Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- ETIKA » --- Seneca erkölcsi levelei » Seneca: Erkölcsi levelek (53. levél)

Seneca: Erkölcsi levelek (53. levél)

seneca-003Mire nem lehet engem rávenni, ha már arra is rávettek, hogy hajón utazzam? Bágyadt volt a tenger, mikor fölszedtük a horgonyt. Valósággal lehúzták az eget a szennyes fellegek, amelyek többnyire esőre vagy szélviharra bomlanak. De úgy hittem, azon a pár mérföldön kedves Parthenopédtól Puteoliig még át lehet lopózni, ha borús is az ég, s a fejünk fölött lebeg a vihar. Így hát, hogy gyorsabban átjussak, egyenesen Nesis felé vettem az irányt a nyílt tengeren át, levágva minden öblöt. Mikor már annyira jutottam, hogy nem jelentett különbséget, ha továbbmegyek vagy ha visszafordulok, odalett a kezdetben félrevezető nyugalom. Még nem tört ki a vihar, de már mozgásban volt a tenger, és egyre sűrűbben jöttek a hullámok. Kezdtem kérni a kormányost, tegyen ki valahová a partra. Azt válaszolta, hogy a partvidék sziklás és kikötésre alkalmatlan, s hogy semmitől sem fél úgy a viharban, mint a szárazföldtől. Én viszont gonoszabbul kínlódtam, mint hogy a veszély járt volna az eszemben: ugyanis az a fajta renyhe, megkönnyebbülés nélküli hányinger gyötört, amely felkavarja az epét, de nem üríti ki. Nem hagytam hát a kormányosnak békét, és akár akarta, akár nem, a part felé kényszerítettem. Amint a közelébe jutottunk, nem vártam, hogy Vergilius előírásai szerint történjék valami:

Orral a víznek fordulnak

vagy:

Horgonyt vetnek a mélybe

– emlékezve tudományomra, mint a hideg víz régi híve, beleugrottam a tengerbe, ahogyan a jégfürdőhöz illik, gyapjúruhástul. El tudod képzelni, mit álltam ki, amíg a sziklákon átvergődtem, amíg utat kerestem, utat vágtam? Megértettem, hogy nem oktalanul félnek a hajósok a szárazföldtől. Hihetetlen, mi mindent bírtam, mikor magamat se voltam képes elbírni. Tudd meg, Odysseusra születésétől kezdve nem olyan formában acsarkodott a tenger, hogy mindenütt hajótörést szenvedett: tengeri betegség gyötörte. S én is, akárhová hajózom, csak a huszadik évben érek majd oda.

Mihelyt a gyomrom rendbe jött – ismered: a hányattatástól előbb szabadul meg, mint a hányingertől -, mihelyt a testemet bedörzsöléssel felfrissítettem, azon kezdtem elmélkedni, menynyire megfeledkezünk gyengeségeinkről, még a testiekről is, noha állandóan emlékeztetnek magukra – hát még azokról, melyek annál inkább rejtve maradnak, minél nagyobbak. Becsaphat egy könnyű kis borzongás; de mikor megnő és valóságos lázra lobban, még a kemény, sokat tűrő embertől is kicsikarja annak elismerését, hogy beteg. Fáj a lábunk, nyilallnak ízületeink: de még eltitkoljuk, s vagy azt mondjuk, hogy kificamodott a bokánk, vagy hogy kifárasztott valamilyen testgyakorlat. A bizonytalan, kezdő betegségnek keressük a nevét, de ha már duzzasztani kezdi a bokánkat, s mindkét lábunkból jobb lábat csinál, elkerülhetetlenül be kell vallani róla, hogy köszvény. Épp ellenkezőleg történik azoknál a betegségeknél, melyekben a lélek szenved: minél rosszabbul van valaki, annál kevésbé érzi. Nincs min csodálkoznod, szeretett Luciliusom. Mert aki éppen csak szunnyad, nyugalmának megfelelően álomképeket lát, s olykor alvás közben is tudja, hogy alszik; a mély bódulat az álmokat is kioltja, s a lelket mélyebbre meríti, mint hogy annak fogalma lehessen magáról. Miért nem vallja be senki a hibáit? Mert még mindig meg van rögződve bennünk; csak ébren meséljük álmainkat, s hibáinkat bevallani: az egészség jele.

Serkenjünk fel tehát, hogy tévelygéseinket bevádolhassuk. Márpedig egyedül a filozófia fog felébreszteni, egyedül ő űzi el a mély álmot. Szenteld magad neki mindenestül. Méltó vagy hozzá, s ő méltó hozzád: öleljétek meg egymást. Tagadd meg odaadásodat minden más tárgytól bátran, nyíltan. Ne csak máshonnan elkunyerált időben filozofálj.

Ha beteg lennél, elvetnéd a házi gondokat, a törvényszéki ügyeket, elfelejtenéd, s nem is becsülnél senkit sem annyira, hogy akár a lábadozás során ügyvédjeként lépnél fel. Egész lelkeddel arra törekednél, hogy minél előbb megszabadulj a betegségtől. Nos hát, nem ugyanazt kell tenned most is? Rázz le minden nyűgöt, legyen időd a bölcs gondolkodásra – senki sem jut el hozzá, ha mással van elfoglalva. A filozófia királyi jogot gyakorol: ő ad időt, nem pedig ő fogad el. Nem mellékes dolog; rendszeres, uralkodó, s jelenlétünket rendeli.

Nagy Sándor így válaszolt, mikor egy város odaígérte földjeinek egy részét és minden vagyonának felét: “Nem azzal a szándékkal jöttem Ázsiába, hogy elfogadjam, amit adnátok, hanem hogy azt tartsátok meg, amit meghagyok.”

Ugyanazt mondja a filozófia minden egyébnek: “Nem azt az időt szándékozom elfogadni, amit meghagytok, hanem azt fogjátok megtartani, amit majd én visszavetek.” Egész szíveddel feléje fordulj, mellé ülj le, őt tiszteld. Hatalmas távolság lesz közted és a többiek között. A halandókat mind fölülmúlod, az istenek nem sokkal múlnak fölül téged. Kérded, miben fogtok különbözni? Ők tovább maradnak fenn. De szavamra, a nagy művészt az jellemzi, hogy a parányon belül lezárt egészet hoz létre. A bölcs előtt éppoly szabadon tárul fel a maga életideje, mint az isten előtt minden életidő. Van valami, amiben a bölcs felülmúlja az istent: amaz a természet jóvoltából nem retteg, a bölcs a maga jóvoltából. Milyen hatalmas dolog emberi gyöngeséggel, s egyszersmind isteni rendületlenséggel rendelkezni! Hihetetlen ereje van a filozófiának minden véletlen erőszak megzabolázására. Egy találat sem éri testét: fel van vértezve, tántoríthatatlan. Néhány elfáradt dárdát, mintha jelentéktelen volna, ruhája öblével üt le, másokat darabokra tör, s visszahajítja arra, aki küldte.

Élj egészségben!

--- Seneca erkölcsi levelei

Nincs hozzászólás to “Seneca: Erkölcsi levelek (53. levél)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)