Kezdőlap » - V A L L Á S » -- keresztény gondolatok, --- etikai töredékek » Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés

Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés

21 október 2010

“Te nem érdekelsz engem.” Olyan beszéd ez, amit senki ember nem intézhet egy másik emberhez anélkül, hogy szeretetlenséget ne követne el és sebet ne ejtene az igazságon.

“A te személyed nem érdekel engem.  Ez a kifejezés viszont helyet kaphat két közeli barát szóváltásában, anélkül, hogy megsértené azt, ami barátságukban a legérzékenyebb.
Hasonlóképp megalázkodás nélkül mondhatjuk: Az én személyem nem számít, de nem azt, hogy “Én nem számítok . (…)
Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelő az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak.
Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenő személyiség az ami szent. Hanem ő maga. Teljes egészében. Szeme, karja, gondolatai   az egész ember. Semmit benne meg nem sérthetek anélkül, hogy végtelen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának.
Ha egyedül személyisége lenne szent a számomra, nyugodt szívvel kivájhatnám a szemét. Vakon is épp annyira személy maradna, mint azelőtt. Személyiségét nem csorbítanám. Egyedül a látását semmisíteném meg.
Lehetetlen meghatározni az emberi személyiség tiszteletben tartását. Nem csupán szavakba foglalni lehetetlen. Számos világító eszmével vagyunk így. De ezt a fogalmunkat, mint fogalmat sem tehetjük magunkévá; maga a némán működő gondolat sem tudja megragadni, körülhatárolni. ( )

Valójában mi akadályoz hát meg abban, hogy kivájjam egy ember szemét – ha egyszer módomban áll és örömömet lelem benne?
Holott teljes egészében szent előttem, mégse az minden vonatkozásában, minden fokozatában. Attól még épp nem szent, mert hosszúnak találom karját, (kéknek a szemét) vagy talán köznapinak vélem a gondolkodásmódját. Ha herceg, nem attól szent, hogy herceg. Ha rongyszedő, nem azért, mert rongyszedő. Mindebben semmi, de semmi sincs, ami ráemelt kezemet visszatarthatná.

Az, ami kezemet visszatarthatná, egyedül az, hogy tudom, ha valaki kivájná a szemét, lelkéig hasítana a gond, hogy rosszat tettek vele.
Él a gyerekkor kezdetétől, a bölcsőtől a sírig valami az emberi szív mélyén, ami minden elkövetett és elszenvedett bűn, s megtapasztalt és megrögzött rossz ellenére, változatlanul elvárja, hogy jót tegyenek vele és ne rosszat. És ez az a valami, ami mindenekfelett szent minden egyes emberben A jó egyedüli forrása a szentnek. Semmi se szent, ami nem jó, vagy ne volna kapcsolatos a jóval.
De ez a mély, gyermeki része a szívnek, mely mindig valami jóra vár, semmiben se játszik közös szerepet azzal, amit követelőzésnek nevezünk. A kisfiú, amikor féltékenyen lesi, nem kapott-e bátyja nálánál nagyobb darabka süteményt – lelke tökéletesen más, sokkalta felületesebb sugallatának esik áldozatául. Az igazság szónak két nagyon különböző jelentése van, mik a lélek két különböző részéhez, sugallatához igazodnak. Egyedül az első a fontos.

Valahányszor föltör egy emberi szív mélyéről a gyermeki panasz – mit maga Krisztus sem tudott visszatartani: “Miért cselekesznek rosszat velem?” -, bizonyos, hogy igazságtalanság történt. Mivel ha a panasz – ahogy az gyakran megesik – egyszerűen félreértésből ered, ilyen esetekben a felvilágosítás elégtelenségében rejlik az igazságtalanság. Azok, akik másokból ilyen kiáltást kényszerítenek ki, jellemük és az adott pillanat szerint más és más kísértésnek engednek. Egyesek bizonyos perceikben örömüket lelik e jajkiáltásban, sokan mások nem is tudják, hogy elhangzott, mivel ez a kiáltás csendes, és egyedül a szív rejtekében visszhangzik szüntelenül. A két lelkiállapot között szorosabb a rokonság, mint azt látszatra gondolnánk. A második az elsőnek csak enyhébb változata; olyan bűn, aminek elkövetésében a “tudatlanság” elemét szívesen vállaljuk, mert hízelgő és maga sem mentes a gyönyörtől. (…)

Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el – mint amilyenek a rabszolgák voltak -, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha sem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve.

Ez annál inkább kikerülhetetlen, mivel azok, akik legtöbbször tapasztalják, hogy rosszat követnek el ellenük, nem mások, mint éppen azok, akik legkevésbé tudnak beszélni. Alig van gyötrelmesebb valami, mint a büntetőtörvényszék előtt látni egy szerencsétlent, ahogy össze-vissza dadog, miközben a bíró elegáns mozdulatokban, finoman évelődik vele.

A közvélemény szabadságában, intelligenciánk kivételével valamennyi képességünk közül igazában egyedül szívünknek ama része érdekelt, mely a rossz ellen kiált. De mivel e kiáltás legtöbbször egyáltalán nem lel szavakra, a szabadság alig jelent valamit számára. Ezért a köznevelésnek kellene eleve olyannak lennie, hogy lehetőség szerint minél több kifejezési eszközzel siessen a segítségére. Oly kormányzat kellene továbbá, mit a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egyféle csendes és figyelő atmoszféra jellemezne, melyben még e gyenge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna. S végezetül olyan intézményekre lenne szükségünk, hol olyan emberek jutnának szerephez, kik vágynak arra, hogy meghallják és megértsék e kiáltást.

Világos, hogy egy olyan párt, mely az uralomra jutás vagy a kormányzóhatalom megőrzésének gondjában él, e kiáltásból csupán a lármát hallja ki. Reagálása attól függ, hogy e lárma erősíti vagy gyengíti saját propagandája zaját. De egyik esetben se lesz képes arra, hogy jövőbe látó és gyengéd figyelemmel kihallja és fölismerje e zajok rejtett jelentését.
Valamivel enyhébb fokon, de érvényes ez a többi szervezetre is, miket megfertőztek és utánzásra csábítottak a pártok (azzal, hogy pártharcuk szinte az egész közéletet dominálja) – minden szervezetre érvényes, beleértve például a szindikátusokat, vagy magukat az egyházakat is.
Értsük meg, hogy a pártok és hasonló szervezetek tökéletesen idegenül állnak a szellem gondjaival szemben.
Amikor a gondolatszabadság a különböző szervezetek propagandaszabadságát jelenti, a lélek ama része, mely egyedül érdemel szabadságot, nem juthat szóhoz. Vagy ha igen, alig hangosabban, mint a totalitárius rendszerekben.
Nos, ez a helyzet abban a demokráciában, ahol a pártok erőjátéka szabályozza a hatalom megoszlását, vagyis abban a rendben, amelyben mi, franciák élünk, s amit mai napig demokráciának nevezünk. Mivel hogy nem ismerünk másfélét. Helyébe valami jobbat kellene hát kitalálnunk.

Ha ily módon a fenti kritériumot bármelyik más intézményünkre alkalmazzuk is, az eredmény mindig ugyanaz lesz.
A személyiség nem szolgálhat számunkra kellő eligazításul. A riadt kiáltás, mit a lélek mélyéről a ránk mért rossz csal elő, sosem személyes jellegű. Ilyen kiáltást sosem fakaszthat a személyünket vagy személyes vágyainkat érintő csapás. Ezt a kiáltást mindig valamiféle igazságtalanság szüli a fájdalom segédletével. S e kiáltás   Krisztusnál épp úgy, mint a legutolsó ember esetében   lényege szerint mindig személytelen tiltakozás.
Hangzanak el persze személyes jellegű panaszok is, de ezek nem sokat érnek; az ilyen panaszok sosem abból fakadnak.

Share

-- keresztény gondolatok, --- etikai töredékek

One Comments to “Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés”

  1. Megláttam magam benned,lehet hogy csak egy tükör vagy és nem is létezel.

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)