Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- ETIKA » --- Seneca erkölcsi levelei » Seneca: Erkölcsi levelek (49. levél)

Seneca: Erkölcsi levelek (49. levél)

30 november 2013

SenecaBizony hanyag, nemtörődöm ember, aki barátjára csak akkor gondol, ha valamilyen táj emlékezteti rá, mégis a lelkünkbe temetett vágyat néha felidézik az ismerős vidékek. Nem élesztik fel a kioltott emlékezetet, de a szunnyadót felébresztik, mint ahogy a gyászolók fájdalmát – még ha az idő múlásával csillapodott is – újra fellobbantja az elhunyt kedves kis rabszolgája, ruhája, háza; nos, hihetetlen, hogy Campania, s különösen Nápoly és a te Pompeiid látványa milyen kitörő vágyra lobbantott utánad. Teljesen magam előtt látlak. Éppen most búcsúzom tőled. Látom, amint könnyeidet nyeled, s hiába fékezed, nem tudod igazán visszafojtani feltörő érzelmeidet. Úgy tűnik, csak az imént veszítettelek el. Hiszen mi nem történt „csak az imént”, ha visszaemlékezel? Csak az imént ültem Sotión filozófus iskolájában mint kisfiú, csak az imént kezdtem ügyvédkedni, csak az imént vesztettem az ügyvédkedéshez a kedvemet, csak az imént vesztettem el hozzá a képességemet is. Végtelenül gyors az idő, ez a visszatekintők számára még világosabb. Mert a jelennel elfoglaltakat becsapja, annyira szelíd átmeneteket mutat a fejvesztett futás. Kérded az okát? Minden elmúlt idő ugyanazon a helyen található: egyformán látjuk, egy rakáson hever. Minden ugyanabba a mélységbe zuhan. És különben sem tagolódhat hosszú időszakaszokra olyasmi, ami egészében véve rövid. Csak egy pont az életünk, sőt még a pontnál is kisebb. De ebből a parányból is valamilyen hosszabb tartam látszatával csúfot űz a természet: egy részéből csecsemőkort csinált, egy másikból gyermekkort, egy harmadikból ifjúságot, egy negyedikből lejtőt az ifjúságtól az öregségig, egy újabb részből éppen öregséget. Hány lépcsőt rakott le arra a rövid kapaszkodóra! Csak az imént kísértelek ki: és mégis ez az „imént” nagy adagot tesz ki életidőnkben, az pedig – jusson eszünkbe – rövid, és egyszer csak elfogy. Régebben nem látszott rohanni az idő: most hihetetlenül sebesnek tűnik, akár mert úgy érzem, közeledik a célvonal, akár mert elkezdtem veszteségeimet figyelni és összeadni.

Tehát annál inkább haragszom, ha egyesek ebből az időből, mely még a szükséges dolgokra sem lehet elég (hiába őrzik a leggondosabban), a nagyobb részt fölöslegesre fordítják. Cicero azt állítja, ha életkora megduplázódnék, se szánna időt a lírikusok olvasására – ide sorolom a dialektikusokat is, de az ő balgaságuk gyászosabb. A lírikusok bevallottan csintalanok, a dialektikusok azt hiszik, hogy csinálnak is valamit. S én nem is állítom, hogy nem kell rájuk egy pillantást se vetni, de éppen csak egy pillantást, csak a küszöbről kell köszönteni őket, egyedül azért, hogy a szavak ne csaljanak lépre, és ne higgyük, hogy valami nagyszerű vagy titokzatos jó van a mélyükön.

Miért gyötröd, epeszted magad olyan kérdés miatt, amelyet okosabb lett volna lefricskázni, mint megoldani? Aki biztonságban érzi magát, és úgy vándorol, ahogyan kedve tartja, az szed össze minden apróságot; mikor ellenség van a katona hátában, és erőltetett menetre kap parancsot, elhányja a kényszer, amit a békés pihenés összegyűjtött. Nincs időm kettős jelentésű szavakat hajhászni, s agyafúrtságomat rajtuk próbára tenni.

Nézz oda, hány had gyűlt egybe s hány zártfalu város fen kardot rám…

Erős szívvel kell hallgatnom a háború köröskörül hangzó lármáját. Méltán látszanám mindenki szemében őrültnek, ha, mikor öregek és nők sziklákat görgetnek fel a falak megerősítésére, mikor a felfegyverzett fiatalság a kapukon belül lesi, követeli a jelet a kitörésre, mikor a kapukban ellenséges dárdák rezegnek, s már a talaj is reszket a sok föld alatti fúrástól s aláaknázástól, én tétlenül ülnék és ilyesfajta kérdésecskékkel vesződnék: „Amit nem vesztettél el, az megvan. Szarvakat nem vesztettél el, tehát szarvaid vannak” – és más, ennek a szellemdús dőreségnek a mintájára összeeszkábált formulákkal. És ugyanolyan őrültnek látszanék a te szemedben, ha ilyesmire most fordítanék fáradságot – s most is ostromgyűrűben vagyok. Akkor csak kívülről fenyegetne az ostromlók veszélye, fal választana el az ellenségtől: most a halált hozó vész itt van velem. Nem érek rá bolondságokra, hatalmas feladat sürget. Mit tegyek? Nyomomban a halál, fut előlem az élet: taníts valamire, ami ez ellen hat. Érd el, hogy én ne fussak a haláltól, az élet meneküljön előlem. Buzdíts a nehézségekkel szemben, adj béketűrést a kikerülhetetlennel szemben. Lazíts időm szoros kötelékein. Tanítsd meg, hogy az élet értéke nem kiterjedésében található, hanem felhasználásában, s hogy megeshet, sőt gyakran megesik, hogy aki sokáig élt, keveset élt. Mondd nekem, ha aludni térek: „Talán nem ébredsz fel újra”, mondd, ha felébredtem: „Talán nem alszol el többé.” Mondd, ha elmegyek hazulról: „Talán nem térsz vissza”, mondd, ha megjövök: „Talán nem mész el újra.” Tévedsz, ha azt képzeled, csak a hajóúton választja el egy hajszál a haláltól az életet: mindenütt egyformán vékony a válaszfal. Nem mindenütt mutogatja magát a halál olyan közelről, de mindenhol ugyanolyan közel van. Kergesd szét ezeket az árnyakat, és könnyebben intézed hozzám a tanítást, amire felkészültem. A természet tanulékonynak alkotott minket, értelmet adott, nem tökéletes értelmet ugyan, de tökéletesíthetőt. Az igazságról, a kötelességérzetről értekezz nekem, a takarékosságról, s mind a két szűziességről – arról, amelyik a más testétől tartóztatja meg magát, s arról, amelyik a magáéra vigyáz. Ha nem akarsz mellékösvényeken vezetni, könnyebben érkezem oda, ahova igyekszem. Mert ahogy a tragédiaköltő mondja: „Az igazság nyelve egyszerű.” S ezért nem kell összegabalyítanunk, hiszen a nagyra törők lelkével legkevésbé a furfangos ravaszság fér meg.

Élj egészségben!

--- Seneca erkölcsi levelei

Nincs hozzászólás to “Seneca: Erkölcsi levelek (49. levél)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)