Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Stendhal: Ernestine vagy a szerelem születése

Stendhal: Ernestine vagy a szerelem születése

21 január 2011

Figyelmeztetés

Egy nagyon értelmes és némileg tapasztalt asszony a napokban azt vitatta, hogy a szerelem nem oly hirtelen születik, mint általában gondolják.  “Úgy hiszem, a szerelem születése hét, teljesen különálló korszakra oszlik” – s állítása igazolásaként a következő történetet mesélte el. Vidéken voltunk, szakadt az eső, boldogan meghallgattuk.

Egy teljesen közönyös lélekben – a vidék egy zugában, távoli kastélyban fiatal lány lakik – a legcsekélyebb meglepetés is mélységesen felizgatja a figyelmet. Például egy fiatal vadász, amint váratlanul előbukkan az erdőből a kastély mellett.

Ennyire egyszerű eseményből fakadt S… Ernestine boldogtalansága is. Öreg nagybátyjával, S… gróffal lakott a Drac partján, még a középkorban épült kastélyban, mely e vad sodrású hegyi patak medrét összeszorító sziklák egyikén állott, s Dauphiné egyik leggyönyörűbb táján uralkodott. Ernestine nemes vonásúnak ítélte a véletlen jóvoltából megpillantott fiatal vadász arcát. Emléke untalan kísértett gondolatában, mi egyébbel is foglalkozhatott volna ebben az ősi fészekben? Bizonyos fényűzésben élt itt, nagy cselédséggel rendelkezett, de mintegy húsz éve már, amióta a ház ura s a cselédek is megvénültek, minden órarend szerint történt a házban, ha beszélgetés szövődött, az emberek cselekedeteit becsmérelték, vagy szomorkodtak a legegyszerűbb dolgokon. Egy tavaszi este – a nap lemenőben – Ernestine az ablakban ült, a kis tavat meg az erdőt szemlélgette, s talán a táj különös szépsége is hozzájárult, hogy borús álmodozásba merüljön. Hirtelen azt a fiatal vadászt pillantotta meg, kit néhány nappal azelőtt látott volt, most is a tavon túl, a kis erdőben, egy csokor virágot tartott kezében; megállott, mintha őt akarná nézni, megcsókolta a virágcsokrot, s gyöngéd tisztelettel a tópart egyik hatalmas tölgyfájának odvába helyezte.

Ez az egyetlen cselekedet hány meg hány gondolatot ébresztett! S mily mozgalmasakat, azokhoz az egyhangú élményekhez képest, melyek e pillanatig betöltötték Ernestine életét! Új élet kezdete volt ez; vajon lesz-e bátorsága odamenni, s megnézni a csokrot?  “Istenem! Mily meggondolatlanság – gondolta megremegve -, s mi lenne, ha, mikor a nagy tölgyhöz közeledne, a fiatal vadász kilépne a közeli bokrok közül? Milyen szégyen! Mit gondolna felőlem?” Holott magányos sétái célja éppen ez a szép fa volt, gyakran elüldögélt gigászi gyökerein, melyek a gyep fölé emelkednek, s megannyi természetes padot alkotnak a törzs körül, a sűrű árnyék védelmében.

Éjszaka Ernestine alig hunyta le a szemét; másnap, hajnali öt órakor, mikor még alig pirkadt, már rohant a kastély padlására. Szeme a hatalmas tölgyet kereste, túl a tavon, s alighogy észrevette, megdermedt, s a lélegzete is elakadt. A szenvedélyek viharzó boldogsága váltotta fel az első fiatalság tárgytalan s csaknem gépies elégültségét.

Tíz nap múlt el. Ernestine számolja a napokat! Mindössze egyszer látta azóta az ifjú vadászt, kezében virágcsokor, a kedves fához ment, s ugyanoda helyezte csokrát, mint első ízben. – Az öreg S… gróf megfigyelte, hogy húga minden idejét egy galambdúc gondozásával tölti, melyet a kastély padlásán maga állított föl; ugyanis ültében a leeresztett redőnyű kis padlásablak előtt tekintete bejárhatta az egész területet túl a tavon. A lány bizonyos benne, hogy az ismeretlen férfi nem láthatja, s így gáttalanul gondolhat rá. Valami eszébe jut és felkavarja: ha úgy veszi észre, hogy csokraira ügyet sem vetnek, a fiatalember azt fogja hinni, hogy megvetés fogadja figyelmességét, ami végeredményben nem egyéb egyszerű udvariasságnál, s ha csak valamelyest is büszke, többé nem jelenik meg. Ismét négy nap múlott el, kimondhatatlan lassúsággal! Az ötödik napon a lány véletlenül elhaladva a tölgy mellett, nem bírta legyőzni a kísértést, s futó pillantást vetett az odúba, ahova az ismeretlen férfi a csokrokat tette. Nem kellett félnie, hiszen nevelőnője társaságában volt: Ernestine úgy hitte, hervadt virágnál egyébre úgysem lel, de kimondhatatlan örömére a legritkább s a legszebb virágokból összeválogatott csokrot pillantotta meg, káprázatosan frisset, még a legkényesebb virág szirmai sem hervadtak meg. Alighogy a szeme sarkából mindezt megfigyelte, s anélkül, hogy szem elől vesztené nevelőnőjét, egy gazella könnyedségével száz lépés körzetben végigkutatta az egész erdőt. Senkit sem látott; abban a bizonyos tudatban, hogy nem leshetik meg, visszatér a nagy tölgyfához, s most már merészen, gyönyörködve nézi a virágcsokrot. Szent ég! A csokor szalagjához erősítve egy parányi papírdarabkát lát.

– Mi leli, Ernestine? – kérdezte a nevelőnő, akit megijesztett a felfedezést kísérő halk kiáltás.

– Semmi, kedves, csak egy fogoly röppent fel mellettem.

Két héttel ezelőtt még eszébe sem jutott volna hazudni. Egyre közelebb hajol a szép virágcsokorhoz, fejét lehajtja, arca lángban ég, s anélkül, hogy megérinteni merné, ezt olvassa a papírdarabkán:

“Egy hónapja minden reggel hozok egy csokrot. Vajon ez a mostani elég szerencsés lesz-e, hogy észrevegyék?”

Mindent olyan elragadónak lát ezen a kedves cédulán; a legelőkelőbb dőlt betűs szépírással írták. Négy éve, hogy elhagyta Párizsban a Saint-Germain negyed legdivatosabb zárdáját, semmi ehhez meghatón csinosat nem látott. Hirtelen erősen elpirul, nevelőnőjéhez megy, s megkéri, hogy térjenek vissza a kastélyba. Rendszerint a tó körül, a völgyön át térnek haza, de most siet, egyenes vonalban, a kis hídon át tart a kastély felé. Elgondolkodva lépeget, s fogadkozik, hogy többé nem jön errefelé, mert végül is megértette, hogy valaki levelet merészelt írni hozzá. – Noha nem zárt levelet – suttogta. E pillanattól kezdve életét szörnyű nyugtalanság dúlja föl. Vajon ne volna joga, hacsak messziről is, viszontlátni kedves fáját? A kötelességérzés azonban tiltakozik. “Ha átmegyek a tó túlsó partjára, többé nem bízhatom meg a saját magamnak adott ígéretben.” S midőn nyolc órakor a kapus bezárta a kis híd vasajtaját, ez a zaj mintha minden reménységét elragadta volna, egyben megszabadította a keblére nehezedő kibírhatatlan súlytól; most már nem szegheti meg kötelességét, még akkor sem, ha gyöngesége felülkerekednék.

Másnap borús révületbe merült, amiből semmi sem zökkentette ki; levertségét, sápadtságát nagybátyja is észrevette; befogatott régimódi hintajába, s bejárta húgával a környéket, egészen Dayssinné kastélyának a sétányáig, három mérföldre onnan. Hazajövet a gróf parancsára a kocsi megállott a kis erdőben, túl a tavon, a hintó ráfut a pázsitra, a gróf a hatalmas tölgyet kívánja látni, Nagy Károly kortársát, ahogy mindenkor nevezni szokta.

– Ez a nagy uralkodó bizonyára látta ezt a fát – mondta -, amint áthaladt a mi hegyeinken Lombardiába, ahol legyőzte Didier királyt – s a gondolat, hogy ez a fa oly réges-régen él, láthatólag felüdítette a csaknem nyolcvanéves aggastyánt. Ernestine nem gondolt arra, hogy nagybátyja elmélkedését kövesse, arca tüzel; jóllehet megfogadta, hogy többé nem pillant bele a fa odvába, most mégis meg kell közelítenie a vén tölgyet. Ösztönszerű mozdulattal – maga sem tudja, mit tesz – egy pillantást vet az üregbe, megpillantja a csokrot és elsápad. Feketével díszített rózsacsokrot lát.

“Nagyon boldogtalan vagyok, örökre el kell szakadnom innen. Akit szeretek, tudni sem akar hódolatomról.”

Ezeket a szavakat olvassa a csokorra erősített papírdarabkán. Még mielőtt védekezésre gondolhatott volna, Ernestine máris elolvasta. Oly gyengének érzi magát, hogy a fához kell támaszkodnia, s rövidesen a könnyei is kibuggyannak. Este így tűnődik: “Örökre eltávozik, és én többé nem fogom látni!”

Másnap délben, az augusztusi napfényben a tóparti platánsétányon haladt nagybátyjával, midőn a túlsó parton észrevette a fiatalembert, amint odament az óriás tölgyhöz, kivette a csokrot, bedobta a tóba, majd eltűnt. Ernestine úgy érzi, hogy ebben a cselekedetben neheztelés volt, később e hite bizonyossággá érlelődött. Maga is meglepődik, hogy egyetlen pillanatig is kételkedhetett; nyilvánvaló, hogy a fiatalember a visszautasítás után eltűnik, s ő soha nem fogja látni többé.

Ezen a napon nagy nyugtalanság uralkodik a kastélyban, hiszen az egyetlen derűs színfolt itt Ernestine. Nagybátyja kijelenti, hogy bizonyára rosszul érzi magát; a lány ártatlan arcát, melyen nemrég a fiatalság nyugodt érzései tükröződtek, halálos sápadtság lepi el, s mintha görcs dúlná föl. Este, a szokásos séta idején, Ernestine ellenkezés nélkül követi nagybátyját a pázsitra a tó túlsó partján. Arrafelé menet, kihalt tekintettel, szemében alig visszaszorított könnyekkel, a rejtekhely felé fordul, háromlépésnyire a föld szintjétől, nagyon biztos benne, hogy mit sem láthat ott, hiszen a csokor szeme előtt röpült a tóba. Mekkora meglepetés! – egy újabb csokrot pillant meg.

“Könyörüljön meg iszonyú boldogtalanságomon, s vigye magával a fehér rózsát.”

Mialatt e meglepő szavakat olvassa, a keze – tudtán kívül – kiemelte a fehér rózsát a csokor közepéből.  “Úgy látszik, nagyon szerencsétlen” – tűnődik magában. Ebben a pillanatban nagybátyja magához szólítja, engedelmeskedik, de már boldog. Kis batiszt zsebkendőjében tartja a fehér rózsát, s a batiszt oly finom szövésű, hogy sétájuk egész ideje alatt a könnyű szöveten át világosan látja a rózsa színét. Óvatosan tartja zsebkendőjét, nehogy szeretett rózsája elhervadjon.

Alighogy hazaérkeztek, felrohan a meredek lépcsőn a toronyba, a kastély sarkán. Most végre szabadon szemlélheti a drága rózsát, s a szemébe szökő édes könnyeken keresztül tekintete betelhet látásával.

Miért sír? – Ernestine maga sem sejti. Ha gyanítaná, milyen érzés fakasztotta könnyeit, most még elég ereje volna hozzá, hogy feláldozza a rózsát, melyet annyi szeretettel állított a kristályvázába a mahagóni asztalon. Hacsak egy szemernyi bánatot is érez az olvasó, amiért elmúlt már húszéves, ki fogja találni, hogy e könnyek távolról sem a fájdalom jelei, hanem a legnagyobb boldogság váratlan megjelenésének elválaszthatatlan kísérői, s ezt jelenti: Milyen nagyszerű érzés, ha szeretnek bennünket! – Ernestine olyan pillanatban vette magához a rózsát, mikor az élet első boldogságának megragadása megzavarta ítéletét; ezért követte el a hibát. De még nem látja ezt, s nem tesz szemrehányást magának következetlensége miatt.

Mi, akiknek megfogyatkoztak már illúzióik, a szerelem születésének harmadik állomását szemlélhetjük: a remény jelentkezését. Ernestine maga sem tudja, hogy a rózsa nézése közben szíve így gondolkodik:  “Most már bizonyos, hogy szeret.”

Vajon igaz-e, hogy Ernestine már-már szeret? Ez az érzés nem mond-e ellent a legegyszerűbb józan ész valamennyi szabályának? Lehetséges volna, hogy olyan férfiért ontson forró könnyeket, kit mindössze háromszor látott életében? S ráadásul csupán a tavon keresztül látta, nagy távolságból, mintegy ötszáz lépésnyire. Sőt az is meglehet, hogy ha puska és vadásztöltény nélkül találkozna vele, meg sem ismerné. A nevét sem tudja, sem hogy kicsoda, mégis naphosszat szenvedélyes érzésekkel táplálja lelkét; ezek leírását rövidre fogom, mert nincs módomban regényt írni. Ezek az érzések egyetlen gondolat változatai:  “Milyen boldogság, hogy szeret!” Esetleg egy másik, más vonatkozásban fontos kérdést vizsgálgat:  “Remélhetem, hogy igazán szeret?” –  “Vajon nem csupán játékból mondja, hogy szeret?!” – Noha olyan kastélyban lakott, melyet Lesdiguières épített, s a kiváló fővezér legvitézebb társainak családjából származott, Ernestine mégsem gondolt a következő akadályra:  “Meglehet, hogy egy környékbeli paraszt fia.” – Miért?! Mert mélységes magányban élt.

Ernestine természetesen megközelítőleg sem ismerte föl, milyen érzések uralkodnak szívében. Ha előre látta volna, hova vezetik, még lett volna lehetősége kijátszani hatalmukat. Egy fiatal német, angol vagy olasz nő felismerte volna a szerelmet, mivel azonban a mi bölcs nevelésünk tagadja a fiatal lányok előtt a szerelem létét, Ernestine csak nagyon bizonytalan félelmet érzett szíve állapota miatt, s ha elgondolkozott, úgy látta, csupán egyszerű barátságot érez. Csupán azért vett magához egyetlen rózsát a csokorból, mert azt hitte, ha másként cselekszik, kedvét szegi új barátjának és elveszti.  “Végül pedig – mondta magában hosszas gondolkodás után – nem kell véteni az udvariasság ellen.”

Ernestine szívében a legerősebb érzések viharzanak. Négy napig várt, s e négy nap négy századnak tűnt föl a magányos lánykának, meghatározhatatlan félelem tartotta vissza, ki sem lépett a kastélyból. Az ötödik nap nagybátyja, kit egyre jobban nyugtalanított húga egészségi állapota, kényszerítette, hogy elkísérje a kis erdőbe. Ernestine ismét ott állt a végzetes fa előtt, s a virágcsokorban elrejtett papírdarabkán a következőket olvasta:

“Ha ezt a sokszemű kaméliát magával viszi, vasárnap ott leszek a faluja templomában.”

Ernestine a templomban egy körülbelül harmincöt éves, rendkívül egyszerűen öltözött férfit látott. Megfigyelte, hogy még keresztet sem hord. A férfi olvasott, és úgy tartotta maga előtt imakönyvét, hogy közben csaknem szüntelenül a fiatal lányt nézte. Ennek következményeként Ernestine az egész istentisztelet idején semmire sem volt képes gondolni. Midőn kilépett az ősi földesúri padból, elejtette imakönyvét, s amint lehajolt utána, kis híján maga is összeesett. Elpirult ügyetlensége miatt.  “Bizonyára oly sutának talál – gondolta rögtön -, hogy restellne foglalkozni velem.” Ez apró szerencsétlenség pillanatától fogva csakugyan nem látta többé az idegent. Miután kocsiba szállt, hiába állt meg s osztogatott aprópénzt a falu valamennyi kisgyerekének, a templom körül beszélgető parasztok között nem vette észre azt a személyt, akit mise közben nem mert megnézni. És Ernestine – egészen idáig maga a megtestesült őszinteség – azt hazudta, hogy a templomban felejtette zsebkendőjét. Egy cseléd visszament a templomba, és hosszú ideig kutatott a zsebkendő után, amit nem találhatott meg. Az újabb késedelem – ennek az apró ravaszságnak a gyümölcse – mit sem használt, Ernestine nem láthatta a vadászt.  “Világos – tűnődött -, C… kisasszony megmondta egyszer, hogy nem vagyok csinos, és hogy a tekintetemben van valami parancsoló és valami visszataszító, ráadásul ügyetlennek mutatkoztam, a vadász bizonyosan már nem is törődik velem.”

Ezek a szomorú gondolatok foglalkoztatták a két-három látogatás alatt, melyekre – hazatérése előtt – nagybátyja magával vitte.

Alig érkeztek haza, négy óra felé, rögtön a tóparti platánsétányra sietett. Vasárnap volt, a hátsó kaput bezárták, szerencsére észrevette a kertészt, odahívta, megkérte, hogy oldja el a csónakot, vigye át a tó másik partjára. A nagy tölgyfától mintegy százlépésnyire ért partra. A csónak a part mentén haladt, elég közel ahhoz, hogy megnyugtassa. Az óriás tölgyfa alsó, szinte vízszintes ágai csaknem a tóig értek. Határozott léptekkel, komor és elszánt hidegvérrel, olyanféleképpen, mintha a halál elé menne, a fához sietett. Bizonyos volt benne, hogy az üregben semmit sem talál, valóban nem is látott mást, mint egyetlen fonnyadt virágot a tegnapi csokorból.  “Ha tetszettem volna neki – tűnődött -, bizonyára hozott volna egy csokrot köszönetként.”

Visszakísértette magát a kastélyba, felszaladt a kis toronyba, és mikor már bizonyos volt, hogy senki sem lepi meg, sírva fakadt.  “C… kisasszonynak igaza volt, csak az találhat csinosnak, aki ötszáz lépésről lát. Ez a vidék szabadelvű; nagybátyám csak parasztokkal érintkezik, mozdulataim tehát bizonyára nyersek, talán durvák is, s a tekintetemben bizonyára van valami parancsoló és visszataszító.” Tükréhez lépett, hogy megvizsgálja tekintetét, könnyekbe fulladt sötétkék szemet látott.  “Ebben a pillanatban – tűnődött – igazán semmi parancsoló nincs a tekintetemben, ami miatt ne tetszhetnék.”

Vacsorára kongattak, s Ernestine csak nagyon nehezen tudta felszárítani könnyeit. Végre megjelent a szalonban, itt Villars urat látta, az öreg botanikust; minden évben egy hetet töltött S… grófnál, nagy bánatára a nevelőnővé előlépett szobalánynak, ki ez idő alatt nem étkezhetett együtt a gróffal. Minden a legjobb úton haladt a pezsgőbontás pillanatáig; a vödröt Ernestine mellé hozták. A jég már régóta elolvadt. Ernestine odahívott egy szolgát, s így szólt hozzá:

– Öntse ki gyorsan ezt a vizet, és tegyen a helyébe jeget.

– Ez a kis parancsoló hangsúly nagyon jól áll neked – mondta mosolyogva nagybátyja.

Erre a szóra, hogy parancsoló, könnyek öntötték el Ernestine szemét, oly bőven, hogy nem is tudta titkolni, kénytelen volt elhagyni a termet, s miután becsukta az ajtót, felhangzott fojtott zokogása. A két aggastyán tanácstalanul nézett egymásra.

Két nappal ezután Ernestine ismét ellátogatott az óriás tölgyhöz, belenézett az üregbe, olyanformán, mint aki boldogsága színhelyét akarja ismét látni. Két csokrot talált ott, s megittasult örömében! Megragadta, s a ráakasztott papírdarabkákkal együtt zsebkendőjébe csavarta a csokrokat, s a kastélyba rohant; eszébe se jutott, hogy az ismeretlen talán az erdőből megfigyelheti viselkedését, holott ez a félelem egészen a mai napig sosem hagyta el. Lélegzete elakadt, nem bírt tovább futni, kénytelen volt a sétány közepén megállni. Alig nyugodott meg a lélegzése, ismét rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. Végre elérte kis szobáját, kibontotta a két csokrot zsebkendőjéből, a két cédulát el sem olvasta, hanem önfeledten csókolni kezdte a csokrokat, s midőn tudatára ébredt tettének, elpirult.  “Soha többé nem fogok parancsolón nézni – fogadkozott -, megjavulok.”

S midőn már rápazarolta minden gyöngédségét a ritka virágokból összeválogatott két csokorra, elolvasta az üzenetet. (Egy férfi ezzel kezdte volna.) Az első – vasárnap délután öt óráról keltezve – így szólt:

“Megtagadtam magamtól a gyönyört, hogy a mise után is láthassam, mert nem lehettem egyedül, és féltem, hogy kiolvassák szememből az Ön iránt égő szerelmemet.”

Ernestine háromszor elolvasta e szavakat: Ön iránt égő szerelmemet. Aztán a tükörhöz lépett, megvizsgálta, vajon most is parancsoló-e az arckifejezése, majd folytatta:  “Ön iránt égő szerelmemet. Ha szíve szabad, legyen kedves, és vigye el ezt a levelet, nehogy veszélybe döntsön mindkettőnket.”

A második, hétfőről keltezett üzenetet ceruzával írta, mégpedig elég csúnyán, Ernestine azonban már kinőtt azokból az időkből, midőn az ismeretlen angolos vágású írása külön vonzerőt jelentett neki, sokkal komolyabb gondjai voltak, mintsem ilyen részletekre figyelhetett volna.

“Eljöttem. Szerencsém volt, valaki Önről beszélt előttem. Elmondta, hogy tegnap keresztülcsónakázott a tavon. Látom nem akarta magához venni üzenetemet. Ez eldönti sorsomat. Ön szerelmes, de nem belém. Őrültség volt az én koromban oly fiatal lányra gondolni, mint Ön. Isten vele örökre. Nem akarom megtetézni a tolakodás vétkével azt a bűnömet, hogy túlságosan sokáig foglalkoztattam szenvedélyemmel, mely talán nevetséges az Ön szemében.”

Szenvedélyemmel! – ismételte Ernestine, s az égre emelte szemét. Édes pillanat volt. S ez a gyönyörű, fiatalsága virágában levő lány elragadtatva így kiáltott fel: – Szeret, ó, Istenem, milyen boldog vagyok! – Aztán térdre vetette magát Carlo Dolci bájos madonnája előtt, valamelyik őse hozta Olaszországból. – Ó, igen, jó és erényes leszek! – mondta, a szemében könnyek. – Istenem, mutasd meg hibáimat, hogy megjavulhassak, most már mindenre képes vagyok.

Hússzor felkelt, hogy újra elolvassa a leveleket. Különösen a második ragadtatta boldogságra. Nemsokára felfigyelt egy, a szívében régen meggyökerezett igazságra; negyvenévesnél fiatalabb férfihoz sohasem bírna vonzódni. (Az idegen a koráról beszélt.) Emlékezett arra, hogy a templomban, mivel valamelyest kopasz volt, harmincnégy vagy harmincöt évesnek nézte. De ebben az észleletében nem volt egészen bizonyos, hisz alig mert ránézni, és olyan zavart volt! Az éjszaka folyamán Ernestine nem hunyta le szemét. Életében elképzelni sem bírt hasonló boldogságot. Felkelt, hogy leírja imakönyvébe angolul:  “Sohasem mutatkozni parancsolónak. Ezt a fogadalmat 18… szeptember 30-án tettem.”

Ezen a éjszakán egyre jobban megállapodott abban az igazságban, hogy negyvenévesnél fiatalabb férfit lehetetlen szeretni. Addig álmodozott az ismeretlen kiváló tulajdonságairól, míg eszébe nem jutott, hogy azon az előnyén kívül, hogy negyvenéves, valószínűleg van egy másik előnye is, a szegénysége. Kétségkívül szegénynek kellett lennie, hisz oly egyszerű öltözetben jelent meg a templomban. Ez a felfedezés fölülmúlhatatlan örömmel töltötte el.  “Soha olyan önteltnek és butának nem fog mutatkozni, mint barátaink, ezek és ezek az urak, kik Szent Hubertus napján megtisztelik nagybátyámat azzal, hogy őzeit megölik, és az asztalnál fiatalkori nevezetes tetteikről számolnak be, bár erre senki sem kérte őket.

Nagy isten! könnyen lehetséges, hogy szegény! Ebben az esetben semmi sem hiányzik boldogságunkhoz!” Másodízben is felkelt, hogy meggyújtsa a gyertyát az éjjeli lámpában, és megnézze, mennyire becsülte egyik unokatestvére a vagyonát; a följegyzés egyik könyvében volt. Férjhezmenetelekor tizenhétezer frank járadék illette meg, azután pedig negyven- vagy ötvenezer. Amint elgondolkozott ezen a számon, négy órát harangoztak; felriadt. “Talán már elég világos van, hogy megpillanthassam kedves fámat.” Kitárta zsalugátereit; csakugyan látta a nagy tölgyet és sötét lombozatát; hála a holdvilágnak s nem a hajnal szürkülő derengésének, mely még igen messzi volt.

Reggel öltözködés közben így töprengett: “Egy lány, aki egy negyvenéves férfi választottja, nem öltözködhetik gyerek módra.” Egy óra hosszat keresgélt szekrényeiben, s a ruha, a kalap és az öv, amit kiválasztott, oly eredeti egészet alkotott, hogy midőn megjelent az ebédlőben, nagybátyja, nevelőnője és az öreg botanikus nem bírta visszatartani kitörő kacagását.

– Gyere csak közelebb – mondta az öreg S… gróf, Szent Lajos hajdani lovagja, ki Quibéronnál megsebesült -, jöjj közelebb, Ernestine, ma reggel, úgy látszik, egy negyvenéves nő álruhájába öltözködtél.

E szavakra a lány elpirult s fiatal vonásai a legédesebb boldogságot tükrözték.

– Isten bocsássa meg – mondta a derék nagybácsi az étkezés végeztével az öreg botanikusnak -, ez valami fogadás lehet, nem veszi észre, uram, hogy ma reggel Ernestine úgy viselkedik, mintha harmincéves volna? Főleg az a bájosan nevetséges atyai modor tetszik nekem, ahogy a cselédekkel beszél, kétszer-háromszor próbára tettem, hogy annál biztosabb legyek megfigyelésemben.

Ez a megjegyzés megkettőzte Ernestine boldogságát, ha ugyan szabad ezt a szót használni egy már-már fokozhatatlan érzésre.

Reggeli után Ernestine-nek nagyon nehezen sikerült elhagynia a társaságot. Nagybátyja és az öreg botanikus szüntelenül tréfálkozott kedves öregeskedésén. Fölment szobájába, és ismét a tölgyfát nézte. Húsz óra óta első ízben felhő homályosította el boldogságát, anélkül, hogy tudatában lett volna a hirtelen változásnak. Elragadtatását, mely attól a perctől fogva tartott, mikor előző nap, már-már kétségbeesve, megtalálta a virágcsokrokat a fa odvában, ez a kérdés csökkentette:  “Miként viselkedjem barátommal, hogy elnyerjem becsülését? Egy ennyire szellemes férfi, a tetejében, ha negyvenéves – s ez igen nagy előny -, bizonyára erősen szigorú. Valami ügyetlenséggel könnyen elveszíthetem becsülését.”

Mialatt Ernestine ekként tűnődött, egy ifjú lány komoly elmélkedéseit legalkalmasabban elősegítő helyzetben, a tükör előtt, rémülettel vegyes meglepődéssel vette észre, hogy övén aranykapcsot visel, lelógó apró láncokkal, a láncok végén gyűszűvel, ollóval, egy-egy tokocskában; egyszóval a névnapjára kapott gyönyörű ékszert, mintegy két hete ajándékozta meg vele nagybátyja, s ő még előző nap is szépnek tartotta. Borzalmát az ékszer iránt az váltotta ki, azért oldotta le oly sietősen, mert ráeszmélt, hogy komornája szerint nyolcszázötven frankba került, és Párizs egyik leghíresebb ékszerészénél, Laurencot-nál készült:  “Mit gondolna felőlem a barátom, ez a tiszteletre méltó szegény ember, ha ezt a nevetséges árú ékszert meglátja rajtam? Micsoda képtelenség, mintegy kirakatban mutogatni, hogy jó háziasszony kívánok lenni, hiszen ez az olló, ez a skatulya, ez a gyűszű, amit szüntelenül magamon hordok, erre céloz. S a jó háziasszony nem gondol arra, hogy ez az ékszer minden évben árának kamataiba is kerül.” Komolyan hozzálátott a számoláshoz, s az eredmény az volt, hogy az ékszer évenként csaknem ötven frankba kerül.

Ez a háztartási közgazdaság körébe vágó gyönyörű okoskodás, melyet Ernestine egy összeesküvő igen gondos nevelésének köszönhetett, aki számos éven át rejtőzködött nagybátyja kastélyában, ez az okoskodás – mondom – csupán halogatta a nehézségeket. Mert miután bezárta komódjába a nevetségesen drága ékszert, ismét vissza kellett térnie a fogas kérdéshez: miként viselkedjen, hogy el ne veszítse egy ennyire szellemes férfi becsülését?

Ernestine elmélkedései (az olvasó talán felismerte már bennük a szerelem születésének ötödik szakaszát) messzi vezetnének bennünket. Ennek a fiatal lánynak éles, helyénvaló s oly élénk esze volt, mint a környező hegyek levegője. Nagybátyja hajdan művelt ember volt, s két-három tárgykörben, mely hosszú idő óta érdekelte, továbbra is az maradt, megfigyelte, hogy húga magától rájön egy-egy gondolat valamennyi következményére. A derék aggastyánnak vidám napjaiban szokása volt, és a nevelőnő megfigyelte, hogy ez a tréfa kétségbevonhatatlan jele vidámságának, egyszóval szokása volt Ernestine úgynevezett katonai ítélőképességén tréfálkozni. Meglehet, hogy ennek a tulajdonságnak következményeként történt később, mikor Ernestine társaságba kezdett járni, és már beszélni is mert, hogy oly ragyogó szerepet játszhatott. Abban a korszakban, melyről beszélünk, Ernestine minden esze ellenére eltévedt okoskodásai közepette. Mintegy hússzor elhatározta, hogy nem megy többé a fa közelébe:  “Egyetlen gyerekesnek látszó meggondolatlanság kitörölhet barátom gondolatából.” Csakhogy a legfinomabb érvelések ellenére sem sikerült elsajátítania még ekkor azt az annyira nehéz művészetet, hogy értelmével uralkodjék szenvedélyein, holott esze egész erejét munkába állította. A szegény lányka öntudatlan szerelme meghamisította okoskodásait, s végül is, szerencséjére, hamarosan a végzetes fa közelébe csábította. Sok tétovázás után, egy óra tájban ment el oda, komornája társaságában. Szegényke ekkor eltávolodott komornájától, s örömében sugározva odafutott a fához, mintha röpülne, mintha nem érintené a földet! Az öreg botanikus, aki velük sétált, figyelmeztette is erre a komornát, amint Ernestine eltávolodott tőlük.

Ernestine minden boldogsága egyetlen pillanat alatt eloszlott. Nem mintha nem talált volna virágcsokort a fa odvában, mert egy csinos és egészen friss csokrot látott, s ezért kezdetben élénk örömöt érzett. De ebből az derült ki, hogy hódolója nemrég ugyanott járt, ahol most ő. Keresgélni kezdte a pázsiton a férfi lépteinek nyomát; s még jobban elbűvölte, hogy egyszerű papírdarabka helyett ezúttal hosszú levélre lelt. Rögtön az aláírást nézte, tudni akarta a keresztnevét. Aztán elolvasta, s a levél a csokorral együtt kihullott a kezéből. Halálos borzongás kerítette hatalmába. A levél végén Philippe Astézan nevét olvasta. Márpedig Astézanról úgy tudták S… gróf kastélyában, hogy Dayssinnénak, ennek a nagyon gazdag és nagyon elegáns párizsi nőnek a szeretője; a hölgy évenként azzal botránkoztatta meg a vidéket, hogy négy hónapig élt egy férfival a kastélyában, holott az nem volt a férje. Fájdalmát az is tetézte, hogy ez a nő özvegyasszony volt, fiatal, csinos, és hozzámehetett Astézanhoz. Mind e szomorú körülmények, melyekről említést tettünk, igazak voltak, de még borzalmasabban tűntek föl azoknak a szomorú s a fiatalság vétkeivel szemben oly ellenséges személyek beszélgetéseiben, kik hébe-hóba látogatóba jöttek Ernestine nagybátyjának ősi fészkébe. S élete első, annyira tiszta és annyira erős boldogsága néhány másodperc alatt hasogató és reménytelen boldogtalansággá változott.  “A kegyetlen játszani akart velem – gondolta Ernestine -, valami szórakozást keresett vadászútjain, el akarta csavarni egy fiatal lány fejét, talán azért, hogy Dayssinnét mulattassa. És én még arra gondoltam; hogy hozzámegyek! Micsoda gyerekség! Micsoda szörnyű megalázás!” Alig merült föl ez a szomorú gondolat, Ernestine máris ájultan esett a végzetes fa mellé, melyet három hónap óta oly gyakran nézett. Legalábbis egy félóra múltán a komorna és az öreg botanikus itt leltek rá mozdulatlanul. Ráadásul a szerencsétlenséghez, midőn Ernestine magához tért, lábánál észrevette Astézan levelét, írott felével fölfelé, oly módon, hogy az aláírást el lehetett olvasni. Villámgyorsan fölugrott, és rálépett a levélre.

Valami magyarázatát adta balesetének, s észrevétlen magához vette a végzetes levelet. Nem olvashatta el, mert nevelőnője leültette, s nem mozdult mellőle. Az öreg botanikus odahívott a mezőkről egy dolgozó bérest, s a kastélyba küldte a kocsiért. Ernestine nem akart válaszolni a balesetével kapcsolatos kérdésekre, s ezért úgy tett, mintha nem tudna beszélni, szörnyű fejfájás ürügyével zsebkendőjét a szemén tartotta. Megérkezett a kocsi. Mihelyt beszállt, félig-meddig már ismét a maga ura volt, s nincs toll, mely leírhatná a lélekbe hatoló fájdalmat; kínja egészen odáig tartott, míg a kocsi a kastélyhoz érkezett. Állapotában az volt a legszörnyűbb, hogy a maga megvetésére kényszerült. A végzetes levél a zsebkendőjében égette a kezét. Útközben a kastély felé leszállt az este, most már kinyithatta a szemét anélkül, hogy láthatták volna. A Dél-Franciaország szép éjszakájában ragyogó csillagok egy kissé megvigasztalták. Habár átélte a szenvedély minden viharzását, még fiatal volt ahhoz, hogy számot vessen állapotával. Két óra hosszat tartó kegyetlen erkölcsi szenvedése után Ernestine első nyugodtabb pillanatában bátor elhatározást tett.  “Ezt a levelet, habár csak az aláírást láttam, nem olvasom el, hanem elégetem” – gondolta magában, mikor a kastélyhoz érkeztek. Ekkor legalább ereje érdemén becsülhette magát, mert a szerelem, noha látszólag vereséget szenvedett, szerényen figyelmeztetni kezdte, hogy a levél esetleg kielégítő módon meg fogja világítani Astézan és Dayssinné viszonyát.

Alighogy belépett a fogadószobába, Ernestine tűzre vetette a levelet. Másnap már reggel nyolc órakor gyakorolni kezdett a zongorán, melyet az utóbbi két hónapban nagyon elhanyagolt. Ismét kézbe vette a Petitot szerkesztésében megjelent gyűjteményt, a Francia történelmi emlékiratokat, és hosszú kivonatokat készített a vérengző Montluc Emlékirataiból. Ügyesen sikerült kicsalnia az öreg botanikustól egy természetrajzi előadássorozatot. A derék ember – egyszerű, akárcsak a növényei – két hét múlva nem tudta elfojtani csodálatát tanítványa meglepő szorgalma iránt. Ami a lánykát illeti, semmi sem érdekelte, minden gondolat egyformán a kétségbeeséshez vezette. Nagybátyja megrémült, mert Ernestine szemlátomást soványodott. S midőn Ernestine véletlenül meghűlt egy kissé, a derék aggastyán, aki ellentétben a vele egykorúakkal, az élet dolgai iránt való érdeklődést nem önmagára összpontosította, megrémült: tüdőbetegnek vélte a húgát. Ernestine is így hitte, s ennek a gondolatnak köszönhette azokat az elviselhető perceket, melyeket ez idő tájt átélt; a reménység, hogy rövidesen meghal, elviselhetőbbé tette életét.

Egy egész hosszú hónapig nem érzett mást, mint mélységes fájdalmat, mely annál gyötrőbb volt, mert önmaga megvetésében gyökerezett; gyakorlatlan lévén az életben, nem talált vigasztalást abban a gondolatban, hogy senki sem gyaníthatja, mi ment végbe a szívében, s valószínűleg a kegyetlen férfi, gondolatai fő tárgya, egy századrészét sem találhatja ki való érzéseinek. Bátran viselkedett boldogtalanságában; minden habozás nélkül olvasatlanul a tűzbe vetett két levelet, melyek borítékján felismerte a gyászos dőlt betűs kézírást.

Megfogadta, hogy soha többé nem néz rá a tó túlsó partján a rétre; a fogadószobában sohasem pillantott az arra szolgáló ablakokra. Egy nap, körülbelül hat héttel azután, hogy Ernestine Philippe Astézan nevét olvasta a levélen, természetrajz tanára, a derék Villar, a vízinövényeket akarta megismertetni vele, csónakra ült a lánnyal, s a tónak a völgy felé nyúló részébe eveztek. Midőn Ernestine belépett a csónakba, csaknem önkéntelenül oldalt pillantott, s úgy érezte, bizonyos lehet benne, hogy senki sincs az óriás tölgy közelében. Csupán az tűnt fel, hogy egy helyütt a fa törzse világosabb szürkének látszott, mint máshol. Két órával ezután, a lecke végeztével, hazatérőben megreszketett az óriás tölgy láttára, mert észrevette, hogy amit világosabb foltnak látott a fa kérgén, nem más, mint Philippe Astézan vadászruhájának a széle; a férfi két óra óta a tölgy egyik kiemelkedő gyökerén ült, mozdulatlanul, mint egy halott. Ernestine is ezzel a hasonlattal élt, s ez a kifejezés: mint egy halott, megragadta.  “Ha valóban meghalna, nem volna illetlenség, ha rágondolok.” – Néhány pillanatra ez a föltétel ürügyet adott, hogy kiszolgáltassa magát a szeretett férfi láttára ismét mindenhatóvá váló szerelemnek.

Ez a felfedezés nagyon megzavarta. Másnap este egy pap a szomszédságból látogatóba jött a kastélyba, hogy kölcsönkérje S… gróftól a Moniteurt. Mialatt az öreg lakáj a könyvtárban a havi Moniteurök gyűjteményét kereste, a gróf így szólt:

– Tisztelendő úr ebben az évben nem nagyon kíváncsi. Ez az első alkalom, hogy a Moniteurt kéri tőlem.

– Gróf úr – válaszolt a pap -, amíg itt tartózkodott a szomszédos Dayssinné, ő látott el ezzel az újsággal; de már két hete eltávozott.

Ez a néhány semmitmondó szó úgy feldúlta Ernestine-t, hogy kis híján rosszul lett, szíve megremegett, s ez nagyon megalázta.  “Íme, csak ennyire sikerült elfelejtenem!”

Hosszú idő óta először, ezen az estén elmosolyodott. “Hagyta, hogy Dayssinné egyedül utazzék – mondta magában -, ő maga itt maradt százötven mérföldre Párizstól.” Felmerült képzeletében, hogy a férfi mily mozdulatlanul ült a tölgy gyökerén, s nagyon szenvedett, hogy gondolata minduntalan visszatért ide. Egy hónap óta egyedüli boldogsága az volt, hogy tüdővésze van, ezt iparkodott elhitetni magával, másnap – midőn hó kezdte beborítani a havasok csúcsait, s esténként nagyon hűvös volt -, rajtakapta magát, hogy arra gondol: nem ártana melegebb ruhát ölteni. Egy átlagember nem mulasztotta volna el ezt a vigyázatossági intézkedést, Ernestine-nek csak a pap szavai juttatták eszébe.

Szent Hubertus napja közeledett, s ezzel együtt az egész év egyetlen nagy vendégségének korszaka. Ernestine zongoráját leszállították a fogadószobába. Másnap, midőn kinyitotta a zongorát, a billentyűkön a következő szövegű papírdarabkát találta:

“Ne kiáltson fel, ha észrevesz.”

Az üzenet olyan rövid volt, hogy hamarább olvasta el, semmint felismerte volna a kézírást: az írás el volt változtatva. Minthogy Ernestine-nek határozott jelleme volt, hála a véletlennek vagy inkább a Dauphiné hegyi levegőjének, ha a pap nem szól Dayssinné távozásáról, bizonyosan a szobájába zárkózott volna, és csak az ünnep után jelent volna meg ismét.

Két napra rá megtartották az év nagy vacsoráját Szent Hubertus napján. Az asztalnál Ernestine töltötte be a háziasszonyi tisztet; szemben ült nagybátyjával, igen választékos öltözetben. Az asztal, mondhatni, teljes gyűjteményét nyújtotta a környék papjainak és polgármestereinek, hozzávéve öt-hat önelégült, ostoba vidékit, kik saját magukról, háborús, vadász- sőt szerelmi hőstetteikről beszéltek, leginkább azonban ősi nemzetségükről. Soha nem bántotta őket jobban, hogy milyen kis hatást tesznek a kastély örökösnőjére. Ernestine szokatlan sápadtsága, vonásainak szépsége arcát büszke megvetéssel ruházta föl. Az ostoba fickókat félénkség töltötte el, mikor hozzá szóltak. Ami őt illeti, igen távol volt attól, hogy gondolataival hozzájuk alacsonyodjék.

A vacsora első része lezajlott anélkül, hogy bármi különöset látott volna. Már-már föllélegzett, de az étkezés vége felé, amint tekintetét felemelte, szemben vele egy már érett korú paraszt szemével találkozott, aki mintha valamelyik, a Drac partjáról jött polgármester inasa lett volna. Azt a különös jelenséget érezte keblében, amit a pap szavai váltottak ki belőle; mindamellett még semmiben sem volt bizonyos. Ez a paraszt legkevésbé sem hasonlított Philippe-hez. Másodszor is rá mert nézni; most már nem lehetett kétség, ő volt az. Sikerült elrútítania külsejét álöltözetével. Ideje, hogy Philippe Astézanról is beszéljünk egy kicsit, hiszen szerelmes férfihoz méltó tettet vitt végbe, és talán az ő történetében is találunk alkalmat a hétszakaszú szerelem elméletének igazolására. Mikor öt hónappal ezelőtt Dayssinnével a de Lafrey kastélyba érkezett, egy pap, akit az asszony az egyház iránti udvariasságból fogadott, valami igen kedves mondást ismételt el. Philippe-et csodálkozásba ejtette a szellemesség ennek az embernek a szájából, és megkérdezte, hogy kitől származik ez a különös mondás.

– S… gróf unokahúgától – válaszolt a pap -, még fiatal lány, de igen gazdag lesz; sajnos, rossz nevelésben részesült. Nem múlik el esztendő, hogy ne kapna Párizsból egy láda könyvet. Félek, hogy rossz vége lesz, és férjet sem fog találni. Ki akarna a nyakába venni egy ilyen nőt? – stb., stb.

Philippe néhány kérdést tett fel, s a plébános sajnálkozni kezdett Ernestine ritka szépségén, mely bizonyára veszélybe fogja kergetni. Majd oly életszerűen írta le a gróf kastélyában uralkodó unalmat, hogy Dayssinné tiltakozva kiáltott fel:

– Az Istenért, plébános úr, hagyja abba, még meggyűlölteti velem ezeket a szép hegyeket.

– Nem lehet meggyűlölni egy olyan vidéket, ahol oly sok jót tettünk – válaszolt a plébános -, s az a pénz, mellyel asszonyom hozzájárult a templomunk harmadik harangjának árához, biztosítani fogja…

Philippe nem figyelt többé oda. Ernestine-re gondolt s arra, mi mehet végbe egy fiatal lány lelkében, aki olyan kastélyban él, melynek unalma még egy vidéki plébánost is megrémít. “Mulattatnom kell – tűnődött -, udvarolni fogok neki, mégpedig regényesen, ezzel néhány új gondolatot lopok majd a szegény lányka életébe.” – Másnap a gróf kastélya közelébe ment vadászni, s itt megfigyelte, hogy az erdőt kicsiny tó választja el a kastélytól. Itt jutott eszébe, hogy virágcsokorral kedveskedjék Ernestine-nek; már tudjuk, amit a csokrokkal és a levélkékkel művelt. Ha az óriás tölgy közelében vadászott, maga helyezte el a virágcsokrokat, más alkalmakkor szolgáját küldte oda. Mindezt Philippe pusztán emberszeretetből csinálta, nem is gondolt arra, hogy Ernestine-nel találkozzék, túlságosan nehéz és unalmas volna megismerkedni a nagybátyjával, a gróffal. Midőn Philippe a templomban meglátta Ernestine-t, mindenekelőtt arra gondolt, hogy túl idős már ahhoz, hogy egy tizennyolc-húszéves lánynak megtetszhessék. Vonásainak szépsége azonban megragadta; különösképpen arckifejezésének fő jellegzetessége, a nemes egyszerűség.  “Jelleme bizonyára ártatlan” – gondolta magában, egy pillanattal ezután már tetszett neki a lány. Midőn a lány a templomban a földesúri padból kijövet elejtette az imakönyvét, és bájos ügyetlenséggel felvette a földről, a férfi úgy érezte, hogy szereti; ekkor reménykedni kezdett. Amíg a lány el nem hagyta a templomot, ő is ott maradt, s egy olyan tárgyon merengett, mely aligha mulattathat egy szerelembe eső férfit: harmincöt éves volt, a haja már ritkult, ez három-négy évvel öregítette, noha a homloka olyanszerűen kezdett szép lenni, mint doktor Gallé.  “Ha korommal nem játszottam el már az első pillanatban szerencsémet – tűnődött -, kétséget kell ébresztenem benne szerelmemet illetőleg, mert csak így feledkezhet meg koromról.”

Odalépett egy kis gótikus ablakhoz, mely a térre nézett, s innen látta, amint Ernestine kocsiba száll, látta, hogy alakja és lába szép, s hogy alamizsnát osztogat; úgy tűnt föl neki, mintha a lány tekintetével keresne valakit.  “Vajon  miért néz a távolba, mialatt a kocsi közelében aprópénzt osztogat? Felkelthettem volna érdeklődését?”

Látta, amint Ernestine valami parancsot ad lakájának, ezalatt csaknem megrészegült szépségétől. Látta, amint elpirul, mert meglehetősen közel volt hozzá – a kocsi mintegy tíz lépésre állott a kis gótikus ablaktól -, látta, hogy a szolga bemegy a templomba, s valami után kutat az urasági padban. A szolga távolléte alatt megbizonyosodott afelől, hogy Ernestine átnéz a közelében levő tömeg fölött, tehát valakit keres, bár könnyen meglehet hogy ez a valaki nem Philippe Astézan volt, kit a fiatal lány ötven- vagy talán hatvanévesnek nézett. Amilyen fiatal és vagyonos, bizonyára szemet vetett rá valamelyik környékbeli nemes.  “Annyi azonban bizonyos, hogy a mise alatt senkit sem láttam.”

Alighogy a gróf kocsija eltávozott, Astézan lóra ült, s egy vargabetű után az erdőben, hogy elkerülje a lányt, a tó melletti kis tisztásra sietett. Mikor odaérkezett az óriási tölgyhöz, kimondhatatlan örömére Ernestine még nem látta a virágcsokrot s a reggel odaküldött levélkét; elvette a csokrot, bement az erdőbe, kikötötte a lovát, és sétálni kezdett. Nagyon izgatott volt; aztán úgy gondolta, leghelyesebb, ha a tótól mintegy százlépésnyire elrejtőzik egy kis dombocska sűrűjében. Ez a rejtekhely megóvta minden tekintettől; hála egy kis erdei tisztásnak, láthatta az óriás tölgyet és a tavat.

Édes elragadtatást érzett, midőn röviddel ezután megpillantotta Ernestine csónakját a déli szél lágyan felborzolta tiszta vízen. A pillanat döntő volt; a tó képe s Ernestine-é, kit oly szépnek látott a templomban, mélyen belevésődött emlékezetébe. E pillanattól kezdve Ernestine-t az ő szemében valami minden más nőtől megkülönböztette; most már egyedül a reménység hiányzott ahhoz, hogy őrületesen beleszeressen. Látta, amint a lány izgatottan a fához rohan, s látta fájdalmát, amiért nem talált ott virágcsokrot. Ez a pillanat oly édes s oly telített volt, hogy midőn Ernestine futva távozott, Philippe úgy hitte, talán tévedett, midőn a fa üres odva előtt a fájdalom kifejezését vélte észrevenni az arcán. Szerelme egész sorsa ezen a körülményen fordult meg.  “A csónakról leszálltában szomorúnak látszott – tűnődött -, szomorú volt a fához közeledtében is. Igen ám – szólalt meg benne a reménység hangja -, de a templomban cseppet sem volt szomorú, sőt ellenkezőleg: ragyogott frisseségében, szépségében a szellem élénksége csillogott.”

Midőn Philippe Astézan elvesztette szeme elől Ernestine-t, ki a tó túlsó oldalán kötött ki, a platánsétánynál, új emberként hagyta el rejtekhelyét. Dayssinné kastélya felé vágtatva két gondolat foglalkoztatta:  “Vajon a lány valóban elszomorodott-e, mikor látta, hogy a fa odvában nem várja csokor? S ha igen, vajon nem csalódott hiúsága szomorította el?” Ez utóbbi valószínűbb feltevés uralkodott el gondolatain, s nemsokára oly ésszerűen vizsgálódott, miként egy harmincöt éves férfihoz illik. Egyszerre nagyon elkomorodott. Dayssinnénál nagy társaságot talált, az asszony egész este évődött vele komolysága és önteltsége miatt. Azzal vádolta, hogy ha elhalad egy tükör előtt, feltétlenül belenéz.

– Gyűlölöm a divatos fiatalembereknek ezt a szokását – mondta Dayssinné -, ettől a hibától eddig mentes volt, iparkodjék megszabadulni tőle, különben kénytelen leszek valamennyi tükrömet leszedetni.

Philippe zavarban volt, nem tudta, miként titkolja el, hogy gondolatban másfelé kószál. Egyébként igaz volt, minduntalan tükörbe nézett, azt akarta tudni, vajon nem látszik-e nagyon öregnek.

Másnap újra elfoglalta helyét a dombon, melyet már említettünk, s ahonnan a tóra esett kilátás. Látcsövet vett magához, s csak vaksötétben hagyta el helyét, ahogy ezt vidéken mondják.

A következő napon könyvet is vitt magával, de nagy zavarban lett volna, ha megkérdik, mit olvasott, ha viszont nem lett volna könyve, nagyon hiányzott volna. Végre, kimondhatatlan örömére, három óra felé megpillantotta Ernestine-t, aki lassan haladt a platánsorban a tó partján, látta, amint egy másik útra tér, fején széles florentin kalap. A végzetes fa felé tartott, nagyon leverten. Látcsöve segítségével Philippe meggyőződhetett felőle, hogy a lány valóban levert. Látta, amint a lány magához veszi a két virágcsokrot, melyeket még reggel tett oda, látta, amint zsebkendőjébe rejti őket, maga villámgyorsan futva eltűnik. Mindez nagyon egyszerű volt, mégis ez győzte le végleg szívét. Amit látott, oly gyorsan történt, hogy nem volt ideje megfigyelni, vajon Ernestine továbbra is levert maradt, vagy öröm csillogott-e szemében. Nem tudta, mit gondoljon erről a különös viselkedésről. Hátha a lány megmutatja a két virágcsokrot a nevelőnőjének? Ez esetben Ernestine éretlen gyerek, ő maga pedig még gyerekesebb, hogy ily mértékben foglalkozik egy csitri lánnyal. ,,Még szerencse – tűnődött -, hogy nem tudja a nevemet, így őrültségemről is csak én tudok, s megbocsátom magamnak, mint egyéb őrültségeimet.”

Midőn elhagyta rejtekhelyét, már szenvtelen volt, és elgondolkozva indult lova után, melyet egy parasztnál hagyott mintegy fél mérföldnyire onnan.  “Mit tagadjam, még mindig nem nőtt be a fejem lágya” – gondolta leszálltában a lóról Dayssinné kastélyának udvarában. Mozdulatlan, csodálkozó, dermedt arckifejezéssel lépett be a fogadószobába. Többé már nem volt szerelmes.

Másnap, mialatt nyakkendőjét kötötte, nagyon öregnek érezte magát. Eleinte semmi kedve nem volt három mérföldet lovagolni, csak azért, hogy megbújjék a sűrűben, s egy fát tartson szemmel, csak hát máshová se vágyott. “Ez bizony nagyon nevetséges – gondolta. – Igen, igen, de ki előtt nevetséges? Szerencsénket sohasem szabad eljátszanunk.” Hozzálátott tehát, s akár egy új Lindor, egy ügyesen megszerkesztett levélben megvallotta nevét és rangját. Ennek az ügyesen megszerkesztett levélnek – talán emlékeznek rá – nem volt sok szerencséje, elégették, mielőtt bárki elolvasta volna. A kitüntetés, hogy elolvassák, csupán annak a két szónak jutott, melyet hősünk gépiesen írt le, az aláírásnak: Philippe Astézan. Okos és szép elmélkedései ellenére is, hősünk – ez az ésszerű férfi – mégis ott rejtőzködött szokásos búvóhelyén, mikor neve oly nagy hatást keltett; látta, hogy Ernestine alig nyitotta ki a levelet, máris elájult, s ez rendkívül megdöbbentette.

Másnap Philippe kényszerült bevallani magának, hogy szerelmes, minden tette ezt bizonyította. Naponként felkereste a kis erdőt, hol oly heves érzéseket élt át. Dayssinné Párizsba készülődött, Philippe levelet íratott magának, s ezzel az ürüggyel jelentette be, hogy elhagyja Dauphinét, s két hetet Burgundiában tölt, beteg nagybátyjánál. Útnak indult, s oly ügyesen tért vissza egy másik úton, hogy csupán egyetlen napot töltött távol a kis erdőtől. Crossey magányában telepedett meg, mintegy két mérföldnyire S… gróf kastélyától, a Dayssinné kastélyától ellenkező oldalon, innen látogatott el nap nap után a kis tóhoz. Harmincháromszor egymás után jelent meg itt, anélkül, hogy Ernestine-t láthatta volna. A lány templomba se járt; az istentiszteleteket a kastélyban tartották; Philippe álöltözékben beóvakodott oda, s kétszer oly szerencsés volt, hogy láthatta Ernestine-t. Úgy érezte, semmi sem kelhet versenyre a lány arcának nemes és egyben ártatlan kifejezésével. “Egy ilyen nő mellett – tűnődött – sohasem ismerném a csömört. ” Astézant leginkább Ernestine rendkívüli sápadtsága és szenvedő arckifejezése indította meg. Tíz kötetet kellene írnom – mint Richardson tetté -, ha fel akarnám jegyezni mindazt a változatot, amivel ez az egyébként értelmes és tapasztalt férfi iparkodott megmagyarázni Ernestine elájulását és szomorúságát. Végül úgy döntött, hogy beszélnie kell vele, és ezért elhatározta, hogy a kastélyba megy. A félénkség – félénkség harmincöt éves korban! – hosszú ideig megakadályozta terve végbevitelében. Az elképzelhető leggondosabban készült a vállalkozásra, és mégis, ha Ernestine a véletlen jóvoltából nem értesül valakitől Dayssinné eltávozásáról, Philippe minden ügyessége kárba veszett volna, vagy legalábbis a lány szerelmét legfeljebb haragjában érezhette volna meg. De az is valószínű, hogy a lány haragját a megdöbbenéssel magyarázta volna, a megdöbbenéssel, hogy egy ilyen idős férfi szeretni merészeli. Philippe azt hitte volna, hogy visszautasítják, s e fájdalmas érzéstől menekülendő, a játékban vagy az opera kulisszái mögött keresett volna vigaszt, s a gondolat, hogy fiatalságának örökre vége, még önzőbbé, még keményebbé tette volna.

Egy fél-úr, amint errefelé mondják, az egyik hegyi község polgármestere, Philippe társa a zergevadászatban, hajlandó volt szolgának öltözve elvinni S… gróf kastélyába az ünnepi ebédre, ahol aztán Ernestine felismerte.

Ernestine-t, midőn arcát hirtelen elöntötte a pirosság, egy szörnyű gondolat kínozta: “Azt fogja hinni, hogy kótyagosan szeretem, anélkül, hogy ismerném, semmibe sem fog venni, akárcsak egy gyereket, visszamegy Párizsba Dayssinnéhoz, s soha többé nem fogom látni.” Ez a kegyetlen gondolat erőt adott neki ahhoz, hogy fölkeljen az asztaltól, s visszavonuljon szobájába. Mintegy két percet tartózkodott ott, amikor nyílni hallotta a lakosztály előszobájának ajtaját. Azt hitte, a nevelőnője, s valami ürügyön gondolkozott, hogy megszabaduljon tőle. Már csaknem az ajtó előtt állott, mikor az ajtó feltárult, s Philippe vetette magát a lábához.

– Istenre kérem, bocsássa meg, amit tettem – mondta a férfi -, két hónap óta kétségbeesésben vergődöm. Legyen a feleségem!

E szavak édes érzéseket keltettek Ernestine-ben. “Feleségül akar venni, tehát nincs mit félnem Dayssinnétól.” Szigorúan akart válaszolni, de bármennyire erőlködött, semmi sem jutott eszébe. Egyszerre megfeledkezett kéthónapi gyötrelméről, s a legnagyobb boldogság uralkodott el lelkén. Szerencsére e pillanatban valaki benyitott az előszoba ajtaján. Ernestine így szólt a férfihoz:

– Szégyenbe hoz!

– Tagadjon! – suttogta Philippe fojtott hangon, s ügyes mozdulattal becsúszott a fal és Ernestine csinos, fehér-rózsaszín ágya közé. A nevelőnő nagyon aggódott növendéke egészsége miatt, most oly állapotban látta, ami még fokozta nyugtalanságát. Hosszú időbe került, míg Ernestine-nek sikerült megszabadulnia tőle. Ez idő alatt a lánynak ideje jutott megszokni boldogságát, s lassan visszanyerte hidegvérét. Miután a nevelőnő eltávozott, a lány büszke választ adott az előmerészkedő Philippe-nek.

Ernestine olyan szépnek látszott kedvese szemében, arca kifejezése oly szigorú volt, hogy Philippe már néhány első szava után azt hitte, hogy eddig csupán áltatta magát, s a lány nem szereti. Arckifejezése hirtelen megváltozott, és csupán egy kétségbeesett ember látványát nyújtotta. Habár Ernestine-t lelke legmélyéig meghatotta ez a kétségbeesés, mégis kiutasította a férfit. Mindössze egyetlen emléket őrzött meg e különös találkozásból, mégpedig azt, hogy midőn a férfi a kezéért könyörgött, azt válaszolta, hogy tennivalói és érzései Philippe-et nyilván Párizsba szólítják. Philippe fogadkozott, hogy egyetlen tennivalója van: megérdemelni Ernestine szerelmét, s térden állva esküdözött, hogy míg a lány itt lesz, nem hagyja el a Dauphinét, és soha a lábát be nem teszi a kastélyba, ahol azelőtt élt, mielőtt megismerte.

Ernestine boldogsága az egekbe szárnyalt. Másnap nevelőnője és az öreg botanikus védelmében elsétált az óriási tölgyhöz. Egy csokor virágot és egy üzenetet lelt ott. Egy hét múlva Astézannak már-már sikerült rávenni, hogy választ adjon üzeneteire, midőn megtudta, hogy Dayssinné Párizsból visszatért Dauphinéba. Ernestine eddigi érzéseinek helyét élénk nyugtalanság fogta el. A szomszédos község bőbeszédű asszonyai, akiktől Ernestine minden lehető alkalommal minden pletykát megtudott, elmondták neki, hogy Dayssinné haragosan és féltékenyen jött vissza, hogy felkeresse kedvesét, Philippe Astézant, aki – mint mondják – azért maradt a vidéken, mert karthauzi akar lenni; crosseyi magányában edzi magát a rend kemény életéhez, még azt is hozzátették, hogy Dayssinné kétségbe van esve; ezzel öntudatlanul eldöntötték élete sorát.

Néhány nap múlva Ernestine megtudta, hogy Dayssinnénak nem sikerült találkoznia Philippe-pel, s dühösen utazott vissza Párizsba. Mialatt Ernestine igyekezett megerősíttetni ezt az édes bizonyságot, Philippe a kétségbeeséssel küszködött, szenvedélyesen szerette a lányt, és azt hitte, hogy nem lel viszontszerelemre. Többször nyomába szegődött, és a fogadtatásból arra következtetett, hogy próbálkozásaival megsértette fiatal úrnőjének büszkeségét. Kétszer el is indult Párizsba, de húsz mérföldnyi út után mindkétszer visszatért kunyhójába, Crossey szikláira. Miután reménységekkel áltatta magát, melyekről most úgy hitte, hogy alaptalanok, le akart mondani szerelméről, és úgy látta, hogy az élet semmi örömet nem tartogat neki.

Ernestine boldogabb volt, érezte, hogy szeretik, és ő is szeret. Lelkében, mely szemünk láttára haladt át a közöny és a szenvedély között, a hét különböző állomáson – mely hét állomás helyén az átlagember csak egyetlen, megmagyarázhatatlan természetű változást lát – a szerelem uralkodott.

Ami Philippe Astézant illeti, büntetésül, amiért elhagyta régi barátnőjét annak a korszaknak a kezdetén, amit a nőknél öregségnek szoktunk már nevezni, az emberi lélek leggyötrelmesebb állapotának hagyjuk zsákmányul. Ernestine szerette, kezét mégsem sikerült elnyernie. A következő évben Ernestine-t hozzáadták egy vén és nagyon gazdag altábornagyhoz, aki számos rend lovagja volt.

(Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Stendhal: Ernestine vagy a szerelem születése”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)