetik az illanót,
befogják a tünékenyt,
kapaszkodnak a szétmállóban,
és nem akarnak mást, csak élni.
De romokat hagynak maguk után!
Válaszutak árnyékában pedig
drámák születnek,
s az erőtlenek, hűtlenekké érnek.

Sírós a reggel. Harmatos, nyákos.
Sok kicsi összefüggés szúr szilánkjaival.
Döfköd a felszín. Nem a víz tükrén
feszülő, hanem az emberben terülő.
Apró késhegyekkel karcol a szívtelenség.
A színeváltozások maszkabálja.
Körülöttem mennyi zombi!
Érdek-lepelbe bújt kényszer-csontvázak,
és mind-mind csak élni akar.
Nem akar mást, csak élni! Élni!

III.

Emlékek verdesik a tudat partjait.
Meghívott. Lemondta.
Újrahívott. Lemondta.
Azután még háromszor. És volt,
hogy már az útról fordultam vissza…
A bolondját járatta velem?
Később moziba mentünk.
Illetve csak mentünk volna.
Hetekkel előtte tűztük ki a napot.
“Arra a napra nincs programom, és ami jön,
mindent ehhez igazítok majd” – mondta.
Eljött a nap, de az utolsó pillanatban azt is
lemondta. Szemére vetettem, hogy mért
teszi ezt velem, miért csap be folyton?
Ő azt mondta, hagyjam élni!
Elköszöntem. Akartam hát élni hagyni!
Nem engedte, – újrajött, újra akart
engem. Elölről kezdte a kínzást.
Lám, ő sem akart mást, csak élni…
Élni!

Meg sosem bánta.
Ki sose mondta.
Ellene se tett semmit…
Pedig tizenhárom hónap elég
a belátáshoz… Vagy nem?
Tudom: elfoglalt mind, ki élni akar!

Moziba mentünk volna.
Én azért elmentem.
Ott ültem a megbeszélt helyen,
és vártam…
Hátha megtörténik a csoda,
s talán felszínre tör benne a lelkiismeret.
De a csoda nem történt meg,
és lelkiismerete alélt ájulásba süllyedt…
A padon ültem és vártam.
Velem szemben egy nagy ruhabolt volt.
Hatalmas kirakatán keresztül mindent
láttam, ami odabent történt.
Az ajtón belépett egy lány.
Fekete kiskabát volt rajta, s nyakában
zöld sál, hanyagul átdobva.
Magányosnak tűnt.
Arca piros, bőre lágy, szeme álmodó.
Az üzletben nem volt más, csak ő.
Lassan járt.
Ahogy elhaladt a ruhák mellett,
egyiket-másikat megérintette.
Nem vette le a polcról, nem is állt meg
előttük, csak ujjaival tapintotta a szövetet.
A puha sálakhoz lépett, majd megállt.
Levett egy vöröset, és lassan arcához
érintette. Elmosolyodott.
Becsukta szemét, úgy élvezte
a kelme puhaságát.
Az a pár másodperc hosszú volt és
ünnepélyes. “Íme a Nő” – gondoltam.
Bőre puha, szeme álmodó, a szíve
vágyakozó, és magához kulcsolja
a szépet. Oly bájos volt!
Érzékeny, ölelni való,
és védtelen, – akárcsak én…
Ezután fizetett és hazament.
Én is felálltam, mert kezdődött az előadás.
Nana nem jött el, s később így magyarázta:
“a világ nem arról szól, hogy mindenki,
minden dagadt ruhát hagyjon másra,
és csak téged, csak téged vigyen fel
a padlásra!”

IV.

Szakíts időt az örökkévalóra!
Az alkalmak kibillentenek a megszokottból,
díszbe öltöztetnek,
később emlékeiddé érnek,
majd örökkévalóvá nőnek.

V.

Repülni volna jó.
Elröppenni innen, és vissza se jönni.
A közöny néha egekig ér.
Érhet. Alszik az Isten.
Ám a szomorúság gyógyír a haragra.
Nincs emberség, csak
tülekvő sorban állás.
Boldogságot árulnak pénzen,
a pénzért viszont sokat kell küszködni.
A küszködésben nagy a verseny,
és verseny közben nagyra nő
az embertelenség…

És mind-mind csak élni akar!
Élni, túlélni és boldogulni…
Mégis, mennyi tépázott arcvonás,
mennyi néma jaj és maga elől
rejtőzködő lélek…
Bújócskáznak-fogócskáznak
önmagukkal, mint a gyerekek.

Tévedés, hogy háborúban hallgatnak a
Múzsák! Vagy sohasem olvastál Radnótit?

Inkább úgy igaz, hogy nem kellenek a
(hús-vér) Múzsák, mert a költő elég
önmagának! A dalok úgyis az ő lelkében
égnek! Öröktől! És ha szárnyalni tud a
szomorúság szárnyán, akkor örökkön át is…

Szép vagy én lelkem. Magad vagy,
de szép vagy… Nem vagy puha, sem ketrecben
ugráló majom, ahogy Nana mondta,
és még iskolába is jártál.

VI.

Változik a lélek, mossa az idő.
Halványul az erőszakos, kopik a fájó.
Új hordalék ülepszik rá.
Az összefüggések éle csorbul,
s felszínre bukik a szép.
Még nem az igaz, de már a szép.
Mert az elme színes fonálból új illúziót hímez,
és a kelme illatos, a vágy színes,
s mi két karunkat égre emeljük,
mert markolni akarjuk a végtelent…

Lassan megbocsátunk. Majd egyszer.
Lassan. Az árulásokat, az arcátlanságokat,
a szószegéseket és a többit…

Érik a lélek. Belát és felemel.
Belelát, távolba emel, a részletek sarkai
kikopnak, és már nem döfnek élesen.
Mellékmotívumok főkké emelkednek,
s korábbi fők semmibe hullnak.

Akkor majd értesz. Nem most.
De majd akkor.

Mert idő csurran az emlékezésre,
és beérik a lélek. Öregszik is,
szenvedélyei lankadnak,
lüktetései elenyésznek…

És akkor úgy ölelné az elveszettet!
Fontos lesz az, aki már nincs,
akit elűzött magától. Aki elmenekült
tőle. Fontos lesz ő! Valamiért…

VII.

Ismeretlen tömegsírok,
magányos sorsok temetője.
Névtelen lelkek, fájdalmak,
igaz önkifejezések néma tábora.
Csöndes senki-hősök, nevesincs vitézek
serege, értékek kopott mellvértjei.
Mások számára nem látott, és
másoktól nem dicsért szépek.
Szürkék és parányok. De óriások!
Fejemet öletekbe hajtom…

2008.11.15.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!