Sebők Zsigmond: Téli figurák

25 február 2011

Megnyílik a borbélyműhely ajtaja. Mi, akik körben és szerteszét üldögélünk, újságot olva­sunk, ásítozunk, olykor egy-egy dörmögést nyelünk el és nézegetjük, mint hajladozik, tekereg, guggol meg ágaskodik a mester a két segédjével a kerek széken ülő borotválkozók körül, meg fölött, kárörvendve tekintünk az ajtóra.

– Aha! Megint egy bajtárs. Megint valaki, akivel elhitetik, hogy öt perc múlva rája kerül a sor, de aki itt fog órahosszat újságot olvasni, ásítozni és dörmögni a mi meghitt körünkben.

A mester és a két segéd is az ajtóra szegzi a szemét és már kinyitja a száját, hogy mint a görög színpadi kórus, elzengje:

– Öt perc, kéremássan. Öt perc az egész. Tessék helyet foglalni, azonnal készen vagyunk.

Ilyenkor az áldozat olyan kétségbeesetten futtatja végig tekintetét a szobán, mint egy modern Dániel, akit az oroszlánok vermébe dobnak. Keze görcsösen fogja a kilincset, az ajtót félig nyitva tartja a háta mögött, hogy biztosítsa visszavonulását. Odakünn pölyhözve hull a hó. Belátszik egy konflis hátulja a két kerekével, amint a hó fehér tengerében tova vánszorog.

– Talán később jönnék? – rebegi elfulladt hangon a jövevény.

A kórus újra fölriad:

– De kéremássan, csak három perc. Az egész három perc. Azonnal készen vagyunk.

Ha a jövevény karakter, nem enged a kísértésnek, kimenekül a hóba, becsapván dühösen maga után az ajtót, hogy ne is hallja a csábító hangokat:

– Csak egy perc. Az egész legföljebb egy perc… Vigyen el az ördög! (Az utóbbi szavak azonban csak halkan dörmögtetnek a borotváltak fürtei közé.)

A legtöbb sörtésállú ember azonban gyönge, enged a szirénhangoknak és beszármazik a borbély­műhelybe, vagyis fodrászterembe, amelyen lassankint elfoglalnak minden széket, minden talpalatnyi helyet és minden fogast.

Ezúttal azonban a megnyíló ajtóban nem olyan alak jelenik meg, akit marasztalni szoktak. Alig kezd a kórus a csak öt percbe, megbotránkozva elnémul. A belépő fekete arcú, toprongyos alak, a fején gyűrődött fekete kalappal, melynek lehajtott karimája a füléig nyúlik. Végig szénporos. A szeme fehére úgy világlik ki az arcából, mint a hangyatojás. Nyilvánvaló, hogy szénszállító fuvaros.

Az ember gyanakodva néz szét.

– Mit akar? – hangzik a kórus.

A fuvaros a három borotvakezelő legtekintélyesebbjéhez fordul. Tehát a mesterhez.

– Maga a gazda?

– Én vagyok.

– Volna öt zsák szenem. Öt zsák finom porosz kockaszén. Nem venné meg?

– Most nincs szükségem szénre, barátom.

– Olcsón adnám. Egy hatvan. A szenespincében kettő húszért adják.

– De ha nem kell.

A fekete alak szétvillantja a fehér szemgolyóit a gyülekezeten.

– Az urak sem veszik meg? Odaadom egy negyvenért. Nem akarok sokáig cipekedni vele a mai ünnepnapon.

Senki sem felel. Az ember még egy komor tekintetet vet a társaságra és kiballag a műhelyből. Torzonborz fekete alakját úgy nyeli el odakünn a lebegő fehér óceán, mint valami tört hajóroncsot. Senki sem mondja, de mindenki tudja, hogy a tél egyik tolvajával volt e percben dolga. Ez az ember lopott szenet árult. Kitől lopta? Mindnyájunktól. Tőlem, a szomszédomtól, az utcán járókelőktől, megdézsmálván a kocsit vagy zsákot, melyben a szenet a lakásunkra szállította. A rendes orgazdájánál nem tudta értékesíteni, vagy keveslette a kínált árat, hát a tél farkasa közelebb kullogott a nyilvánossághoz. Most jár-kel a zsákmányával mindaddig, amíg értékesíti vagy hurokra kerül.

Mi pedig betűzhetjük tovább az Odol című érdekes fali olvasmányt, mely vastagon árnyékolt, hivalkodó betűivel folyton beletolakszik a figyelmünkbe, szinte magával vonszolja a szemünket. Ezenközben lassacskán fogy előttünk a várakozó tömeg. Előttem már csak ketten vára­koz­nak: egy sovány, szőke, izgatottan mozgó fiatalember és egy harcsaszájú, pufók bácsi, akiknek én Sherlock Holmes-i detektív-leleménnyel már megállapítottam a foglalkozásukat. A szőke ifjú nyilván adótiszt a számviteli osztályban, mely a közönséget szolgálja ki. Már el is képzeltem, amint hercegi fenséggel idegeskedik azokkal a nyomorult akarnokokkal, akik mi­nél előbb szeretnék kifizetni az adójukat, abban az ostoba hiszemben, hogy az adóhivatalnok van a közönségért s nem megfordítva. A harcsaszájú pedig föltétlenül pecér. Erre vall az a kegyetlen kifejezés, mely sunyi, szinte állatlan arcán és hideg halszemén elömlik. Amint látnivaló, nem valami népszerű foglalkozáshoz juttattam a két elődömet. De hát, az ember csak nem nézi cserkoszorús hadvezérnek vagy glóriás szentnek azokat, akiket ki kell várnia a borbélyműhelyben.

Megint nyílik az ajtó. Most egy öreg asszonyka lép be. Öltözete úrias, de kopott és divatjamúlt. Zavarodottan, félig ijedt, félig ravasz pislogással néz szét, mint aki nem mindennapos dologban jár.

– Mivel szolgálhatok, nassád? – kérdi a mester.

– Hm, nem tudom, jó helyen járok-e? – motyogja az öreg. – Valamit hoztam. Nem tudom, meg­veszik-e?

– Mit?

– Ezt, ni!

Ezzel csomagot vesz ki a kabátja alul. Gyűrt újságpapirosba göngyölt csomag, sárga pamuttal elkötve. Ujja reszket, amíg a pamutot leszedi és kibontja. Hosszú, hamuszín szőke női haj csillan elő a papírból, mely, amint a papírbörtönből kiszabadul, szinte szétdagad. Dús, sely­mes, rugékony hajtömeg.

– Jó helyen jár, nassád, – mondja a mester – de most nem érünk rá ilyesmivel bíbelődni. Ünnepen korán zárunk. Gyöjjön holnap.

– Holnap? – riad meg az öreg. – Én ma szeretném eladni. Ma kell eladnom.

– Nem lehet. Látja, hogy tele van az üzlet. Ezt le kell mérni, meg kell vizitálni, ki kell mustrál­ni… hát csak jöjjön holnap.

Az öreg megint olyan meghökkent és ravasz tekintettel pislog, mint aki nem tudja, hogy to­vább is rátukmálja-e a mesterre a portékáját vagy se. Hogy vajon nem praktika-e a halogatás, mellyel a haj árát akarják lenyomni? Úgy látszik, az utóbbit fogadta el magában, mert becso­ma­golta a hajat és eltávozott. Mi pedig megint úgy éreztük, hogy a télnek egyik nyomorult, szegény tolvajával volt dolgunk. Ez a leányának vagy az unokájának a fiatalságát, szépségét lopta meg, talán, hogy a hideg kályhába egy kis szenet vásárolhasson… vagy hogy a februári házbért kiegészítse… Ki tudja? Az igazat csak azok a hópelyhek mondhatnák meg, melyek oly királyi dísszel és fecsegő hallgatagsággal borítják be a házakat, az utcát és a nagyváros nyomorúságát.

No, de munkába kerül az én két elődöm is. Végre pedig én is elfoglalom a harcsaszájú helyét.

– Ki volt az az ember, akit előttem borotvált? – kérdem a mestertől.

– Az egy rendőri hír – felelt a mesterből az újságolvasó.

– Hogy-hogy?

– Ez az az ember, akinek a kis fia a múlt évben vagy harmadéve ilyen februári napon bele­ugrott a Dunába.

– Miért ugrott bele?

– Mert rossz bizonyítványt kapott az iskolában s nem mert hazamenni.

– Mi a foglalkozása ennek az embernek?

A mester megmondta a foglalkozását. No, nem az volt, aminek én gondoltam. A Sherlock Holmes-i tudományom nem vált be. Hát bizony, a február kritikus hónap, kivált az elején. Házbérnegyed van, meg tél, a lakó nem tudja fizetni a házbért, nagy a drágaság, nincs pénze szénre és mindennek tetejébe rossz bizonyítványt hoz haza a fiacskája… És mikor hozzá az embernek ilyen állatlan, kegyetlen ábrázata, hideg halszeme és harapós harcsaszája van…

Szerencsére, hamarosan véget ért a borotválás, mert ki tudja, még hány ilyen szomorú téli figura jelent volna meg abban a szappanbuborékban, melyet az élet folyásában az ilyen borbély­műhelyben eltöltött idő képvisel.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Sebők Zsigmond: Téli figurák”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)