Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Rajnai Tibor: Mű-szülők

Rajnai Tibor: Mű-szülők

28 március 2016

rajnaitibor-finis-GO2Sokan állítják, hogy a mai idők, a társadalmi együttérzés szent erényének sem gyakorlására, sem pedig továbbképzésére nem alkalmasak. A kifeszített könyökök korszakában élünk…

Most gördült a beszállóhely felé a turdai társasgépkocsi. Szabályszerűen megrohamoztuk és rövid, de mozgalmas kézitusa után elhelyezkedtünk a bőrüléseken.

Utolsónak egy hölgy jelent meg az ajtóban. Általános üdvözlő mosolyt helyezett el a kocsi utasai között és nyomában hat darab – tíz éven aluli – gyermekkel benyomult a kocsi belsejébe.

– A két sógornőm gyermekeit is elhoztam – válaszolt a ki nem mondott kérdésekre. – A nagymamához megyünk Turdára…

Ezzel a vállalkozó szellemű tényleges és helyettes mama egyetlen kézmozdulattal szétosztotta a gyermekhadat a kocsi utasai között. Nekem egy aranyos kis kisasszonyka jutott, úgy öt év körül.

Időközben a kocsivezető és a kalauz, a szomszédos bodegában úgy döntöttek, hogy mégis elindulunk. Csengetés, a kocsi, minden eresztékében nyögve, elmozdult.

Valahol az Opera táján a kalauz kilépett eddig passzivitásából:

– Kérem a jegyeket!

Mindenki előkotorta a magáét, a mama két jegyet húzott ki a táskájából.

– És a gyermekek?

– Csak ez a kettő kérem. Közös jeggyel utazunk.

– Ez rendben van, de a többiek? …

– A többiek? …

Őnagysága a legnagyobb fokú meglepődéssel nézett végig a különböző utasok ölében üldögélő gyermekeken. Tekintete halk felháborodást fejezett ki és azt látszott mondani: „Hogy képzeli ezt, kérem? Hat gyermek a mai időkben?”

Ha a kalauz kultúrember, nyomban elismeri e föltevés lehetetlenségét, sajnos, azonban a kalauz csak egyszerű észbeli képességekkel rendelkezett, egy ideig csak tanácstalanul forgatta a jegylyukasztót, aztán nyomozni kezdett.

– Az Öné a gyermek?

Semmi kétség, a kérdés nekem szólt. A gyermek… Rákönyökölt a térdemre, karikára tágított kék szemeivel bámult fel reám. Közben bizalmasan kaparászta a nadrágszövet mintáit és mosolygott. Valami ragaszkodó, buta kis vidámság húzta szét ajkacskáit. Hogy hát… Te bácsi, te bizony lehetnél az én apukám… lehetnél bizony, te nagy, nagy embertorony.

– Az Öné a gyermek?

Mint szúrásra emelt tőr, olyan hidegen és türelmetlenül villogott felém a kérdés. Tanácstalan, könyörgő tekintetemre senki nem figyelt, istenem, mi lesz itt…

– A gyermek… hogy ez a gyermek? …

Haboztam, de a mama ebben a pillanatban bizalmasan hunyorított.

Összes gátlásaim kártyavár módjára omlottak össze.

– A gyermek? Hooógyne… persze, hogy az enyém.

Nna! Most apává ütöttek. Harminc kilométeren át hivatalos létrehozója vagyok ennek a csöppségnek. Furcsa és kényelmetlen érzés. A kalauz további nyomozása is hasonló kátyúba fulladt. Mindenki vállalta az apróságot, anyaságot. Fojtó csend terpeszkedett a kocsiban. Belül valami bökdösött: „Szólj már egy szót a leányodhoz.” De mit? Múltbeli gyermektapasztalataimat egyetlen szóban tömörítve kinyögtem:

– Pöttömke….

Jaj! Olyan szárnyaszegetten, olyan laposan, siralmasan mászott elő a torkomból ez a kedveskedés, hogy „leányom” még bámuló arcocskát vágott. Még egyszer megkíséreltem:

– Katica…

– Engemet Anninak hívnak – tiltakozott öntudatosan az öklömnyi hölgy.

Ennyi kudarc után végképpen elnémultam. Anni baba ezalatt a hajamat tépte, nyakkendőmet cibálta, a mellényemre mászott, vizet kért és olajbabokkal látta el a nadrágomat.

Turda.

Négy felszabadult sóhaj sírt fel a kocsiban, a megtépett műapák és -anyák részéről, őnagysága pedig egy királynő fenségével távozott hatodmagával, az elkékült kalauz orra előtt.

 

Kolozsvár, 1930.10.27

-- próza

Nincs hozzászólás to “Rajnai Tibor: Mű-szülők”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)