Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Rejtő Jenő: Sötét utasok

Rejtő Jenő: Sötét utasok

28 november 2013

rejtoFöldközi-tenger, 1930.

Az utasok, akikről most szó lesz, valóban sötétek, ők azok, akik munka közben elbújnak a hajófenék valamelyik zugában, és így, sötétben, hosszú-hosszú utakat tesznek meg. Ezek a sötét utasok. Sötét a múltjuk, és sötét a jövőjük, sötét gondolatokat forgatnak az agyukban, és sötét elkeseredés lakozik a szívükben, sötét daccal szorítják össze a fogukat, mert az ő számukra sötét ez a nagy, lármás, sokszínű minden: az élet.

Ezek a sötét utasok, akik a hajófenékben meglapulva és hallgatagon, sötéten, titokban új és új kikötőkbe vándorolnak…

Fekszünk az amerikai mogyorón.

Halovány esti fény szűrődik be a szellőztetőablakokon. Ez a fény nem oszlatja el a hajófenék sötétjét, de az ideges óceán hullámainak árnyékát emelkedő, süllyedő, lassú, folytonos mozgásukkal körénk rajzolgatja. Este nyolc óra van. A négyezer tonnás motoros alig érezhetően megy velünk.

És mi fekszünk az amerikai mogyorón.

A gömbölyű ablakokon sárga lámpasugarak lopóznak be elsuhanóan: a távolodó város búcsúfényei. A sugarak helyén folyton visszatérő árnyak szinte érezhető érintéssel simítják végig lehunyt szemhéjainkat. Nemrégen bújtunk elő a mogyoróból, amibe indulás előtt a fejünk búbjáig elágyaztuk magunkat. A ruhánk, a hajunk, a fülünk, orrunk, szemünk és minden pórusunk tele van rengeteg porral, de most mégis kitűnő így, mély lélegzetekkel, tárt karral újra életre kelten elnyúlni a bőséges mogyoróderékaljon. A mind ritkábban jelentkező, és egyre gyorsabban tűnő bevillanó sugárnyalábokon látni, hogy már teljes sebességgel megyünk. A fények végleg elmaradtak, és a sötét, mint egy masszív nagy fal, most háborítatlanul megáll a fenék belsejében, csak néha, valamelyik túl mélyen süllyedő hullám mögül cikázik be a hold izzó, krétaszín sugara. Felettünk mezítlábas lépések dobognak.

Fekszünk az amerikai mogyorón.

Az útitársam erdélyi fiú. Mestersége lakatos, foglalkozása csavargó, így vetődtünk össze a dokkon mint pályatársak, egy anyanyelvűek. Itt szokás a kikötőben, hogy néha két ember összeáll, együtt csatangol egy darabig, azután elválnak megint, valami unalmas estén, egy lármás utcasarkon egy futólagos kézfogással. Halk reccsenések hallatszanak, ahogy törjük és eszegetjük a mogyorót. A hullámok itt mellettünk, a vékony hajóbordákon túl egy állandó tompa zúgással súrolják a siető hajó oldalát.

Ha kissé megdől a hajó, nem messze tőlünk élesen csikorog valami a sötétben. Halkan beszélgetünk.

– Valahová egészen messzire kellene mennünk.

– Hová?

– Valparaiso… Lima, vagy mit tudom én, valahová nagyon messzire.

Egy-egy pillanatra, mint kíváncsi fejek, magasabbra nyúlt hullámok kandikálnak be az ablakokon. A láthatatlan valami ismét felcsikorog a sötétben. Már mélyen kint járhatunk a nyílt tengeren.

– Őszre haza kell mennem. Jelentkezni katonának. Az anyám felelősséget vállalt értem. És elveszik azt a kis földjét, ha nem jövök.

– Hol van édesanyád?

– Vásárhelyen, de mi tulajdonképpen hátszegiek vagyunk.

– Mennyi a szolgálati időd?

– Tizennyolc hónap.

Vontatottan búg a sziréna, de olyan messziről, mintha nem is a mi hajónkon búgna. A víz nyugtalan. A hajó lassan emelkedik, lemélyül. Itt a fenékben minden sokszorosan érezhető. Egy gyufalobbanásnyi csend, cigarettázunk.

– Hátszegen van két gazdag fivérem is. De levették rólam a kezüket. Most írt az egyik, hogy majd bevesznek az üzletbe, ha kiszolgáltam. Evvel akarnak hazacsalogatni, mert félnek, hogy ha nem jövök, kegyvesztettek lesznek miattam a szigurancián.

Köp.

Hajóval találkozunk. Hallom közeledni a forgó lapátok harsogó zaját. Fények ömlenek be. A zaj távolodik. Elmúlik a zizegés. Rágcsáljuk a mogyorót.

– Mióta vagy Franciaországban? – kérdezem.

– Két éve. Most legutóbb Le Havre-ban voltam. Onnan Párizsba mentem, gyalog.

Százhetven kilométer.

– Párizsból Corbeille-be mentem.

– Miből éltél az úton?

– Hát, ahogy jött.

A mogyoró felégette a torkomat. Már több órája utazunk így. A sötét hajófenéken időtől, tértől elhatároltan elveszítjük kapcsolatainkat a külvilággal, és azonkívül, hogy létezünk, nem észlelünk mást, csak egy mozgást, amivel nem mérhetünk meg semmit.

– Nagyon szomjas vagyok – mondja és krákog.

Bár előreláthatólag meddő dolog, elindulunk vizet keresni. A sérült lábam fáj. Még a dokkban sebesítettem meg, öt napja nem volt friss kötés rajta. Hirtelen felbukunk, és a mélyen oldalra dűlő hajó valamennyi ablakán éles, fehér holdfény özönlik be vakítóan. Vizet természetesen nem találunk, csak egy piszkos, üres veder ejtett pillanatnyi boldog csalódásba mindkettőnket. Elhatároztuk, hogy nem eszünk több mogyorót, inkább éhezni fogunk az út végéig. Elhelyezkedünk megint a zörgő halmazon. Hideg van.

– Te honnan jöttél? – kérdezi rövid hallgatás után.

– Párizsból. Lyonban cirkusznál dolgoztam, ők hoztak Avignonig traktorral. Onnan gyalog jöttem Marseille-be.

Az egyik ablakon víz csapódik be. A mitológiában fordulnak elő ilyen kínok. Alattunk, mellettünk, mindenütt víz, de sós! és mi szörnyű szomjúsággal fekszünk a sok víz csobbanó lármája között. Minden mozdulatra feljebb, majd lejjebb csúszik a lazult, gyűrött, piszkos rongy, mely a seb felett páncélossá keményedett a száraz gennytől. A bokám dagadt és forró: feszítve lüktet. A mogyoróba ásva rengeteg por tapad a sebre, s úgy szúrnak, mint egy-egy tű. A szél rövidebb-hosszabb zúgásokkal rohan el a hajó mentén. A láthatatlan valami megint bántóan csikorog.

– A korzikai erődítéseknél állandóan van munka, csak jelentkezni kell a Société-Thegnél.

– Úgy hallom, sokan pusztulnak el, robbantják a sziklákat.

– Nem kell carte d’identité, és rendesen fizetnek. Ez a fő. Hát mit akarsz?

Nevetséges, hogy milyen skrupulusaim vannak. Éppen így kérdezhette Nagy Frigyes, meglepett kíváncsisággal, a katonáit: “Hát örökké akartok élni, kutyák?” Ahogy ez az erdélyi lakatos kérdezte tőlem: “Hát mit akarsz?”

A gép nagyot fúj, dobogni kezd, kihagy, erősen oldalt dőlünk, felettünk a kormánylánc súrlódik, aztán csörrenve megfeszül. Csikorgás. A gép folytatja megszokott zaját. Dermesztő hideg van. A kezem olyan, mint egy darab jég és nyirkos. Most jó lenne betakarózni valamivel. Milyen megváltó alvás esne itt, ha csak egy kicsit melegebb lenne, és milyen sokáig lesz még délelőtt. Törjük és majszoljuk a mogyorót. Az óriási hajófenék siklik velünk az éjszakában. Hová? Minek? Émelyeg a gyomrom, és a sebláz félelmetes forrósága borzongat.

– Te! Voltál már Pesten? – kérdeztem hirtelen.

– Igen, öt évig nevelkedtem egy nénémnél a Dohány utcában.

Budapest, Dohány utca. A Földközi-tengeren, az afrikai partok közelében, éjszaka, egy hajófenékben. Ijesztően groteszk.

– A sziget, barátom! A klubházak zászlóit lengeti a szél, vidám tavaszi járókelők áradata és mindenféle muzsika…

Mintha egy nagy könnytelen nyomás engedett volna fel bennem, jótékony keserves zokogással úgy beszélek egyre fájóbb szívvel, tikkadtan, mohón, kihagyó lélegzettel, mintha minden érzésemet egyszerre akarnám elmondani, ami ennél a szónál feltódul bennem éjszaka a Földközi-tengeren: Budapest. És az Erzsébet körút, ívlámpásan, porosan… A Duna-korzó, az Angolpark… érzem, hogyha világos lenne, akkor most megmutatnám annak a leánynak a fényképét.

Fekszünk az amerikai mogyorón.

Egy nagy, sötét mozivászon áll előttem. És a retinámról élénk filmek vetülnek rá: kis budai vendéglők kerthelyiségei, kedves arcok, az Oktogon és a Keleti pályaudvar, a fasori fák alagutat képző, összehajló dús lombjai. Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét, és mégis, mint csecsemő, aki mit sem tud a dimenziókról, kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost.

Hol van innen az a furcsa, szomorú, megbabonázott város, ahol az emberek már olyan régen alusszák járva Csipkerózsika évszázados álmát, és ki tudja, mikor ébrednek fel? Nem tudom, hogy mi az, ami fáj, talán honvágy, talán a magyar röghöz való könyörtelen determináltságom hirtelen reám hulló, aszfaltos szomorúsága.

A Szent Anna-tóról beszél valamit mellettem, lehet, hogy már nagyon régen, lehet, hogy nem is nekem. A hajó óriási szíve egyenletesen zakatol, és így elnyúltan, fenékbe zárt életünkkel, nosztalgiásan siklunk a Földközi-tengeren. Szálkássá szikkadt égő torokkal érzéketlenül esszük az amerikai mogyorót, és úgy rémlik előttem, mintha addig kellene itt kushadnunk, amíg fel nem faltuk ilyen monoton kínnal, darabonként törögetve az egész rakományt. Egy cigaretta parázslik fel zizzenve mellettem. A gazdátlan fénypont lassú ívben leereszkedik, olyan, mint egy lankadatlan szálló, tűzszínű, fáradt bogár. A sötét hajófenék rohan velünk az éjszakában.

És mi fekszünk az amerikai mogyorón…

-- próza

Nincs hozzászólás to “Rejtő Jenő: Sötét utasok”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)