Rajnai Lencsés Zsolt: Viharsziget agóniája

Rajnai Lencsés Zsolt: Viharsziget agóniája

Ődöngő szép szerelmem, ki lelkembe
ki- s bejársz unos-untalan, ki néhol
Isten vagy, máskor síró jajongás
fehér rongyaimban; azután te vagy a
platóni jóság, mint szalmaszál,
amin görcsös ujjaimmal lógok, mondd,
ki vagy te, gyöngyöm és göröngyöm?

Ki vagy te “én”, ki némelyeknek
nyitott könyv, másoknak csak
habos indulat, vagy tört betegség,
csonka zúzódás, de olykor fény is,
vagy étek, és néha még csoda is,
bár magamnak csak kutató fájdalom,
nyugtot nem lelő part, viharok közt
szorongó sziget, amin járni se tudok,
csak mint a kisded, mely elesik, feláll
és tipeg, oly bizonytalanul kérdezem,
ki vagy te alakváltó, belső,
sodró kényszerűség?

De lásd: Istenre bízom a világot
(bár volna Isten!),
s te, én nagy szerelmem,
te bennem lüktető én-magam,
ki, hol nőbe, hol egy eszmébe,
máskor meg egy műbe
gabalyodol velem, látod, hogy
küzdök, küszködöm, érzek és vérzek
el naponként? És már utálni is utálom
ezt az utált világot, szeretni pedig
még magamat se tudom, nem hogy
az egész bántó mindenséget…

De drága, magamból sem értett
szerelmem, te alakváltó tünemény,
te rebbenő szépség, add most ide
a kezed, mert szeretnélek kézen
fogni téged, azután pedig elmenni
innen, nem is tudom hova,
de messzi innen, távol el, oda,
hol megértenek minket, ahol
megértem, miért is létezem, s miért
kaptam a Sorstól ily súlyos keresztet…?

De mielőtt elindulunk, jöjj, fonjunk
szép kosarat a vágyból, a
tudásból, a lélekből és a testből,
mindenből, ami én vagyok, és rakjuk
meg nagy csokor virággal,
hogy illatozzék nekünk az úton…

2010.09.22.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!