Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Stendhal: VANINA VANINI – vagy különös részletek a karbonárók utolsó titkos összejöveteléről, amit a pápai államban lepleztek le

Stendhal: VANINA VANINI – vagy különös részletek a karbonárók utolsó titkos összejöveteléről, amit a pápai államban lepleztek le

3 április 2011

Tavaszi este 182*-ban. Egész Rómát felkavarta B. herceg, a híres bankár estélye új palotájában, a Piazza Venezián. Minden együtt volt itt, hogy ezt a palotát megszépítse, minden, ami Itália művészetében, Párizs és London pompájában a legnagyszerűbb. Nagy volt a vetélkedés. A nemes Anglia szőke, tartózkodó szépségei törték magukat, hogy ott lehessenek ezen az estélyen; seregestül érkeztek. És Róma legtündöklőbb asszonyai versengtek velük, ki a szebb. Egy fiatal lány lépett be apja karján, szemének és ébenfekete hajának ragyogása elárulta – római; őt követte minden pillantás. Minden mozdulatából idegenszerű gőg sugárzott.

Sok külföldin látszott, hogy meghökkenti őket az estély pompája.

Egyre-másra suttogták:

– Hát van olyan európai király, aki ilyen ragyogó estélyt rendezhetne?

Mert a királyoknak nincs római stílusban épült palotájuk, és udvaruk előkelő hölgyeit kötelesek meghívni; B. herceg csak szép asszonyokat hív meg. Ezen az estén is szerencsésen válogatta meg vendégeit; elkápráztatta a férfiakat, ez rögtön meglátszott. El kellett dönteni: a sok ragyogó nő között ki a legszebb? Egy ideig ingadoztak, de végül Vanina Vanini hercegnő, a fekete hajú, lobogó tekintetű lány lett a bál királynője. A sok külföldi és római aranyifjú otthagyta a többi termet, mindannyian oda gyűltek, ahol ő tartózkodott.

Apja, Don Asdrubale Vanini herceg azt kívánta: először két-három német fejedelemmel táncoljon. Azután néhány nagyon vonzó és nagyon előkelő angol úr karját fogadta el; de szertartásos modoruk untatta őt. Úgy látszott, sokkal nagyobb élvezettel gyötri a fiatal Livio Savellit, akinek arcára kiült a szerelem. Livio hódító és ragyogó római ifjú volt, s ezenfelül herceg is; de ha valaki véletlenül egy regényt nyom a kezébe, ő húsz oldal után elhajítja, s azzal mentegeti magát, megfájdult tőle a feje. Ez fogyatékosság, gondolta Vanina.

Éjféltájt egy hír terjedt el az estélyen, elég nagy érdeklődést keltve. Egy fiatal karbonáro, az Angyalvár foglya, éppen ezen az estén megszökött: álruhában szökött, s a börtön legkülső őrségéhez érve, regényes vakmerőséggel tőrével a katonákra támadt, de ő maga is megsebesült; a csendőrök több utcán át követték véres nyomait, remélhető volt, hogy elfogják.

Míg ezt a hírt tárgyalták, Don Livio Savelli, teljesen elkábulva Vanina szépségétől és sikerétől – mert éppen vele táncolt -, helyére vezette a lányt, s a szerelemtől félőrülten ezt kérdezte tőle:

– De az istenért, hát ki tudna tetszeni magának?

– Az a fiatal karbonáro, aki ma este megszökött! – felelte Vanina. – Ő legalább tett valamit, azon kívül, hogy méltóztatott megszületni.

Most Don Asdrubale indult meg lánya felé. A herceg dúsgazdag volt, de már húsz éve nem számoltatta el jószágkormányzóját, aki magas kamattal hercegi pénzeket adott kölcsön a hercegnek. Ha olvasóim az utcán találkoznak vele, azt hihetik: öreg komédiás; de ezek az olvasóim nem vették észre, hogy a hercegi ujjakat öt-hat súlyos gyűrűvel rakták meg, gyémántgyűrűkkel. Két fia jezsuita lett; később megőrültek; s megzavarodott elmével haltak meg. Ő elfelejtette őket; de bosszantja, hogy egyetlen lánya, Vanina, nem akar férjhez menni. Már tizenkilenc éves; és sorra elutasítja a legragyogóbb házasságokat. Miért? Ugyanazért, amiért Sulla lemondott; megveti a rómaiakat.

Az estélyt követő napon Vanina észrevette, hogy apja, a világ legkönnyelműbb embere, aki életében még nem fáradott azzal, hogy egy kulcsot vegyen a kezébe, most igen figyelmesen bezárja annak a kis lépcsőnek ajtaját, mely a harmadik emeletre, a palota egyik lakosztályához vezetett. A lakosztály ablakai narancsfákkal díszített teraszra nyíltak. Vanina néhány látogatást tett Rómában. Amikor visszatért, a palota nagykapuját éppen valamilyen kivilágításra készítették elő, kocsija emiatt a hátsó udvarra fordult be. Vanina felpillantott, és meglepetten látta, hogy annak a lakosztálynak egyik ablaka, melyet apja oly gondosan lezárt, nyitva áll. Megszabadult társalkodónőjétől, felment a palota padlására, és addig nézelődött, míg talált egy kis rácsos ablakot, mely a narancsfás teraszra nyílt. Kétlépésnyire az imént feltűnt nyitott ablaktól. Kétségtelen volt, hogy abban a szobában lakik valaki; de ki? Másnap Vaninának sikerült megszerezni a narancsfás teraszra vezető kis ajtó kulcsát.

Az ablak most is nyitva állt, halkan odalopózott. Elrejtőzött a zsalu mögé. A szoba mélyén, az ágyban valaki feküdt. Vanina először visszahúzódott; de ekkor az egyik széken odavetett női ruhát pillantott meg. Amikor jobban megnézte az ágyban fekvő alakot, látta, hogy szőke, és nyilvánvalóan nagyon fiatal. Nem kételkedhetett, hogy a szoba lakója nő. A székre dobott ruha vérfoltos volt; vér száradt egy pár női cipőn is, mely az asztalon állt. Az ismeretlen megmozdult; Vanina észrevette, hogy sebesült. Mellét vérrel átitatott nagy vászondarab fedte; ezt a vászondarabot csak szalagok erősítették a testhez, sebész nem kötözhette be így. Vanina megfigyelte, hogy apja naponta négy óra tájt bezárkózik lakosztályába, majd felkeresi az ismeretlent; hamarosan visszatér, kocsiba száll, és Vitteleschi grófnéhoz hajtat. Amint a herceg távozott, Vanina felsietett a kis teraszra, ahonnan megleshette az ismeretlent. Heves rokonszenv támadt benne a szerencsétlen fiatal nő iránt. Ismerni szerette volna történetét. Úgy látszott, hogy a székre dobott véres ruhát tőr szaggatta fel. Vanina meg tudta számolni a szakadásokat. És egy alkalommal tisztábban látta az ismeretlent: kék szeme a magasba meredt; mintha imádkozott volna. A szép szem csakhamar könnyes lett; a fiatal hercegnő már-már megszólította. Másnap Vanina oly merész volt, hogy még apja érkezése előtt elrejtőzött a kis teraszon. Látta, hogy Don Asdrubale belép az ismeretlenhez. Kis kosárkát hozott magával – élelemmel. A herceg nyugtalannak látszott; alig szólalt meg. Olyan halkan beszélt, hogy Vanina nem is értette a szavait, bár a franciaablak nyitva állt. Don Asdrubale hamarosan távozott is.

“Ennek a szegény fiatal asszonynak félelmes ellenségei lehetnek – gondolta Vanina -, ha az én könnyelmű apám senkiben nem bízik, s vállalja a fáradságot, hogy százhúsz lépcsőt megjár.”

Egyik este, amikor Vanina csendesen az ismeretlen fiatal asszony ablakához hajtotta fejét, tekintete találkozott az ő tekintetével – és ekkor minden kiderült. Vanina térdre esett és bekiáltott:

– Szeretem magát, segíteni akarok!

Az idegen nő intett: lépjen be.

– Bocsánatot kell kérnem! – kezdte Vanina. – Mennyire sértheti ostoba kíváncsiságom! Esküszöm, hallgatni fogok, és ha úgy kívánja, soha többé nem keresem fel!

– Ki ne örülne, ha magát láthatja! – felelte az ismeretlen. – Itt lakik a palotában?

– Igen, itt lakom – felelte Vanina. – De látom, nem ismer: Vanina vagyok, Don Asdrubale lánya.

Az ismeretlen csodálkozva rápillantott, erősen elpirult, majd ezt mondta:

– Engedje remélnem, hogy mindennap meglátogat; de nagyon kérem, a herceg ne tudjon látogatásairól.

Vanina szíve erősen megdobbant; úgy érezte, az ismeretlen nő modora nagyon előkelő. Ez a szegény fiatal asszony bizonyára valamilyen hatalmasságot sértett meg! Féltékeny volt, s megölte volna szerelmesét? Arra nem is gondolt, hogy szerencsétlenségének mindennapi oka is lehet. Az ismeretlen ezután közölte: a vállán érte egy szúrás, mely egészen a melléig hatolt, s ez a seb nagyon fáj. A szája gyakran megtelik vérrel.

– És még nem is látta sebész! – kiáltotta Vanina.

– Ó, hát nem tudja, hogy Rómában a rendőrség arra kötelezi a sebészeket, hogy pontos jelentést írjanak az eléjük kerülő sérülésekről? A herceg kegyes, és ő maga köti be sebemet ezzel a vászondarabbal, amit rajtam lát.

Az ismeretlen tökéletes gráciával elkerült minden érzékenykedő szót; Vanina szenvedélyesen megszerette ezért. De valami határozottan meglepte a fiatal hercegnőt: komolyan beszélgettek, s az ismeretlen váratlanul csaknem felnevetett.

– Örülnék – mondta neki Vanina -, ha megtudhatnám a nevét.

– Clementina vagyok.

– Hát akkor, drága Clementina, holnap öt órakor ismét meglátogatom.

Másnap Vanina aggasztó állapotban találta új barátnőjét.

– Sebészt hívok magához! – kiáltotta, amikor megölelte őt.

– Inkább meghalok! – felelte az ismeretlen. – Bajba keverjem jótevőimet?

– Róma kormányzójának, monsignore Savelli-Catanzarának sebésze az egyik szolgánk fia! – vágott közbe gyorsan Vanina. – Hű emberünk, és olyan állást tölt be, hogy senkitől sem fél. Apám nem értékeli eléggé hűségét; őt hívatom majd!

– Nem akarok sebészt! – kiáltotta az ismeretlen olyan hevesen, hogy Vanina megdöbbent. – Látogasson meg ezután is, és ha Isten magához akar szólítani, boldogan halok meg a maga karjai közt.

Az ismeretlen állapota másnap még rosszabbra fordult.

– Ha szeret – mondta Vanina, amikor búcsúzott tőle -, beleegyezik, hogy sebészt hívjak.

– Boldogságomnak vége, ha ide belép!

– Én elhívatom! – erősködött Vanina.

Az ismeretlen erre már nem felelt, csak visszahúzta őt: megfogta a lány kezét, és hosszan csókolta. Jó ideig csend volt; az ismeretlen szeme könnyes lett. Végül elengedte Vaninát, és úgy mondta, mint aki a halálba indul:

– Vallomással tartozom. Tegnapelőtt hazudtam, amikor azt mondtam, hogy Clementina a nevem; szerencsétlen karbonáro vagyok.

Vanina megdöbbenve húzta hátrább székét, hamarosan felállt.

– Tudom – folytatta a karbonáro -, hogy ezzel a vallomással elveszítem az egyetlen jót, ami még az élethez kapcsol; de nem volna méltó hozzám, hogy továbbra is megtévesszem. Pietro Missirilli a nevem; tizenkilenc éves vagyok; apám szegény sebész San Angelo-in-Vadóban, én karbonáro vagyok. Karbonáro-összejövetelünkön rajtaütöttek, engem megbilincselve Romagnából Rómába hoztak. Sötétzárkába dobtak, ahol éjjel-nappal csak egy lámpa világított; tizenhárom hónapot töltöttem itt. Egy irgalmas léleknek végre eszébe jutott, hogy megment. Nőnek öltöztettek. Amikor kiszöktem a börtönből, s már az utolsó kapu őreihez jutottam, az egyik éppen a karbonárókat piszkolta; pofon ütöttem. El kell hinnie, nem hiú kötekedés volt; egész egyszerűen szórakozottság. A könnyelmű pofon után egész éjszaka üldöztek Róma utcáin, szuronnyal többször is megsebesítettek, végül már egészen erőtlenül befordultam egy házba, melynek kapuja nyitva állt. Hallottam, hogy a katonák jönnek utánam; erre beugrom a kertbe, s ott rogyok le egy asszony mellett, aki éppen a kertben sétált.

– Vitteleschi grófné volt, apám barátnője! – szólt közbe Vanina.

– Hát elmondta magának? – kiáltott fel Missirilli. – De akár elmondta, akár nem, a nevét soha nem szabad kiejteni, ő mentette meg az életemet. Amikor az üldöző katonák berontottak utánam a kertbe, a maga édesapja elvitt a kocsiján. Nagyon rosszul érzem magam; attól a szúrástól a vállamban néhány napja fulladok. Meghalok, és kétségbeesetten halok meg, mert többé nem látom magát!

Vanina türelmetlenül hallgatta, majd hirtelen otthagyta őt; csodálatos szemében Missirilli a szánalom nyomát sem látta, csak a megsértett gőg villanását.

Ezen az éjszakán egy sebész jelentkezett, egymaga jött. Missirilli kétségbeesett; attól tartott, soha többé nem látja Vaninát. Faggatta a sebészt, aki eret vágott rajta, s hallgatott. Ugyanilyen hangtalanok voltak a következő napok is. Pietro állandóan a terasz ablakát figyelte, ahol Vanina azelőtt belépett; nagyon szerencsétlennek érezte magát. Egy alkalommal, éjféltájt, úgy tetszett, valaki áll a sötét teraszon. Vanina volt?

A lány minden éjszaka megjelent, s odatapasztotta arcát a fiatal karbonáro ablakának üvegéhez.

“Ha beszélek vele – gondolta -, elvesztem! Nem, sohasem szabad vele találkoznom!”

Amikor így határozott, akarata ellenére is arra gondolt, mennyire megszerette a fiút, amikor még ostobán azt hitte – nő. Milyen kedves bizalmasság volt az, s most el kell felejtenie! Legjózanabb pillanataiban Vanina megrémült, mennyire megváltoztak a gondolatai. Amikor Missirilli megmondta a nevét, mintha fátyol fedte volna el mindazt, ami azelőtt foglalkoztatta; régi világa messze került.

Egy hét sem múlt el, s Vanina sápadtan és remegve belépett a sebésszel a fiatal karbonáro szobájába. Közölnie kellett a fiúval: vegye rá a herceget, hogy ezentúl egyik szolgáját küldje fel maga helyett. Tíz percig sem maradt ott: de néhány nap múlva könyörületből ismét megjelent a sebésszel. Egyik este, bár Missirilli állapota sokat javult, és Vanina nem áltathatta többé magát, hogy a fiú életét félti, mégis bemerészkedett hozzá egyedül. Amikor megpillantotta Vaninát, Missirillit elöntötte a boldogság, bár szerelmét igyekezett eltitkolni; mindenekelőtt az illő férfiméltóságról nem kívánt lemondani. Vanina piruló arccal, szerelmi vallomásoktól rettegve lépett be hozzá, de itt zavarba ejtette a nemes és tiszteletteljes, de kissé tartózkodó barátság, amivel a fiú fogadta. Úgy ment el, hogy Pietro meg sem kísérelte tartóztatni.

Amikor néhány nap múlva meglátogatta, Pietro viselkedése nem változott; tiszteletéről, hűségéről, örök hálájáról biztosította a lányt. S mert Vanina nem is gondolt rá, hogy elfojtsa a fiatal karbonáro lángolását, most megijedt: talán csak ő szerelmes? A régi, gőgös fiatal Vanina keserűen érezte, milyen őrültségbe sodródott. Jókedvet színlelt, sőt hidegséget is, és ezentúl ritkábban látogatta; de ahhoz már nem volt ereje, hogy soha többé ne lássa fiatal betegét.

Missirilli lángolt a szerelemtől, de arra gondolt, milyen mélyről jött, meg arra, mivel tartozik önmagának, és megfogadta, hogy csak akkor beszél szerelméről, ha Vanina nyolc napra elmarad. Az ifjú hercegnő gőgje közben napról napra gyengült.

“Ej! – gondolta végül – ha meglátogatom, magamért teszem, magamnak szerzek örömet, és soha nem vallom be neki, mit érzek iránta.”

Látogatásai hosszúra nyúltak, és Missirilli úgy társalgott, mintha csak egy húsztagú társaságban beszélgetnének. Egy este – miután egész nap megvetéssel gondolt a fiúra, és megfogadta, hogy még hidegebb és keményebb lesz vele, mint eddig -, ezen az estén közölte vele: szereti. És hamarosan nem volt többé mit megtagadnia.

Vanina talán őrült volt, de valljuk be, nagyon boldog is.

És Missirilli sem mérlegelte többé, mivel tartozik férfiúi méltóságának. Szeretett, ahogyan először szeret valaki, tizenkilenc évesen, Itáliában. Megismerte a szenvedélyes szerelem kétségeit: odáig jutott, hogy a gőgös fiatal hercegnőnek politikai eszméiről is beszélt, azt remélve, így még jobban megszeretteti önmagát. S elámult, milyen határtalanul boldog. Így múlt el gyorsan négy hónap. Egyszer azután a sebész közölte vele: egészséges és szabad. “És most mi lesz velem? Továbbra is itt megbújjak Róma legszebb lányánál? A gyalázatos zsarnokok, akik tizenhárom hónapig börtönben tartottak, anélkül, hogy egyszer is felvezettek volna napfényre, még azt hihetik, megfélemlítettek! Csakugyan szerencsétlen vagy, Itália, ha fiaid ilyen könnyen cserbenhagynak!”

Vanina természetesen azt hitte: Pietro akkor a legboldogabb, ha örökre mellette maradhat, hiszen olyan boldognak látszott; de a fiatal férfiban keserűen visszhangzott Bonaparte tábornok egyik mondata, s ez a mondat szabta meg viselkedését az asszonyokkal szemben. Amikor 1796-ban a tábornok kivonult Bresciából, a városatyák elkísérték a város kapujáig, és ott azt mondták neki: Itáliában a bresciaiak szeretik legjobban a szabadságot.

– Valóban! – felelte ő. – Szeretnek róla szavalni a szeretőiknek.

Missirilli kényszeredetten fordult Vaninához:

– Mihelyt besötétedik, el kell mennem.

– Vigyázz, és még hajnal előtt gyere vissza a palotába; várni foglak.

– Amire hajnalodik, én már több mérföldnyire leszek Rómától.

– Nagyon helyes! – felelte Vanina rezzenés nélkül. – És hová mégy?

– Romagnába, bosszút állni.

– Elég gazdag vagyok – folytatta a legnyugodtabban Vanina -, remélem, elfogadsz tőlem fegyvereket és pénzt.

Missirilli néhány pillanatig szemrebbenés nélkül nézte; azután vadul átölelte.

– Életem értelme, mindenről elfelejtkezem érted – kiáltotta. – Még a kötelességemről is. De te olyan nemes vagy, éppen azért meg kell értened engem.

Vanina sokat sírt, s megállapodtak, hogy Pietro csak két nap múlva hagyja el Rómát.

– Pietro – fordult hozzá másnap -, te többször is mondtad, hogy egy híres ember, például egy gazdag római herceg, a legnagyobb szolgálatokat tehetné a szabadság ügyének, ha Ausztriát egyszer – messze Itáliától – valamilyen nagy háború kötné le. Így mondtad?

– Így! – felelte a férfi csodálkozva.

– Akkor hallgass meg! Te bátor vagy, csak hatalmad nincs; felajánlom hát neked a kezemet, s évente kétszázezer livre jövedelmet. Vállalom, hogy megszerzem apám beleegyezését.

Pietro a lába elé borult, Vanina sugárzott az örömtől.

– Halálosan szeretlek! – kiáltotta a fiú. – De én a haza egyszerű szolgája vagyok; és minél szerencsétlenebb Itália, annál hívebbnek kell maradnom hozzá. Ha meg akarjuk nyerni Don Asdrubale beleegyezését, évekig hitvány szerepet kellene játszanom. Vanina, nem fogadom el ajánlatodat!

És Missirilli sietett, hogy a kimondott szóval megkösse magát. Ereje már fogytán volt.

– Milyen szerencsétlen vagyok! Jobban szeretlek, mint az életemet, s ha Rómából elmegyek, az a legnagyobb gyötrelem. Jaj, ha Itália már megszabadult volna a barbároktól! Milyen boldogan szállnék veled hajóra, hogy Amerikában éljünk.

Vanina megdermedt. A gőgös lányt elképesztette, hogy valaki visszautasítja kezét; de a következő pillanatban már átölelte a fiatal férfit.

– Még soha nem éreztelek ilyen kedvesnek! – kiáltotta. – Igen, igen, te kis vidéki sebész, örökre a tied vagyok! Nagy vagy, mint a régi rómaiak.

A rossz sejtelmek, a józan ész komor intelmei mind szétfoszlottak; a tökéletes szerelem pillanata volt. Amikor már ismét értelmesen beszéltek, Vanina szólalt meg először:

– Majdnem ugyanakkor érek Romagnába, mint te. Porettóban fürdőket rendeltetek magamnak. San Niccolò-i kastélyunkban fogok lakni, Forli mellett.

– Mindig veled leszek!

– Ezentúl az lesz a sorsom, hogy mindent kockára tegyek! – sóhajtott fel Vanina. – Elzüllök miattad, de nem számít… Tudsz majd szeretni egy megbecstelenített lányt?

– Hát nem vagy-e a feleségem? – mondta Missirilli. – Feleség, akit örökre imádnak. Szeretni foglak, és vigyázok rád.

Vaninának el kellett mennie hazulról. Alig vált el Pietrótól, a fiú máris úgy érezte, vad és esztelen volt.

“Ugyan mi a haza? – tűnődött. – Nem ember, akinek valamilyen jótettéért hálával tartozunk, akinek fájna hálátlanságunk, és becstelennek tarthatna érte. Haza és Szabadság, mind a kettő olyan, mint a felöltőm: olyasmi, ami hasznos, amit, ha nem örököltem apámtól, igaz, meg kell vásárolnom, de végül is azért szeretem a hazát és a szabadságot, mert mindkettőt hasznosnak tartom. Ha nem tudok velük mit kezdeni, ha olyanok, mint egy felöltő augusztusban, miért vásárolnám meg őket, mégpedig nagyon drágán. És Vanina olyan szép! olyan különös lélek! Igyekezni fognak tetszeni neki; és ő el fog felejteni. Van-e olyan nő, akinek életében csak egyetlen szerelem volt? Azok a római hercegek, akiket lenézek mint polgártársaimat, sok mindenben különbek nálam! Nagyon szeretetreméltóak lehetnek! Jaj, ha elmegyek, Vanina elfelejt, és örökre elvesztem őt.”

Késő éjjel a lány meglátogatta; Pietro elmondta neki milyen kétségek támadták meg, s mert annyira szereti, milyen vitában forgatta meg a nagy szót: Haza. Vanina boldog volt.

“Ha mindenképpen választania kellene köztünk – gondolta -, nem a hazát, engem választana.”

A közeli templom órája hármat ütött; elérkezett a búcsú pillanata. Pietro kitépte magát szerelmese öleléséből. Már megindult a kis lépcsőn, amikor Vanina könnyeit visszafojtva elmosolyodott s utánaszólt:

– Ha egy szegény falusi asszony ápolt volna, nem tennél meg érte valamit hálából? Nem próbálnád megfizetni őt? A holnap bizonytalan, ellenségeid közt fogsz utazni: légy hálás, s adj nekem három napot, mintha egy szegény asszony volnék, és megfizetnéd gondoskodásomat.

Missirilli maradt. Végül elhagyta Rómát. Az egyik idegen követségtől vásárolt útlevél segítségével hazatért családjához. Nagy örömmel fogadták; már azt hitték, meghalt. Szerencsés hazaérkezését barátai úgy akarták megünnepelni, hogy megölnek egy-két carabinierit (így nevezik a pápai államban a csendőröket).

– Ne öljünk meg szükségtelenül egyetlen itáliait sem, ha tud fegyverrel bánni! – ellenezte Missirilli. – Hazánk nem sziget, mint a boldog Anglia: éppen a katonánk kevés, és ezért nem tudunk szembeszállni az európai uralkodók beavatkozásával.

Nem sokkal ezután Missirilli a carabinieriktől szorongatva kettőt megölt közülük. Azokkal a pisztolyokkal végzett velük, melyeket Vaninától kapott. Fejére díjat tűztek ki.

Vanina csak nem jelentkezett Romagnában: Missirilli azt hitte, elfelejtették. Hiúsága felborzolódott; mostanában sokat gondolt arra, milyen társadalmi különbség választja el szeretőjétől. Egy megindult pillanatában, amikor az elmúlt boldogság oly kegyetlenül fájt, arra gondolt, visszamegy Rómába, s megnézi, mit csinál Vanina. Az őrült gondolat már-már legyűrte azt, amit kötelességének hitt, amikor egy este valamelyik hegyi templom harangja oly különös módon kondult meg Angelusra, mintha a harangozó másra ügyelt volna. Jel volt ez; a karbonárókat hívták így össze gyűlésre, akikhez Missirilli csatlakozott, amikor Romagnába érkezett. Még azon az éjszakán mind együtt voltak egy remetelakban, az erdőben. Az ópiummal elkábított két remete mit sem tudott arról, mire használják a házat. A nagyon szomorúan érkező Missirilli itt tudta meg, hogy a karbonáro-csoport vezetőjét letartóztatták, és őt, az alig húszéves fiatalembert nevezték ki utódjává; olyan csoport vezetője lesz, melybe ötvenéves, idősebb férfiak tartoznak; férfiak, akik az összeesküvő szervezet tagjai voltak már Murat 1815-ös vállalkozása óta. Pietro szíve megdobbant a váratlan megtiszteltetésre. Amint egyedül maradt, elhatározta; többé nem gondol a fiatal római nőre, aki elfelejtette őt; szívével-lelkével ezentúl csak a nagy kötelességet ismeri: Itáliát megszabadítani a barbároktól.

Két nappal később Missirilli az érkezőkről és távozókról szóló jelentésből megtudta (a jelentést neki, a karbonáro szervezet vezetőjének készítették), hogy Vanina hercegnő megérkezett San Niccolò-i kastélyába. Több zavart, mint örömet keltett benne a jól ismert név. Hiába hitte, hogy szilárdan hű hazájához, ha olyan erős, hogy nem röpül még aznap este a San Niccolò-i kastélyba; elég volt Vaninára gondolnia – akit semmibe vett -, s már nem tudta feladatait józanul számba venni. Másnap találkozott a lánnyal; Vanina éppen úgy szerette, mint Rómában. Utazását apja késleltette, aki mindenképpen férjhez akarta adni. Vanina kétezer zecchinót is hozott magával. A váratlan segítség megnövelte Missirilli tekintélyét. Korfuban tőröket rendeltek; a karbonárók üldözésével megbízott követ magántitkárát lepénzelték. Így megszerezték azoknak a plébánosoknak névsorát, akik a kormányzatnak kémkedtek. Sok esztelen összeesküvés közt éppen ez idő tájt szervezték a legkevésbé esztelent a szerencsétlen Itáliában. Nem merülök most el az ide nem illő részletekbe. Megelégszem azzal, hogy éppen csak jelzem: ha a vállalkozás sikerül, Missirilli joggal követelhette volna a dicsőség jókora részét. Az ő segítségével több ezer felkelő indult volna meg a megadott jelre, s fegyverben várta volna a felsőbb vezetők érkezését. Már közeledett a döntő perc, amikor – mint mindig – az összeesküvést megbénította a vezetők letartóztatása.

Alig érkezett meg Vanina Romagnába, megérezte, hogy imádott hazájáért szerelmese minden más szerelmet el fog feledni. A fiatal római lány büszkesége lázadozott. Hiába akart józan maradni, komor szomorúság uralkodott rajta: olykor észrevette, hogy már átkozza a szabadságot. És egy napon, amikor átment Forliba, hogy lássa Missirillit, nem tudta leplezni fájdalmát, amit eddig gőgösen titkolt.

– Maga úgy szeret engem, mintha a férjem volna. Nem ez jár nekem.

S már folytak a könnyei; de szégyenében sírt, mert annyira alacsonyodott, hogy szemrehányást tett. Missirilli csak szórakozottan felelgetett a lány könnyeire. Vanina hirtelen arra gondolt, hogy itthagyja a fiút, és visszamegy Rómába. Kegyetlen örömet érzett, hogy gyengeségéért – ami szóra bírta – megbüntetheti magát. Néhány pillanatig hallgatott, s már határozott is; méltatlannak tartotta volna magát Missirillihez, ha nem hagyja el. Gyönyörködve képzelte el, milyen fájdalmas meglepetéssel keresi majd a férfi – s ő nem lesz mellette. Majd mélyen elérzékenyítette az a gondolat, hogy nem kapta meg Pietro szerelmét, pedig mennyi őrültséget követett el miatta! Ekkor megszólalt, és mindent elkövetett, hogy legalább egyetlen szerelmes szót kicsaljon a férfiból. Pietro kifejezéstelen tekintettel gyöngéd szavakat mondogatott; de milyen más volt a hangja, az átfűtöttsége, amikor politikai vállalkozásairól beszélve fájdalmasan felkiáltott:

– Ó, ha ez sem sikerül, ha a kormányzat ezt is leleplezi, feladom a játszmát.

Vanina meg sem mozdult. Egy óra is elmúlhatott így, s ő arra gondolt: utoljára látja szerelmesét. Amit Pietro mondott, végzetes fénnyel lobbant fel benne.

“A karbonárók – gondolta – több ezer zecchinót kaptak tőlem. Nem kételkedhetnek abban, hogy az összeesküvést szolgálom.”

Eltűnődött, majd odaszólt Pietrónak:

– Nem akarsz velem jönni egy napra a San Niccolò-i kastélyba? A ma esti gyűlésen már nincs szükségük rád. Holnap reggel sétálhatnánk San Niccolòban; csillapulna nyugtalanságod, hidegvéredet is visszanyernéd, és a mai komoly helyzetben erre van a legnagyobb szükséged.

Pietro igent mondott.

Vanina búcsúzott, hogy előkészítse útjukat; szokása szerint kulccsal zárta le a kis szobát, ahol a fiút rejtegette.

Sietve felkereste egyik régi szobalányát; ez a lány csak azért vált meg tőle, mert férjhez ment, és üzletet nyitott Forliban. Az asszony lakásán egy imakönyvbe – lapszélre – sebtiben feljegyezte a pontos helyet, ahol éjszaka a karbonáróknak találkozniuk kellett. Feljelentését így végezte: “Ezen az összejövetelen tizenkilencen vesznek részt, íme a nevük és a címük…”

Pontosan leírta a névsort, és csak Missirillit hagyta ki, majd az asszonyhoz fordult, akiben tökéletesen megbízott.

– Vidd el ezt az imakönyvet őkegyelmességéhez, a bíboros nagykövethez; olvassa el, amit beleírtam, majd kérd vissza az imakönyvet. Nesze, tíz zecchino; ha őkegyelmessége bármikor kiejti a nevedet, meghalsz; de az életemet mented meg, ha elolvastatod vele azt az oldalt, amelyre üzenetemet írtam.

Minden a legteljesebb rendben történt. A pápa követe úgy félt, hogy a legkevésbé sem viselkedett nagyúrként. Az egyszerű asszonynak, aki beszélni óhajtott vele, megengedte, hogy álarcosan jelenjék meg előtte, és csak az volt a feltétele, hogy a kezét megkötözteti. Így vezették a boltosasszonyt a magas személyiség elé, aki zöld terítővel letakart hatalmas asztal mögé sáncolta el magát.

A pápai követ elolvasta az imakönyvbe írt mondatokat, jó messze tartva magától a könyvet, mert valamilyen gyorsan ható méregtől félt. Majd visszaadta a könyvet az asszonynak, és senkit nem küldött a nyomába. Negyven perc sem telhetett el, amióta Vanina elvált szeretőjétől; megvárta, míg régi szobalánya visszatér, s már újra Missirillinél volt, azt remélve, a fiú ezentúl teljesen az övé lesz. Hírül hozta, hogy a városka szokatlanul nyugtalan; olyan utcákban is csendőrjárőröket látott, melyekben különben sohasem tűnnek fel.

– Ha rám hallgatsz, rögtön indulunk San Niccolòba.

Missirilli nem tiltakozott. Elsétáltak a fiatal hercegnő kocsijáig, mely a bizalmas és jól megfizetett társalkodónővel a városkától fél mérföldnyire várakozott.

A San Niccolò-i kastélyba érve, rendkívüli tettétől nyugtalanul, kétszeresen gyengéd volt a férfival. De szerelméről beszélve úgy érezte, komédiázik. Amikor este elárulta, nem zavarta az önvád. S most, hogy átölelte eszébe jutott:

“Csak egy szót kellene neki mondanom, és ha kimondanám: rögtön és mindörökké elborzadna tőlem!”

Késő éjszaka szobájukba hirtelen benyitott Vanina egyik inasa. Ez a férfi karbonáro volt, Vanina nem is sejtette. Missirillinek tehát titkai voltak, amiket nem közölt vele, még ilyen apró titkokat sem. Vanina megremegett. Az inas jelentette Missirillinek, hogy éjszaka Forliban tizenkilenc karbonáro házát körülvették, és azon nyomban, hogy visszatértek az összejövetelről, letartóztatták őket. Bár rajtuk ütöttek, kilencen mégis megszöktek. A csendőröknek azonban sikerült tíz karbonárót a fellegvárba hurcolni. Amikor beértek, az egyik a mély kútba vetette magát és ott pusztult. Vanina remegni kezdett; szerencsére Pietro nem vette észre, mert a lány szeméből kiolvashatta volna a bűnt.

-… Most azután – tette még hozzá az inas – a Forliban állomásozó katonaság felsorakozott az utcákon. Egy-egy katona olyan közel áll a szomszédjához, hogy még átszólhat hozzá. A járókelők nem mehetnek át az utca egyik oldaláról a másikra, csak ott, ahol egy tiszt áll.

Amint az inas kilépett, Pietro csak egy pillanatig gondolkodott:

– Egyelőre nem tehetünk semmit.

Vanina alig élt; remegett, ha szeretője ránézett.

– Veled mi történt? – szólt rá Pietro.

De rögtön más gondolat foglalta el, s nem figyelt rá.

Déltájt a lány megkockáztatta:

– Hát megint felrobbantottak egy titkos találkozóhelyet; most egy ideig nyugodt lehetsz.

Nagyon nyugodt – felelte Missirilli, s mosolyától Vanina megborzongott.

Később a lány elment; feltétlenül meg kellett látogatnia a San Niccolò-i plébánost, aki valószínűleg jezsuita kém volt. A hétórai vacsorára visszatérve üresen találta a kis szobát, ahol szeretője rejtőzött. Feldúltan mindenütt kereste a házban; sehol nem volt. Kétségbeesetten visszatért a kis szobába; s csak ekkor pillantotta meg a levélkét; olvasni kezdte:

“Jelentkezem a pápai követnél, tartóztasson le; nem bízom már ügyünkben, Isten ellenünk fordult. Ki árulhatott el? Nyilvánvalóan az a nyomorult, aki a kútba ugrott. S mert életemmel nem használhatok már szegény Itáliámnak, nem akarom, hogy bajtársaim azt gondolhassák, eladtam őket, mivel csak engem nem fogtak el. Isten veled; ha szeretsz, gondolj a bosszúra. Tedd tönkre, pusztítsd el a gyalázatost, aki elárult minket – pusztítsd el, még ha az apám is.”

Vanina félájultan esett egy székre, gyötrelmesen szenvedett. Egyetlen szót sem tudott kiejteni; szeme száraz volt, égett.

Végül térdre hullt.

– Isten! Istenem! – kiáltotta. – Hallgasd meg fogadalmamat! Igen, megbüntetem a gyalázatost, aki áruló volt; de előbb ki kell szabadítanom Pietrót!

Egy órával később úton volt Róma felé. Apja már régen sürgette hazatérését. Távollétében elrendezte lánya házasságát Livio Savelli herceggel. És alig érkezett meg Vanina, apja, kissé félve, a házasságra terelte a szót. Nagyon meglepődött, amikor lánya rögtön beleegyezett. Asdrubale herceg még aznap este Vitteleschi grófnénál szinte ünnepélyesen vezette lányához Don Liviót; Vanina hosszan beszélgetett vele. A herceg kitűnő megjelenésű férfi volt, és remek lovakat tartott; mindenki tudta, hogy szellemes és okos, de azt is, hogy hiányzik belőle minden komolyság, s ezért a kormányzat ügyet sem vetett rá. Vanina úgy gondolta: ha már elcsavarta a fejét, könnyen kezelhető ügynöke lesz. A fiatal herceg unokaöccse volt monsignore Savelli-Catanzarának, Róma kormányzójának, a rendőrminiszternek; Vanina joggal remélhette, hogy a kémek nem merik majd követni.

Néhány napig igen jól bánt a szeretetre méltó Don Livióval, majd bejelentette neki: soha nem lesz a felesége, mert egészen komolytalan férfi.

– Ha nem volna zöld ifjú – magyarázta neki Vanina -, nagybátyja emberei nem titkolnának mindent maga előtt. Például azt sem, hogy mi a szándékuk a Forliban leleplezett karbonárókkal.

Két nap múlva Don Livio jelentette, hogy a Forliban letartóztatott karbonárók mind megszöktek. A lány rászegezte nagy, fekete szemét, keserűen, mély megvetéssel mosolygott, és egész este nem méltatta többé egyetlen szóra sem. Ismét eltelt két nap, s Don Livio pirulva bevallotta, hogy tegnapelőtt félrevezették.

– De megszereztem nagybátyám dolgozószobájának egyik kulcsát; az ott talált iratokból megtudtam, hogy egy kongregáció (vagy bizottság), mely bíborosokból és a legtekintélyesebb főpapokból áll, a legnagyobb titokban összeül, és megtárgyalja a kérdést, vajon az elfogott karbonárók felett Ravennában ítélkeznek-e vagy Rómában, mi a helyesebb? E pillanatban a San Leone kastélyban őrzik a Forliban elfogott kilenc karbonárót és vezérüket, bizonyos Missirillit, aki olyan ostoba volt, hogy önként jelentkezett.

Az ostoba szóra Vanina vadul belecsípett a hercegbe.

– Én is látni akarom ezeket az aktákat! Vezessen be nagybátyja dolgozószobájába, maga figyelmetlenül olvashatta.

Szavaira Don Livio elsápadt, Vanina szinte lehetetlent kívánt; de a fiatal lány szeszélyességétől csak még szerelmesebb lett. Néhány nap múlva Vanina férfiruhában, a Savelli palota tetszetős egyenruhájában, körülbelül félórát tölthetett a rendőrminiszter legtitkosabb iratai között. Heves boldogság öntötte el, amikor felfedezte a Pietro Missirilli vádlottról szóló napijelentést. Míg az ügyiratot tartotta, keze remegett. Amikor pillantása a névre esett, már-már elájult. Majd amikor elhagyták Róma kormányzójának palotáját, Vanina megengedte a férfinak, hogy megcsókolja.

– Jól vágja ki magát a próbákból, amelyeknek alávetem! – mondta még neki.

Ilyen szavakra a fiatal herceg hajlandó lett volna felgyújtani akár a Vatikánt, csak elnyerje Vanina tetszését. Ezen az estén bál volt a francia követnél; a lány sokat táncolt, és csaknem mindig Livióval. Don Livio megrészegedett a boldogságtól; vigyázni kellett rá, nehogy meggondolja magát.

– Apám nagyon szeszélyes – mondta egy nap Vanina. – Ma délelőtt elkergette két emberét, akik ezután hozzám jöttek sírni. Az egyik arra kért, juttassam be a maga nagybátyjához, Róma kormányzójához. A másik, aki a franciák idején a tüzérségnél szolgált, az Angyalvárban szeretne álláshoz jutni.

– Mind a kettőt szolgálatomba fogadom! – vágta rá lelkesen a fiatal herceg.

– Erre kértem magát? – felelte gőgösen Vanina. – Szó szerint elismételtem magának a két szerencsétlen kérését; azt kell megadni nekik, amit kérnek, azt, és nem mást.

Ez még nehezebb ügy volt. Monsignore Catanzarát nem gyanúsíthatta senki, hogy könnyelmű ember, és monsignore csak olyan szolgát fogadott be házába, akit jól ismert.

Látszólag örömökkel telezsúfolt életében Vanina lelkifurdalástól gyötörve szenvedett. Szinte megölte az események lassúsága. Apja jószágkormányzója pénzt szerzett neki. Vajon megszökjék-e az apai házból? Menjen Romagnába, s próbálja kiszabadítani Missirillit? Akármilyen oktalan gondolat volt, már-már végrehajtotta, amikor a véletlen megkönyörült rajta.

Don Livio hírül hozta:

– A Missirilli-féle karbonáro-csoport tíz emberét Rómába hozzák, azzal az elhatározással, hogy az ítélet után Romagnában végzik ki őket. A pápai rendelkezés ma este érkezett nagybátyámhoz. Maga meg én, egyedül mi ketten tudjuk ezt a titkot Rómában. Elégedett velem?

– Magából férfi lesz – felelte Vanina. – Ajándékozzon meg arcképével.

Annak a napnak előestéjén, amikor Missirillinek Rómába kellett érkeznie, a lány valamilyen ürüggyel Città Castellanába ment. Ennek a városnak börtönébe zárják éjszakára a karbonárókat, akiket Romagnából Rómába szállítanak. Reggel látta is Missirillit, amint kilépett börtönéből: szekéren vitték, egyedül, megláncolva; nagyon sápadtnak látta, de a legkevésbé sem megfélemlítettnek. Egy öregasszony ibolyacsokrot dobott feléje; Missirilli mosolyogva megköszönte.

Vanina látta szerelmesét, és gondolatai új erőre kaptak; ismét bátor volt. Az Angyalvár papját, Cari abbét, már régebben komolyan segítette, hogy magasabbra jusson; s Pietrót éppen oda fogják zárni; ezt a derék papot választotta ő gyóntatójának. Nem jelentéktelen apróság Rómában, ha valaki egy hercegnőnek, a kormányzó unokahúgának gyóntatója.

A forli karbonárók perével gyorsan végeztek. Az ultrapárt, hogy bosszút álljon, amiért a karbonárókat Rómába szállították, és ők ezt nem tudták megakadályozni, az ítéletet hozó bizottságot csupa nagyravágyó főpapból állította össze. A bizottság elnöke a rendőrminiszter lett.

A karbonárókat üldöző törvény egyértelmű: az elfogott Forli-belieknek semmi reményük sem lehetett; de azért minden lehetséges kibúvóval keményen védték életüket. Bíráik azonban nemcsak halálra ítélték őket, többen közülük kegyetlen kínzásokat is javasoltak, kézlevágást s hasonlókat. A rendőrminiszter, aki előtt már biztos jövő állt (mert az ő helyéről úgy távozik mindenki, hogy megkapja a bíborosi föveget), nem tartotta fontosnak a kézlevágást: amikor az ítéletet a pápa elé terjesztette, azt javasolta, hogy valamennyi fogoly büntetését néhány évi börtönre mérsékeljék. Csak Missirillivel tett kivételt. Ebben a fiatalemberben veszedelmes fanatizmust gyanított, s különben őt már amúgy is halálra ítélték egyszer, ő ölte meg azt a két csendőrt, akikről történetünk elején szó esett. Néhány perccel a rendőrminiszter pápai kihallgatása után Vanina már ismerte az ítéletet, az ítélet enyhítését is.

Másnap monsignore Catanzara éjféltájt tért haza palotájába; sehol nem látta inasát; a miniszter csodálkozva többször is csengetett; végül megjelent egy öreg, bárgyú szolga: a miniszter türelmetlenül úgy határozott, hogy nem kér segítséget a levetkőzéshez. Kulccsal bezárta a szobáját, nagyon meleg volt: kabátját hanyagul az egyik székre vetette. Indulatos mozdulat volt, a kabát túlrepült a széken, meglebbentette az ablak muszlinfüggönyét, és a függöny mögött kirajzolódott egy férfi alakja. A miniszter gyorsan ágyához ugrott, s felkapott egy pisztolyt. Amikor visszafordult, házának egyenruhájában egészen fiatal férfi lépett elő, ő is pisztolyt tartott a kezében. A miniszter felemelte a sajátját, célzott – és már el akarta sütni. De ekkor a fiatal férfi nevetve rászólt:

– Ejnye, monsignore, hát nem ismeri meg Vanina Vaninit?

– Miféle rossz tréfa ez? – kiáltott rá a miniszter haragosan.

– Tárgyaljunk nyugodtan – ajánlotta a fiatal lány. – Először is állapítsuk meg, hogy a maga pisztolya nincs megtöltve.

A miniszter döbbenten megvizsgálta fegyverét: a lány igazat mondott; ekkor egy tőrt rántott elő mellényzsebéből.

Vanina kedves, fölényes fintorral folytatta:

– Üljünk le, monsignore.

És nyugodtan letelepedett az egyik pamlagra.

– Legalább egyedül van? – kérdezte a miniszter.

– Esküszöm, teljesen egyedül.

Szavait a miniszter alaposan ellenőrizte: körbejárt a szobában, mindenhová benézett. Végül maga is az egyik székre ült, háromlépésnyire Vaninától.

– Miért is tenném azt – kezdte Vanina szelíden és nyugodtan -, hogy gyilkos szándékkal támadjak egy higgadt férfira, akit valószínűleg csak gyenge és forrófejű utód követne, olyan utód, aki saját magát s másokat is a mélybe rántana.

– Mit óhajt tehát, kisasszony? – kérdezte a miniszter rosszkedvűen. – Ez a jelenet igazán nem tetszik nekem, és gyorsan be akarom fejezni.

– Amit még mondani kívánok – felelte Vanina gőgösen, hirtelen elfeledkezve kedves modoráról -, magának fontosabb, mint nekem. Azt akarják, hogy a Missirilli nevű karbonáro életben maradjon; ha kivégzik, maga egy héttel sem éli túl. Nekem az egészhez semmi közöm. Az őrültséget, amit szememre hány, részben azért vállaltam, mert mulattat; másrészt szolgálatot akartam tenni egy barátnőmnek. És – folytatta, már ismét társasági hangon -, és szerettem volna szívességet tenni egy kiváló úrnak, aki nemsokára a nagybátyám lesz, s minden jel arra vall, hogy családja szerencsecsillagát egyre magasabbra juttatja.

A miniszter arcáról eltűnt a bosszús kifejezés: Vanina szépsége bizonyára hozzájárult a gyors változáshoz. Rómában mindenki tudta, hogy monsignore Catanzara nagyon szereti a szépasszonyokat, és álöltözetében, a Savelli palota inasruhájában, a lábára feszülő selyemharisnyában, ezüstsujtásos kicsi, kék kabátjában, pisztollyal a kezében – Vanina elragadó volt.

– Jövendőbeli unokahúgom nagy esztelenséget követett el – mondta a miniszter, s majdnem nevetett -, és azt hiszem, nem az utolsót.

– Remélem, hogy egy ilyen bölcs férfi nem árulja el titkomat, s elsősorban Don Livio nem tudja meg. És ha barátnőm pártfogoltjának életét megkapom magától, drága nagybátyám, maga viszont már most egy csókot kap tőlem.

Ezen a félig tréfás hangon társalogtak tovább; a római hölgyek a legkomolyabb ügyeket is így tudják bonyolítani; és Vanina elérte, hogy a találkozás, melyet pisztollyal a kezükben kezdtek, egyszerű látogatásnak látszott, a fiatal hercegnő felkereste nagybátyját, Róma kormányzóját.

Monsignore Catanzara ugyan gőgösen elutasította magától a gondolatot, hogy őt bárki megfélemlítheti, de elmagyarázta unokahúgának mindazokat a nehézségeket, melyek útját állnák, ha Missirilli életét meg akarná menteni. A miniszter vitatkozva járkált Vaninával a szobában. Közben a kandallóról leemelt egy limonádés üveget, és teletöltött egy kristálypoharat. Abban a pillanatban, amikor már inni akart, Vanina nyúlt a pohárért, kis ideig kezében tartotta, majd – mintha csak szórakozottságból tenné – kiejtette a kertbe. Egy perc múlva a miniszter csokoládébonbont vett ki a cukortartóból, Vanina ezt is kivette a kezéből, s nevetve rászólt:

– Vigyázzon hát! Magánál mindent megmérgeztek; halálra ítélték magát. Jövendő nagybátyám számára én nyertem kegyelmet, hogy ne kerüljek a Savelli házba üres kézzel.

Monsignore Catanzara meghökkenten mondott köszönetet a lánynak, majd kijelentette: Missirilli komolyan bizakodhatik abban, hogy élve marad.

– Megalkudtunk! – kiáltotta Vanina. – És most, hogy megalkudtunk, az ellenértéket már át is adom! – s megcsókolta.

A miniszter elfogadta az ellenértéket.

– Tudnia kell, kedves Vanina – mondta még -, hogy én nem szeretem a vért. Különben is, fiatal vagyok még, ha maga talán öregnek lát is, s élhetek még olyan korban, amikor a ma kiontott vér foltot hagy.

Kettőt ütött az óra, amikor monsignore Catanzara kikísérte Vaninát kertje kiskapujához.

Két nap múlva a rendőrminiszter megjelent a pápa előtt, s elég zavart volt attól, amit előterjeszteni készült, de először a pápa fordult hozzá:

– Mindenekelőtt valaki számára kegyelmet kérek öntől. A forli karbonárók között van valaki, akinek halálos ítéletét nem másítottuk meg. Ez a gondolat zavarja álmomat: ezt az embert meg kell menteni.

A miniszter – látva, hogy a pápa már döntött – több ellenvetést tett, s végül egy határozatot, azaz motu propriót szerkesztett, amit a szokástól eltérően a pápa írt alá.

Vanina arra gondolt: a kegyelmet talán megszerzi szeretőjének, de bizonyára megkísérlik, hogy megmérgezzék. Gyóntatójától, Cari abbétól Missirilli már előző este néhány csomag kétszersültet kapott, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a börtön ételeihez ne nyúljon.

Nem sokkal ezután a lány megtudta, hogy a forli karbonárókat a San Leone kastélyba szállítják át; megpróbálkozott, nem láthatná-e meg az úton Missirillit, amikor Città Castellanába vezetik őket; huszonnégy órával a foglyok előtt ért a városba. Ott találta Cari abbét is, aki napokkal megelőzte őt. Az abbé megegyezett a börtönőrrel – Missirilli éjfélkor misét hallgathat a börtön kápolnájában. De még ennél is többet elért: ha Missirilli beleegyezik, hogy kezét-lábát megkötözve láncra verjék, a börtönőr visszahúzódik a kápolna ajtajába, ahonnan szemmel tarthatja a foglyot, akiért felel, de nem hallaná, mit beszél.

Végre elérkezett a nap, melyen eldől Vanina sorsa. A lány már délelőtt bezárkózott a börtön kápolnájába. Ki mondhatná el, milyen gondolatok gyötörték ezen a hosszúra nyúló napon. Szereti-e őt annyira Missirilli, hogy megbocsát neki? Feljelentette a csoportját, de megmentette az ő életét. Amikor megkínzott lelkében felülkerekedtek az érvek, abban reménykedett: a férfi is beleegyezik, hogy elhagyják Itáliát. Igen, elkövette a bűnt, de halálos szerelemből tette. Amikor négyet ütött az óra, a távolból meghallotta a csendőrök lovainak dobogását a kövezeten. Mintha minden egyes dobbanó lépés a szívében visszhangzott volna. Nemsokára tisztán megkülönböztethette a rabszállító szekerek zörgését is. A börtön előtti kis téren álltak meg; Vanina látta, hogy két csendőr felemeli Missirillit, aki egymaga ült az egyik szekéren, s előzőleg annyira megvasalták, hogy mozdulni sem tudott. “De legalább él! – gondolta könnyezve. – Még nem mérgezték meg!” Elkínzó este volt. A komor kápolnát csak a magasan függő örökmécses világította meg, a mécs, melybe a börtönőr amúgy is nagyon fukarul mérte az olajat. Vanina tekintete középkori nagyurak síremlékein tévelygett, akik a szomszéd börtönben haltak meg. Szobraik marconák és ijesztők voltak.

Már régen elhalt minden zaj; Vanina komor gondolataiba süllyedt. Kevéssel azután, hogy az óra elütötte az éjfélt, bizonytalan, könnyű neszt hallott, mintha denevér suhant volna el a magasban. Felállt, hogy pár lépést tegyen, s félájultan az oltár korlátjára bukott. Ugyanabban a pillanatban két kísérteties jelenség tűnt fel közvetlenül mellette, lépteiket sem hallotta. Az egyik a börtönőr volt, a másik Missirilli, oly súlyosan megláncolva, mintha bepólyálták volna. Az őr meggyújtotta kézilámpáját, és az oltár korlátjára állította, Vanina mellé, hogy jól láthassa foglyát. Majd hátrahúzódott, az ajtóhoz. Alig távolodott el az őr, Vanina Missirilli nyakába borult. Átölelte, de csak a hideg, szúró láncokat érezte. Ki rakhatta rá ezeket a láncokat? Megcsókolhatta szerelmesét – és nem lett boldog. És fájdalmához még egy sokkal szaggatóbb fájdalom is társult: Missirilli oly hidegen fogadta, már-már azt hitte, ismeri bűnét.

– Kedves barátnőm – szólalt meg végül a fiatal férfi -, fáj, hogy szerelmes belém. És hiába nézek magamba, miért szeret? – nem érdemlem meg. Hallgasson rám, vissza kell térnünk keresztényibb érzésekhez; felejtsük el az álmokat, amik valaha tévútra vittek minket; én nem tartozhatom magához. Az örökös sikertelenség és szerencsétlenség, mely minden vállalkozásomat kísérte, talán abból fakadt, hogy halálos bűnben éltem. Ha csupán a józan észre hallgatok, el kell gondolkodnom: miért nem tartóztattak le barátaimmal együtt azon a végzetes forli éjszakán? A veszély pillanatában miért nem voltam a helyemen? Távollétem miért erősíthette meg a legszörnyűbb gyanúsítást? Ó, másért lángoltam, nem Itália szabadságáért!

Vanina csak ámult, nem értette, hogyan változott ilyen nagyot Missirilli. A férfi nem fogyott le, legalábbis érzékelhetően nem, de most harmincévesnek látszott. Azzal magyarázta a változást, hogy sokat szenvedhetett a börtönben, bizonyára rosszul bántak vele; a gondolatra felzokogott.

– Ó, mennyire megígérték azok a börtönőrök, hogy jól bánnak veled!

Pedig a valóság az volt, hogy a halál közelsége felébresztette a fiatal karbonáro szívében a vallás minden törvényét, amit össze lehetett egyeztetni Itália szabadságának szenvedélyes szeretetével. És Vanina lassan-lassan megértette, hogy szeretőjének megdöbbentő változása – erkölcsi változás, és semmiképpen nem valamilyen kegyetlen bánásmód következménye. Néhány perce még azt hitte, fájdalma már nem fokozódhatik, és az új felismeréstől még jobban szenvedett.

Missirilli ezalatt hallgatott. Vaninát már-már zokogás fojtogatta. A férfi maga is megindultan szólalt meg végül:

– Ha valamit még szeretnék a földön, az maga volna, Vanina. De köszönöm Istennek, hogy életemnek már csak egyetlen célja van: vagy a börtönben halok meg, vagy Itália szabadságáért küzdve.

Megint csend támadt; Vanina megszólalni sem tudott, akárhogy szeretett volna. Missirilli folytatta:

– A kötelesség kegyetlen, barátnőm! De ha mindent könnyű volna teljesíteni, hol maradna a hősiesség? Adja szavát, hogy többé nem próbál velem találkozni.

Amennyire szoros lánca engedte, megmozdította kezét, és ujjait Vanina felé nyújtotta.

– Ha megengedi, hogy tanácsot adjon valaki, akit szeretett, legyen okos, menjen férjhez ahhoz a derék fiatalemberhez, akit apja választott magának. Ne tegyen neki bántó vallomást; de ne is igyekezzék találkozni velem. Legyünk ezentúl idegenek egymás számára. Maga sok pénzt áldozott a haza szolgálatára; ha Itáliánk valaha is megszabadul zsarnokaitól, azt a pénzt pontosan megfizetik magának a nemzet vagyonából.

Vanina megdermedt. Míg vele beszélt, a férfi szeme csak akkor ragyogott fel, amikor kimondta a haza szót.

Végül büszkesége erősítette meg szívét; gyémántokat és kis ráspolyokat hozott magával. Nem is felelt Missirillinek, csak átnyújtotta őket.

– Kötelességem, hogy elfogadjam! – mondta a férfi. – Kötelességem, mert igyekeznem kell megszökni. De soha többé nem találkozom magával; most fogadom meg, amikor újra megajándékoz jóságával. Isten áldja, Vanina! Ígérje meg, hogy soha nem ír nekem, nem akar látni; engedjen át egészen a hazának, a maga számára halott vagyok. Isten áldja!

– Nem! – csattant fel Vanina indulatosan. – Azt akarom, hogy tudjad, mit tettem érted! Mit tettem szerelemből!

És elmondta minden lépését, attól a pillanattól, amikor Missirilli otthagyta a San Niccolò kastélyt, hogy jelentkezzék a pápai követnél. S amikor elbeszélését befejezte, még hozzátette:

– S ez mind semmi! Még többet tettem, mert szeretlek! És ekkor elmondta árulását.

– Szörnyeteg, szörnyeteg! – kiáltotta Missirilli dühöngve. Rávetette magát, hogy szétzúzza láncaival.

És talán sikerül is, de az őr a kiáltozásokra odafutott. Megragadta Missirillit.

– Nesze, te szörnyeteg! – lihegte a férfi. – Nem kell tőled semmi! – És amennyire láncai engedték, a lány felé hajította a ráspolyokat és a gyémántokat; sietve megindult kifelé.

Vanina ott állt megsemmisülten. Visszatért Rómába; a napilapokban hamarosan megjelent a hír, hogy felesége lett Don Livio Savelli hercegnek.

(Ford.: Illés Endre)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Stendhal: VANINA VANINI – vagy különös részletek a karbonárók utolsó titkos összejöveteléről, amit a pápai államban lepleztek le”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)