Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Descartes: Elmélkedések » René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; ötödik elmélkedés (A materiális dolgok lényegéről, valamint ismét arról, hogy Isten létezik)

René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; ötödik elmélkedés (A materiális dolgok lényegéről, valamint ismét arról, hogy Isten létezik)

4 szeptember 2011

Sok dolog van ugyan még hátra, amit Isten attribútumaival, önmagamnak, vagyis elmémnek természetével kapcsolatban meg kell vizsgálnom, ámde mindezt inkább más alkalomra hagyom, mivel most (miután már megfigyeltem, mitől kell óvakodnom, s mit kell tennem az igazság elérése érdekében) semmi sem sürgetőbb annál, mint hogy megpróbáljak kiszabadulni azon kétségek közül, amelyekbe a minap bonyolódtam, s hogy megtudjam, szert tehetek-e valamilyen bizonyosságra a materiális dolgokkal kapcsolatban.
Most pedig, mielőtt még azt kezdeném el vizsgálni, vajon léteznek-e effajta dolgok rajtam kívül, szemügyre kell vennem e dolgok ideáit, amennyiben gondolkodásomban vannak, s meg kell figyelnem, hogy közülük melyek elkülönítettek, s melyek zavarosak.
Nos, elkülönítetten képzelem el a mennyiséget, amelyet a filozófusok általában folytonosnak mondanak, vagyis e mennyiség – vagy inkább a mennyiséggel rendelkező dolog – kiterjedését a hosszúság, a szélesség és a mélység szerint. Elkülönítek e dolgokban különböző részeket, s e részek mindegyikének nagyságot, alakot, helyzetet, helyváltoztató mozgást, e mozgásnak pedig tartamot tulajdonítok.
De nemcsak ezek az igen általánosan szemlélt dolgok azok, amelyek teljesen ismeretesek és nyilvánvalóak számomra, hanem – ha figyelmesen szemlélődöm – ezeken kívül még számtalan sok különös részletet is észreveszek az alakokkal, a számokkal, a mozgással és hasonlókkal kapcsolatban, amelyek igazsága olyannyira szemmel látható, s olyannyira megegyezik természetemmel, hogy miközben ezeket első alkalommal feltárom, úgy tűnik nekem, mintha nem is valami újat sajátítanék el, hanem inkább csak visszaemlékeznék olyan dolgokra, amelyeket már korábban is tudtam, vagy első alkalommal figyelnék oda bizonyos ismeretekre, amelyek valamiképp már korábban is bennem voltak, csak éppen elmém tekintetét korábban nem fordítottam feléjük.
S ami, úgy vélem, a leginkább figyelemreméltó, fölfedezek magamban számtalan ideát bizonyos dolgokról, amelyek, ha rajtam kívül talán sehol nem is léteznek, mégsem mondhatjuk róluk, hogy semmik. S noha bizonyos értelemben önkényesen gondolom el őket, mégsem az én koholmányaim, hanem éppenséggel megvan a maguk igazi és változhatatlan természete. Amikor például elképzelek egy háromszöget, még ha efféle alakzat az én gondolkodásomon kívül talán sehol a világon nem léteznék, és nem is létezett volna soha, e háromszög akkor is, kétségkívül rendelkezik bizonyos meghatározott természettel, vagyis lényeggel, vagyis formával, ami változhatatlan és örök, amit nem én találtam ki, s ami nem is függ az én elmémtől. Ez pedig már abból is nyilvánvaló, hogy lehetséges különféle tulajdonságokat bizonyítani e háromszögről, mint például hogy három szögének összege egyenlő két derékszögével, hogy legnagyobb szöge a legnagyobb oldallal szemközt helyezkedik el, s más efféléket, amiket – akár akarom, akár nem – most világosan fölismerek, még ha korábban, amikor elképzeltem egy háromszöget, egyáltalán nem gondolkodtam is róluk. E tulajdonságokat ennélfogva nem is én találtam ki.
Az sem változtatna semmit a dolgon, ha netán azt mondanám, hogy a háromszögnek azt az ideáját érzékszerveim közvetítésével a külső dolgoktól kaptam, mivel ugyanis időközben láttam néhány háromszögletű testet. Ez sem változtatna semmit, hiszen ki tudok találni számtalan más alakzatot, amelyek minden gyanú felett állnak a tekintetben, hogy valaha is az érzékszervek közvetítésével kaphattam volna őket, amelyekről azonban mégis – hasonlóan a háromszöghöz – képes vagyok különböző tulajdonságokat bizonyítani. Márpedig mindezek bizonyára igazak, mivel világosan gondolom el őket, s ezért valamik, nem pedig pusztán semmik: nyilvánvaló ugyanis, hogy ami igaz, az valami. Azt pedig, hogy mindaz, amit világosan fölismerek, igaz, már kellőképpen bebizonyítottam. De még ha nem bizonyítottam volna is: bizonyosan megfelel elmém természetének, hogy ennek ellenére nem tudnám nem jóváhagyni igazságukat, legalábbis amíg világosan belátom őket. Hiszen emlékszem, hogy még korábban is, amikor teljességgel ragaszkodtam az érzékek tárgyaihoz, azokat az igazságokat, amelyeket az alakzatokról, a számokról vagy más, az aritmetikához vagy a geometriához vagy általában véve a tiszta vagy elvont matematikához tartozó dolgokról evidens módon fölismertem, a leginkább bizonyosaknak tartottam. Mármost ha pusztán abból, hogy valamely dolog ideáját képes vagyok a gondolkodásomból meríteni, következik az, hogy mindaz, amiről világosan és elkülönítetten belátom, hogy ahhoz a dologhoz tartozik, csakugyan hozzátartozik, vajon nem alkothatunk-e ebből egy argumentumot, mely által Isten létezését bizonyítanánk? Hiszen az bizonyos, hogy az ő ideája, tudniillik a legtökéletesebb létezőé, éppannyira megtalálható nálam, mint bármely alakzat vagy szám ideája. Éppannyira világosan és elkülönítetten belátom mint az Isten természetéhez hozzátartozó dolgot azt, hogy mindig létezik, mint azt, amiről valamely alakzattal vagy számmal kapcsolatban bizonyítom, hogy hozzátartozik ama bizonyos alakzat vagy szám természetéhez. Ennélfogva, még ha nem volna is igaz mindaz, amiről ezekben az elmúlt napokban elmélkedtem, Isten létezésében mégis, legalább annyira bizonyosnak kellene lennem, mint amennyire bizonyos voltam eddig a matematikai igazságokban. Első látásra persze ez nem tűnik teljességgel nyilvánvalónak, hanem inkább egyfajta szofizmának látszik. Mivel ugyanis minden más dolog kapcsán hozzászoktam ahhoz, hogy a létezést megkülönböztessem a lényegtől, könnyen meggyőzöm magam arról, hogy a létezést Isten lényegétől is elválaszthatom, s hogy ekképp képes vagyok Istent nem-létezőnek gondolni. Mindazonáltal ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést, nyilvánvalóvá válik, hogy Isten lényegétől éppoly kevéssé választható el a létezés, mint amilyen kevéssé lehet a háromszög lényegétől elválasztani azt, hogy három szögének összege egyenlő két derékszögével, vagy amilyen kevéssé választható el egymástól a hegy és a völgy ideája. Sőt valójában éppen akkora ellentmondás elgondolni Istent, azaz a legtökéletesebb létezőt úgy, hogy hiányzik belőle a létezés, úgy tehát, hogy hiányzik belőle valamilyen tökéletesség, mint úgy gondolni el a hegyet, hogy hiányzik mellőle a völgy. De még ha csakugyan nem tudnám is elgondolni Istent nem-létezőként, amiként a hegyet sem tudom völgy nélkül elgondolni, abból, hogy elgondolok egy hegyet völggyel, még mindig nem következik, hogy van a világon hegy, s abból, hogy Istent létezőként gondolom el, hasonlóképpen nem következik, hogy létezik Isten. Gondolkodásom ugyanis semmiféle szükségszerűséget sem kényszerít rá a dolgokra. Amiként elképzelhetek egy szárnyas lovat akkor is, ha nincs olyan ló, amelynek szárnyai volnának, ugyanúgy talán Istenhez is hozzákölthetem a létezést még akkor is, ha semmiféle Isten sem létezik.
Ám ha valahol, akkor itt rejlik a szofizma. Mert kétségkívül hamis az az állítás, miszerint abból, hogy nem vagyok képes elgondolni egy hegyet völgy nélkül, következnék, hogy valahol is létezik hegy és völgy, hiszen a fenti premisszából csak az következik, hogy akár léteznek, akár nem – a hegy és a völgy nem különíthető el egymástól. Abból azonban, hogy Istent csak létezőként vagyok képes elgondolni, következik az, hogy a létezés elválaszthatatlan Istentől, s hogy ennélfogva Isten létezik. Nem azért, mintha ezt az én gondolkodásom idézné elő, mintha bármely dologra valaminő szükségszerűséget kényszerítene rá, hanem épp ellenkezőleg, mivel magának a dolognak, vagyis Isten létezésének a szükségszerűsége determinál engem arra, hogy ezt gondoljam. Nem áll ugyanis szabadságomban Istent létezés nélkül elgondolni (vagyis a legtökéletesebb létezőt a legfőbb tökéletesség nélkül), mint ahogyan szabadságomban áll egy lovat szárnyakkal vagy szárnyak nélkül elképzelni. Azt az ellenvetést sem lehet itt tenni, hogy persze, miután már föltettem, hogy Isten rendelkezik valamennyi tökéletességgel, akkor már szükségszerű, hogy Istent létezőként tételezzem, hiszen a létezés egy a tökéletességek közül, a korábbi föltételezés azonban nem volt szükségszerű. Mint ahogyan az sem volt szükségszerű mondják talán -, hogy úgy véljem, valamennyi négyszög beírható a körbe. Miután azonban ezt egyszer föltettem, akkor már szükségszerűen el kell ismernem, hogy a rombusz is beírható a körbe, ami pedig nyilvánvalóan hamis. Mert bár nem szükségszerű, hogy valaha is legyen akár csak egy gondolatom Istenről, mégis, valahányszor csak úgy esik, hogy az első és legfőbb létezőről gondolkodom, s ideáját mintegy elmém kincstárából kiemelem, szükségszerű, hogy valamennyi tökéletességet neki tulajdonítsam, s még akkor is, ha nem sorolom föl mindahányat, s ha nem is irányítom rá a tekintetem valamennyire külön-külön. Ez a szükségszerűség pedig tökéletesen elegendő ahhoz, hogy később, mikor fölfigyelek a létezés tökéletesség voltára, helyesen következtessek arra, hogy az első és legfőbb létező létezik. Mint ahogyan persze az sem szükségszerű, hogy valaha is elképzeljek egy háromszöget, de valahányszor egy egyenes szakaszok által határolt, csak három szöggel rendelkező alakzatot akarok szemlélni, szükségszerű, hogy neki tulajdonítsam mindazt, amiből helyesen levonhatjuk a következtetést, hogy három szöge nem nagyobb két derékszögnél, s még akkor is, ha ez most épp nincs figyelmem középpontjában. Amikor azonban azt vizsgálom meg, hogy mely alakzatok írhatók bele a körbe, akkor egyáltalán nem szükségszerű, hogy valamennyi négyszöget ebbe a csoportba tartozónak véljem. Olyannyira nem, hogy mindaddig még csak nem is képzeleghetek erről, míg csak azt akarom elfogadni, amit világosan és elkülönítetten belátok. Ennélfogva nagy különbség van az efféle hamis föltételezések s a velem született igaz ideák között, melyek elseje és legkiválóbbika Isten ideája. Hiszen többféleképp is belátható, hogy ez az idea nem valamiféle a gondolkodásomtól függő koholmány, hanem igaz és változhatatlan természetű kép. Belátható ez például azon az alapon, hogy nem vagyok képes egyetlen más dolgot sem elgondolni, amelynek lényegéhez hozzátartoznék a létezés, egyedül Istent, továbbá, mert nem vagyok képes fölfogni, hogy két vagy több hasonló Isten léteznék, azután, mert ha egyszer már föltettem, hogy egy Isten létezik, akkor már teljességgel szükségszerűnek látom, hogy öröktől fogva létezett, s hogy mindörökké fennmarad, s végül, mert igen sok más dolgot is fölfogok Istenben, amelyek közül semmit sem vagyok képes elvenni, vagy akár csak megváltoztatni sem.
Mindazonáltal akármelyik bizonyítási módot használom is, mindig oda jutok vissza, hogy csakis azok az ideák képesek meggyőzni, amelyeket világosan és elkülönítetten belátok. És noha azon ideák közül, amelyeket ilyképp látok be, egyesek mindenki számára kézenfekvőek, mások pedig csak azok előtt tárulkoznak fel, akik közelebbről szemlélik őket és figyelmesen vizsgálódnak, miután már feltárultak, ez utóbbiakat éppoly bizonyosaknak tartjuk, mint az előbbieket. Így jóllehet a derékszögű háromszög esetében nem olyan könnyű belátni azt, hogy az átfogó négyzete egyenlő a befogók négyzetének összegével, mint azt, hogy az átfogó a háromszög legnagyobb szögével szemben helyezkedik el, mégis, miután már egyszer beláttuk, éppannyira elhisszük ezt, mint amazt. Ami pedig Istent illeti, ha nem borulna rám az előítéletek sötétje, s nem vennének minden oldalról ostrom alá az érzéki dolgok képei, bizonyosan semmit sem ismernék fel előbb és könnyebben. Mert ugyan mi lehet önmagától nyilvánvalóbb annál, hogy a legfőbb létező létezik, vagyis hogy Isten, akinek lényegéhez egyedül tartozik hozzá a létezés, létezik?
Most pedig, jóllehet igen figyelmes szemlélődésre volt szükségem ahhoz, hogy mindezt belássam, már nemcsak hogy ugyanolyan bizonyos vagyok ebben, mint minden másban, amit maradéktalanul bizonyosnak tartok, hanem még arra is fölfigyeltem, hogy a többi dolog bizonyossága is ennek bizonyosságától függ, sőt nélküle soha semmit nem is tudhatnánk tökéletesen.
Mert jóllehet olyan a természetem, hogy addig, amíg valamit igen világosan és elkülönítetten be nem látok, nem vagyok képes nem hinni, hogy az igaz, ugyanakkor azonban az is a természetemhez tartozik, hogy képtelen vagyok elmém tekintetét oly szilárdan egyazon dologra szögezni, amennyire ez a világos látáshoz szükséges lenne, s midőn már nem figyelek azokra az érvekre, amelyek alapján ítéletemet megalkottam, gyakran korábbi ítéletem ötlik fel előttem, így aztán könnyen fölmerülhetnek más érvek, amelyek abban az esetben, ha Istent illetően tudatlanságban volnék, könnyen eltéríthetnének iménti véleményemtől, s ekképp soha, egyetlen dologról sem rendelkezhetnék igaz és bizonyos tudással, hanem csak homályos és változékony vélekedéssel. Így, példának okáért, amikor a háromszög természetét veszem szemügyre, én, aki be vagyok avatva a geometria alapelveinek rejtelmeibe, a legevidensebbnek látom, hogy három szögének összege egyenlő két derékszögével, s mindaddig, amíg e tétel bizonyítása szemem előtt lebeg, nem is vagyok képes nem hinni, hogy ez igaz. Ám mihelyst elfordítom elmém szemét tőle, bármennyire jól emlékszem is, hogy az imént a lehető legvilágosabban beláttam, mégis, könnyen megtörténhetik, hogy igazságát illetően kételkedem – ha ugyanis Istent nem ismerem. Hiszen meg tudom magam győzni arról, hogy a természet olyannak alkotott, hogy olykor még azokban a kérdésekben is tévedek, amelyekről azt gondolom, hogy a legevidensebb módon belátom őket. Különösen, amikor eszembe jut, mennyi mindent, s mily gyakran fogadtam el igaznak és bizonyosnak, amit aztán később újabb érvek hatására hamisnak ítéltem.
Ha viszont már egyszer beláttam, hogy van Isten, s egyúttal természetesen azt is megértettem, hogy minden más őtőle függ, s hogy Isten nem téveszt meg, ebből pedig arra következtettem, hogy mindaz, amit világosan és elkülönítetten belátok, szükségképp igaz, ettől kezdve, még ha nem figyelek is azokra az érvekre, amelyek alapján ezt igaznak ítéltem, hanem pusztán csak visszaemlékszem arra, hogy az imént világosan és elkülönítetten beláttam, többé egyetlen érvet sem hozhatnak fel, ami kételkedésre késztethetne, hanem épp ellenkezőleg: tudásom a dologról igaz és bizonyos. De nemcsak erről a dologról való tudásom igaz és bizonyos, hanem valamennyi többiről való is, amit csak emlékezetem szerint valamikor már bizonyítottam, mint a geometria tételeit s hasonlókat. Mert hiszen ugyan milyen ellenvetést lehetne most fölhozni? Hogy úgy vagyok megalkotva, hogy gyakorta tévedek? De hiszen már tudom, hogy azokat illetően, amiket tisztán felfogok, nem tévedhetek. Hogy több más dolgot is igaznak és bizonyosnak tartottam, amelyeket aztán később hamisként lepleztem le? De hiszen ezek közül egyet sem láttam be világosan és elkülönítetten, hanem – nem ismervén még e szabály igazságát – talán más okok késztettek hívésre, olyan okok, amelyeket később kevésbé szilárdaknak találtam. Hát akkor milyen ellenvetés marad még hátra? Csak nem az, amit a minap hoztam föl magam ellen, hogy talán álmodom, vagyis hogy mindaz, amit épp elgondolok, semmivel sem igazabb, mint az alvók álomképei? De még ez sem változtat semmin sem; hiszen bizonyos, hogy még ha álmodnék is, bármi, ami értelmem számára evidens, az teljességgel igaz.
Így aztán már tisztán látom, hogy minden tudás bizonyossága és igazsága egyedül az igaz Isten ismeretétől függ, méghozzá olyannyira, hogy mielőtt Istent megismertem, egyetlen más dologról sem lehetett tökéletes tudásom. Most azonban már mind Istenről és más értelmi dolgokról, mind pedig a testi természet egészéről, amennyiben az a tiszta matematika objektuma, számtalan, teljességgel bizonyos ismerettel rendelkezhetem.

--- Descartes: Elmélkedések

Nincs hozzászólás to “René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról; ötödik elmélkedés (A materiális dolgok lényegéről, valamint ismét arról, hogy Isten létezik)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)