Kezdőlap » - I R O D A L O M » - Rajnai Lencsés Zsolt művei » Rajnai Lencsés Zsolt: Szkeptikus tépelődések (1)

Rajnai Lencsés Zsolt: Szkeptikus tépelődések (1)

14 július 2012

A mű megváltoztatja íróját. Ha megírom, mássá formál, ha nem írom meg, fogalmam se lesz mi van a dologban, mert ha nem írom meg, nem gondolom alaposan végig, és rejtett tartalékai sosem jönnek felszínre. Ennyit a szabadságról. :)

Felelősség: mélyen bennünk szunnyadó morál. De kimondva, vagy megcselekedve, ki-nem-mondva, vagy meg-nem-cselekedve (legyen az bármi!) másnak árt, vagy használ. Mert lelki alkattól függ, kire mi, hogyan hat. Mégis van felelősségérzésünk. De ennek inkább saját mércénkhez van köze, s nem a másik emberhez (akire irányul). Pedig hozzá kellene, hiszen érte vagyunk/érzünk felelőssel. Etikai aporia.

Végtelenség. Az ember mindent feléget maga körül. És semmi nem elég neki. Legyen az tudomány, kultúra, “a vágy”, a célok stb. A vallásos ember azt mondaná: az ember vétkes, ezért emészt fel mindent maga körül. (Környezetét, javakat, a Földet stb.) Mel Gibson is ezt mondja ki az Apocalypto-ban mint tanulságot. De a filozófus ezt talán másképp gondolná. Azt is mondhatná: az ember végtelen, mert a végtelen isteni kéznyomát hordja magán, és ezért nem elégíti ki semmi ami véges. Jóllehet ez is teista kontextus, de lám: az ész tényleg mindent képes levezetni. (Hume-nak és Kantnak elismerésem.) Ugyanazon történést galád véteknek, vagy isteni kézjegynek is vélheti. S hogy mitől függ ki mit von le? Lelki alkat, kultúra, szokás, pillanatnyi hangulat? Ezt csak a Jóég tudja! Vagy nem. :)

Woody Allen minden filmjében a témák: szex, Isten, zsidóság, művészet, halál, szarkazmus, pesszimizmus. A zsidóság kérdésével nem foglalkozom. Sem pro, sem kontra. A többi témakör az enyém is. Mind. Talán csak annyi a különbség, hogy a művészet nálam költészet és irodalom, s nem filmművészet.

Széljegyzet az evolúcióhoz. Ha nincs Isten, ha nincs teremtés, akkor valahogy, valamilyen formában/módon kifejlődtünk. Ha ezt a kettőt állítom szembe egymással, akkor kérdés: ha lázasan alkotok, egész felcsigáz. Aludni is nehezen tudok. Sok nap lázas tevékenysége, kialvatlansága után van hogy lebetegszem. Más és mégsem: azok a társadalmak, amelyek jobban élnek, hamarabb meghalnak. A sok evés, sok öröm, elpusztítja a szervezetet. Ezzel szemben: egyes ázsiai falvakban, ahova a kultúra alig ér el 90-100 évig élnek az emberek. Egész nap ülnek a kunyhójuk előtt és napi 1-2 tányér rizst esznek 90 évig. Tévé nincs (na ez az egy előny :) ) sem könyv, kultúra, s gondolkodás is alig. Örömök? – A tányér rizs és a kunyhó előtt ülés. Konklúzió és kérdés: A Jóisten, vagy a Véletlen/Evolúció úgy “akarta” volna, hogy a haszontalan, nyugodt, egyhangú, kevés örömöt és szenvedést tartalmazó és a szellemileg passzív élet tartson sokáig? S aki alkot – és minél inkább alkot, annál hamarabb -, aki él (eszik, iszik, változatosan/gazdagon éli meg örömeit – és azt minél inkább!) annál hamarabb elpusztuljon? Erre a jelenségre jobb magyarázat az ateizmus/evolúció. Mert mondjuk: sok millió év alatt összehordott a véletlen, emberré gyúrt, de minél inkább emberként viselkedem (gondolkodom, alkotok, boldogságot keresek stb.) annál hamarabb elpusztulok. Kár. Ha mégis van Isten – és van humora – jót kacag rajtunk, ha meg nincs neki akkor honnan lett az enyém? :)

Nietzsche mondja: azért van művészetünk hogy kibírjuk a valóságot. Mármint annak terhét. Valóban, mert a képlet egyszerű: (1) pozitív világkép; (2) negatív világkép. DE: ha elég finom lelkű és értelmes valaki, és ha nincs valamilyen pozitív háttérhipotézise akkor felismeri, hogy a világ nem jó. Ha van pozitív háttérhipotézise, akkor magyarázata is van, pl: “a szenvedésből tanulhatunk, jobbá tehetjük a világot”, vagy: “a szenvedés = büntetés; előző életünk büntetése, vagy Isten büntetése, stb.” vagy: “a szenvedés Isten akaratából van, nem tudjuk ugyan az okát, de biztos jó célja van” stb. Ezek a hipotézisek teljesen megalapozatlanok, de ettől még lehet valamelyik igaz! Na most, ha becsületesen próbálok mérlegelni azt kell mondjam: a világ nem jó, s a mentőhipotézisek – racionálisan nézve – alaptalanok. Minél mélyebben tekintek a világba, annál több fájdalmat látok. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, és a csodás napfelkeltében kellene gyönyörködnöm, s nem abban, hogy hány ártatlan lényt fal fel éppen egy másik ártatlan éhező. (Lásd: oroszlán vs. gazella.) És lehet, hogy az oroszlán izomzatában kellene gyönyörködnöm, és karmaiban meg fogaiban, amelyek, a maguk nemében tényleg csodálatosak, én mégis csak a gazellát látom, és az éhező oroszlánkölyköket. Szóval ha valaki a mentőhipotézisek megalapozatlansága, és a lét – kézzelfogható – szenvedései miatt olyan makacsul pesszimista mint én, akkor tényleg igazat ad Nietzsche-nek. Mert a szörnyű felismerésből, mely a lét nyomorúságának ismeretéből fakad, csak a következő kiutat látja: (1) értelmes cél találás – ilyen lehet a hit, a karitatív szolgálat, vagy a művészet és a (2) boldogság keresése – ilyen lehet a szellemi, lelki és/vagy testi örömök megélése. No persze, ez mind-mind a pascali “figyelemelterelés a halálról”, de nekünk halandóknak – úgy tűnik – ennyi adatott.
A két út persze áthatja egymást. Mert az értelmes cél találása is boldogság (lehet), és a boldogság örömökben való megélése is lehet cél, s ha elpusztulunk (és ennyi: game over) kérdés, hogy értelmes lehet-e bármilyen cél? Persze morális intuícióm azt sugallja, hogy a karitatív szolgálat nemesebb cél, mint a boldogság keresése. Bár matematikailag nézve: ha “A” lemond a boldogságról, hogy boldoggá tegye “B”-t, vagy “A” nem mond le a boldogságról, és ez által “B” boldogtalan marad, az Univerzum “boldogság képlete” állandó. Persze ez sok mindentől függ, és most nem akarok elveszni a részletekben. A hitről már nem mondanám ugyanezt, mármint azt, hogy nemesebb volna, mint a boldogság keresése. Mert a hit önmagában nem jó és nem rossz, hanem – ahogy Platónnál a vélelem, úgy a hit is – attól lesz jó vagy rossz, hogy mire irányul és milyen tetteket fogan. Arról már nem is beszélve, hogy a hit is lehet latens boldogság keresés/hajszolás.

Ha vallásos ember lennék, biztosan nem érteném, ha azt mondanák nekem: “imádkozom érted”. Mert fel sem fognám, hogy a végtelen és tökéletes Teremtőt (ha van, vagy lenne), a véges emberi akarat befolyásolni tudná valami olyasmire amit Ő nem akar.
Az is hihetetlennek tűnne, hogy véges elméjű teremtmény a Végtelen Bölcsességnek tanácsot adjon, és a Jóisten ezután a homlokára csapva így szólna: “jé, tényleg! köszi, hogy eszembe juttattad, hogy meg kell segítenem az én eszement-rajnai teremtményemet.” :)
Mert, ha hívő lennék, azt gondolnám, hogy Isten tökéletesen jót akar mindenkinek, és ismeri is a jót, amit adni kíván (annak, akinek szüksége van rá), így nem kell, hogy másvalaki “juttassa eszébe” azt, amit Ő jobban tud :) Így a másokért való imának semmi értelme nincs. Sőt, a magunkért valónak sincs, hiszen úgyse kapjuk meg, amit Ő nem akar adni. Legfeljebb csak a hálának és a “köszönöm”-nek van értelme, persze csak akkor, ha van, vagy volna Isten. Még az is kérdés, hogy, ha a hálának van létjogosultsága, akkor az utálatnak is? Mármint annak, akinek több szenvedés jutott, mint öröm? Én nem tudom; nem vagyok hozzá elég bölcs. De ha vallásos lennék, így gondolnám. Még jó hogy nem vagyok az, hisz’ ezer aporiától lettem így szabad :)

Spinoza mondja, hogy a hitet az emberi hiszékenység táplálja, ami folyton remény és félelem között ingadozik. És tényleg: ha én Isten volnék, biztos bizonyosságot adnék mindenkinek létezésem felől, de azoknak mindenképpen akik engem keresnek. Nem hitről beszélek, hanem bizonyosságról, és ez óriási különbség! Mert hiszen a Nap létezésében csak egészen perverz makacssággal szoktunk hosszútávon kételkedni. :) És legtöbben sosem vonjuk kétségbe. Ha Isten volnék, biztos nem rejtőzködnék, hanem megtisztelném teremtményeimet önmagam jelenlétének biztos ismeretével. Ó igen, nem csak tiszteletet várnék, hanem tisztelném azokat akik sosem kéredzkedtek a világra, s szenvednek is eleget azért, amit sosem akartak. Jelenlétemmel tisztelném meg őket. De én csak ember vagyok, és véges elmémmel mindenféle csacsiságot gondolok. És ha van Isten, akkor biztos úgy van jól, hogy legtöbbször csak akkor hiszünk – legalábbis mélyen, komolyan, rendíthetetlenül és hosszan – amikor reménykedünk és/vagy félünk-szenvedünk. De az én félszeg ostobaságommal fel nem foghatom mért van jól ez így megteremtve :)
“Zuhanó repülőn nincsenek ateisták” – mondják. Igen. Ez egy ismert szállóige. De ez inkább csak az emberi nyomorúságról szól, s nincs benne fikarcnyi hit sem. Episztemikus bizonyosságról már nem is beszélek. Hát tényleg ilyen úton kellene hinnünk? Nietzsche most azt mondaná: “ez túl emberi”.

Aforizmákról. Az aforizma jellegénél fogva véges, hiányos, vagy hibás. Legalábbis legtöbbször. Mert az író nem aforizmát ír, hanem művet. És az aforizmát utólag ragadják ki a környezetéből. Van amikor jól, s van hogy rosszul.

Érvek és racionalitás. A fő nehézség ezzel az, hogy érzelmileg különbözőképpen hatnak ránk az érvek. Hiába az objektivitás, mégis: más súllyal esik latba egyik és másik érv. Ezért eldönthetetlen a legtöbb vita. Másunk még sincs: érvek, hatalom, és gyönyörködés. (1) Érvek, ha valamit igazságosan akarunk eldönteni (pl. két egymással versengő hipotézis; bírósági ítélet stb.) (2) Hatalom (diktatúra, vagy demokratikus szavazás /ez is hatalmi döntés és nem racionális, hiszen többségi úton születik döntés, ami hatalmi és nem mentális-igazságos történés/) (3) Gyönyörködés. A hedonizmus, a hit és a művészet. Egyik sem akar eldönteni semmit. Gyönyörűségre, szépségre, esztétikára törekszik. Van hogy sikerül neki :)

Lelkünk keresi önmagát. Magában, de másban is. Ellenkező nem esetében, szerelembe esik. Azonos nemnél (általában) barátságba. Kérdés: barátság lehet sok, de legalábbis többfelé irányulhat, ám a szerelem mégsem. De miért? Mert így szoktuk meg? Vagy csak az egónk ér az égig magasztos ruhába bújva? Lehet, hogy más van emögött? Nem tudom…. És még annyi mindent nem… Kérdés: ha megtaláltam az “igazit”, a hűség stabilizálja majd lelkem – másban visszatükröződő – képét? (Melyet kerestem.) Ha igen, ez a kép nem volt a priori, nem volt állandó, de ez esetben mi formálja ezt a (mégsem velem született) képet? Mégiscsak kell legyen valamilyen alkat, ami eredendően az enyém, és a tapasztalat csak felszínre hozza azt, ami “bennem van”… Ha ez igaz, akkor úgy tűnik, hogy van már egy eredendő mércénk (legalábbis saját magunkhoz képest) amit persze a tapasztalat formál, de mégis csak ehhez mérjük hozzá amit tapasztalunk. Vagy Kant tévedett volna? Ha nem, vagyis a kép stabil és adott, akkor viszont a hűség nem stabilizálja (sőt, nem is stabilizálhatja!) az eredeti képet (vagyis lelkem képét/vágyait/céljait melyet másban keresek), s ekkor: ha rátalálok, vagy rátalálnék (ha lenne olyan :) ) az igazinak hitt utáni igazi(bb)ra :) akkor mi a fene van? Akkor a hűség, mint erény, útjában áll majd az ideálisnak, és lelkemben hordozott a priori mércém-képem teher lesz majd a továbbiakban?

- Rajnai Lencsés Zsolt művei ,

One Comments to “Rajnai Lencsés Zsolt: Szkeptikus tépelődések (1)”

  1. Könyves Tóth Enikő

    Kedves Zsolt,

    E “szkeptikus képzelődések” hipotézisei magában hordozzák az mai mentalitást, e szemlélet sokszínűségét, részbeni igazságokat és bizonytalanságot is. Az útkeresés ettől izgalmas és talányos, de a transzcendencia a művészet és a lélek nagy kérdése marad.

    Szeretettel: Enikő

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)