Kezdőlap » - I R O D A L O M » - Rajnai Lencsés Zsolt művei, --- Rajnai Lencsés Zsolt: Az istenérvekről agnosztikus szemmel » Rajnai Lencsés Zsolt: Teisztikus jellegű agnosztikus filozófiám (Harmadik rész: Logikai pozitivizmus; szkepticizmus; racionalizmus; istenérvek felosztása)

Rajnai Lencsés Zsolt: Teisztikus jellegű agnosztikus filozófiám (Harmadik rész: Logikai pozitivizmus; szkepticizmus; racionalizmus; istenérvek felosztása)

15 szeptember 2012

Mottó: Ez a mű, lehet, hogy nem jó semmire, mert sehova se visz. Nem tart valahová, és célja nincs. Csak magamnak akarok megfelelni azzal, hogy befejezem, ha már elkezdtem valaha…

Tanulmánysorozatom tematikáját úgy építettem fel, hogy a központi szerepet az istenérvek és az ateista érvek kapják. Igen ám, de vannak bizonyos irányzatok, amelyek azt állítják, hogy Isten létezése mellett nem érdemes, vagy nem is lehetséges érvelni. Vallásos oldalon a fideizmus képviseli ezt, ezért a korábbi tanulmányban ennek az irányzatnak az érveit próbáltam megválaszolni. Nem vallásos oldalon pedig a szkepticizmus és a logikai pozitivizmus érvei állnak, így a jelen értekezés ezekkel az érvekkel
foglalkozik. Miután ezekre kitértünk, az írás második felében belevágunk az istenérvekbe…

LOGIKAI POZITIVIZMUS

A logikai pozitivizmus, vagy más néven neopozitivizmus a XX. század elején az un. “bécsi kör” filozófusaiból állt. Az istenkérdés vonatkozásában elég annyit tudnunk róluk, hogy a teizmus hipotézisét inkoherensnek tartották. A koherencia fogalma logikai összefüggést jelent, és akkor mondjuk egy hipotézisről, hogy koherens, ha logikailag összefüggenek az elemei, inkoherensnek pedig akkor, ha az elemei összefüggéstelenek, vagy ha az adott hipotézis olyan fogalmat használ, amely homályos. Például, ha van egy hipotézisünk, amely tartalmazza a „nagy ember” kifejezést, de nincs tisztázva, hogy ez az állítmány hogyan értendő, akkor ez a hipotézis inkoherens. Ennél durvább az inkoherencia, ha az elmélet inkonzisztens is, vagyis logikailag ellentmondásos. Például az a hipotézis, hogy János és Béla egy évvel idősebbek egymásnál, vagy az a hipotézis, hogy én, aki 1967-ben születtem, most, 2011-ban, 65 éves vagyok, nyilvánvalóan inkonzisztens, vagyis ellentmondásos.

A logikai pozitivisták úgy gondolták, hogy Isten fogalma inkoherens, vagyis homályos. Azért gondolták így, mert szerintük minden kijelentést igazolni kell, s ezt az igazolást a különféle empirikus, tehát érzékszervileg tapasztalható kijelentésekkel, érzékszervi megfigyelésekkel lehet igazolni. Azt állították, hogy azok a kijelentések, amelyeket nem lehet tapasztalatilag alátámasztani, azoknak egyszerűen nincs értelmük. Mivel pedig nincsenek érzékszervi tapasztalataink Isten létezéséről, ezért Isten fogalma úgy ahogy van értelmetlen, olyan, mint egy jelentéssel nem bíró hangsor, például ez: setzelketzaskyyx.

Ezzel a filozófiai felfogással azonban komoly problémák vannak, s azóta már a logikai pozitivizmus teljes csődöt is mondott. Most csak a leglényegesebb problémákat nézzük, hogy miért hibás a fenti álláspont:

Az első probléma az, hogy az elv önellentmondásos, hiszen ha igaz, hogy csak az lehet értelmes mondat, ami empirikusan igazolt, akkor máris nem lesz igaz e mondat, hiszen ez a mondat nem igazolható empirikusan, így tehát saját magát cáfolja meg az elv.

A második, ami miatt a logikai pozitivizmus csődöt mondott, az, hogy, ha komolyan vették volna az elvárásait, akkor a legtöbb természettudományt is fel kellett volna számolni (hiszen nem lehet mindig, minden állítást empirikusan igazolni), ha pedig egy kicsit lazábban, akkor újra visszalopakodtak azok a metafizikai állítások, amelyeket megpróbált a neopozitivizmus eredetileg kiküszöbölni.

A harmadik probléma az volt, hogy azóta kiderült, hogy a kijelentéseinkben az analitikus és az empirikus mozzanatok nem választhatók szét olyan mereven egymástól, mint ahogy akkor gondolták. Például ha azt mondjuk, hogy Július Cézárt március idusán ledöfte Brútusz, akkor ennek van egy nyelvi és analitikus része is, de ez szorosan összekapcsolódik egy empirikus ténnyel, ami megtörtént.

A negyedik probléma az volt a logikai pozitivizmussal, hogy minden igyekezete ellenére sem tudta felmutatni azt az empirikus igazságkritériumot, amire törekedett. Először a verifikációs (tehát igazolási) elvvel kísérleteztek, majd a falszifikáció (tehát a cáfolhatóság) elvével, de mindkettő megbukott.

Nézzük picit részletesebben miről van szó:

A verifikáció az indukció problémáját nem tudta áthidalni. Az indukció olyan empirikus folyamat, amikor egyedi esetekből próbálunk az általánosra következtetni. Csakhogy ez lehetetlen vállalkozás, mivel az egyes esetekből nem következtethetünk az összes lehetséges olyan esetre, amit a példa reprezentál. Például az, hogy nagyon sok fekete hollót láttunk már, nem jogosít fel bennünket arra, hogy azt gondoljuk, minden holló fekete, és nincsen sehol a világon fehér. Miután nyilvánvaló volt, hogy a verifikáció nem működik, a falszifikációval próbálkoztak, de ez is csődöt mondott. A falszifikáció cáfolhatóságot jelent, s azt értették alatta, hogy egy tudományos elmélet akkor igaz, ha elvileg falszifikálható, vagyis megadhatók olyan kritériumok, amelyek alapján akár hamis is lehet, és minél inkább ellenáll a falszifikációnak, annál valószínűbb, hogy az adott hipotézis igaz. Ám ez az elv is csődöt mondott, hiszen először is a tudósok sohasem alkalmazták, hanem a tudományos hipotéziseik konfirmáló, tehát megerősítő evidenciáit gyűjtögették, másodszor pedig vannak nyilvánvaló tények, amelyek sehogy sem falszifikálhatók, mégis igazak. Például a matematikai tételek sehogy nem falszifikálhatók, mégis igazak (pl. a „2+2 az négy” állítás bizonyosan igaz).

A logikai pozitivizmus tehát teljes kudarcot vallott, így az Isten létezése és nem-létezése mellett szóló érveket értelmes dolognak tűnhet átgondolni.

SZKEPTICIZMUS

Sokféleképpen lehet valaki szkeptikus, és sok minden felé. Most csak azokkal az érvekkel foglalkozunk, ami témánkba vág. Témánk a metafizika.

Metafizika alatt a természeti összefüggések és törvényszerűségek hátterét és okait értjük. Az istenkérdés és a vallás, a metafizika része, hiszen állítása szerint a világmindenség oka, eredete és fenntartója egy transzcendens lény: Isten.

A szkepszis, kételyt jelent, aminek van mérsékelt, végletes, és módszertani formája.

A mérsékelt szkepticizmus többé-kevésbé megegyezik az agnoszticizmussal, s körülbelül azt állítja, hogy vizsgálódásunk tárgykörét az érzékszervileg tapasztalható világ halmazára kell szűkítenünk, mert az emberi ész nem alkalmas arra, hogy ezen felül – például az istenkérdésben, vagy más metafizikai kérdésekben– állást foglaljon. Én is nagyjából ezt képviselem, azzal a különbséggel, hogy, szerintem az ész alkalmas lehetne, ha több bizonyíték lenne a teista, vagy az ateista oldalon. Én tehát nem azért vagyok agnosztikus, mert úgy vélem az ész nem alkalmas a döntésre, hanem azért, mert – véleményem szerint – az érvek nagyjából kiegyenlítik egymást. Persze, ha mindenáron állást kell foglalnom, akkor nálam, még ha csak egy hajszállal is, de a teizmus oldalára billen a mérleg nyelve. Az én istenhitemnek persze vajmi kevés köze van a tételes vallás(ok) Istenéhez. A legvalószínűbbnek egy erkölcsileg közömbös Istent vélek, de ha mégis morális, akkor szándékait mélyen elrejtette az ember elől. Talán van benne valami – emberi fogalmainknak megfelelő – jóság, de ez nem egyenlő, vagy nem teljesen egyenlő (véleményem szerint) azzal, amit a vallás jóság és szeretet alatt ért. De ezekről majd később írok részletesen… Most tehát csak annyit, hogy: a mérsékelt szkepticizmus (általában) azt állítja, hogy tudásunk az empirikus világra korlátozódik, ezért foglalkozzunk azzal, s ne mással. Ezzel így, ilyen formán nem értek egyet! Azért, mert (1) jogosulatlan primátussal ruházza fel az empirizmust. Gondoljuk csak meg, mennyi mindent lehet, és szoktunk is vizsgálni, ami érzékszervileg nem tapasztalható: az erkölcsi entitásokat (létezőket) az aritmetikai és geometriai entitásokat, a logikai összefüggéseket stb. Ezeket empirikusan bizonyosan nem érzékeljük, mégis vizsgálni szoktuk. (2) Továbbá azért sem értek egyet a fentiekkel, mert, ha van Isten, akinek elvárásai vannak teremtményei felé, akkor erről tudni, vagy nem-tudni, bizony örök sorsunkat érintő dolog. A legnagyobb ostobaság lenne, ha meg sem próbálnánk az istenkérdést kivizsgálni és megválaszolni!

A végletes szkepticizmus azért kételkedik, hogy kételkedjen. Itt a kételyé az utolsó szó, és minden lehetséges tudást kétségbe von. Véleményem szerint a végletes szkepticizmus azért nem állja meg a helyét, mert, ha mindenben kételkednünk kell, akkor abban is kételkednünk kell, hogy mindenben kételkednünk kell, és ezzel a szkepticizmus saját magát számolja fel. További tény, hogy vannak bizonyos kétségbevonhatatlan érzéseink, pl. az éhség, a szomjúság, (stb.) amelyek létezésében nem nagyon tudunk kételkedni, így aztán a végletes szkepticizmus, inkább csak filozófiai kihívás, de teljesen komolyan venni nem nagyon lehet. Van azonban egy érv, amit a szkepticizmus gyakran használ és ezt fundamentum argumentumnak hívjuk. Ez azt állítja, hogy semmiben sem lehetünk biztosak, mert ha teszünk egy állítást, akkor azt meg kell alapoznunk, de amivel megalapozzuk, azt újra meg kell alapoznunk, és így tovább a végtelenségig, egyszóval a végső alaphoz sosem juthatunk el, és ezért egyetlen megalapozott állítást sem tudunk tenni semmiről és semmikor, hiszen mindig, minden, alap nélkül lóg a levegőben. Ez az érv – legalábbis reményeim szerint – nem állja meg a helyét, mert úgy tűnik, van logikai kritérium, amely alapján eldönthetjük, hogy egy állítás igaz, hamis, valószínű, vagy valószínűtlen, ráadásul ez a logikai kritérium önmagát megalapozó. Az ellentmondás törvénye az önmagát megalapozó kritérium. Amikor ellentmondásról beszélek, mindig, minden esetben önellentmondásra gondolok, ez a jövőben is így lesz, az egész tanulmánysorozatban, mindenhol! Az ellentmondás törvénye a következő: először is külön kell válasszuk az ellentmondásos állításokat azoktól, amelyek nem tartalmaznak ellentmondást, mert, amíg ez utóbbiak, lehetnek igazak is és hamisak is, addig az előzőek még csak nem is hamisak, hanem egyenesen értelmetlen látszatállítások. Azért látszatállítások, mert látszólag mondunk valamit, amikor azt mondjuk „jönnek a nős agglegények”, vagy hogy „Péter és Pál egy évvel idősebbek egymástól”, de valójában nem mondunk semmit, hiszen az állításaink ellentmondásosak, így saját magukat rombolják le. Ezért hívjuk őket látszatállításoknak, értelmetlenségeknek. De minket most azok érdekelnek, amelyek nem ellentmondásosak. Ha azt mondjuk: „a Margitszigeten kirügyeznek a fák tavasszal”, ez igaz is és hamis is lehet, mindenesetre nagyon valószínű, hogy igaz, hiszen a fák tényleg tavasszal szoktak rügyezni, de mégsem biztos, hogy ez megtörténik, hiszen jöhet olyan katasztrófa is, hogy az összes fa kipusztul a Margitszigeten, és így, nem lesz ami tavasszal kirügyezzen. Ha azt mondjuk: „Brazília nyeri a következő foci vb-t”, ez már sokkal kevésbé valószínű, mint a fák rügyezése tavasszal, de még mindig lehet igaz, hiszen esélyes rá, de nem feltétlenül lesz Brazília a győztes, hiszen más nemzetek is jeleskednek a labdarúgásban; szóval ez az állítás akár hamis is lehet. Ha azt mondjuk: „a jövő héten megnyerjük a lottófőnyereményt”, ez szintén lehet igaz is, és hamis is, de sokkal valószínűbb, hogy hamis, hiszen nagyon csekély az esély arra, hogy éppen mi nyerjünk. Ha azt mondjuk: „sajtból van a Hold”, ez még mindig lehet igaz is és hamis is, bár nagyon-nagyon elenyésző annak az esélye, hogy a Hold tényleg sajtból legyen, hiszen tapasztalataink szerint a bolygók, a holdak a csillagok (stb.) nincsenek sajtból, sőt, állítólag már ember is járt a Holdon és megtapintotta kőzetét, s kiderült az emberiség számára: a Hold tényleg nincsen sajtból. Ugyanakkor mégsem tudhatjuk biztosan, nem vagyunk-e (pl.) idegen, földön kívüli civilizáció csalásának áldozatai, akik képesek – általunk ismertetlen „szuper technikáikkal” – a Holdat úgy álcázni, hogy, a valójában sajtból lévő állagát „holdporral és holdkőzettel” (stb.) eltakarják. Ez a feltételezés meglehetősen bizarr és mókás, sőt, minden empirikus alapot nélkülöz, de mivel nem tartalmaz semmilyen logikai ellentmondást, esetleg lehet akár igaz is. De arra, hogy igaz legyen az az állítás, hogy „sajtból van a Hold”, annyira csekély az esély, hogy szinte kimondhatatlan. Mégis, az eddig felsorolt valamennyi példa, egytől egyig a logikai kontingencia, vagyis a logikai esetlegesség kategóriájába tartozik. Ez annyit jelent, hogy az ilyen állítások esetleg lehetnek igazak is, de esetleg, hamisak. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy jól megértsük a következőket: ha azt mondjuk, hogy „csak az a versenyző nyerheti meg a bajnokságot, aki benevezett és elindult a versenyen”, akkor ez nem esetlegesen igaz, hanem logikai szükségszerűséggel. Azért, mert ez az állítás lehetetlen, hogy hamis legyen, éspedig azért, mert tagadása ellentmondásos. Mert beláthatjuk: az a versenyző, aki el sem indul, nem nyerhet, s ha mi mégis ezt próbálnánk állítani (s ezzel igyekeznénk cáfolni az előző tételt), logikai ellentmondásba jutnánk. Ehhez a példához hasonlóan, képtelenek volnánk tagadni a következő logikai szükségszerűségeket is: (1) „egy dolog része mindig kisebb, mint annak egésze”; (2) „az ok, mindig megelőzi az okozatot”; (3) „csak az tud gondolkodni, aki létezik”; (4) „minden agglegény nőtlen”; (5) „az anyagi világban minden testnek van kiterjedése” (stb.). Ezek a tételek mind, egytől egyig szükségszerűen igaz tételek, éspedig azért, mert képtelenség tagadni őket, éspedig azért, mert tagadásuk önellentmondásos. Az ilyen tételeket a priori tételeknek hívjuk. A priori tételek tehát azok, amelyek logikai szükségszerűséggel igazak, éspedig azért, mert tagadásuk önellentmondásos. Különbséget kell tehát tennünk a logikai szükségszerűséggel igaz, és a logikai esetlegességgel igaz állítások között. Az elsők feltétlenül igazak, az utóbbiak lehetnek igazak is és hamisak is, természetesen az állítás tartalmától függően nem ugyanazzal az eséllyel! Kimondhatjuk: mindaz a tétel, vagy állítás, amely nem hordoz logikai ellentmondást esetlegesen igaz, viszont amelyik ellentmondást hordoz, arra feltétlenül igaz az, hogy igaz nem lehet, de még csak hamis sem, ugyanis nem más az, mint értelmetlen látszatállítás, s valójában semmi. Ebből következik: ami látszatállítás, például: „némely agglegény nős férfi”, annak ellenkezője, a „minden agglegény nőtlen” szükségszerűen (vagy más szóval: feltétlenül) igaz. Vannak tehát feltétlenül igaz állítások, ezek pedig olyanok, amelyeknek tagadása ellentmondásos. A végső kritérium tehát, amely alapján eldönthetjük, hogy mely állítások feltétlenül igazak, az ellentmondás törvénye, melyből az következik, hogy mindaz az állítás, amelynek tagadása ellentmondásos, feltétlenül, vagy másképp fogalmazva, szükségszerűen igaz. És itt nem kell a végtelenségig visszafelé mennünk a végső alap keresésében, ugyanis a logikai szükségszerűségek önmagukat alapozzák meg. Nem más állításokban kell tehát keresnünk egy érvelés legelső premisszájának (tételének) létjogosultságát, hanem önmagában, ám az első premissza, amelyből elindulhat azután a következtetéslánc, valóban önmagát megalapozó axióma (sarokigazság) kell legyen, mert csak ebben az esetben alkalmas arra, hogy végső fundamentumként szolgáljon. Ha viszont ilyen, akkor valóban végső és kimozdíthatatlan alap, ugyanis, ha megpróbálnánk ezt az alapot cáfolattal eltávolítani (vagy megkérdőjelezni), állításaink önellentmondásba futnának, és saját magukat számolnák fel. A fundamentum argumentum tehát elesik.

A módszertani szkepticizmus egészen mást jelent, mint az eddigiek, egy meglehetősen pozitív attitűdöt. Lényege, hogy a kételyt csak eszközként használja, azért, hogy tudományos igényességgel megvizsgálja, hogy mi igaz, és mi nem. A módszertani szkeptikus tehát nem azért kételkedik, hogy kételkedjen, hanem azért, hogy rátaláljon arra a biztos alapra, illetve építőpillérre, amiben már nem kételkedhet. A módszertani szkepticizmus ezért nagyon pozitív dolog, s minden komoly tudós ezt használja, amikor nem fogad el mindent ész nélkül, hanem vizsgálódik, kérdéseket tesz fel, kutat és kételkedik, de csak azért, hogy biztos tudáshoz jusson. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy mennyire helyes álláspont ez a szememben, főleg ma, amikor mindenféle ezoterikus hókuszpókusz, kuruzslás és mágia, szélhámosság és agyrém vált teljesen elfogadottá az episztemikusan műveletlen tömegek körében. Nekem pl. a háziorvosom egy hölgy. Amikor bemegyek a rendelőjébe, a szekrényén a következő kép fogad: ég egy hatalmas gyertya, balról egy Mária kép, jobbról egy földgömb a falon, ezek felett pedig egy “Atya” felirat, a felett egy Univerzum. Olyan, mintha templomba lépnék. És amikor egyszer elbeszélgettem vele, kiderült, hogy nem keresztény, hanem valamilyen ezoterikus katyvaszban hisz, ami még nem volna baj önmagában (ha nem árt senkinek, mindenki higgyen amiben akar), de az már nagyon zavar, hogy folyton homeopátiás vackokat ír fel gyógyszer helyett (ezekben szinte semmi hatóanyag nincs, de ő hisz abban, hogy a sejtek között olyan rezgést hoz létre ami jótékony hatással bír a csakrapontjaimra) és a legszebb az volt, amikor elküldött egy “látó” asszonyhoz, mert ő (mármint a háziorvosom) nem tudta megmondani miért nem múlik el a mellhártya-gyulladásom. Na persze nem mentem el… Amikor megkérdeztem az én kedves doktornőmet, hogy nem zavarja-e, hogy orvos létére lábbal tapossa az orvostudományt, azt felelte, őt ez nem érdekli, mert ezoterikus hite van, és hogy a jelenlegi világ el fog tűnni, szó szerint eltűnnek majd egyes emberek (a rosszak), és egy másik világ fog itt megjelenni ennek a helyén (de a jók a helyükön maradnak). Ez csak egy példa volt arra, hogy milyen hatalmas méreteket ölt manapság a hiszékenység, hiszen, ha egy orvos, aki a tudományra és a gyógyításra szánta az életét, is ilyen, akkor milyen lehet a hétköznapi ember? Véleményem szerint tehát, ha az ember nem hisz el mindent alapos, racionális vizsgálat nélkül, az nagyon jó dolog! És az is, ha a saját hiteinkkel vagyunk a legkritikusabbak, hiszen nyilvánvalóan ezen a téren vagyunk a legsebezhetőbbek, mert könnyen hiszünk el olyasmit, amire vágyunk. Nekem sajnos sosem sikerült elmagyaráznom az egykori keresztény “testvéreimnek”, hogy a vallásos hiteikkel szemben kéne a legkritikusabban fellépniük és megvizsgálniuk, hiszen, ha a hit, éppen attól volna hit (ahogy ők tévesen hiszik), hogy nem lehet az ész ítélőszéke előtt megalapozni, akkor a muzulmánt és az ateistát sem lehet elítélni (sem megtéríteni!) ebből a “hitből”, mert azok ugyanezt mondják majd (teljes joggal). No mindegy… Visszatérve: a módszertani szkepszist (vagy más szóval a kritikai gondolkodást) nagyon pozitív dolognak tartom, és mindenféle vakhitet és dogmatizmust elítélek. De hogy egy másik példát is említsek, éspedig ateista oldalról, ott van pl. Richard Dawkins, aki manapság a harcos ateizmus legnevesebb szószólója. Azt a dogmatizmust és arroganciát ami a könyveiből árad, egészen szánalmasnak tartom. Véleményem szerint egy valódi tudós mindig szkeptikus marad egy kicsit, vagyis mindig nyitott és önkritikus, és aki olyan dogmatikus mint Dawkins, az valódi tudós nem lehet. Azért, mert egy tudós, éppen a tudomány nevében nem engedheti meg magának a szűklátókörűséget. (Az arroganciát és pocskondiázást amit művel, már szóra sem méltatom.)

RACIONÁLIS MÓDSZER

Amikor valaki felállít egy “szellemi rendszert”, vagy kitűz egy tudományos célt, nem árt, ha bemutat egy módszert is, amivel célkitűzéseit elérni igyekszik. Az enyém a következő:

Én, a módszertani szkepszist részesítem előnyben vizsgálódásaim során. Vagyis, mindig egy kicsit kételkedve szeretnék kritikusan gondolkodni és vizsgálódni az ateizmus és a teizmus érveivel szemben.

A vizsgálódás alapja és kiindulópontja, hogy vannak bizonyos a priori axiómák, amelyek magukat alapozzák meg, és ezekre logikailag szükségszerű (tehát deduktív), vagy logikailag valószínű (tehát induktív) állításokat építek. (Lejjebb ezt részletesen elmagyarázom.) Az ilyen hipotézisek racionálisan megalapozottak lesznek, és az ezekből felépülő világkép – amely része a tudományos és a hétköznapi gondolkodásnak -, szintén racionálisan megalapozott világkép lesz.

Most nézzük, hogy az ész milyen általános elvei mentén hozom létre ezt a világlátást:

A racionalitás első elve, szerintem, hogy az értelmes lények lényegüknél fogva törekszenek a valóság megismerésére, és a számukra ideális állapotok elérésére. Ebbe beletartozik az a törekvés, hogy a külvilágot és önmagukat megismerjék, fejlődjenek, és harmonikus létállapotra, vagyis boldogságra jussanak.

A racionalitás második elve, szerintem, hogy, elválasszuk a látszatállításokat (melyek logikai ellentmondást tartalmaznak) azoktól, amelyek nem. Amelyek nem tartalmaznak, azok lehetnek igazak, de nem feltétlenül (ennek elbírálásához segítségül hívjuk a tapasztalatot) azok az állítások pedig, amelyeknek tagadásuk ellentmondásos, szükségszerűen igazak. (Egy példa: ellentmondásos az az állítás, hogy “vannak nős agglegények”, ezért ennek az ellenkezője: “minden agglegény nőtlen” szükségszerűen igaz. Ez egy triviális példa, de az elv, mindenre igaz.)

A racionalitás harmadik elve, szerintem, hogy a logikailag szükségszerűen igaz állításokat (tehát az a priori állításokat) egy hipotézis megalkotásakor elsőbbséggel kell kitüntetnünk a logikailag kontingens (tehát logikailag esetleges) állításokkal szemben, és a logikailag kontingens állításokat valószínűségük alapján kell elbírálnunk, e valószínűség elbírálásához viszont a tapasztalatokhoz kell folyamodjunk. A tapasztalat mutatja meg, hogy egy tapasztalati (tehát a posteriori) tétel mennyire valószínű. Azt, hogy a vékony jég könnyebben beszakad, mint a vastag, a tapasztalat mutatja meg. Azt, hogy a kövek lefelé esnek de a gőz felfelé száll, a tapasztalat mutatja meg. Mindazonáltal semmi ellentmondás nincs az ellenkezőjükben, ezért lehetséges egy olyan világ, ahol a vastag jég előbb törik, mint a vékony, a kövek felfelé repülnek, és a gőz lefelé száll, sőt még a mi, jelenlegi világunkban is megtörténhetnek ilyen jelenségek valamilyen általunk ismert, vagy nem ismert ok miatt, de a tapasztalataink egésze azt mutatja, hogy valószínűbb abban hinnünk, hogy a kövek leesnek, a gőz felszáll, mint fordítva. A logikai szükségszerűséggel igaz állítások (tehát az a priori állítások) minden lehetséges világban szükségszerűen igazak, ezzel szemben a logikailag kontingens (tehát esetleges) állítások lehetnek igazak is, és hamisak is, de hogy melyik inkább, azt a tapasztalat mutatja meg. (A “lehetséges világok” szemantikája annyit jelent, hogy egy logikailag szükségszerű állítás, mindig, minden lehetséges világban igaz marad, míg egy logikailag kontingens állítás nem. Vagyis: a világ lehetne olyan, hogy a fű kék és az ég zöld, de olyan már nem lehetne, hogy valaki akkor is gondolkodni tudjon benne, ha nem is létezik. Az első állítás (kék fű, zöld ég) tehát logikailag kontingens (vagyis esetleges), ezért lehetséges olyan világ amiben igaz, és lehetséges olyan, amiben hamis; pl. a miénk is ilyen, hiszen itt az ég kék és nem a fű. A logikailag szükségszerű állítások viszont minden lehetséges világban igazak (pl. a gondolkodom, tehát vagyok) pont úgy, mint a miénkben. Mert előbb kell létezni, hogy gondolkodni tudjak.)

A racionalitás negyedik elve. Mivel egy hipotézis lehet logikailag szükségszerű (pl. az, hogy a 2+2 = 4), és lehet logikailag kontingens, és mivel egy hipotézis lehet egyszerű és összetett is, a negyedik elv szerintem az, hogy egy összetett hipotézis megítélésekor a logikailag szükségszerű és kontingens tételek összességét figyelembe véve hozunk döntést, és aszerint ítéljük a hipotézist plauzibilisnek (tehát valószínűnek, hihetőnek), vagy inplauzubilisnek (valószínűtlennek, alig hihetőnek), hogy az adott hipotézist inkább megerősítik a szükségszerű és kontingens állítások összessége, vagy inkább cáfolják.

A racionalitás ötödik elve, szerintem: egy hipotézis mindig legyen konzisztens (tehát ellentmondás-mentes), és koherens (vagyis világos, összefüggő) és igyekeznünk kell olyan hipotézisek felállítására, amelyek minél kevesebb feltételezésekre épülnek, hiszen ha egy hipotézis csak azon az áron menthető meg, hogy mindig újabb és újabb segédhipotézissel kell kiegészítenünk, akkor ez a hipotézis gyöngébb, mint az olyan, amely erre nem szorul rá. Nézzünk egy példát. Ha tudom, hogy 6 órakor kezdődik egy színházi előadás, és tudom azt, hogy egy órát kell utaznom a színházig, s közben egyszer át kell szállnom a buszról a villamosra, akkor ha időben elindulok, akkor minimális önkényes feltételezésre építem azt a hitemet, hogy megérkezem. Mert azt feltételezem, hogy nem fog baleset érni, ha figyelek, és a járművek időben érkeznek, ahogy általában szoktak. Persze ez is hit, hiszen megtörténhet, hogy éppen késnek, de itt csak két önkényes feltételezéssel élek. Ezzel szemben ha 20 perc késéssel indulok, és mégis azt gondolom, hogy időben odaérek, akkor már nem csak azt feltételezem, hogy nem ér baleset, és hogy a járművek időben érkeznek, hanem azt is, hogy talán kifogom azt, hogy a járművekre egy pillanatot sem kell várjak, mert éppen akkor jönnek, amikor a megállóba érek, és még azt is feltételezem, hogy pont zöld lámpát kapnak, és nem lesz csúcsforgalom, és még azt is, hogy az előadást 10 perccel később kezdik, mint ahogy szokták. Mindez persze megtörténhet, de beláthatjuk, hogy minél több önkényes feltételezést építek a hitembe, annál kisebb lesz a valószínűsége annak hogy a hitem igaz lesz. A racionalitásnak ezt az elvét az egyszerűség elvének hívjuk, amelyben igyekszünk olyan hitet kialakítani, amely minél kevesebb önkényes feltevéssel él. Ezt a módszert másképp „Ockham borotvájának” is hívják, ami úgymond „lemetszi” a felesleges feltételezéseket. Más szóval ez annyit jelent, hogy azt a hipotézist kell inkább elfogadnunk, amely kevesebb feltételezés mellett is megáll. Ugyanakkor nem eshetünk át a ló túlsó felére sem, hiszen az a hipotézis sem áll meg, amelynek feltételezései nem elegendők! (Ezt a filozófiában, az “elégséges alap” elvének hívjuk.) Például ha el sem indulok a színházba, biztosan sosem érek oda. Fontos tehát a minimális, a legkevesebb, de még éppen elégséges feltételezéseket fenntartani, ahhoz, hogy egy hipotézist igaznak fogadjunk el; – ez a racionalitás ötödik elve (szerintem).

AZ ISTENÉRVEK FELOSZTÁSA

A fentiekben (és az előző tanulmányban) igyekeztem megválaszolni azokat az ellenvetéseket, amelyek szerint Isten léte, vagy nem-léte ellen nem lehet, vagy nem érdemes érveket konstruálni.

Az értekezés további részében szeretném felsorolni és logikai rendbe sorolni azokat az érveket, amelyekkel a következő tanulmányokban részletesen foglalkozom majd.

Nézzük most először a teista oldalt. A teizmusnak vannak (I.) objektív és (II.) gyakorlati érvei.

Az objektív érvek azok, amelyek igyekeznek tárgyi tényszerűséggel bizonyítani Isten reális létezését, a gyakorlati érvek pedig azok, amelyek az istenlét posztulátumából indulnak ki. A posztulátum olyan feltételezést jelent a filozófiában, amelyből egy koherens rendszert eredeztetünk. Ez a jelen esetben annyit jelent, hogy jóllehet nem tudjuk biztosan, hogy van-e Isten, de ha feltételezzük létezését, abból bizonyos előnyök származnak számunkra, és ezen felül arról is szól, (főleg Kant posztulatív teizmusa), hogy az emberi észnek szüksége van erre a posztulátumra, mert e nélkül (ha következetesen és becsületesen gondolkodik), nem tudja a halhatatlanság, a szabad akarat és a moralitás alapjait levezetni. Kant szerint ezek csak Isten posztulátumából vezethetők le, mert az ész, a halhatatlanságra való vágyakozását, s a szabadság és a moralitás feltételezését, csak egy vele arányos adekvát okból eredeztetheti, és ez Isten. (A morális istenérv c. értekezésben majd ezt részletesen elmagyarázom.)

Az objektív teista érveken belül vannak (1) a priori és (2) a posteriori érvek. Nézzük mit jelentenek ezek a fogalmak:

Az a priori, latin kifejezés; jelentése: korábbi, vagy másképp: „abból, ami korábban van”. Ellentéte az a posteriori; jelentése: későbbi, vagy másképp: „abból, ami utána van”. Arra mondjuk, hogy „a priori”, ami megelőzi a tapasztalatot és független attól. Ezzel szemben arra mondjuk, hogy „a posteriori”, ami a tapasztalatból származik, és attól függő. Ezeket a terminusokat a késő skolasztikus korszakban vezették be, Arisztotelész két ismeretelméleti szakkifejezésének fordításaként. Arisztotelész megkülönböztette azt, ami a természet rendjében elsődleges, vagy alapvetőbb (például a kövek, a gravitációs erő oka miatt esnek lefelé) attól, ami a felfedezés rendjében elsődleges, illetve, amit először ismerünk meg (például azt, hogy a kövek lefelé esnek, melyek a gravitációs erő okozatai). Az a posteriori érvelésen (a skolasztikában) olyan argumentálást értettek, amelynek során a megfigyelt okozatokból az okokra következtethetünk. (Például: ha egy téli erdőben, a hóban apró lábnyomokat látunk, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy ezen a területen egy kisebb állat haladt el korábban; jóllehet minden a posteriori következtetés, így ez is, csak valószínű.) Az a priori érvelésen olyan argumentálást értettek, amelynek során az okból következtethetünk az okozatokra. (Például, ha egy mennyiségből kivonjuk annak egy részét, akkor következtetünk arra, hogy a mennyiség csökkenni fog; az ilyen következtetések mindig logikailag szükségszerűek, tehát cáfolhatatlanok.) A tizenhetedik században, a racionalista filozófiában az a priori fogalom némi jelentésmódosuláson ment át, s azóta (mindmáig!) azt jelenti, hogy egyetemes és szükségszerű és a tapasztalattól független. Ezzel szemben az a posteriori fogalom azóta azt jelenti, hogy a tapasztalattól függő, esetleges és valószínű. (Bár az a posteriori fogalom lassacskán kiment a divatból, s helyette inkább az empirikus jelzőt alkalmazzák [amelyre azonban ugyanúgy elmondható, hogy tapasztalattól függő, esetleges és valószínű] mégis vannak esetek, amikor a posteriori [tehát tapasztalat utáni] állapotról beszélünk, de mégsem empirikus [érzékszervileg tapasztalt] állapotról van szó. Ilyen például az, amikor felismerjük, hogy azt tapasztaljuk nem vagyunk „mindenhatók”, „örökkévalók”, „végtelen tudásúak” és így tovább, ám ez a tapasztalatunk mégsem érzékszerveink útján lesz sajátunkká.)
Az a priori terminust a következőkre vonatkoztatva használjuk. (1) fogalmakra (2) állításokra és (3) következtetésekre (tehát érvelésekre).
Az a priori fogalom (vagy képzet) az, amely nem az érzékszervi tapasztalatból származik, hanem a tapasztalás által csupán mozgásba hozott ész, saját maga adja hozzá önnön képességét, s a kettő együtt képzeteket hoz létre, amelynek alapján lehetővé válik a tapasztalat képzeteit értelmezni és elrendezni. Ilyen fogalmak például: a szubsztancia (dolog) az ok, a létezés, az egyenlőség a hasonlóság a különbözőség (stb.) fogalmai, melyeket hamarosan részletesen elemzünk majd.
Az a priori állítások azok, amelyekről már korábban is szó volt, azok az állítások, amelyeknek a tagadása logikailag ellentmondásos. Ezek az állítások analitikus állítások, hiszen ha elemezzük ezeket a kijelentéseket, akkor észrevesszük, hogy a predikátum (tehát az állítmány) a szubjektumban (vagyis az alanyban) rejtve benne foglaltatik. Például ha azt mondom, hogy „minden test térben kiterjedt”, akkor észreveszem, hogy a test fogalmában eleve benne van a kiterjedés fogalma, hiszen a test fogalmából elvehetjük az adott test adott súlyát, adott sűrűségét, adott színét, adott nagyságát és a többit, de a kiterjedését nem vehetjük el, mert ez a lényege neki, ettől test a test, ez hordozza a többi tulajdonságot, és ha a kiterjedést is elvennénk a fogalomból, akkor magát a test fogalmát szüntetnénk meg. Hasonló a helyzet a „minden agglegény nőtlen” állítással is: az agglegény fogalomban eleve benne van a nőtlenség, ezért ez az egy predikátum nem vehető el az agglegénység fogalmából úgy, hogy meg ne szüntetnénk ezzel magát a fogalmat. Ezekre az állításokra még az is jellemző, hogy függetlenek a tapasztalattól, leszámítva azt, hogy a tapasztalat szükséges ahhoz, hogy ezeket a kifejezéseket megértsük, de nem szükséges ezeket az állításokat a tapasztalattal ellenőriznünk, és nem is képes a tapasztalat megcáfolni azt. A priori tudjuk például hogy „az egész, egyenlő részeinek összegével”. Amint megértjük az állításban szereplő kifejezéseket, belátjuk, hogy a kijelentés egyetemesen és szükségképpen igaz, s hogy semmilyen tapasztalat nem cáfolhatja meg!!
Ezen kívül a priori lehet egy következtetés, vagy egy érvelés is.
Nézzük mit hívünk egyáltalán következtetésnek. Egy logikai következtetés, a következtetés előtagjaiból, tehát premisszáiból és a következtetés utótagjából, tehát konklúziójából áll. Nézzünk gyorsan egy példát:

Első premissza: Minden agglegény nőtlen
Második premissza: Sándor agglegény
Konklúzió: Sándornak nincs felesége.

A priori következtetés az, aminek a premisszái a priori tételek, így a következtetés is a priori, tehát a tapasztalattól független; és a premisszákból logikai szükségszerűséggel következik a konklúzió. Nézzünk egy példát.

Első premissza: Az egész egyenlő a részek összegével.
Második premissza: Egy képzeletbeli rész, egy képzeletbeli egész része.
Konklúzió: A szóban forgó rész kevesebb, mint az egész amiből származik.

Ami minket érint, az istenkérdéssel kapcsolatban, az az, hogy egyetlen a priori istenérv létezik, az ontológiai argumentum, amely Isten tiszta fogalmából próbál következtetést levonni Isten reális létezésére.

Most nézzük a másik oldalt: az a posteriori terminuson belül is vannak fogalmak, állítások és következtetések. Minden olyan fogalom, amely a tapasztalatból származik, tehát minden empirikus fogalom, mint pl. a szürke, a kemény, az édes, a hangos stb. a posteriori fogalom. Minden olyan állítás, amely a tapasztalatból származik a posteriori állítás, ilyenek például az, hogy „ez a tábla zöld”, „ez az asztal kemény”, vagy hogy „a szék fából van” stb. Ami az a posteriori következtetéseket illeti, egy a posteriori következtetés lehet (a.) deduktív, vagy (b.) induktív.

A deduktív következtetések esetében a premisszákból a konklúzió logikai szükségszerűséggel következik, ezzel szemben az induktív következtetések esetében csak logikai esetlegességgel, vagyis valószínűségi alapon. Egy a posteriori deduktív következtetés például. Első premissza: Minden elefánt négylábú. Második premissza: Jumbo elefánt. Konklúzió: Jumbo négylábú. Vagy: P1. Minden ember halandó. P2. Szókratész ember. K. Szókratész halandó.

Az a hasonlóság egy a priori és egy a posteriori deduktív következtetés között, hogy mind a két következtetés premisszáiból logikai szükségszerűséggel következik a konklúzió, de az a különbség, hogy az a priori következtetésben minden premissza a priori, az a posteriori deduktív következtetésben viszont van a posteriori premissza is (tehát van benne olyan premissza, amit csak a tapasztalatból tudunk, például azt, hogy az elefántok négylábúak).

Az a posteriori következtetés azonban nem csak deduktív, hanem induktív következtetés is lehet. Az ilyenek konklúziója nem logikai szükségszerűséggel, hanem csak valószínűségi alapon következik a premisszákból. Például ha azt állítjuk hogy „lesz köd a következő télen Skóciában” és ezt azon az alapon mondjuk, hogy nem tudunk olyan télről, amikor ne lett volna az adott országban (valahol) köd, akkor következtetésünk megalapozott ugyan, de nem minden kétséget kizáró, hiszen megtörténhet, hogy jövő télen sehol sem lesz köd Skóciában. Vegyük észre, hogy itt tulajdonképpen azokról a logikailag esetleges állításokról van szó, amiket a tanulmány első felében azokban a példákban mondtam, amikor arról volt szó, hogy lehetséges, hogy „Brazília nyeri a következő foci vb-t”, vagy lehetséges, hogy „a Margit szigeten kirügyeznek a fák tavasszal”. Nos ezekben az állításokban ilyen, a posteriori induktív következtetéseket vontunk le. Mert nézzük például a következő logikai következtetést: P1. Brazília nyerte eddig a legtöbb foci vb-t. P2. Brazília jó eséllyel indul a mostani vb-re. P3. Brazília ebben az évben jobb formában volt, mint a többi csapat. P4. Ugyanakkor semmi nem zárja ki azt, hogy mégsem Brazília nyer. Konklúzió: Valószínűleg Brazília nyeri a foci vb-t, de nem biztos. Ez egy a posteriori induktív következtetés. A posteriori, mert premisszái a tapasztalatból származnak, és induktív, mert a konklúzió csak valószínűségi alapon áll meg. A konklúzió logikailag nem szükségszerű, csak kontingens, vagyis esetleges. Ebből észrevehetjük, hogy egy a posteriori induktív következtetés lehet erős érv, de sokkal erősebb lesz egy a posteriori deduktív következtetés, és még erősebb egy a priori érv.

Nos: hat a posteriori istenérvet fogunk megvizsgálni. Ezeket ki lehet fejteni deduktív és induktív formában is. Meglátjuk majd, hogy melyik, hogyan áll meg, deduktív, vagy induktív formában, vagy sehogy. A hat érv amiről szó lesz, a következő: (1) a kozmológiai, amely a Kozmosz létezéséből következtet Isten létezésére; (2) a tervezési érv, amely a Kozmosz rendjéből és célszerűségéből következtet egy intelligens tervezőre; (3) a tudatból vett érv, amely az emberi öntudat létezéséből jut egy tudatos ok, Isten létezéséhez; (4) a morális istenérv, amely a moralitás létezéséből következtet egy erkölcsileg releváns Isten létezésére. (5.) A vallási tapasztalatból származó érv, mely a hívők istentapasztalatából következtet egy transzcendens valóságra. (6.) A csodákból vett érv.

Az érveket úgy vizsgáljuk majd, hogy a kevés premisszából kiindulókat vesszük előre, és minél több premisszából indul ki egy érv, annál később foglalkozunk vele, mert első közelítésben úgy tűnik, hogy azok az erősebb érvek, amelyek kevesebb premisszára épülnek, mert ezek általánosabb jelenségekből indulnak ki mint a többi, és azok a gyengébbek, amelyek több premisszára épülnek, mert azok partikulárisabb jelenségekből származnak.

Az objektív érvek mellett vannak a teizmusnak gyakorlati, posztulatív érvei, ezek az un. Psacal-fogadás, James live-options érvelése (amely élő, reális, döntési lehetőségnek fordítható), és Kant posztulatív morális érve.

Az ateizmus oldalán is vannak objektív és gyakorlati érvek. A gyakorlati érvekkel azonban, tehát a posztulatív ateizmussal nem foglalkozunk, mert ezek a gondolatrendszerek nem nagyon érvelnek Isten létezése ellen, inkább csak elfogadják és kiindulnak abból, hogy nincs Isten. Ilyenek pl. Marx, és a francia egzisztencialisták, vagy Nietzsche stb.

Ateista oldalon csak a posterioiri érvek vannak, és azokon belül is, csak induktív érvek, mert elég nyilvánvalónak tűnik, hogy lehetetlen a priori, vagyis logikai szükségszerűséggel és minden tapasztalatot megelőzően bizonyítani, hogy nincs Isten és az is lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hogy a posteriori deduktív érvekkel, vagyis a tapasztalatból kiinduló, de logikai szükségszerűséggel megálló érvekkel bizonyítsuk, hogy Isten nem létezik. Nincsenek is ma már olyan ateista filozófusok, akik a priori, vagy a posteriori deduktív érveket igyekeznének konstruálni Isten létezése ellen.

Viszont vannak a posteriori induktív érvek, éspedig három: (1) a rosszból és a szenvedésből vett érv, (2) a hitetlenségből vett érv, és (3) a méretből vett érv. Ezekkel mind foglalkozni fogunk, és a maguk helyén majd elmondom, hogy melyik mit jelent.

Most azonban tegyünk fel egy fontos kérdést: hogyan létezik az, hogy mind a két oldalon, tehát az ateizmus, és a teizmus oldalán is vannak érvek? Hiszen nyilvánvalóan nem lehet egyszerre igaza mind a két tábornak.

Ez úgy lehetséges, hogy mind a két oldal igyekszik alátámasztani a saját álláspontját, és mind a két fél úgy véli, hogy a másik oldal érvei hibásak. De hogyan lehetséges ez, annak fényében amit eddig elmondtam? Egy a priori, vagy egy a posteriori deduktív érvet nem lehet ellensúlyozni egy ellentétes érvvel, ugyanis az ilyen érvek logikailag szükségszerűek. Az ilyen érvelés ellen csak két dolgot lehet tenni. Az első az, hogy kimutatjuk róla, hogy az érvekés premisszái hamisak. Például az az érv, hogy (1) A víz gőzöl amikor megfagy, (2) most nem gőzöl, tehát (Konklúzió) a víz most nem fagy meg, nos ez az érvelés jóllehet logikailag szükségszerű, de mégis téves, mivel az első premissza hibás, ugyanis nem igaz az, hogy „a víz gőzöl amikor megfagy”. A másik lehetőség az, hogy kimutatjuk róla, hogy az adott érvet nem lehet deduktív, csak induktív formában kifejteni, és az induktív formában kifejtett változata már cáfolható azon az úton, hogy kimutatjuk róla, hogy kisebb a valószínűsége annak, amit a következtetés levon, mint az ellenkezője. Nézzünk itt is egy példát. P1. Minden ember halandó. P2. Szókratész ember. K. Szókratész halandó. Ez egy a posteriori deduktív érvelés, ami két a posteriori premisszát tartalmaz, és az érv konklúziója logikailag szükségszerű. Mármost ha valamilyen más úton sikerül bizonyítanunk azt, hogy (1) „létezik üdvösség”, és azt is, hogy (2) „az erkölcsileg jó emberek üdvözülnek”, és még azt is, hogy (3) „Szókratész erkölcsileg jó ember volt”, akkor az érv máris induktív érv lesz, ugyanis ezeket a premisszákat is fel kell az érvbe (ti. azt, hogy P3. „van üdvösség”, P4. „a jók üdvözülnek”, P5. „Szókratész jó embernek tűnik”) ezután az első premissza átmódosul, és nem azt kell mondanunk, hogy „minden ember halandó”, hanem azt, hogy „számunkra minden ember halandónak tűnik”, és így már a konklúzió nem logikai szükségszerűséggel következik a premisszákból, hanem csak valószínűségi alapon, hiszen kérdéses lesz, hogy akkor most Szókratész halandó-e, vagy sem, ugyanis kérdés az, hogy erkölcsileg tényleg jó ember volt-e, vagy sem. Tehát egy deduktív a posteriori érvről vagy azt kell kimutatni, hogy tévesek a premisszái, vagy azt, hogy az érv nem deduktív, hanem induktív érv.

Egy induktív érvnél viszont más a helyzet, ugyanis egy induktív érvet ellensúlyozhat egy másik induktív érv, hiszen egy induktív érvből mint láttuk, csak valószínűségi alapon következik a konklúzió. Például képzeljünk el egy Tek nevű embert, aki legyen most egy képzeletbeli busman. Kérdés, vajon Tek jól úszik-e? Nos az ellen, hogy Tek jól úszik, egy erős érv az, hogy „Tek azért nem úszhat jól, mivel a busmanok nem jó úszók, hiszen a sivatagban, ahol élnek, nincs víz”. De ezt az erős érvet ellensúlyozhatja egy másik erős érv, mondjuk az, hogy „Tekről tudjuk, hogy gyermek korában Európába hozták, itt nőtt fel, és úszómester lett belőle” és bizony az úszómesterek jól úsznak. Tehát hiába van egy olyan érvünk, hogy „a busmanok rossz úszók és Tek busman”, mert van egy másik érvünk is, az, hogy „Tek úszómester”, és az úszómesterek, akár busmanok, akár nem, jól úsznak. Tehát egy induktív érvet, ami csak valószínűségi alapon érvényes, egy másik induktív érv megcáfolhat.

Itt azonban meg kell jegyezzek egy fontos dolgot: amikor egy induktív érvet egy másik induktív érv kiegyensúlyoz, vagy megcáfol, akkor a megcáfoltat be kell tudnunk illeszteni a cáfoló érv rendszerébe. Mondok egy példát. Ha például sikerül bizonyítanunk egy erkölcsileg kiváló, mindenható Isten létezését, s emellett tisztában vagyunk azzal, hogy létezik a rossz és a szenvedés világunkban, akkor ezeket a jelenségeket be kell tudnunk illeszteni a teizmus világképébe, vagyis valamiféle magyarázattal kell szolgálnunk, ami választ ad arra, hogy miért létezik a rossz, és így, miért nem jelent érvet a rosszból vett ateista érv a teizmussal szemben.

Ennyit az érvekről és felosztásukról. A következő értekezésben az első érvet mutatom be.
Az egyetlen a priori argumentumot, – az ontológiait.

2011.05.08.

- Rajnai Lencsés Zsolt művei, --- Rajnai Lencsés Zsolt: Az istenérvekről agnosztikus szemmel

10 Comments to “Rajnai Lencsés Zsolt: Teisztikus jellegű agnosztikus filozófiám (Harmadik rész: Logikai pozitivizmus; szkepticizmus; racionalizmus; istenérvek felosztása)”

  1. Kedves Zsolt!

    Nagy érdeklődéssel olvastam az Istenkérdésről írott három dolgozatát. Gratulálok hozzá!
    Azt szeretném kérdezni, mikorra várhatóak a dolgozatokban említett folytatások?

    Üdvözlettel,
    János

  2. Kedves János!

    Az őszinte és frappáns válasz ami elsőre kibukik belőlem, ez: “majd ha két életem lesz.” :) Na jó, ez csak tréfa volt, de tényleg másfelé ment el az életem az elmúlt pár évben… Voltaképpen az istenérvek témakörében nem mutatkozott szinte semennyi érdeklődés sem az olvasóktól, ezért álltam le… Kb. 2-3 részhez elegendő anyag meg van még, amit csak át kellene írnom, s feltennem, de óriási munka lenne, s időm alig… Tulajdonképpen nem ez fékez, hanem az, h. ha ezt a 2-3 részt fel is tenném, akkor is, a többi (kb. 15 részt) meg kellene írnom, és ez egy éves munka lenne… Egy évig újra el kellene merülnöm a vallásfilozófiában, s ehhez nem sok kedvem van mostanában, mert az irodalmi alkotások jobban vonzanak. S munka mellett, azt a nagyon kevés időt ami marad, inkább erre fordítanám. De azért majd igyekszem, és hátha…, mert engem is vonz ez az amúgy szép és értékes témakör…

    Üdvözlettel, Rajnai L. Zsolt

  3. Kedves Zsolt!

    Én személy szerint nagyon sajnálnám, ha pont erre már nem jutna a figyelméből.
    Az én filozófiai problémafelvetésem is hasonló az Önéhez, a materialista agymosás után(matematika-fizika tanárként végeztem ’81-ben Debrecenben)ahogy öregszem, egyre inkább egyfajta ideatan felé felé vonzódom. Meghatározó élményem volt ezen az úton Székely Lászlónak az Antropikus elvről írott monográfiája, és az ezen keresztül megismert Tervezési érv modern változata. Erről az érvről nincs (fél)készen írása?

    Üdvözlettel,
    János

  4. Kedves János! A tervezési érvről is van sok félkész… Az az érv darabokban van, össze kellene állítani, de maximalista vagyok és nem szeretem a félmunkát… És nagyon sok idő lenne… De ígérem, meg fogom csinálni! A tervezési érvvel amúgy az a baj, h. nem visz el a teizmusig, max. a deizmusig. Ez egy mondatban annyit jelent, h. egy erkölcsileg irreleváns istenképnél tovább nem visz az a tényállás, hogy a világmindenségben rendezettség van, mert ezt az állapotot – ha egyáltalán igaz, de tegyük fel, h. az – egy erkölcsileg közömbös Intelligencia is megalkothatta. Az ontológiai, a morális, a tudatból vett, a vallási tapasztalatból vett érvek lennének a jó érvek, de mindegyikkel van valami gond… Vagy ha át is billen a mérleg nyelve a teizmushoz, az a nyelv csak egy hajszállal billen át… A vége úgyis az lesz, hogy ateista oldalon azt mondják majd, h. ez kevés (vagy cáfolni fogják, akarják) a vallásos oldalon meg azt mondják majd elég a hit. És h. feleslegesen ne okoskodjak, okoskodjunk, Jézus meghalt értünk, a Biblia elég bizonyság stb. Ebből lett elegem. Ha a vége úgyis ilyen bizonytalan (és hálátlan), minek koptassam az ujjaimat sok ezer órán át a klaviatúrán? Persze valszeg meg fogom írni egyszer, már csak magam miatt is… De úgy terveztem, h. nem mostanában…

    Üdvözlettel, Zsolt

  5. Az ember ezeket a dolgokat manapság csak maga miatt gondolhatja végig, aki másért csinálja nem magáért, annak nem nagyon van arra lehetősége, hogy végig is tudja gondolni.
    Én mindenesetre várom a gondolkodás eredményét.

    Üdv,
    János

  6. Rendben. Ha meglesz, írok magának, ha ad egy e-mailcímet. Ha nem ad, az se gond, akkor, ha meglesz, itt megtalálja… Hogy mikor lesz meg, azt nem tudom, de egyelőre nem tervezem… Üdvözlettel, Zsolt

  7. Kedves Zsolt!

    Csak most néztem szét egy kicsit jobban a honlapján, és elámultam ettől gazdag tartalomtól.

    Fogadja őszinte elismerésemet azért a munkáért, amit ebbe belefektetett.

    Üdvözlettel,
    Horváth János

  8. Kedves János! Köszönöm a címét, írtam is ott Önnek! Innen meg levettem, hogy spamok ne zavarják Önt! Örülök, hogy tetszik Önnek a honlap!

    Minden jót kívánok, tisztelettel, Rajnai L. Zsolt

  9. Az etika kérdése a rendszeredben kissé misztikus színezetű. Holott létezik egy minimális megfogalmazása, ami sokkal kezelhetőbb. Eszerint logika használatára képes létezők a döntéseikben a helyesebbnek látszót választják amennyiben a logika motiválja a cselekedeteiket. Isten -a mennyiben olyannak képzeljük aki képes a logikára – ilyen szempontból megközelítve nem lehet nem etikus.

  10. Lehet, hogy misztikus színezetű… Nem tudom. Bár nem tudom mely pontjain érzed az írásomnak?

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)