Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- ETIKA » --- Seneca erkölcsi levelei » Seneca: Erkölcsi levelek (30. levél)

Seneca: Erkölcsi levelek (30. levél)

30 június 2013

SenecaLáttam Bassus Aufidiust, ezt a kiváló embert, megtörten, a korral küszködve. De már több a terhe, mint amit el lehet viselni: nagy és egyetemes súllyal nehezedik rá az öregség. Tudod, hogy mindig gyenge, kiszikkadt teste volt; sokáig tartotta – vagy hogy jobban fejezzem ki -, tartotta össze magát, s hirtelen kimerült. Mint ahogy a hajón, amelyben emelkedik a fenékvíz, egyik vagy másik léket még betömik, mihelyt azonban több helyen kezd bomlani és engedni a tömítés, nem mentheted a széthasadó bárkát: úgy az elaggott testben csak ideig-óráig lehet a gyengülést feltartóztatni s aládúcolni. A düledező épületben is reped széjjel minden ereszték, s míg elkapod az egyiket, a másik kettéhasad, már azután kell nézned, kifelé hogyan menekülhetsz.

Bassusunk lelkileg mégis friss maradt. A filozófiának köszönhető, hogy a halál színe előtt is jókedvű, és testi állapotától függetlenül bátor, vidám, lankadásában sem lankatag. Az igazi kormányos szakadt vitorlával is hajózik, s ha lecsarnakolta is a hajót, puszta törzsét jó karba hozza az út befejezéséhez. Ezt teszi Bassusunk, s olyan bátorsággal és derűvel szemléli saját végét, amellyel – vélhetnéd – a túlságos biztonságban levők szemlélik a másik emberét.

Nagy dolog, Lucilius, és sokáig kell tanulni, hogy békével távozz, mikor az elkerülhetetlen óra közeledik. Más halálnemek

összefonódnak a reménnyel: megszűnik a betegség, kialszik a tűzvész; a romok biztonságba juttatnak, noha úgy látszott, maguk alá temetnek; a tenger lehörpint, s ugyanazzal az erővel hány ki sértetlenül; a katona visszaszólítja kardját a már pusztulásra ítélt nyakáról – de nincs mit remélnie annak, akit az öregség küld a halálba. Egyedül nála nem jöhet közbe semmi. A halálnemek közül nincs szelídebb, de hosszadalmasabb sem. Általában úgy tűnt nekem, hogy Bassusunk magamagát kíséri a temetőbe, elhantolja magát, majd, mint a túlélők, bölcsen viseli a gyászt önmaga után. Mert sokat beszél a halálról, és serényen törekszik rá, hogy meggyőzzön minket: ha ebben az ügyben valami kényelmetlenség vagy félnivaló van, az a halálba menő hibája, nem a halálé; a halálban éppúgy nincs semmi nyomasztó, mint ahogy utána sincs. Pedig egyforma esztelenség attól félni, ami nem következik be, mint attól, amit nem fogunk érezni. Vajon elhiszi bárki is, hogy érezni fogjuk azt, aminek következtében semmit sem érzünk? „Tehát – mondja – a halál annyira távol áll minden rossztól, hogy legyen távol tőle a rossz mindennemű félelme is.”

Mindezt tudom, gyakran mondták, gyakran is kell mondani, de nem épültem rajta hasonló mértékben, amikor olvastam, sem amikor olyanoknak a szájából hallottam, hogy ettől vagy attól ne rettegjünk, akikre éppen az a rettegés nem nehezedik. Legtöbbet nyom a latban előttem az ő szava, mert ő már közelgő halálról beszél.

El is mondom, amit érzek: szerintem bátrabb az, aki már ott van a halál kapujában, mint aki csak feléje tart. Mert a küszöbön álló halál még a tanulatlanokba is lelket önt: ne akarják kikerülni a kikerülhetetlent. Így nyújtja az egész tusa alatt leggyávább gladiátor is ellenfelének a nyakát, s a tétovázó kardot maga illeszti hozzá. De a mindenképpen bekövetkező, még csak a közelben ólálkodó halál a lélek szívós kitartását igényli, az pedig ritkább, s csak a bölcs tanúsíthatja. Nagyon szívesen hallgattam tehát őt, amint a halálról véleményt alkotott, s magyarázta, milyen annak a természete, mintegy közelről megpillantva. Úgy vélem, még több hitele volna előtted, még több súlya, ha valaki feltámadna, és tapasztalatai alapján elmesélné: a halálban semmi rossz nincs; mert hogy a halál közeledte milyen izgalmat okoz, azok mondhatnák meg a legjobban, akik már mögötte vannak, akik jönni látták és fogadták. Sorold Bassust bátran közéjük – nem akart rászedni minket. Szerinte ugyanolyan bolondság a haláltól félni, mint az öregségtől. Mert ahogyan az öregség követi az ifjúkort, úgy a halál az öregséget: élni nem akart az, aki meghalni nem akar. Az életet azzal a megszorítással kaptuk, hogy meg kell halnunk; efelé tartunk. Azért őrültség félni tőle, mert csak a bizonytalantól rettegnek, a bizonyosat várják. Igazságos és legyőzhetetlen szükségszerűség rejlik a halálban. Ki siránkozhat azért, mert olyan feltételek közt él, mint bárki más? Az igazság legfőbb alkotóeleme pedig az egyenlőség. De most felesleges a természet ügyét védeni: nem akarja ő, hogy a mi törvényünk más legyen, mint az övé: amit egybeolvasztott, szétbontja, és amit szétbontott, ismét egybeolvasztja.

Valóban, ha valakinek megadatott, hogy az öregség szelíden bocsássa el, ne hirtelen szakítsa ki az életből, hanem apránként vesse kifelé – ó, hát nem illik-e minden istennek köszönetet mondania, amiért az élettel jóllakva jut el az ember számára szükségszerű, a megfáradtnak pedig kedves nyugalomhoz? Látod, egyesek halálra vágynak, mégpedig jobban, mint ahogy az életet szokták kívánni. Nem tudom, mit véljek, melyikük önt belénk lelket inkább: aki követeli a halált, vagy aki vígan, nyugalommal várja be, mivel az előbbi magatartást olykor dühroham s hirtelen felindulás váltja ki, az utóbbi a biztos ítélőképességből következő nyugalmi állapot. Egyesek haraggal közelednek a halálhoz: a közeledő halált senki sem fogadja vígan, csak ha már hosszú ideje készülődött reá.

Bevallom hát, a nekem oly kedves emberhez több okból gyakrabban mentem, hogy megtudjam, mindannyiszor ugyanolyannak fogom-e találni, a testi erővel együtt nem csappan-e meg lelkiereje. Ám az gyarapodott, mint ahogy legtöbbször szemlátomást észrevehetővé válik a kocsihajtók vidámsága, mikor a hetedik fordulóban közelednek a pálmához. Epikuros tanításainak hódolva mondogatta Bassus: először is azt reméli, hogy az utolsó lélegzetvétel egyáltalán nem lesz fájdalmas; ha mégis az volna, valamelyes vigaszt nyújt éppen a rövidsége. Hiszen semmilyen igazán nagy fájdalom nem tart sokáig. Egyébként segítségére siet majd a lélek és a test szétválásában, ha ez kínlódással járna, hogy ez után a fájdalom után nem lehet fájdalmat érezni többé. Abban pedig nem kételkedik, hogy az elaggott lélek már az ajkán ül, s nem kell nagy erőkifejtés, hogy elváljon a testtől. „A tüzet, ha gyúlékony anyagba kap, vízzel s néha törmelékkel kell eloltani; ha tápanyaga elfogy, elül magától.” Szívesen hallgatom ezeket, Luciliusom, nem mintha újak volnának, de rávezetnek a valóságra. Hát nem láttam-e sok embert, aki eldobta az életét? Bizony, láttam eleget, de fontosabbak nekem, akik a halálhoz anélkül érkeznek meg, hogy meggyűlölték volna az életet, s nem odarántják magukhoz, hanem bebocsátják.

„Arról pedig mi magunk tehetünk – szokta mondogatni -, hogy a gyötrelmet érezzük: reszketünk, mikor azt hisszük, közel van hozzánk a halál.” Ugyan kihez nincs közel, hiszen minden helyen, minden időben készen áll? „De vegyük fontolóra: mikor úgy látszik, hogy a halál emiatt vagy amiatt közeledik, mennyivel közelebb hozzák más okok, s azoktól nem félünk.” Ellenség fenyeget valakit halállal: megelőzi a gyomorrontás. Ha különbséget akarunk tenni félelmünk indítóokai között, úgy találjuk: némelyik létezik, némelyik látszik. Nem a haláltól rettegünk, csak a gondolatától, hiszen a haláltól mindig egyforma messze vagyunk. Ezért, ha a halál rettegni való, mindig rettegni való: milyen időszakasz csúszik ki hatalmából?

De vigyáznom kell, hogy ne találd gyűlöletesebbnek ezt a hosszúra nyúlt levelet, mint a halált. Így pontot teszek: te viszont gondolj mindig a halálra, hogy ne féljed soha.

Élj egészségben!

--- Seneca erkölcsi levelei

Nincs hozzászólás to “Seneca: Erkölcsi levelek (30. levél)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)