Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Descartes: Elmélkedések » René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; negyedik elmélkedés (Az igazról és a hamisról)

René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; negyedik elmélkedés (Az igazról és a hamisról)

27 január 2011

Olyannyira hozzászoktam az utóbbi napokban ahhoz, hogy az elmét különválasszam az érzékektől, s olyannyira pontosan megfigyeltem, hogy a testi dolgokról csak nagyon kevés igaz észleletünk van, s hogy sokkal több mindent ismerünk meg az emberi elméről, de még ennél is sokkal többet az Istenről, hogy már semmi nehézséget nem jelent gondolkodásomat a képzelettel megragadható dolgoktól az értelemmel megragadhatók, vagyis a mindenféle anyagtól különváltak felé fordítani. Az is bizonyos, hogy az emberi elméről, amennyiben gondolkodó dolog – tehát amennyiben nem rendelkezik kiterjedéssel, hosszúsággal, szélességgel és mélységgel, és más egyébbel sem, ami a testtől származik – sokkal határozottabb ideám van, mint bármely testi dologról. Amikor pedig fölfigyelek arra, hogy kételkedem, vagyis hogy tökéletlen és függő létező vagyok, a független és tökéletes létezőnek, azaz Istennek oly igen világos és elkülönített ideája jelenik meg előttem, s csupán csak annak alapján, hogy megvan bennem ez az idea – vagyis hogy létezésemhez tartozik, hogy rendelkezem ezzel az ideával – olyannyira nyilvánvaló a következtetés, hogy Isten is létezik, valamint hogy egész létezésem minden egyes pillanatban őtőle függ, hogy megvallom, nem látok semmit, amit az emberi elme ennél evidensebben és ennél bizonyosabban képes lenne megismeri. Sőt mintha már úgy tűnnék, hogy valamiféle utat is látok, amelyen haladva az igaz Isten ama szemléletétől, amelyben benne rejlik a tudományok és a bölcsesség valamennyi kincse, eljuthatunk a többi dolog ismeretéhez.
Mindenekelőtt ugyanis fölismerem annak lehetetlenségét, hogy ez az Isten valaha is megtévesszen engem. Mert hiszen a megtévesztés vagy a csalás mindenkor bizonyosfajta tökéletlenséget rejt magában. S jóllehet a megtévesztés képessége bizonyos éleselméjűségről és hatalomról árulkodik, a megtévesztésre irányuló akarat azonban már kétségkívül vagy rosszindulatot, vagy gyermetegséget feltételez, s ennélfogva nem is lehet meg Istenben. Ezután azt tapasztalom, hogy van bennem egyfajta ítélőképesség, amit minden bizonnyal – mint minden mást is, ami bennem van – Istentől kaptam. S mivel Isten nem akar engem megtéveszteni, olyan képességet biztosan nem adott, amellyel – mindaddig, míg helyesen használom – valaha is tévedhetnék. Ebben aztán már nem is lehetne tovább kételkedni, ha nem az látszanék következni belőle, hogy sohasem tévedhetnek. Hiszen ha minden, ami bennem van, Istentől származik, s tévedésre való képességet biztosan nem adott, akkor nyilvánvalóan nem is tudok tévedni. Így aztán mindaddig, amíg csak Istenről gondolkodom, és teljességgel feléje fordulok, a tévedésnek vagy a hamisságnak semmiféle okát nem lelem. De mihelyt önmagam felé fordulok, azt tapasztalom, hogy mégiscsak számtalan hibát követek el, melyeknek okát kutatva fölfigyelek arra, hogy nemcsak Istennek, vagyis a legtökéletesebb létezőnek a reális és pozitív ideája lebeg előttem, hanem, úgyszólván, a semminek, vagyis annak, ami a lehető legtávolabb van minden tökéletességtől, valamiféle negatív ideája is. Emellett fölfigyelek arra is, hogy én magam valamifajta középként vagyok megalkotva Isten és a semmi, vagyis a legfőbb létező és a nem-létező között, olyképpen, hogy amennyiben a legfőbb létező teremtett, nincsen bennem semmi, ami megtévesztene vagy ami hajlamossá tenne a tévedésre, amennyiben viszont valamiféleképpen a semmiből, vagyis a nem-létezőből is részesedem, azaz amennyiben nem vagyok maga a legfőbb létező, s oly sok mindenben hiányt szenvedek, nem is csoda, hogy tévedek. Így aztán bizonyos, hogy a hibát, amennyiben hiba, nem valamiféle valóságos létezőként fogom föl, ami Istenre vezethető vissza, hanem pusztán mint hiányt. Ezért aztán arra sincs szükség, hogy föltételezzünk valamifajta Istentől e célra belém helyezett képességet, hanem elég azt mondanunk, hogy az igazság megítélésének Istentől való képessége énbennem nem végtelen.
Mindazonáltal ez még nem elégít ki teljesen. A hiba ugyanis nem puszta negáció, hanem priváció, vagyis olyan ismeretnek a hiánya, aminek valamiképp meg kellene lennie bennem. Másrészt, ha tekintetünket Isten természetére irányítjuk, akkor lehetetlennek fog tűnni számunkra, hogy olyan képességet helyezett volna belém, amelyik a maga nemében nem tökéletes, vagyis amelyik híján lenne a neki járó tökéletességnek. Ha ugyanis igaz az, hogy minél ügyesebb a mester, annál tökéletesebbek a művek, amelyeket létrehoz, akkor vajon létrehozhat-e minden dolgok ama legfőbb létrehozója valamit, ami ne volna minden részében tökéletes? S nem is kétséges, hogy Isten képes lett volna engem olyannak teremteni, hogy sohase tévedjek, ahogy nem kétséges az sem, hogy mindig a legjobbat akarja. De hát vajon jobb-e az, ha tévedek, mint ha nem tévednék?
Mialatt mindezt alaposan meghányom-vetem magamban, fölmerül bennem először is az a gondolat, hogy nem kell csodálkoznom azon, ha Isten olyan tetteket hajt végre, amelyek okait nem ismerem. Éppígy nincs okom kételkedni létezésében azért, mert tapasztalataim esetleg létezőnek mutatnak olyan dolgokat, amelyek létrejöttének okát vagy mikéntjét nem fogom fel. Mivel ugyanis azt már tudom, hogy az én természetem igencsak erőtlen és határolt, Isten természete pedig fölmérhetetlen, fölfoghatatlan, végtelen, már pusztán ennek alapján elegendő tudásom van arról is, hogy számtalan dologra képes, melyek okát nem ismerem. S ez az egy érv elég is számomra ahhoz, hogy az okoknak azt az egész nemét, amelyet a célhoz szoktak kapcsolni, a fizika területén haszontalannak tartsam. Igen nagy vakmerőség kellene ugyanis ahhoz, hogy képesnek tartsam magam Isten céljainak kifürkészésére. Az is eszembe ötlött, hogy amikor azt vizsgáljuk, tökéletesek-e Isten művei, nem valamely egyedi teremtményt kellene szemügyre vennünk a maga külön mivoltában, hanem a világegyetem egészét. Az a dolog ugyanis, ami magában szemlélve talán nem ok nélkül tűnnék igencsak tökéletlennek, ha a világ egészében betöltött szerepét tekintjük, a legtökéletesebb lesz. És jóllehet mióta mindenben kételkedni akarok, azon kívül, hogy én magam s Isten létezik, még semmi mást nem ismertem meg bizonyossággal, mégis, mióta fölfigyeltem Isten fölmérhetetlen hatalmára, nem tagadhatom, hogy sok más dolgot is létrehozott, vagy legalábbis létrehozhat, olyannyira, hogy a világmindenségen belül nekem magamnak a rész szerepe jut.
Ezután, ahogy közelebb léptem magamhoz, s vizsgálni kezdtem, milyenek a hibáim – ugyanis egyedül ezek árulkodnak valamifajta tökéletlenségről bennem -, észrevettem, hogy két ok összetalálkozásától függ valamennyi, nevezetesen a bennem lévő megismerő képességtől és a választás képességétől, más szóval a döntés szabadságától, tehát egyrészt az értelemtől, másrészt az akarattól. Hiszen puszta értelmemmel csupán megragadom azokat az ideákat, amelyekről aztán ítéletet alkothatok, s ameddig az értelmet csakis így tekintem, hibáról – ha megmaradok a szó tulajdonképpeni jelentésénél vele kapcsolatban nem beszélhetek. Mert igaz ugyan, hogy talán számtalan dolog létezik, amelyekről egyáltalán semmilyen idea sincsen bennem, ezektől voltaképp mégsem vagyok megfosztva, hanem egyszerűen csak annyit mondhatunk negatív kifejezésmóddal, hogy nélkülük vagyok, mivel sosem leszek képes akár csak egyetlen érvet is fölhozni, ami azt bizonyítaná, hogy Istennek nagyobb megismerő képességet kellett volna adnia, mint amekkorát adott. S bármennyire ügyesnek tekintsem is a mestert, ennek alapján még egyáltalán nem gondolom azt, hogy tartozott volna minden egyes művébe mindazt a tökéletességet belehelyezni, amire csak képes. Másfelől azonban amiatt sem panaszkodhatom, hogy Isten nem adott eléggé átfogó és tökéletes akaratot, más szóval döntési szabadságot, hiszen nyilvánvaló módon azt tapasztalom, hogy ez egyáltalán nincs korlátok közé szorítva. S amit itt még nyomatékosan meg kell jegyeznem, az az, hogy nincs egyetlen más képesség sem bennem, amelyik oly tökéletes vagy oly nagy volna, hogy mindazonáltal ne látnám be, hogy még tökéletesebb vagy még nagyobb is lehetne. Mert ha, példának okáért, a megértés képességét nézem, rögtön fölismerem, hogy nagyon is fogyatékos és véges formában van meg bennem, ám ugyanakkor megalkotom egy másik ilyen képesség ideáját, amely sokkal nagyobb, sőt amely a legnagyobb, vagyis végtelen, s amelyet – abból kiindulva, hogy képes vagyok megalkotni ennek ideáját – Isten természetéhez tartozóként ragadok meg. Ugyanezen az alapon, ha akár az emlékezet vagy a képzelet képességét vizsgálom meg, akár bármely más képességemet, egyáltalán semmit sem találok, amiről ne kellene belátnom, hogy énbennem kicsiny és körülhatárolt, Istenben azonban fölmérhetetlen. Egyedül az akarat az, vagyis a döntés szabadsága, amit akkorának tapasztalok magamban, hogy semmiféle nagyobb akarat ideáját nem tudom megragadni. Olyannyira így van ez, hogy éppenséggel ez az a képesség, amelynek révén érthetővé válik számomra, miképp lehet engem Isten képének nevezni, és Istenhez hasonlónak tartani. Mert igaz ugyan, hogy Istenben ez összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint bennem – egyrészt a hozzá kapcsolódó megismerés és hatalom tekintetében, melyek szilárdabbá és hatékonyabbá teszik, másrészt tárgya tekintetében, mivel több dologra terjed ki -, mégis, amennyiben pusztán önmagában tekintjük, formálisan és minden mástól elvonatkoztatva egyáltalán nem tűnik nagyobbnak. Hiszen az akarat pusztán abban áll, hogy egy bizonyos dolgot képesek vagyunk megtenni vagy nem megtenni (azaz állítani vagy tagadni, követni vagy kerülni), vagy, pontosabban fogalmazva, pusztán abban, hogy ahhoz, amit az értelem állításra vagy tagadásra, azaz követésre vagy kerülésre javasol, úgy viszonyulunk, hogy semmiféle külső erőt sem érzékelünk, amely az egyik vagy a másik lehetőség választására kényszerítene. Ahhoz ugyanis, hogy szabad legyek, még csak arra sincs szükség, hogy mindkét irányba elmozdulhassak, hanem épp ellenkezőleg, minél inkább az egyik irány felé törekszem – akár azért, mert értelmemmel evidens módon belátom, hogy ez az igaz és a jó választás, akár azért, mert Isten ezt a hajlandóságot helyezte bele gondolkodásom legmélyebb rétegébe -, annál szabadabban választom azt az irányt. Így aztán az is bizonyos, hogy a szabadságot sem az isteni kegyelem, sem a természetes megismerés nem csökkenti, hanem sokkal inkább növeli és erősíti. Az a semlegesség azonban, amit akkor tapasztalok magamon, amikor nincs kényszerítő erejű érvem arra, hogy inkább az egyik, mint a másik irány felé forduljak, a szabadság legalsó foka, s nem annak tökéletességéről, hanem csupán gondolkodásbeli hiányosságról, vagyis negativitásról árulkodik. Ha ugyanis mindig tisztán látnám, mi az igaz és mi a jó, sohasem mérlegelném, mit ítéljek, vagy mit válasszak, s így, noha teljességgel szabad volnék, semleges nem lehetnék soha.
Ennek alapján azonban fölismerem, hogy magában véve sem az akarás Istentől származó képessége nem lehet oka hibáimnak – minthogy a lehető legátfogóbb, s a maga nemében tökéletes -, sem pedig a megértés képessége, hiszen bármi legyen is az, amit megértek, mivel Isten szándéka az, hogy megértsem, ezért kétségkívül helyesen értem meg, s nem történhetik meg, hogy tévedek. De hát akkor honnan származnak hibáim? Csakis onnan, hogy időnként messzebbre terjeszkedik az akarat, mint az értelem, s nem tartom meg az értelem szabta határok között, hanem a meg nem értett dolgokra is kiterjesztem. Minthogy pedig ezekkel szemben az akarat semleges, könnyen eltér az igaztól és a jótól, s ilyenkor szoktam tévedni és vétkezni.
Példának okáért, amikor ezekben a napokban megvizsgáltam, létezik-e valami a világban, és fölfigyeltem arra, hogy már abból a tényből is, hogy ezt vizsgálom, evidens módon következik, hogy én létezem, nem is tudtam volna nem megítélni azt, aminek igazságát oly világosan megértettem. Nem mintha valaminő külső erő kényszerített volna erre, hanem mert az értelemben támadt nagy világosságot nagy hajlandóság követte az akaratban, és így annál inkább önként és szabadon hittem ezt el, minél kevésbé voltam semleges e kérdésben. Most azonban nemcsak azt tudom, hogy én, amennyiben valamiféle gondolkodó dolog vagyok, létezem, hanem ezenkívül előttem lebeg egy bizonyos testi természet ideája is, és lám, újból kétkedem: vajon az a gondolkodó természet, amely bennem van, vagy inkább ami én magam vagyok, más dolog-e, mint az a testi természet, vagy pedig netán azonos e kettő. Fölteszem azt is, hogy még semmiféle érv sem merült fö1 értelmemben, amely inkább az egyik, mint a másik igazságáról győzött volna meg. Bizonyos, hogy épp ez az alapja annak, hogy mindkettő állításával vagy tagadásával szemben semleges vagyok, sőt még azzal szemben is, hogy ebben a dologban egyáltalán bármiféle ítéletet is hozzak.
Sőt mi több, ez a semlegesség nemcsak azokra a dolgokra terjed ki, amelyekről az értelem egyáltalán semmit sem tud, hanem általában véve mindazokra, melyeket nem látott át kellő világossággal akkor, amikor az akarat éppen mérlegelte őket. Mert bármennyire is az egyik irányba hajtanak bizonyos valószínű feltevések, annak ismerete, hogy ezek puszta feltevések, már önmagában is elegendő arra, hogy hozzájárulásomat az ellenkező irányba fordítsa. Ezt ráadásul eléggé megtapasztalhattam is az elmúlt napokban, amikor mindazt, amit korábban a legteljesebb mértékben igaznak hittem, pusztán azért, mert azon kaptam őket, hogy valamiképp kétségbevonhatók, teljességgel hamisnak vettem.
Valahányszor azonban nem látom be elég világosan és elkülönítetten, hogy mi az igazság, világos, hogy helyesen cselekszem, és nem tévedek, ha megtartóztatom magam az ítéletalkotástól. Ha viszont állítok vagy tagadok, nem helyesen élek döntési szabadságommal: ha a hamis irányba fordulok, nyilvánvaló módon tévedek, ha viszont az ellenkező álláspontot teszem magamévá, véletlenül ugyan eltalálom az igazságot, ettől azonban még nem leszek kevésbé vétkes, mert hiszen a természetes világosság által nyilvánvaló, hogy az értelem belátásának mindig meg kell előznie az akarat meghatározását. S épp a döntés szabadságával való visszaélésben rejlik a hiba formáját alkotó priváció. A priváció, hangsúlyozom, megvan a tevékenységben, amennyiben az belőlem indul ki, de nincs meg sem az Istentől kapott képességben, sem pedig a tevékenységben, amennyiben az Istentől függ.
Arra sincs ugyanis semmi okom, hogy panaszkodjam, miért nem bocsátotta Isten rendelkezésemre a megértés nagyobb erejét, vagy hogy miért nem adott több természetes világosságot, mint amennyit adott, mivel a véges értelem természetéhez tartozik, hogy sok mindent nem ért meg, s a teremtett értelem természetéhez tartozik, hogy véges. Így inkább arra van jó okom, hogy hálát adjak annak, aki soha semmivel nem volt adósom, mindazért, amivel elhalmozott, mintsem, hogy úgy véljem, megfosztott engem azon dolgoktól, melyeket nem adott meg, vagy hogy egyenesen elvette tőlem azokat. Arra sincs okom, hogy felpanaszoljam, miért adott olyan akaratot, amely tovább terjed, mint az értelem. Minthogy ugyanis az akarat csak egy dologból áll, ami ráadásul mintegy oszthatatlan is, a saját természete nem viselné el, ha valamit elvennénk belőle. És egyébként is: minél átfogóbb, annál inkább hálával tartozom érte ajándékozójának.
Végül amiatt sem kell panaszkodnom, hogy Isten együttműködik velem azoknak az akarati döntéseknek a meghozatalában, vagyis azon ítéletek megalkotásában, amelyekben tévedek: ezek a cselekedetek ugyanis teljességgel igazak és jók, amennyiben Istentől függnek, s valamiképp nagyobb tökéletesség az bennem, hogy képes vagyok meghozni e döntéseket, mint hogyha nem volnék rá képes. Az a priváció azonban, amely egymaga alkotja a hamisság és a vétek formális elvét, egyáltalán nem szorul rá Isten közreműködésére, mivel nem dolog, s Istenhez, mint okhoz való viszonyában nem is nevezhető privációnak, hanem csak negációnak. Mert hiszen bizonyára nem tökéletlenség Istenben az, hogy megadta nekem a jóváhagyás és jóvá nem hagyás szabadságát azon dolgokkal szemben is, amelyek világos és elkülönített belátását nem helyezte értelmembe. Bennem azonban kétségkívül tökéletlenség, hogy nem jól élek ezzel a szabadsággal, s ítéletet alkotok azon dolgokról is, melyeket nem helyesen értek. Úgy látom azonban, Isten könnyen megtehette volna azt is, hogy maradjak ugyan szabad és megismerésem is legyen csak véges, mégse hibázzak soha. Tudniillik ha mindarról, amit valaha is megfontolás tárgyává készülök tenni, világos és elkülönített belátást helyezett volna értelmembe, vagy ha legalább azt, hogy ne alkossak ítéletet semmiről, amit világosan és elkülönítetten meg nem értettem, olyan szilárdan az emlékezetembe véste volna, hogy sohasem feledkezhetnék meg róla. S könnyen belátom azt is, hogy amennyiben valamiféle egésznek fogom fel magamat, valóban tökéletesebb lettem volna annál, amilyen most vagyok, ha Isten így alkotott volna meg. Ennek ellenére azonban tagadhatatlan, hogy az egész világmindenségre nézvést valamiképp nagyobb tökéletesség az, hogy egyes részei nem mentesek a hibáktól, más részei pedig mentesek, mint hogyha valamennyi része teljesen hasonló volna. És semmi jogom nincs arra, hogy felpanaszoljam, miért akarta Isten, hogy a szerep, amelyet e világban játszanom adatott, ne a legkiválóbb és a legtökéletesebb legyen.
Ezenkívül pedig, még ha nem vagyok is képes a hibáktól az említett első módon távol tartani magam, amely mindannak evidens belátásától függ, amit megfontolás tárgyává teszek, ama másik módon azért képes vagyok erre, amely azon alapszik, hogy emlékezetembe vésem: valahányszor a dolog igazsága nem világos, tartózkodnom kell az ítéletalkotástól; mert jóllehet nagyon is tapasztalom magamban azt a gyengeséget, hogy képtelen vagyok folyamatosan egyazon gondolatra összpontosítani, ugyanakkor alapos és gyakorta megismételt elmélkedéssel képes vagyok elérni azt, hogy – valahányszor a helyzet úgy kívánja – visszaemlékezzem amaz elvre, s ekképp a nem-tévedésnek egyfajta habitusára tegyek szert.
Mivel pedig éppen ebben áll a legnagyobb és legkiválóbb emberi tökéletesség, úgy vélem, nem csekély haszonnal járt, hogy a mai elmélkedés során a hiba és a hamisság okát kutattam. S bizony ez nem is lehet más, mint amit feltártam. Ugyanis valahányszor csak képes vagyok az akaratot az ítéletalkotáskor olyképp féken tartani, hogy csak azon dolgokra terjedjen ki, amelyeket az értelem világosan és elkülönítetten mutat fel neki, mindannyiszor teljességgel lehetetlen, hogy hibázzam, mivel minden világos és elkülönített belátás kétségkívül valami, s ennélfogva nem származhatik a semmitő1, hanem szükségképp Istentő1 ered; Istentől, mondom, attól a legfőbb tökéletességtől, akivel nem fér össze, hogy megtévesszen. Ezért aztán a világos és elkülönített belátás kétségkívül igaz. S nem is csak azt tanultam ma meg, mitől kell óvakodnom annak érdekében, hogy sohase tévedjek, hanem egyúttal azt is, mit kell tennem annak érdekében, hogy eljussak az igazsághoz. Akkor ugyanis minden bizonnyal eljutok az igazsághoz, ha csakis azon dolgokra figyelek igazán, amelyeket tökéletesen értek, s ha ezeket elkülönítem azoktól, amelyeket zavarosabban és homályosabban fogok föl. Ez az a dolog, amire a következőkben nagy gonddal törekedni fogok.

--- Descartes: Elmélkedések

Nincs hozzászólás to “René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; negyedik elmélkedés (Az igazról és a hamisról)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)