Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Rákosi Viktor: A sztrecsnói piros virágok

Rákosi Viktor: A sztrecsnói piros virágok

25 március 2012

I.

Néha valami nagy szomorúság fog el. Mikor a gyermekeim vidám szemébe nézek és együgyű fecsegésüket hallgatom, eszembe jut, hogy oly szép az élet és oly rövid. Megszületünk, ki¬mászunk egy kicsit a melegre sütkérezni, aztán rögtön visszatérünk a megsemmisülésbe. Mikor holdas éjjel elkésett madarakat látok a holdsugáron átsurranni, mindig az emberi élet jut az eszembe. Az is ilyen. Jövünk a sötétségből, egy pillanatra föltűnünk a világosságban, aztán megint elnyel a sötétség. Honnan jöttünk, hová megyünk: ezt a két titkot nem tudjuk kideríteni.
De vannak fáradt és unott pillanataim, mikor az életet hosszúnak találom és szeretném, ha már én is ott volnék abban a végtelen fekete zarándoklatban, amely örökkön-örökké a temető felé önti meg nem apadó tömegeit. Amikor megunom a ziháló mellel és sápadt arccal futkosó embereket. Megunom ezt a hideg kővárost, beteg pompájával és örökös kábító zajával.
Ilyenkor eltűnök innen és senki sem tudja, hová lettem. Kifekszem Lagosta sziklás partjára s a kék Adria mélységébe bámulok. Vagy elbújok a délibábos róna egy kis tanyájába s barna parasztokkal egy tálból eszem a csillagos ég alatt. Vagy fölhatolok a Kárpátok legmagasabb ormaira s hallgatom az erdő zúgását, a vízesések moraját és a sasok éles kiáltásait.
És ezekről a helyekről elfeledett, régi történeteket hozok haza. Sohase tudom, hogy a tenger mormolásából értettem-e ki, a zúgó erdő mesélte-e el, vagy öreg pásztorok zümmögték a fülembe holdas éjszakán.
Ezt is így hallottam, vagy talán álmodtam?

 

II.

A Kárpátok közt barangoltam. Nagy hegyeket hágtam át és embertelen vidékeken rejtőztem napokig. És egy napon tetőre értünk, amelyet mély út szelt keresztül és vezetőm, az öreg szepesi polgár, Zimmer Krisztián, lemutatva a völgyekre, szóla:
– Nézd, uram, az ott Lengyelország. Itt állunk Magyarország határán.
Sokáig kalandozott tekintetem az idegenben, végre kifáradt és visszaesett a közelre. Akkor láttam bámulva, hogy a tető, amelyen heverünk, csupa piros virágot terem.
– Nézd öreg, ilyet még nem láttam, ezen a hegyen csupa piros virág terem.
– Bizony, nincs abban egy szál sem fehér, kék vagy sárga.
– És te ezen nem csodálkozol?
– Nem.
– Tudtad?
– Tudtam. És te nem hallottad volna soha hírét a sztrecsnói piros virágoknak?
– Nem.
– Valami történetük van?
– Van.
Az öreg a földet piszkálta a hosszú botjával, aztán csak úgy magában mormogva folytatta:
– Ti urak, kik a nagy kőházakban egymás fölött laktok, nem ismeritek a földet. Azt hiszitek, hogy annak nincs is esze… Pedig van. A föld tudja, mit csinál. A mi falunkban a temető két¬felé van osztva. Az egyik felibe csak gyereket temetnek… Ebbe a felibe tavasszal csupa fehér virág terem. Olyan szép ilyenkor a temető, mintha friss hó takarná… És egész nyáron ilyen marad. Míg rá nem esik a hó. És a télben is olyan, mintha tele volna fehér virággal. A tiszta, ártatlan lelkek minálunk örökké fehér halotti lepel alatt alusszák álmukat… Mikor én kis gyermek voltam, a sztrecsnói temetőn is mindenféle színű virág megtermett, de most nem tud ott más színű teremni, mint piros, mert ezt a földet nagyon sok vér öntözte.
– Tovább, tovább!
Oda csúsztam eléje, rászegeztem tekintetemet és ő lassú, töredezett hangon tovább beszélt.

 

III.

A sztrecsnói tetőt őrizte Szeredai János kapitány hetvenkét honvéddel és egypár száz rosszul fegyverzett nemzetőrrel.
Két lovas volt velük, ezeket Szeredai leküldte a lengyel völgyekbe, hogy hamar hírt hozzanak, ha onnan valami baj közeledik.
Már akkor az ország az orosz betörést várta.
Egy reggel sebes vágtatva érkezik a két lovas és jelenti Szeredainak, hogy a töméntelen orosz elöntötte a völgyeket és lassan emelkedik fölfelé.
A reggeli ködön át távol trombitajelek és erős zúgás hatoltak föl a tetőre.
Már jönnek!
Szeredai összegyűjtötte a nemzetőröket és így szólt:
– Barátaim, ezennel megparancsolom, hogy menjetek haza, görbítsétek helyre a kaszátokat, tegyétek el fejszéteket, rejtsétek el puskátokat. Nektek feleségetek, gyermekeitek vannak, nem tarthatlak itt benneteket. Fordulj, indulj!
A nemzetőrök elvonultak. A százados csak egy öreg parasztot tartott ott. Aztán riadót fú vatott a kürtösökkel s a front előtt így szólt:
– Fiaim! Hetvenhárman állunk e helyen és onnan alulról, a ködből százezer orosz közeledik ránk. De nekünk szembe kell szállnunk e haddal, nehogy a büszke cárnak azt jelentse a vezé¬re, hogy kardcsapás nélkül nyomult át Magyarország határán. Nekünk meg kell őket állíta¬nunk… meg kell nekik mutatnunk, hogy csak úgy tudtak behatolni e haza földjére, hogy mind¬nyájunkat felkoncoltak. Hadd lássák, hogy olyan nemzettel lesz dolguk e hegyeken túl, amely meg tud halni a szabadságáért.
…A fiatal gyerekekből álló kopott csapat égő tekintete a kapitányra tapadt.
– Fiaim! A mi hazánknak vége. Oly erővel jönnek ránk, hogy el kell buknunk.
Az örökké vidám Farkas Balázs, a barna arcú sárospataki diák, türelmetlenül megdöngette puskájával a földet és belekiáltott:
– Kapitány uram, ne cifrázd. Fiúk: Éljünk-e tovább haza nélkül, vagy meghaljunk a hazáért?
– Haljunk meg a hazáért! – kiáltott a kis csapat.
– Fiaim, – folytatta a kapitány megindultan, – ti bár vén katonák, de fiatal legények vagytok. Az egész élet előttetek van még… aki el akar menni, ezennel elbocsátom… a legtöbbnek közületek öreg édesanyja, édesapja van otthon, soknak menyasszonya, testvérei. Aki akar, elmehet. Senkit nem ér a gyávaság vádja, hisz száz csatában megmutattátok, hogy hősök vagytok.
Senki se mozdult.
– Fiaim! – szólt Szeredai, – akkor búcsúzzatok el szeretteitektől. Ezt az öreg embert itt tar¬tottam, hogy a leveleiteket elvigye.
És a tizenhét-tizennyolc éves diákgyerekek leültek és borjújokra fektetett papíroson megírták utolsó levelüket. Az a barna arcú fiú a sárospataki kollégiumhoz címezve megírta sebtiben, hogy most készül meghalni a hazáért Szeredai János hetvenkét társával. Azután beleírta valamennyinek a nevét, rátette a dátumot és beragasztotta a levelet. De még ráért öt-hat más levelet is írni nehézkezű paraszt honvédek helyett is és olyan szépen megírta, hogy ne sirasson édes szülém, mert én a hazámért estem el, de ne feledje el, hogy engedelmes jó fia voltam és imádkozzék érettem.
Szeredai pedig kiállt az oromra és messzelátójával a völgyeket kémlelte… Most szakadtak szét az összes ködfelhők… az aranyos nap betűzött egyszerre a mélységbe és – ott állt alant csillogó fegyverben ezernyi ezer katona.
A honvédek riadója megállította őket, támadásra készültek.
– Készen vagytok?
– Készen.
– Márton!
Az öreg paraszt, aki folyton a szemét törülgette, odajött. A fiúk nagy bőrtarisznyájába rakták levelüket.
– No most, Márton, sebes léptekkel, egy-kettő, hogy kendet is itt ne szorítsák.
– Nem maradhatnék én is itt, kapitány úr? – kérdé gyönge hangon.
– Nem, – felelt kurtán Szeredai, ezzel hátra vonszolta, egy összekötözött hajcsomót, az óráját, a gyűrűit s egy levelet adott át neki, – ezt a feleségemnek adja át. Előre, gyorsan!
Az öreg lehajtott fejjel botorkált le a dombról s eltűnt az erdőben.
– Vigyázz! Mozognak! – kiáltott az őr az ormon.
Mindenki hű puskájához nyúlt s gondosan megvizsgálta. Azután a patrontáskára került a sor: hány orosz halála rejlik benne. S mialatt az oromra állított dobosok és trombitások teljes erővel verték és fújták a honvéd-riadót, a kis csapat lekúszott a mély útba, amelynek a lengyel határ felé eső torka kövekkel, nagy szálfákkal el volt torlaszolva.
Egyszerre csak megszólaltak az alsóbb dombokon az orosz bombavető mozsarak s a lövegek ott robbantak szét a sztrecsnói tetőn. A riadó elhallgatott. A két dobos jóformán gurulva érke¬zett a csapathoz.
– Hát a trombitások? – szólt Szeredai.
– Meghaltak, – felelt az egyik dobos s puskájával fölfelé mutatott.
Odanéztek. Az egyik trombitást futtában ütötte le a halálos szilánk s úgy bukott előre, hogy feje az út peremén át lógva, lenézett bajtársaira. A halál eltorzította arcát, nyitott szájából vér csöpögött, szemei tágra nyitva meredtek a honvédekre, mintha arra vigyázna, hogy meg mernek-e azok is úgy halni, mint ő.
A gyerekek sápadtan néztek össze.
– Vigyázz! – kiáltott a sárospataki diák, aki az út peremére fölkapaszkodott, – gyalogság jön az úton.
A torlaszon kiki elfoglalta a helyét.
S míg fönt a dombon robbantak a bombák, előttük a mennydörgő hurrá harsant föl s egyszerre száz meg száz szürkekabátos katonát láttak feléjük rohanni.
– Tüzelj! – kiáltott Szeredai.
A fegyverropogás után sűrű füst borult rájuk.
– Tölts, tüzelj! – hangzott Szeredai szava.
Újabb fegyverdördülés. A hurrá elnémult. De az ágyúdörgés és bombák süvítése egyre hallat¬szott.
A sárospataki diák már fönt hasalt a tetőn és onnan kiabált le a szorosba:
– Az oroszok futva hátrálnak, éljen a magyar! A tisztek megállították, rendezik őket. Ágyúkkal jönnek, a többi ágyút is erre igazítják. Vigyázz… Átkozott kutya…
A fiatal diák véresen gurult közéjük.
– A puskámat! – szólt rekedten, – valami kartács-forgács a balkaromat találta, de ezt vissza¬adom nekik… A puskámat…
Szeredai megnézte. A bal válla volt átlőve. Félrehúzták.
A diák hörögve folytatta:
– Jönnek… Ne törődjetek velem… a puskámat… vizet adjatok, vizet…
A dobos megitatta és megmosta az arcát.
– Vigyázz! – kiáltott a torlaszon az őr.
A honvédcsapat két sortüzet adott. Egyszerre a torlasz megrendült, majdnem fölrobbant, egyúttal a csapat feje fölött két bomba pattant szét. Az oroszok szembe is ágyúkat raktak, meg a bombavető mozsarakat is a torlasz ellen igazították.
Sűrű füst borította a szoros utat. Szeredai végigtapogatta magát. Semmi baja sem volt. Lábai¬nál egész csomó ember vonaglott és jajgatott. A kapitány fölfelé kapaszkodott, hogy jobban lásson. Az oszló füstön keresztül látta, hogy az oroszok szembe nem támadnak, csak robbanó¬golyókat lőnek a torlaszba… Ellenben az erdő tisztásai tele voltak szürke köpönyegekkel. Ezek a megkerülő csapatok voltak.
– Aki él, kapaszkodjék föl a tetőre! – ordított le, – mert itt fojtanak bennünket az útban. Rajta, fiúk!
A fölhívásra valami harminc bódult, puskaporfüstös alak mászott föl. Leghátul vonszolta a két dobos a sárospataki diákot, aki lázban égő szemekkel hol puskát, hol vizet kért…
Alig hagyták el a szorost, az orosz ágyúk a szétszórt torlaszt fölgyújtották… s a tűz pattogásán és az ágyúk dörgésén keresztül a rettenthetetlen csapat borzadva hallotta a lent maradt, súlyosan sebesült honvédek kínos jajgatását, amely lassan-lassan elhalt. Ott égtek!
A tetőn egymásnak vetett háttal álltak a haldoklók.
Egyszerre köröskörül az erdőkben megzendült az orosz cári himnusz, a zenekarok fujták, az ezredek üvöltötték. S a tető alatt, az erdőszélen, köröskörül szuronyerdő jelenik meg.
Hatalmas hurrá-kiáltás reszketteti meg a levegőt s a szuronyerdő sebesen megindul fölfelé.
Alig voltak harminc lépésnyire.
Ekkor egy aranysisakos fényes tábornok vágtat ki a tömegből s kardjával intve, éles hangon ezt kiáltja:
– Sztoj!
A roham megállt. A tisztek a tábornok mellett teremnek. A tábornok a maroknyi magyarra mutat. Egy tiszt odalovagolt.
– Rendez-vous! (Adjátok meg magatokat!)
– Cél, tűz! – felel Szeredai.
A magyarok sortüzére köröskörül egy fülsiketítő roppanás következik s amikor a füst szét¬oszlik, nem áll a tetőn senki. A halál egy kaszasuhintással valamennyit levágta. Az oroszok lassan közelednek.
A tábornok odamegy a holttestek közé.
– Mind meghaltak? – kérdi az adjutánst.
– Egy él, csak a bal válla van szétroncsolva. De az is el van ájulva.
– Hívd az orvost s úgy kell vele bánni, mintha a mieink közül való volna.
– Tábornok úr, megfújathatjuk a győzelmi himnuszt?
– Ne fújjatok semmit, – szólt a fényes katona elgondolkozva, – a győzelem ezeké a néma halottaké. Ellenben a tilsiti ezredből kétszáz embert rendelj ki, hogy tisztességesen eltemessék őket.
A tábornok jelt ád, az orosz csapatok pedig megkezdték a bevonulást Magyarországra.

 

IV.

Az eperjesi orosz-kórházból egy sebesült hívatta a papot és a polgármestert. A sebesült Farkas Balázs sárospataki diák és honvéd volt, akit az oroszok hoztak magukkal és ápoltak gondosan.
– Hallottak valamit a sztrecsnói harcról? – kérdé Farkas.
– Hallottunk. Már az elbocsátott nemzetőrök beszélték, hogy Szeredai kapitány ott maradt hetvenkét honvéddel. Aztán egy Márton nevű öreg paraszt is beszélt, aki a leveleket hozta. De legtöbbet az orosz tisztek beszéltek.
– Ezt akartam tudni. Maradt valaki bajtársaim közül életben?
– Nem. A tilsiti ezred tisztjei hetvenkét halottat számláltak meg.
– Tehát én vagyok az egyetlen, aki megélt?
– Igen.
– Jó. Most kérem tisztelendő úr és polgármester úr, hallgassák meg és jegyezzék föl, hogy fogadta meg Szeredai János és hetvenkét társa, hogy meghal és hogy tartotta meg a fogadását.
És a két tiszteletreméltó férfiú könnyes szemekkel, borzongva hallgatta a sápadt diák delíriu¬mos előadását a sztrecsnói harcról.
Este újra hívták őket a sebesülthöz. Haldoklott. Letépte a kötelékeit. Vére elfolyt, szétroncsolt válla üszkösödni kezdett. Töredezett hangon így szólt:
– Megfogadtam. Követni kell bajtársaimat. Várnak. Gyáva volnék. Ne… nem maradhatok e… egye… dül… dül… Isten!…
Meghalt.

*

Azóta csak piros virág terem a sztrecsnói tetőn. Én jó Istenem, ha minden effajta történetet feljegyeznénk, ebben az országban talán csupa piros virág teremne.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Rákosi Viktor: A sztrecsnói piros virágok”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)