Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- ETIKA » --- Seneca erkölcsi levelei » Seneca: Erkölcsi levelek (45. levél)

Seneca: Erkölcsi levelek (45. levél)

2 november 2013

seneca-002Panaszkodsz, hogy tifelétek kevés a könyv. Nem számít, hogy mennyi van, csak jók legyenek. Kijelölt könyvek olvasása használ, a nagy választék csak gyönyörködtet. Aki el is akar jutni oda, ahová szándékozott, egyetlen utat kövessen, ne vándoroljon ezen is, azon is: nem haladás az, hanem csatangolás.

„Szeretném, ha inkább könyvet adnál nekem, mint tanácsot” – mondod. Én bizony kész vagyok elküldeni valamennyi könyvemet, kiüríteni az egész csűrt. Ha tudnám, magamat is átszármaztatnám, s ha nem remélném, hogy megbízatásod nemsokára lejár, öreg fejjel kiszabtam volna magamra ezt a kalandos feladatot, és sem Scylla és Charybdis, sem az a mesebeli tengerszoros nem tudott volna elrettenteni. Nemcsak átkeltem volna rajta, át is úsznám, csak hogy megölelhesselek és szemtől szembe becsülhessem fel, lelkedben mennyit gyarapodtál.

Egyébként a kívánságod, hogy saját könyveimet küldjem el, ugyanúgy nem hiteti el velem, hogy élvezetes író vagyok, mint ahogy szépnek sem hinném magam, ha képemet kérnéd. Figyelmességednek tudom ezt be, s nem meggyőződésednek. S még ha meggyőződésből fakad is, a figyelmesség kényszerítette rád.

Akármilyenek is műveim, úgy olvasd őket, mintha még mindig csak keresném az igazat, nem ismerném, s méghozzá makacsul keresném. Mert nem adtam el magam senkinek, nem viselem semmilyen gazdának a nevét. Sok hitelt adok a nagy emberek véleményének, de valamennyit a magaménak is követelek. Mert ők nemcsak már megtalált, hanem még keresendő igazságokat is hagytak ránk, s talán megtalálták volna a szükségeset, ha nem keresték volna a fölöslegeset is. Sok idejüket elrabolta a szótekerés és az álokoskodás – mindez haszontalanul köszörüli az elmét. Csomókat hurkolunk, a szavakhoz kettős jelentést kötünk, és azután kibogozzuk. Ennyi fölös időnk van? Tudunk már élni, tudunk már meghalni? Szellemünk teljes erejéből igyekeznünk kell arra a fokra, ahol már kötelességünk óvakodni attól, hogy akár a tények, akár a szavak becsapjanak. Ugyan, miért hangsúlyozod a különbséget a hasonló szavak között? Hiszen senki sem megy nekik lépre, legfeljebb a vita során. A tények szednek rá, köztük tégy különbséget. A jó helyett a rosszat öleljük magunkhoz; ellenkezőjét kívánjuk korábbi kívánságainknak. Vágyaink harcolnak vágyainkkal, szándékaink szándékainkkal. Mennyire hasonlít a hízelgés a barátságra! Nemcsak utánozza, hanem legyőzi és felül is múlja; nyílt, készséges fülekre talál, leszáll a szív mélyére, s éppen azzal kedvelteti meg magát, amivel árt. Tanítsd meg, hogyan tehetnék különbséget a hasonlóságban! Nyájas szavú ellenségem barát gyanánt közelít. Erények nevén settenkednek hozzánk a bűnök. Bátorság címén lappang a vakmerőség, a lomhaságot mérsékletnek hívják, meggondoltnak fogják fel a gyávát: nagy a veszély, ha ezek között nem ismerjük ki magunkat. Ragassz mindegyikre meghatározott címkét!

Egyébként, ha valakitől azt kérdezik, visel-e szarvakat, nem olyan ostoba, hogy megtapogassa a homlokát, viszont nem is olyan bolond vagy tompa eszű, hogy akár a legragyogóbb okfejtéssel meggyőzhetnéd tudatlanságáról. Ártalmatlan csalások ezek, mint a szemfényvesztők poharacskái és kövecskéi; magát a fortélyt élvezem bennük. Értesd meg velem, hogyan csinálja – oda az érdekessége. Ugyanezt mondom a szókelepcéről – vagy hogy nevezhetném jobban a szofizmákat? Nem ismered őket – nincs károd; jártas vagy bennük – nincs örömöd sem.

Ha mindenáron szét akarod választani a kétértelműségeket, tanítsd meg nekünk: nem az boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz, hanem aki minden javát lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, az embernek egyedül emberi oldalát értékeli, a természetet fogadta tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, s úgy él, ahogy ő írta elő; biztos ítéletű, rendületlen, rettenthetetlen, megmozdíthatja valamilyen erő, de nem kavarhatja fel, s ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalmasabb dárdáját röpíti feléje, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg, s az előbbit is csak ritkán: mert az emberi nemet térdre kényszerítő többi dárda neki csak ugrabugra jégeső – ha a tetőre pattan, nem okoz bajt a bennlakóknak, csak koppan egyet s olvad is.

Miért tartasz fel a szerinted is „hazug”-okoskodással, amelyről annyi könyvet írtak? Lásd, az egész élet hazudik: ezt cáfold meg, ezt vezesd vissza az igazsághoz, ha helyén van az eszed. Szükségesnek hirdet az élet sok, nagy részben fölösleges dolgot. Még ami nem fölösleges is, annak sem azért van jelentősége, hogy szerencséssé vagy boldoggá tegyen. Hiszen nem következésképpen jó, ami szükségszerű – vagy lefokozzuk a jót, ha kenyérnek, illetve árpakásának nevezzük, s más olyasminek, ami nélkül nem lehet élni. A jó feltétlenül szükséges, a szükséges nem feltétlenül jó, minthogy valójában bizonyos dolgok szükségesek s egyben igen hitványak. Mindenki tudatában van annyira a jó méltóságának, hogy nem süllyeszti le a napi szükségletekre.

Nos, nem inkább arra fordítasz gondot, hogy mindenki előtt bebizonyítsd: nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élték le az életet úgy, hogy csak az élet eszközeit keresték? Vedd szemügyre az egyént, vizsgáld az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben, kérded? Végtelen sok. Hiszen nem élnek, hanem élni készülődnek. Mindent elhalasztanak. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen; az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész.

De hogy ne lépjem túl a levél határát – nem kell annak az olvasó bal kezét is igénybe venni[98] -, máskorra halasztom ezt a viszályt a dialektikusokkal, e túlságosan csiszolt elméjűekkel, akik csak ezzel törődnek és nem ezzel is.

Élj egészségben!

--- Seneca erkölcsi levelei

Nincs hozzászólás to “Seneca: Erkölcsi levelek (45. levél)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)