Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- ETIKA » --- Seneca erkölcsi levelei » Seneca: erkölcsi levelek (56. levél)

Seneca: erkölcsi levelek (56. levél)

15 június 2014

seneca-003Vesszek el, ha csakugyan olyan szükséges a csönd a tanulmányaiba mélyedt embernek, mint ahogy hisszük. Lám, zaj, zsivaj, lárma kellős közepébe jutottam: pontosan a fürdő fölött lakom. S most idézz fel képzeletedben mindenféle-fajta hangot, ami csak elkeserítheti a füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri az olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, mikor a vállára csapnak – aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér. Ha pedig ehhez jön egy labdázó, és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van. Adj hozzá még egy fenegyereket, egy rajtakapott tolvajt, no meg azt, aki a fürdőben a saját hangját élvezi. S mekkora lármát üt a hatalmas vízcsobbanás, mikor beugranak a medencébe! Ezenkívül, akiknek egyebük nincs is, de legalább a hangjuk természetes! Képzeld el még a szőrtépdesőt: hogy jobban észrevegyék, átható fejhangon szüntelenül kiáltozik, és sohasem hallgat el, csak mikor hónaljat tép, és maga helyett mást kényszerít sivalkodásra. No és, ahogy a lepénysütők kurjongatnak összevissza, a kolbászos, a cukrász meg mindenféle csemegeárus, jellegzetes hanghordozással kínálva portékáját. “Ó – mondod -, hát süket vagy te, vasból vagy te, hogy olyan töméntelen zajban, annyiféle elütő kiáltás között megőrizted ép eszedet, mikor Chrysippusunkat már a szűnni nem akaró tisztelgő látogatások is a sírba viszik?” Pedig szavamra, én azzal a lármával annyit sem törődöm, mint a hullámok vagy a vízesés zúgásával, ámbár hallottam, hogy egy nép egyes-egyedül azért telepítette át fővárosát, mert a Nílus zuhatagának robaját nem tudta elviselni. Úgy látszik, az én figyelmemet jobban elvonja a beszéd, mint a zaj. A beszéd a szellemet köti le, a zaj csak a fület tölti meg és hasogatja. A körülöttem zsongó lármába (mely azért nem vonja el figyelmemet) számítom az elrobogó utazókocsikat, a velem egy házban lakó ácsot, a szomszédos asztalost, vagy azt, aki a Vízikúpnál kis trombitákat, fuvolákat próbál ki, és nem énekel, hanem ordít.

Továbbá az időről időre megszakadó zaj jobban bosszant, mint a folyamatos. De már annyira megedződtem mindezzel szemben, hogy nyugodtan hallgatom az evezőmestert is, amint a legénységnek az ütemet bömböli. Mert lelkemet összpontosításra kényszerítem, s nem engedem, hogy elvonja a külvilág. Csak visszhangozzék minden odakint, ha idebent nincs nyüzsgés, ha a vágy nem viszálykodik a félelemmel, ha a kapzsiság és a pompakedvelés nem állnak hadilábon, s nem gyötri egyik a másikat. Mert mit ér az egész környék csendje, ha szenvedélyeink üvöltenek?

Békés csöndjével borított be az éjszaka mindent.

Ez csalás: nincs békés csönd, csak ha az ész teremti meg a békét.

Az éjszaka hozza a szorongást, nem semmisíti meg, s csak megváltoztatja gondjainkat. Mert alvás közben az álmatlan órák is éppolyan zavartak, mint a nappal. Az igazi nyugalom a helyes gondolkodásból bomlik ki. Nézd csak: valaki tágas házak csöndjében keresi az álmot; hogy fülét semmi se háborgassa, egész szolgahada elnémul, s mikor feléje közeledik, lábujjhegyen jár – ő forgolódik, egyik oldaláról a másikra, és gyötrődései közben könnyű álmot áhít. Panaszkodik, hogy hangokat hall, pedig egy hang sincs. Mit gondolsz, miért? A lelke harsog. Ezt kell megbékíteni, ennek a háborgását kell megfékezni. Csak azért, mert a test megnyugszik, még nem hihetjük, hogy a lélek már megnyugodott. Olykor nyugtalan a nyugalom. És ezért kell cselekvésre sarkallnunk magunkat s az igaz tudományokkal foglalkoznunk, valahányszor hatalmába kerít az önmagának is terhes tunyaság. Nagy hadvezérek, ha látják, hogy katonájuk nemigen engedelmeskedik, valamilyen munkával zabolázzák meg, hadi vállalkozásokkal kötik le. Sohasem lesz ideje féktelenkedni, ha el van foglalva, és semmi sem olyan biztos, mint hogy a tétlenség bűneitől a tevékenység szabadít meg. Gyakran úgy tetszik, hogy az államügyektől csömörlöttünk meg, és a szerencsétlen, hálátlan állás kedvtelenített el, ezért vonultunk vissza – ámde abban a zugban, ahová a félelem és az ernyedtség vetett, olykor-olykor újra feltör a becsvágy. Mert akkor nem úgy szűnt meg, mintha gyökerestül kivágták volna, hanem csak kifárasztották, vagy éppen kihozták a sodrából kátyúba jutott vállalkozásai. Ugyanezt mondom a bujaságról. Néha úgy tetszik: alábbhagy, aztán, ha hitet tettünk a mértékletesség mellett, háborgatni kezd, s a szigorú életmód kellős közepén hajtja fel a nem elítélt, csak elhagyott gyönyöröket, s méghozzá annál hevesebben, minél nagyobb titokban. Hiszen enyhébb a bűn, ha szem előtt van: a betegség is akkor lép a gyógyulás szakaszába, mikor a lappangásból előtört, és kimutatja erejét. S tudd meg, hogy a kapzsiság, a becsvágy s az emberi jellem többi gyengesége, mikor az egészség színe alatt lappang, a legveszélyesebb.

Látszólag nyugalomban vagyunk – és nem vagyunk. Mert ha komolyan így volna, ha visszavonulót fújtunk, ha megvetjük a csillogást, akkor – ahogy az imént mondtam – semmilyen dolog sem vonja el a figyelmünket, embereknek-madaraknak semmiféle hangversenye nem szakítja félbe a jó gondolatokat, ha egyszer megszilárdultak és határozottak. Erőtlen a szellem, és még nem vonult vissza önmagába, ha szavak és véletlenek megzavarják. Van még benne valami nyugtalanság, valami meggyökeresedett félelem, ami tépelődővé teszi: amint Vergiliusunk mondja:

S engem, akit sem dárdaeső soha meg nem ijesztett,
Sem sűrű hadirendje előttem a gráj csapatoknak,
Most minden fuvalat bánt, minden neszre szorongok,
S egy remegés a szivem, mert féltem terhem, enyéim.

Az az előbbi, akit sem a röpködő dárdák, sem a tömött csatasorban egymással öklelőző fegyverek, sem a romba döntött város recsegése-ropogása nem ijesztett meg: bölcs; ez a második: oktalan, saját ügyei aggasztják, s minden csörrenésre elsápad, egyetlen hang úgy vágja földhöz, mint a csataordítás, s a legcsekélyebb mozdulatra a rémülettől eláll a lélegzete – a tehertől gyávul el. Bárkit választasz ki a szerencsefiak közül, akik sokat cipelnek, sokat visznek magukkal, meglátod, elmondhatja ő is: “féltem terhem, enyéim”. Azért hát tudd meg, hogy akkor vagy békében, ha nem hat fel hozzád semmi lárma, nem hoz ki sodrodból semmi hang, akár hízeleg, akár fenyeget, akár csak üres kongással dong körül.

“De hát nem egyszerűbb-e néha a kiabálás elől kitérni?” Elismerem. Így hát el fogok költözni erről a helyről. Tapasztalni és edződni akartam. Mi szükség meghosszabbítani a gyötrelmet, ha Odysseus olyan egyszerű gyógyszert talált ki[130] társai számára, még a szirénekkel szemben is?

Élj egészségben!

--- Seneca erkölcsi levelei

Nincs hozzászólás to “Seneca: erkölcsi levelek (56. levél)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)