Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Rejtő Jenő: Exitus lethalis

Rejtő Jenő: Exitus lethalis

27 június 2014

rejtoA zöld ernyőjű lámpa barátságos fényt vetett az íróasztalra, a szamovár duruzsolt. Dr. Molnár regényt olvasott és cigarettázott. Az ablak kertre nyílt, kórházi kertre, ezért a csend olyan nagy volt, olyan mélységes, amilyen a város közepén csak ebben az épületben, és csak a kertre nyíló szobában lehetséges. Az üvegszekrényben hidegen csillogó műszerek feküdtek mozdulatlanul, a falon egy kerek, nagy óra ketyegett. A regény arról szólt, hogy a báró szerencsejátékon elveszíti a vagyonát, és midőn főbe akarja magát lőni, hirtelen megjelenik előtte a játék ördöge. Dr. Molnár nagyon szerette a népies regényeket, amelyek nem igényelnek gondolkodást, olvasás után elmúlnak nyomban a feledésbe, mint egy savanyúcukor vagy egy cigaretta. Jókedvű, jó étvágyú, egészséges álmú, humorra hajlamos ember volt, de szorgalmas, alapos orvos. Nős kollégái közül egyedül ő vállalta el éjszakára az orvosi ügyeletet. Jól érezte magát ebben a tiszta szobában, fehérre meszelt falak között, a részint irodának, részint rendelőnek berendezett helyiségben. Szerette a kórházat, csendjével, komor, de alapjában véve békés hangulatával. Az ápolónő jött be, és jelentette, hogy a földműves, akit délután hoztak be, tűrhetetlen fájdalmakról panaszkodik, és injekciót kér.

– Csak termofort tegyen rá. Ha morfiumot kap, álmában elvérezhet. Lehet hogy belső vérzése van. Ha növekszik a fájdalom, esetleg meg kell operálni. – Szokása volt, hogy az ápolónőnek megmagyarázza az intézkedéseit, mintha súlyt helyezne a véleményére.

– Szóval, ha jajgat, azonnal jöjjön fel, és akkor majd telefonálunk Kalmár doktor úrnak. Azt hiszem, a Hungáriában van, felírta egy cédulára… Aha! Itt van. – Cigarettára gyújtott, és ásított, aztán rámosolygott az ápolónőre. – Nem szokott táncolni járni?

– Régen volt az, mikor én táncoltam.

– Csak nem pólyás korában, drága? Maga nagyon szép nő, Zseni, és megfigyeltem, hogyha én vagyok szolgálatban, csinosabb, mint egyébként.

Az ápolónő nevetett, ismerte jól a doktort. Kiment. Molnár tovább olvasott az ördögről, aki ráveszi a bankrott Csanádi bárót, hogy ölje meg kedvesét, és cserében a gyilkosságért kap tőle egy biztos rulettszisztémát. Csanádi alapjában véve jó ember, csak lejtőre jutott, és két hónap haladékot kér, amit az ördög megad.

Később felforrt a tea. Miközben elkészítette magának, két cukorral, fél kanál rummal, a fogság jutott eszébe, mint mindig, ha nagy csendben teát ivott. Acsinszkra kellett gondolnia, és arra a pléhedényre, amelyet úgy hívtak, hogy “csajnik”. Forró vizet tartottak benne a tea számára.

Tavaszodott. A kertből föld- és virágszag áramlott be dúsan. Telihold volt. A város közepén is kórházba zárt szegényes növényzet kísérteties mozdulatlansággal meredt a szélcsendbe.

Az orvos arra gondolt, hogy megveszi részletre azt a nagyobbik rádiót, és majd fizet a rádiósnak fehérneművel, nyakkendővel, mert az egyik páciense, akinek divatáruüzlete volt, ellenszámlára kezeltette magát, viszont a rádiós makkegészséges ember, tehát a legjobb megoldásnak látszott, ha a divatárus ellenszámláját cedálja, miáltal éppen úgy jár, mintha a divatárus meggyógyult volna, és a rádiós lenne beteg. Az ilyen túl bonyolult ügyletek nem mentek ritkaságszámba dr. Molnár praxisában éppen úgy, mint a többi kollégájánál. Az emberek nem lettek egészségesebbek, de elfogyott a pénzük. Ezért a modern és szegény sorsú orvosok hajlandók bevezetni a cserehonorárium-rendszert, és természetbeni ellenszolgáltatásért is gyógyítanak. Molnárnak egy gyomorbajos ügyvéd látta el a jogi képviseletét, egy tüdőbajos vállalkozóval ciánoztatott, egy paralitikus suszter szállította a cipőket, és egy rákbeteg szerelő javította a villanyt. Persze, a pékek, a mészárosok és a háziurak kedvező egészségi állapota mégiscsak megnehezítette számára az életet.

Dr. Molnárnak három szenvedélye volt: a felesége, a fia és a lakása. A feleségébe szerelmes volt, a kiegyensúlyozott lelkű emberek megállapodott szenvedélyével, a gyermekét nagy gonddal, de kényeztetve nevelte, nyelvmestert tartott mellette, hegedülni és vívni taníttatta. Sokszor a házbérre félretett pénzből költött el, ha valamelyik kirakatból ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rá egy kerámia, amely szép lenne a kis asztalkára, egy különleges, modern kislámpa, amelyet régen nélkülöz az éjjeliszekrényről. Otthon órákig vitatták az asszonnyal, hogy ez vagy az a tárgy honnan hat jobban, míg végre megállapodtak egy helyben, csak azért, hogy másnap ismét máshová tegyék. Ennek a lakáskultúrának is megvolt az a verejtékszaga, ami szegény, de nagyravágyó emberek fényűzését sokszor elviselhetetlenebbé teszi a legnívótlanabb életnél is. De Molnár mindig remélte, és alapjában kedélyes lényének optimizmusával hitte is, hogy feltétlenül eljön még az idő, mikor külföldi tanulmányútra küldheti majd a fiát, és nyomasztó érzés nélkül vásárolhat egy Szőnyi-képet vagy egy tetszetős gobelint, amely már oly régen hiányzik a szalon faláról. Az ápolónő jött.

– A négyes kórteremben az a beteg, akit tegnap operáltak, azt hiszem, meghal…

Leoltotta a villanyt, begombolta a köpenyét, és ment. A ragyogó olajfestésű falak sokszorozva verték vissza lépteinek hangját. A nagy kórteremben csend volt és sötét, csak az asztal közepén égett egy halvány mécsvilág. A beteg hörgött. Néhány másodpercig vizsgálta, kis zseblámpájával az arcába világított, aztán halkan hátraszólt az ápolónőnek: a spanyolfalat. Majd hangosabban mondta a betegnek: “no mi az, bátyám?” A beteg mondott valamit, suttogva, ami nem hallatszott el a doktorig, hát leült az ágya szélére, és föléje hajolt.

– Jó lenne valami, öreg?

– Semmi… csak beszélni… főorvos úrnak…

Tudta jól, hogy dr. Molnár nem főorvos, de az egyszerű emberek szokása szerint, egy ranggal magasabban titulálta.

– Nagyon nehéz meghalni… már régen megszabadultam volna, de nyom valami… Nem bűn, de nagyon rossz.

Molnár kissé érdektelen volt. Megszokta, hogy falusi ápoltak sokszor használják pap helyett az orvost, ilyenkor nyers tréfákkal, nyájas bólogatással elüldögélt az ágyukon. Elvben, erkölcsileg, sajnálta is szegényeket, csak a szívét vette körül vastag burokkal a sokéves kórházi gyakorlat. Meggyőződés nélkül, talán csak, hogy törődésével vigasztalja a haldoklót, adott egy injekciót, és azt mondta, hogy nem kell mindjárt megijedni, vannak itt nagyobb betegek is, és mégsem halnak meg.

– Hogy hívják magát?

– Infanterist Makra.

– No látja… Biztosan volt háborúban is, Makra bátyám, tudhatja, hogy ott közelebb volt hozzánk a halál. – Megszokta, hogy a vidéki betegek sokszor használják régen levetett katonai minősítésüket, talán csak azért, hogy nekik is legyen valamiféle címük, jellegük, és az útkaparó “cugszfürernek” mondja magát, a földmíves “freitert” biggyeszt a neve mellé.

– Voltam én – mondta halkan Makra, egy pillanatra felélénkülve az injekciótól -, Bukovinában Danklékkal, voltam én Limanovánál… és Kraszniknál… Ha nem lettem volna ott, nem kerültem volna ide… Nem félek a meghalástól… Semmit sem hagyok itt, ami jó lenne… De kérem, főorvos úr, eztet elmondom, mikor én hazajöttem szabadságra… és a Moskovitz hadnagy úr… aki engem személyesen hozott ki egy gránáttrichterből, sebesülten… küldött velem leveleket, meg két vázát a feleségének… Engem a Mária Valéria-kórházba tettek lábadozni…

Megint hörgött, a doktor injekciót adott, kettőt is, és ott ült. A haldokló ismét suttogni kezdett, Molnár egész föléje hajolt, szinte arc az archoz voltak egymás mellett. Távolról nyögött valaki, a mécsvilág úgy állt mozdulatlanul a kanóc körül, mintha szilárd tárgy lenne. Makra suttogott.

– …Mikor az asszonynak átadtam a levelet, meg a holmikat… Nagyon szép asszony volt… Nem is hittem volna, hogy én kölljek neki… Ő akarta… Az Úristen most lát engem: én nem akartam… Még aztán is hozott nekem ennivalót a Mária Valériába… Anya is lett!… Egy hónap múlva jött haza a hadnagy úr szabadságra, egy hétig volt itt, és ment vissza, Lembergbe vagy Grodnóba… És mikor a gyerek a világra jött, az asszony egy hónappal később írta csak meg a férjének, hogy minden stimmöljön… Azt hiszem, írásokat hamisított… Azt hiszem, egy hónappal később jelentette csak be… Annak a gyereknek az életéből most hiányzik az a hónap… ellopott… egy hónapot a saját gyerekétől… Az én gyerekemtől… A hadnagy úr nagyon sokáig elvolt, és sohasem tudta meg… azt hiszem.

Csend volt. Az orvos még egy injekciót adott. A szeme megszokta a sötétet, és lassan kirajzolódott előtte az arc: vázzá soványodott, viaszos bőrű, és mint a sokat szenvedett haldoklóknak, fülei és orra messzi elálltak az arc többi részétől.

– Én mindig csak a hadnagy urat szerettem… és nem aztat a nőt, akit legjobban azért gyűlöltem alázattal… mert… velem szerelmeskedett… Nem volt nyugtom soha… Nem tudtam már megmaradni apáméknál falun… Mindég… az a jószagú asszony jutott az eszembe… így álltam be Óbudán pincérnek… Ott az étteremben… még láttam egyszer… még kiszolgáltam egyszer… szemüveges fiatalemberrel volt… nem is régen… Akkor meg akartam írni… a hadnagy úrnak… de nem tudtam a címét… és a telefonkönyvben annyi Moskovitz van… – Ezt az utolsó mondatot olyan reménytelenül, olyan rezignáltan mondta, annyira hangsúlyozva csüggedését a tény felett, hogy a telefonkönyv teli van Moskovitzokkal, és ő szegény falusi, nem tudva a keresztnevet, a legjobb akarattal sem ismerhette ki magát, úgyhogy aztán már nem is mondott semmit, csak hörgött, és Molnár hiába szúrta bele egymás után az injekciókat. Még arra sem élénkült meg, hogy beletört az egyik tű…

Az ápolónő odaállította csendben a spanyolfalat.

Még húsz percig tartott ez a haláltusa, még kétszer mondta Makra, minden vallásos áhítat nélkül, de sóhajtva, ezt a nevet, hogy “Mária”. Koponyája hátrasüppedt a párnába, tágra meredt szeme a mennyezetre bámult tört fényű corneákkal, és meghalt. Dr. Molnár visszament a szobájába, kihűlt teája ott állt a csészében. Megitta. Aztán adott egy injekciót magának, majd kivette a fiókból a kórházi naplót, és az íróasztali lámpa barátságos fénye mellett beírta: “Négyes kórterem, tizenkettes ágy, infanterist Makra, ulcus ventriculi, éjfél után egy órakor exitált. Dr. Molnár.”

Cigarettára gyújtott, és az ablakhoz állt. Lenézett a néma kertre. A hold ferde fényétől hosszúra nyúlt, mozdulatlan árnyak dőltek keresztül a szép, széles, keramitos út sárga kövein. Mély lélegzettel beszívta a virágszagot, azután gyorsan visszament az asztalhoz, és felütötte a regény utolsó lapját: Csanádi báró gazdag lett, de elkárhozott. A tarkóján hirtelen végigbizsergett a jellegzetes hűvösség. Még egy nagyot szippantott a cigarettából, azután újból felütötte a kórházi naplót, mosolygott, és pedánsan beírta: “Éjjel egy óra húsz perc. Inspekciós szoba: Dr. Moskovitz Pál hadnagy, exitált…”

És minden elcsöndesedett…

-- próza

Nincs hozzászólás to “Rejtő Jenő: Exitus lethalis”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)