Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- ETIKA » --- Seneca erkölcsi levelei » Seneca: erkölcsi levelek (59. levél)

Seneca: erkölcsi levelek (59. levél)

seneca-001Nagy élvezetet okoztál leveleddel; engedd meg, hogy e szavakat mindennapi értelmében használjam, ne vonatkoztasd rá a stoikus jelentést. Bűnnek hisszük az élvezetet. Legyen; mégis, vidám lelkiállapot jelzésére szoktuk a szót alkalmazni. Tudatában vagyok annak, ismétlem, hogy az élvezet – ha a mi szabályzatunkhoz igazítjuk – rossz hírű dolog, s hogy öröm csak a bölcsnek jut osztályrészül. Mert az öröm a lélek elragadtatása – a tulajdonai jóságában és igazában bízó lelkeké. Köznyelvi fordulattal mégis azt mondjuk, hogy örömöt szerzett nekünk ennek vagy annak a consuli kinevezése, házassága, gyermeke születése, ám mindez annyira nem öröm, hogy gyakran a közelgő gyász kezdete. Az örömmel pedig vele jár, hogy nem szűnik meg, s ellenkezőjébe sem csap át.

Tehát mikor Vergiliusunk a szív rossz örömeiről beszél, ékesen szól ugyan, de nem éppen helyénvalón, mert az öröm nem lehet rossz. Az élvezetekre alkalmazta ezt az elnevezést, s így fejezte ki, amit akart; ugyanis a maguk rosszaságában örömet lelő emberekre célzott. S én mégsem jogtalanul mondtam, hogy leveled nagy élvezetet okozott; bármennyire tiszteletre méltó indítékból örül is egy tudatlan ember, zabolátlan s nyomban az ellenkező állapotba hajló indulatát élvezetnek nevezem, mert valami képzelt jó feltételezésén alapszik, nem ismer mértéket s határt.

De hogy visszatérjek a tárgyra, hallgasd meg, mi gyönyörködtetett leveledben: a szavak hatalmadban vannak. Nem ragad el téged az előadás heve, s nem visz a kitűzött határon túl. Sok írót arra késztet valamilyen tetszetős szó szépsége, hogy azt írja, ami nem állt szándékában. Ez veled nem történik meg; minden írásod tömör, s az alkalomhoz illik. Épp annyit mondasz, amennyit akarsz, s többet fejezel ki, mint amennyit mondasz. Ez még fontosabb dolgot bizonyít: világos, hogy a lélekben sincs semmi fölösleges, semmi dagályos.

Találok mégis szóképeket – nem vakmerőek ugyan, de merész kísérletek. Találok hasonlatokat – ha alkalmazásukat valaki megtiltja, s úgy ítél, hogy csak a költők engedhetik meg maguknak, akkor szerintem senkit sem olvasott a régiek közül: előadásmódjukkal ők még nem hajhászták a tetszést. Akik egyszerűen s csak a megvilágítandó ügy érdekében szónokolnak, tele vannak példázatokkal; ezeket szükségesnek tartom, nem ugyanabból az okból, mint a költők példázatait, hanem hogy gyöngeségünk támaszául szolgáljanak, hogy mind a beszélőt, mind a hallgatót szembesítsék a tárggyal. Épp most olvasom Sextiust, ezt a ragyogó elmét. Görög nyelven, római szellemben filozofál. Egyik hasonlata szívemhez szól: a hadsereg négyzetes csatarendben vonul, ott, ahol az ellenség minden oldalról várható, ütközetre készen. “Ugyanezt kell tennie a bölcsnek – mondja -, minden erényét minden oldalon készenlétbe kell helyeznie, hogy bárhol támad az ellenség, ott várja már a védősereg, s a parancsnok intésére fejetlenség nélkül engedelmeskedjék.” A nagy hadvezérek szervezte hadseregekben látjuk: a főtiszt parancsát a csapatok mind egyszerre értik meg, mivel úgy vannak felállítva, hogyha egyvalaki jelt ad, a jel egyszerre fut végig a lovasságon és a gyalogságon; ugyanez – mondja Sextius – nekünk talán még fontosabb. Mert a katonák gyakran ok nélkül félnek az ellenségtől, s a leggyanúsabbnak vélt út bizonyul a legbiztonságosabbnak – az ostobaság sohasem hoz nyugalmat. Félelem van fölötte, félelem van alatta, reszket jobbról, reszket balról. A veszedelmek a sarkában vannak és szembetámadják. Sápadozik mindenre, készületlen, és a segédcsapatoktól is inába száll a bátorsága. A bölcs viszont minden rajtaütés ellen fel van vértezve; éber, nem hátrál meg, akár a szegénység, akár a gyász, akár a gyalázat, akár a fájdalom intéz támadást ellene. Rettenthetetlenül vonul szembe velük, vonul el közöttük. Minket sok minden lebilincsel, sok minden meggyöngít. Sokáig henteregtünk a bűnökben, nehéz kimosakodni belőlük. Nemcsak bemocskoltak, hanem meg is fertőztek.

Hogy az egyik képről ne térjek a másikra, megkérdem, amit gyakran fontolgattam magamban: miért tart minket oly makacsul rabságban az ostobaság? Először is azért, mert nem hathatósan küzdünk ellene, s nem tiszta erőnkből törekszünk a boldogulás felé, azután mert mindabban, amit a bölcs férfiak feltaláltak, nem eléggé hiszünk, s nem fogadjuk nyílt szívvel; ezzel a nagy fontosságú üggyel felületesen foglalkozunk. Márpedig hogyan tanulhat valaki a bűnök ellenében eleget, ha csak akkor tanul, mikor a bűnök időt engednek rá? Senki sem száll le közülünk a mélybe. Csak a felszínről szakítunk, és az időnek a filozófiára fordított töredékét bőven elégnek tartjuk, hiszen annyi dolgunk van! A fő akadály az, hogy túl hamar meg vagyunk elégedve önmagunkkal; ha olyasvalakire találunk, aki jó embernek, okosnak, szentnek mond bennünket, magunkra ismerünk. Nem érjük be mérsékelt dicsérettel; amit csak ránk halmoz a szemérmetlen hízelgés, mintha jogos adó volna, úgy vesszük el. Egyetértünk, ha egyesek azt erősítgetik, hogy mi vagyunk a legjobbak, a legbölcsebbek, noha tudjuk, hogy gyakran és sokat hazudnak. Annyira elnézőek vagyunk magunk iránt, hogy olyasmiben is dicséretre vágyunk, aminek javában az ellenkezőjét tesszük. Az ember a parancsára végrehajtott kínzás hevében szereti magát a legszelídebb lénynek hallani, útonállás közben a legnemesebb lelkűnek, részegeskedés és bujálkodás melegében a legmértékletesebbnek. Ebből következik, hogy oly kevéssé akarunk megváltozni – mert a legjobb embernek magunkat hisszük.

Mikor már Indiában portyázott Nagy Sándor, és háborúban irtotta a még szomszédaik előtt sem igen ismert törzseket, egy város ostrománál, mialatt körbejárta a falakat, és kereste, hol vannak a védelem leggyöngébb pontjai, egy nyílvessző eltalálta; hosszú ideig maradt a nyereg-ben, állhatatosan végre akarta hajtani, amibe belefogott. De miután a beszáradt seb elzárta a vér útját, és a fájdalom erősödött, a ló oldalán lecsüngő lába fokozatosan megmerevedett, s neki le kellett szállnia, így szólt: “Mindenki esküszik rá, hogy Jupiter fia vagyok – de ez a seb azt kiáltja, hogy ember vagyok.” Ugyanezt tesszük mi is. A hízelgés mindenkit sorsával arányban bolondít meg. Mondjuk azt: “Ti ugyan okosnak neveztek, én azonban látom, mennyi haszontalan dologra áhítozom, mennyi ártalmasat kívánok. Még azt sem látom be, amire az állatokat a jóllakottság megtanítja, hogy mi legyen a mértéke ételnek-italnak. Még mindig nem tudom, mennyit bír el a gyomrom.”

Most hát megtanítalak rá, hogyan láthatod be, hogy nem vagy bölcs. A bölcs ember csupa öröm; vidám, békés, rendíthetetlen, az istenekhez hasonló módon él. Most kérdezd meg magad: ha sosem vagy szomorú, ha az elkövetkezőkre való várakozással semmiféle remény nem nyugtalanítja lelkedet, ha ennek a fennkölt, önmagával megelégedett léleknek a lendülete éjjel-nappal egyöntetű és folyamatos, elérkeztél az emberi boldogság csúcsára. De ha mindenfelé mindenféle gyönyöröket kergetsz, tudd meg, hogy éppoly távol vagy a bölcsességtől, amennyire az örömtől. Ahhoz akarsz eljutni, de rossz úton jársz, ha azt reméled, hogy gazdagság, hivatali méltóságok közt érsz oda, vagyis ha gondok között keresed az örömöt. Mindaz, amire úgy törekedsz, mintha vígságot és gyönyörűségeket nyújtana – fájdalmak forrása. Az emberek valamennyien örömre törekszenek, de nem tudják, honnan nyerhetik el az állandó nagy örömöt. Az egyik a lakomákból és a dőzsölésből, a másik a hivatalhajhászásból s az őt körülözönlő pártfogoltak tömegéből, ez a szeretőjétől, az műveltségének fitogtatásából s a semmit meg nem gyógyító irodalomból: mindezeket csalárd és rövid életű mulatságok vezetik félre, akár a részegség, mely egyórai vidám őrületért hosszú ideig tartó csömörrel fizet; akár a tetszésnyilvánítás s a lármás népszerűség, melyet nagy nyugtalanság árán nyernek el s váltanak meg.

Gondold meg tehát, hogy a bölcsesség eredménye az egyenletes öröm. A bölcs lelke olyan, mint a hold fölötti világ, mindig derült. Így hát van okod rá, miért akarj bölcs lenni, ha a bölcs sohasem nélkülözi az örömöt. S ez az öröm csak abból a tudatból származik, hogy erényesek vagyunk. Csak az erős, csak az igaz, csak a mértéktartó tud örülni. “Ugyan – kérded -, hát az ostobák és a gonoszok nem örülnek?” Nem jobban, mint a zsákmányra bukkant oroszlánok. Mikor belefáradtak a borba és a kéjbe, mikor bűneik között otthagyja őket az éjszaka, mikor fekélyesedni kezdenek, akkor kiáltják a nyomorultak Vergilius sorait:

Hisz tudod azt, hogy a végső éjt hazug álörömökben töltöttük…

A dőzsölők minden éjszakát álörömökben töltenek, úgy, mintha az volna a végső. Az a fajta öröm, amely az istenek s az istenekkel vetélkedők nyomába szegődik, nem szakad félbe, nem szűnik meg; megszűnne, ha kívülről kölcsönözték volna. Mivel azonban nem más ajándéka, nem is esik más hatalma alá. A sors, amit nem adott, nem ragadja el.

Élj egészségben!

--- Seneca erkölcsi levelei

Nincs hozzászólás to “Seneca: erkölcsi levelek (59. levél)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)