Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Tamási Áron: Fekete Sáfrán

Tamási Áron: Fekete Sáfrán

30 április 2016

tamasi-aron001Egy időben sokat járogattam egy Sántamalom nevű faluba, ahol templomot építettünk. Kőmíves minőségben dolgoztam, s bizony az első időben nemegyszer gondoltam arra, hogy otthagyom az épülő templomot, s valahol könnyebb természetű munkát keresek magamnak. Jól tettem azonban, hogy erről a szándékomról mégis lemondtam, mert későbben a sántamalmi emberek nagyon megszerettek engem, és olyan történeteket beszéltek el nekem, amelyekből hasznot és szükséges bölcsességet sokat lehetett meríteni.
Így például elbeszélték, hogy élt abban a faluban egy fiatal cigánylegény, s éppen ő volt az, akinek meggondolatlan cselekedete miatt a régi templomot le kellett bontani. Ugyanis ez a legény, akit Sáfránnak hívtak, s akit a cigányságából kifolyólag Fekete Sáfránnak nevezett el a nép, egyszer feltette magában, hogy ő meg akar házasodni. Kovácsmesterséget folytatott, de inkább csak folytatta volna, mert a munkának szörnyű nagy ellensége volt. Ilyenformán tehát, mint ahogy egyebet várni nem is lehetett tőle, legelőször letette a kalapácsot, s azután elindult, hogy alkalmas leányt keressen magának.
Talált is hamarosan, de nem egyet, hanem kettőt.
Az egyik fajtájabéli volt és egyazon vallású véle; különben dolgos és szép, de máskülönben olyan szegény, hogy valóságos földönfutó. A másik ellenben gazdag volt, sok földje és barma neki, de nem tartozott a cigánylegény fajtájába, se nem követett hasonló vallást véle.
No, Sáfrán gondolkozni kezdett, hogy most már miképpen cselekedjék. A szegényt elvette volna szívesen, mert a szíve és a kívánsága húzta arrafelé; de a gazdagot még szívesebben elvette volna, mivel úgy számította, hogy annak a vagyonából jól és munka nélkül meg lehet élni, s azonfelül még az urat is játszani fogja.
Három napig törte a fejét, hogy miképpen döntsön, s akkor a harmadik éjszaka egy angyal és egy ördög jelent meg álmában neki. Taszigálták egymást az angyal és az ördög, hogy melyik szóljon hamarább, végre mégis az angyalé lett az első szó, mert ő érkezett volt előbb.
– Kedves fiam, Sáfrán! – mondotta a jóféle szárnyas. – Hallgass reám, mert én vagyok a te őrzőangyalod; én pedig azt a jó tanácsot akarom adni neked, hogy a szegény leányt vedd el feleségül, mert az jószívű és becsületes. Ha szót fogadsz nekem, és megházasodol véle, aztán én is segíteni foglak titeket, hogy békében és nagyobb szükség nélkül élhessetek.
– Én is éppen ezeket gondoltam el – felelte Sáfrán, de akkor az ördög intett, hogy ne folytassa, mert a szó őt illeti meg.
– Kedves barátom! – kezdte is az ördög. – Te hallgass, akire éppen akarsz, de a legjobb örökké az volt, ha az ember magára hallgatott. Ha pedig magadra hallgatsz, akkor tanács nélkül is könnyen belátod, hogy a munka és a szegénység nyomorult állapot, melyben a szerelem még úgy is elfogyna, ha a tengernél nagyobb volna. Nézd meg azokat, akiket uraknak és bölcseknek tisztel a világ; vajon szegények-e azok, és dolgoznak-e napestig erős munkát? Felelj meg erre, de ne nekem, hanem magadnak! S ha megfeleltél, akkor válassz a szegény leány és a gazdag leány között.
– Én is éppen ezeket gondoltam el – felelte a cigánylegény, mire az angyal felemelte az ujját, és azt mondta:
– Vigyázz, Sáfrán, mert két bőrt fognak lenyúzni rólad!
– Ne búsulj, aki gazdag, annak van három is! – biztatta az ördög.
S azzal eltűntek mind a ketten.
Reggel felébredt Sáfrán, és mérlegre tette, amit az angyal mondott, és mérlegre azt is, amit az ördög. Úgy látta, mintha az ördögé többet húzott volna, de azt már nem számította, hogy többet is beszélt az ördög. S mintha a világ folyása is azon működött volna, hogy ilyen értelemben a mérleget még alább nyomja, egyszerre a nevin kiáltották a cigánylegényt, s hát éppen a gazdag leány hozott két ökröt, hogy patkót veressen azokra.
Amikor meglátta Sáfrán, hogy éppen kapóra jött a leány, nagyon serényen látott a munkához, és a tudományát is mind összeszedte, hadd lássák, hogy ő nem akárki! Meg is dicsérte a leány, és azt mondotta, hogy a jövőben sem fogja máshova vinni az állatait, csak éppen ide. Sáfrán meghajolt szépen, és azt felelte, hogy legyen bármikor szerencséje, s számításból még azt is elkövette, hogy a patkolásért nem kért semmit a világon.
Nem telt sok idő belé, a gazdag leány megint elhozott egy lovat. Sáfrán most még mázasabb volt, mint első ízben, s más oldalról is tovább ment egy lépéssel, mert nemcsak ingyenbe hagyta a munkát, hanem a patkót alig akasztotta oda, hogy a ló elvethesse hamarosan.
Kívánni sem lehetett volna, hogy jobban menjen a dolog, mint ahogy ment; a leány eljött minden második-harmadik nap, mert a patkót egyszeriben elhányták az állatok, azonban nem szólott, hogy jobban meg kéne csinálni, hanem fáradott inkább, mert zsugori volt, s így az ingyen jöttnél semminek jobban nem örvendett.
Már éppen kilenc hete volt, hogy a patkolást így végezték ketten, s akkor a leány egy szamarat hajtott oda. Sáfrán nagyon szerette a szamarat, mert azt tartotta róla, hogy bölcs és okos állat, s mivel az időt is érettnek látta már arra, hogy maga is elkezdjen valami okosat, azért a szamárhoz így szólt:
– No, mit forgatsz a fejedben?
– Biztosan azt forgatja, amit te – tréfálkozott a leány, mire Sáfrán azt felelte, hogy még az kéne éppen, mert akkor haladék nélkül agyonütné a szamarat, akármennyire szereti és becsüli is.
Ezek a szavak felébresztették a leány kíváncsiságát, s így a patkolás végeztével megkérdezte, hogy miért ütné hát olyan irgalom nélkül agyon a szamarat?
– Én azért, amiért azt gondolja, amit én.
– Hát mit gondol a szamár?
Sáfrán megtöltötte a mellét levegővel jó domborúra, hogy kimondja a nagy szót; de ahogy megigazította volna tisztességből a nadrágját, egyszerre meglátta, hogy alkalmatlan öltözékben van és bőrcsoszogóban. Egyszerre kieresztette a levegőt, és azt mondta:
– Erre holnap felelek.
No, jól van, másnap felvette Fekete Sáfrán az ünneplő ruháját, és elindult a gazdag leányhoz. Szerencsés napot választott, mert éppen vasárnap volt, s órát is szerencsést, mert a leányt nemcsak otthon találta, hanem kedvében is. Köszönt illedelmesen, mire a leány így válaszolt:
– Adjon Isten, Sáfrán! Hát mit gondolt a szamár?
– Nagyot és merészet – felelte Sáfrán.
– Nono!
– Hát bizony.
Piros lett belé, úgy kacagta a leány, hogy milyen nehezen adja ki a szamár a gondolatát; de sokáig csúfolkodni Sáfránnal sem lehetett, mert eszébe jutott, hogy a bátraké a világ, s kivágta rögtön:
– A szamár azt gondolta, hogy megkérjen téged feleségül.
Ha két álla lett volna a leánynak, az is leesett volna mind a kettő, amikor meghallotta ezt a beszédet. Nem is válaszolt semmit, hanem kivitte Sáfránt egyenesen az istállóba, és azt mondta neki ott az istállóban, hogy nézze meg jobban a szamarat.
Nézte Sáfrán jó sokáig, aztán megvonta a vállát.
– Olyan, mint a többi – mondta.
– Olyan, de milyen?
– Hát nőstény!
– No látod! – felelt a leány. – Ha pedig nőstény, akkor távolról sem gondolhatott volna arra, hogy egy leányt megkérjen feleségül.
Sáfrán a fejére ütött, és azt mondta:
– Az igaz!
– No, ha igaz, akkor a szamár éppen megfordítva gondolta, vagyis olyanformán, hogy nem menne el hozzád feleségül.
Volt esze Fekete Sáfránnak, s így nemcsak a beszédet értette meg hanem azt is belátta rögtön, hogy valamiképpen a dolgoknak új fordulatot kell adni. Azt mondotta tehát, hogy ő a szamarat csak példabeszédnek használta, most ellenben nyíltan és igazán fog beszélni, ahogy egy férfiúhoz illik. Vagyis gondoljon a szamár, amit éppen neki tetszik, de ő csak emberi ésszel és bélátással tud gondolkodni. Ha pedig így tekinti a helyzetet, akkor tudja jól, hogy a leány gazdag és okos, s látja jól, hogy gyönyörű. Ő pedig semmi egyéb, csak egy szegény kovácsmester, aki a munkát szereti, de az eszén és a törekedésén kívül egyebe nincsen. Ilyenformán tehát balgaság volna arra gondolni, hogy a szegény kovács feleségül kérje a gazdag és gyönyörű leányt.
– Hát akkor mit akarsz? – kérdezte a leány.
Sáfrán örömmel látta, hogy a hízelgő beszéd sokat javított a leányon, azért így folytatta:
– Amit én kívánok tőled, az a kicsinél is kevesebb. Ha pedig ahhoz az érzelemhez mérem, ami bennem a te irányodban van, akkor vesd össze az óriási tengert azokkal a cseppekkel, amelyeket az én érzelmem szemembe csal.
Itt szünetet tartott, mintha torkon ragadta volna őt a reménytelen nagy szerelem, majd gyorsan így végezte:
– No, de nem akarok a te gazdag és gyönyörű személyednek terhére lenni, még igaz és epedő szavakkal sem. Csak azt az egyet kérném tőled, hogy néha eljöhessek ide, hogy lássalak; és legfőképpen, hogy tehessek érted valami olyant is, amiből megtudjad, hogy mennyire szeretlek.
Nagyon meghatódott a leány, mert ilyen szép beszéddel még soha nem hódolt neki senki, s mivel a csurgatott méznél jobban estek neki a szavak, azért hitte is a nagy tiszteletet és a forró epedést.
– Nem bánom, néha gyere el – felelte.
Sáfrán megköszönte a kegyes engedelmet, és azt mondotta, hogy még a mai napon szeretne valami olyant tenni, ami a leánynak kedves és örvendetes. Erre a leány gondolkozni kezdett, s mivel a szívét is úgy érezte, mintha repdeső madár lett volna, hirtelen így szólt:
– Hát fogjál nekem egy madarat!
Ejhaj, gondolta Fekete Sáfrán, ez nem lesz könnyű dolog, de amíg ennyit elgondolt volna, még nehezebb lett, mert a leány így szólt:
– De nem madárfogóval, hanem csak úgy, a kezeddel fogjál nekem madarat.
– Röptében-e? – kérdezte Sáfrán.
A leány nem azt kívánta, hogy éppen röptében fogja el neki a madarat, s nem kötötte ki azt sem, hogy mifélét fogjon.
Szegény Fekete Sáfrán törölgette erősen a homlokát, és az egyik lábát mindegyre tette a másik mögé!
– Jól van – mondta végre. – Én most elmegyek haza, és gondolkozni fogok azon, hogy miképpen fogjak neked madarat.
El is indult mindjárt hazafelé, de komolyabban vette a dolgot, mint a kovácsmesterséget, mert nagyon búsan lógatta a fejét, és szorultságában folyton a földet nézte. S amint így ment volna szép csendesen, egyszerre meglátott valami fényeset az úton, s hát egy arany karikagyűrű. Hamar felvette, s a kezében forgatni kezdte, s amikor éppen hármat fordított volna rajta, hirtelen egy jó gondolata támadt.
Megfordult rögtön, és visszament a leányhoz.
– Eljöttem, mert meg akarom fogni neked a madarat – mondta.
A leány nevetett, hogy micsoda nagy bolond ez a legény, s megkérdezte tőle, hogy miféle módon akarja megfogni azt a madarat. Sáfrán nem felelt semmit, hanem egy nagy vizes lepedőt kért és egy fél kupa magot, búzát, zabot, törökbúzát és kendermagot vegyesen. Amikor megkapta mind a kettőt, elindult nagy elszánással ki a kert felé, de a leány is nemsokára utána futott, hogy ő is akarja látni a dolgot.
– Jól van – felelte Sáfrán. – Éppen kellesz is az elején, de aztán menj jó messze, hogy a madarak ne lássanak téged.
Azzal egy vackorfa alatt helyet választott magának, oda lefeküdt, a gyűrűt felhúzta szépen a megillető ujjára, majd a gyűrűs kezét tenyérrel felfelé jó messzire kinyújtotta; s amikor mindezekkel készen volt, azt mondta a leánynak, hogy borítsa le őt jól a vizes lepedővel, csak éppen a kinyújtott tenyerét hagyja takarás nélkül. Ha pedig leborította jól, akkor a félkupa magot hintse széjjel a lepedőn, és távozzék el messzire, mert a madarak a szép leányoktól nagyon félnek.
Jól van, a leány megcselekedte, amit Sáfrán mondott; majd elhúzódott megfelelő távolságra.
Így feküdt Fekete Sáfrán, a félkupa mag és a vizes lepedő alatt, s nem telt bele egy félóra, gyűlni kezdtek a vackorfára a madarak, és forgatták erősen a fejüket, hogy micsoda púpos fehér mező van ott, valóságos paradicsommal a hátán. Megtanácskozták a dolgot, és követet küldtek, hogy tekintse meg. A követ a fűre szállott először, de aztán ráment a lepedőre, és gyorsan szedegetni kezdett. Erre a többiek is bátorságot vettek, és repdesni kezdtek oda, s hát egyszer csak ott termett egy szarka is, majd hirtelen egy második. S akkor az első elindult a gyűrű felé, nehogy a másik elrepítse előle, s el utána a második is, hadd lám, ott mi van! Egyszerre nagy verseny fejlődött a két szarka között: kapdostak serényen a gyűrű felé, majd tépték, s a csőrüket valósággal beléakasztották, mert mind a ketten győzni akartak. De a legjobb időben Sáfránnak felugrott a keze, s hát olyan szerencsésen markolt, hogy egyszerre két szarkának szorongatta a nyakát.
Felugrott és akkorát kiáltott, hogy óriásit.
– Fogtam-e madarat? – futott a leány felé a két szarkával, akik szerették volna letagadni, hogy ők madarak, de nem lehetett.
A leány, nagyon boldog volt, hogy ő olyan híres személy lett, akinek madarat fogtak; s mindjárt arra gondolt, hogy ezt a dolgot öregségében is el fogja beszélni mindenkinek. De a zsugorító természete most is kiütközött, mert a második gondolata már az volt, hogy megtanulja Sáfrántól a madárfogást, s akkor a sok különböző madarat drága pénzen eladja.
– Ha tovább is a kedvemben akarsz járni, akkor áruld el nekem – mondta a legénynek -, hogy miképpen fogtad.
Sáfrán átlátta rögtön, hogy a leány is űzni akarja ezt a mesterséget; ravaszul azt felelte tehát:
– Miért kérdezed? Hiszen láttad, hogy vizes lepedővel!
No, jól van, csak azt várta a gazdag leány, hogy a kovács elmenjen, mert akkor futott a kertbe, és magára húzta a vizes lepedőt. Egész estig rögtön ott lapult, de nem tudott annyira menni, hogy bár egy madarat is fogjon. Másnap elment jó messzire a mezőre, s a hét minden napját jórészt a lepedő alatt töltötte, de madár nélkül érte meg a következő vasárnapot. Akkor elhívatta megint Fekete Sáfránt, és sírva panaszkodott neki, hogy őt a szerencse és a madarak mennyire kerülik.
– Hát hallgass ide! – felelte Sáfrán, amikor könnyek között megpuhulva látta. – Én a múlt vasárnap nem mondottam meg neked a teljes igazságot, mert igaz, hogy a vizes lepedő is szükséges, de a madarat tulajdonképpen a gyűrűvel fogtam.
Meg is mutatta neki az arany karikagyűrűt, mire a leány a legszebb nézését vetette rá, és így szólt:
– Nem bánnád meg, ha nekem adnád azt a gyűrűt.
Ezt várta Fekete Sáfrán is, mert maga mellé állította rögtön a leányt, és ünnepélyesen felhúzta neki a gyűrűt. Aztán megcsókolta kétfelől az arcáját és így szólt:
– Látod-e, a legszebb madarat is megfogta ez a gyűrű, mert ettől a perctől kezdve a menyasszonyom vagy.
A leány nagyon csodálkozott, hogy mi történt véle, de sajnálta visszaadni a gyűrűt. Így hát ebben az állapotban éltek, és sokszor voltak együtt. Sáfrán mégsem viselte úgy magát, ahogy más vőlegények szokták, hanem csak tisztességesen csodálta a leányt, és arra leselkedett folyton, hogy a kedvét mindenben bétöltse. Egyszer aztán, amint künn ültek volna a ház előtt, s éppen az igazi szerelem csodatévő erejéről beszélgettek volna, felugrott Fekete Sáfrán, és így kiáltott fel:
– Olyan erősnek érzem magam, hogy a világon bármit meg tudnék tenni érted.
A leány elnevette magát, mert Sáfrán még nyújtózott is, a két karját mutogatta és ropogtatta a derekát, hogy micsoda erő lakik benne. A nevetés azonban így szólott a kérkedő oroszlánhoz:
– Ha olyan erősnek érzed magad, és azzal az erőddel valamit tenni szeretnél nekem, akkor nyújtsd meg a házat.
A kutyafáját!
Ismét vakarni kezdte Fekete Sáfrán a füle tövit, s egyik lábáról nem győzött a másikra állani. Visszaült a leány mellé, és gondolkozott, de nagyon lehetetlennek látta a dolgot. Végre mégis azt mondta, hogy elmegy haza, és törni fogja az eszét, vajon a háznak az elejét nyújtsa-e meg, vagy a hátulsó felét.
El is ment és gondolkozott, de azon a napon nem tudott kisütni semmit. A következő nap elment a szomszéd faluba, hogy ott valami okos embertől tanácsot kérjen, s ahogy ment volna éppen a falu között, hát egy fiatal pár jókedvben és nagy virágosan szembejött véle.
– Hát ezek honnét jőnek? – kérdezte egy öreg embertől, aki a kapuban állott.
– Megnyújtották a házat – felelte az öreg.
Egyszerre úgy megállt Sáfrán, hogy még a vonat sem tudta volna elütni onnét.
– Hát azt miképpen csinálták?
– Azt úgy – felelte a vénember -, hogy elmentek a paphoz, s ott a házat házasságra nyújtották.
Abból a helyből egyenesen megfordult Fekete Sáfrán, és elment a leányhoz s jelentette neki, hogy a házat hajlandó a hátulsó felinél megnyújtani.
– Hány méterrel nyújtod meg? – kérdezte a leány.
Hamar megolvasta magában Sáfrán, hogy a háztól hány méter kell a házasságig, s így felelt:
– Öttel.
– Az éppen jó lesz.
Amikor ennyiben megegyeztek, akkor azt mondotta a legény, hogy mind a ketten öltözzenek fel ünnepélyesen, a leány pedig álljon az ő bal oldalára, és maradjon is ott végig, mert ezt a dolgot csak úgy lehet végbevinni. Belément ebbe is a leány, s akkor felöltöztek szépen mind a ketten.
– No, állj a bal oldalamra s gyere! – mondta Sáfrán.
A leány csodálkozott, de ment, s még a pap előtt és az oltár előtt is ottmaradt a legény oldalán, mert ezt megígérte volt. Amikor aztán hazajöttek, Sáfrán megmagyarázta, hogy a munkának vége van, mert a házat házasságra megnyújtották.
Csak most látta a gazdag leány, hogy valójában mi történt véle, s nagy mérgében elhatározta, hogy a maga módján fog bosszút állani a legényen. Külön ágyat csináltatott tehát neki, és azt kitétette a konyhába, maga pedig ott aludt a hálóházban, mint eddig. Sáfrán viselte egy ideig a sorsát, de aztán könyörögni kezdett a leánynak, hogy eressze be éjjel a szobájába, és légyen valóságosan is a felesége.
– Előbb nyúzass le egy bőrt magadról! – felelte a leány.
Ha oroszlánt pillantott volna meg, akkor sem tudott volna jobban megijedni Sáfrán, mert egyszerre eszébe jutott az angyal jövendölése, hogy két bőrt fognak lenyúzni róla. Annyi bizonyos, gondolta magában, hogy a leány most az ő bőrének a lenyúzásán jártatja az eszét. Jobb lenne tehát, ha valamiképpen ő tudná úgy csinálni, hogy egy bőrt lefejtessen magáról, s épségben mégis megmaradjon, mert akkor éjnek idején béjuthatna a paradicsomba.
Három napig egyebet nem csinált, csak gondolkozott és rettentően törte a fejét. Végre eszébe jutott egy furcsa és vakmerő gondolat, odament a leányhoz és azt mondta neki:
– A szavadat megtartod-e, ha egy bőrt lenyúzatok magamról?
Tudta a leány, hogy bőr nélkül nem élhet az ember, azért így válaszolt:
– Megtartom.
– No, akkor hívass egy alkalmas embert, aki bőrt tudjon nyúzni.
Jól van, a leány mindjárt kerített egy ilyen alkalmas embert, aki a nyúzó szerszámokkal a helyszínen megjelent. Akkor Fekete Sáfrán kivezette az istállóból a szamarat, és a mészáros emberhez így szólt:
– Egy perc múlva fogjál hozzá, és az én felső bőrömet nyúzd le.
Azzal egyenesen belébújt a szamárba, és kikiáltott onnét:
– Kezdheted!
A leány nagyot sikoltott, hogy most ezt is kitalálta Sáfrán; bément sírva a házba, és folyton csak azt mondta, hogy ez semmi más, csupán az Isten büntetése, amiért a törvényes férjét igazságtalanul büntette. Egy órát is eltölthetett ilyen kesergésben, s hát akkor béjött a nyúzó ember, s ijedtségtől reszketve szólott:
– Isten irgalmazzon! Isten irgalmazzon!
– Mi baj? – kérdezte a leány.
– Csoda történt.
– Miféle csoda?
– Sáfrán szamárrá változott.
Hamar kifutott a leány, s hát ott van a szamár megnyúzva a földön, mellette pedig egy kicsi szamár álldogál. Abban a helyben úgy elvesztette az eszét, hogy a két karját a fején összefogta, és sebes futásban kerülni kezdte a kicsi szamarat.
– Sokat ne fuss, mert elfáradsz! – mondta a szamár képében Sáfrán.
Erre a leány megállott és felkiáltott:
– Ő az! Ő az!
Amikor telt egy kicsit az idő, s annyira magához jött a leány, hogy beszélni lehetett hozzá, akkor a nyúzó ember elmondta, hogy ő egyebet nem csinált, csak végezte rendesen a dolgát, ahogy az parancsolva volt. Amikor lenyúzhatta a bőrt, és a szamárnak felhasította a hasát, hát onnét Sáfrán nem emberi alakban került elé, hanem mint szamár.
Sáfrán is jól értett minden szót, s tisztában volt az állapotával is, mert az ember magyarázata után azt mondta:
– Így vert meg engem az Isten! De nem baj, mert ha tisztességes emberi formában nem voltam jó a feleségemnek, akkor jó leszek most, mint valóságos szamár.
Ha lehetséges volt, most még jobban megijedt a leány, s gondolkozni kezdett, hogy még az éjszaka békövetkezése előtt miképpen lehetne segíteni a dolgon. Azt a tervet agyalta ki, hogy elfutott a paphoz, és előadta neki, hogy az a Sáfrán nevű legény, akivel ő házasságot kötött volt, csoda folytán szamárrá változott; jöjjön hát hamar, nézze meg a saját szemével, és húzza keresztül a házasságot.
A pap megindult, s még két tanút is vett maga mellé, s amikor megérkeztek, hát ott áll szamár Sáfrán és köszön:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Nem fogadta a pap, hanem vakarni kezdte a fejét, majd megkerülte a szamarat, meg is tapogatta s azután a tanúkkal is végigcsináltatta ezt, hogy mindenki teljes bizonyosságban lehessen. Amikor elvégezték a vizsgálatot s valahányszor azt mondták, hogy ez valóságos szamár, akkor a pap odaállott a szamár elejébe és kérdezgetni kezdte:
– Hogy hívnak téged?
– Közönségesen Fekete Sáfránnak – felelte a szamár.
– S mért lettél szamár?
– Biztosan azért, mert nagy szamárságot követtem el.
– Mivel követtél el szamárságot?
– Azzal, hogy ennek a háznak a leányát elvettem feleségül.
A pap nagyon meg volt elégedve, mert azt mondta, hogy ilyen feleleteket egy szamár nem adhat; éppen azért valóságosan megtörtént, hogy Fekete Sáfrán szamárrá változott. Mivel azonban egy szamár nem élhet házasságban egy emberi nővel, azért felfüggeszti a házasságot, a pápának pedig a felbontás végett írni fog.
– Írjon, úgyis megbántam az egészet – biztatta szamár Sáfrán.
Az emberek nevettek, majd amikor a pap elment, találós kérdéseket adtak fel a szamárnak.
– Hát ha te vagy Fekete Sáfrán – kérdezte az egyik -, akkor mondd meg nekem, hogy a tyúk miért nem tud olvasni?
– Azért, mert a szeme oldalt van – felelte Sáfrán.
– Hát a rák mért megy hátrafelé?
– Azért, mert a rák vízi állat.
– Hát ez nem jó, te!
– Hogyne volna jó, mikor neki a vize hátul van – mondta szamár Sáfrán.
A vizsgával nagyon meg volt elégedve az ember, s így kacagva félreállott, s éppen jókor, mert a vízi állatról és a vízről a másik embernek is eszébe jutott valami. Odaállott tehát az is, s feltette a kérdést:
– Hát mondd meg nekem, hogy mért nem ég a víz?
A szamárnak már viszketett a türelme, s így felelt:
– Azért, mert nem tudod meggyújtani!
– Hát az én fejem mért kerek?
– Azért, mert a tökcsaládból származik.
Ezeken még jobban nevetett mind a két ember, de hiába érezték olyan jól magukat, mert a szamár felesége egy szikrát sem marasztotta őket, hanem éppen mondogatta, hogy: Istenem, mindjárt este van, s neki meg még mennyi sok dolga van! De kiderült hamarosan, hogy nem a sok dolog birizgálta őt, mert amikor kilépett a két ember a kapun, mindjárt odament szamár Sáfránhoz, és azt mondta neki:
– Most már egy cseppet se búsulj, kedves Sáfrán! Talán maga az Isten akarta, hogy a mi dolgunk így forduljon. Neked ebből károd és hátramaradásod sohasem fog származni, amíg ebben a jelenlegi minőségedben velem maradsz. Bélátom, hogy nem bántam mindig igazságosan és érdem szerint veled, de mostantól kezdve kipótolom, mert adok neked zabot, szénát finomat és cukrot is mindennap. S azonkívül megígérem, hogy sokat leszünk együtt, mert elviszlek a nagy vásárokra és mindenféle mutatványos helyekre, s azokon a helyeken egybekiáltom az embereket, én téged kérdezni foglak, s te nekem felelni fogsz, s így olyan sok pénzt fogunk mi ketten keresni, hogy abból zabra és cukorra lesz bőségesen.
Amikor hallotta szegény Sáfrán, hogy micsoda jövőt tervez véle a gazdag leány, rúgni szeretett volna sebesen és nagyokat. Eszébe jutott azonban, hogy jobb lesz okosan cselekedni; azt felelte tehát a kupec leánynak, hogy szívesen elmegy akárhová, és minden lehető módon elé fogja mozdítani a pénzkeresetet.
Igazán nem tehetett volna helyesebbet, minthogy így beszélt, mert kapott mindjárt egy fél kiló kockacukrot, azután pedig bévezette a leány az istállóba, odakötötte a jászolhoz, és annyi zabot tett elejébe, hogy egy vékával is volt.
Amint egy egyedül maradt az istállóban, és enni kezdte a zabot, a jászol alól feljött oda egy nyúl, hátha neki is jutna a bőséges eledelből.
– Gyere, gyere! Éppen az Isten hozott! – mondta szamár Sáfrán, majd arra kérte a nyulat, hogy legelőször rágja el az ő köteleit, mert ha ezt megteszi, akkor a zabot mind neki adja. A nyúl boldogan megtette, amire őt kérte a szamár, s a zab az övé is lett mind egy szemig, mert szamár Sáfrán kiment az istállóból, és elindult a mezők felé, hogy soha többet vissza ne jöjjön ehhez a házhoz.
Három napig is ment csendes baktatással, csak éppen jó messzire kerüljön, nehogy a kufár leány nyomára akadjon. Tetszettek neki a nagy, kövér legelők, a tiszta havasi vizek s legfőképpen tetszett neki a dologtalan gyöngyélet és a szabadság. Egész nyáron csak ballagott, egyik jobb helyről a másik jobb helyre, de amikor eljött az ősz, akkor ő is gondolkozni kezdett. Többféle terve volt, de a legjobbnak mégis azt találta, hogy valamiképpen jó gazdára tegyen szert. Elindult tehát, és addig ballagott, amíg elérkezett az országútig. Ezen mendegélni kezdett, és néha vigyázkodott, hogy nem jön-e valaki. Végre jött egy bőrkabátos ember, erősnek és fiatalnak látszott. Melléje baktatott szamár Sáfrán, s hát a bőrkabátos csakugyan nem húzódozik attól, hogy szert tegyen reá.
Későbben felült a bőrkabátos a hátára, s még azt is meg tudta volna mondani, hogy mennyiért vette.
Így mentek ketten.
Amikor béesteledett és feljött a hold, egy nagy erdőbe vitte őket az út. Csendben és baj nélkül mentek itt is, bár szamár Sáfrán félt erősen, hogy medve talál jönni, vagy valami másféle veszedelem.
Nem szólott azonban egy szót sem, mert a kufár leány szándékából megtanulta volt, hogy hallgatni tanácsosabb. Mendegélt tehát szép csendesen, de amikor úgy egy órát mentek volna, hát két szép lóval és ernyős szekérrel jő szembe vélök egy úrforma ember.
A bőrkabátos mindjárt leugrott szamár Sáfrán hátáról, odaállott a lovak elejébe, és a szekeret megállította.
– Mit akarsz?! – kérdezte az úrforma.
– A pénzedet vagy az életedet – felelte a bőrkabátos.
Szamár Sáfránban először meghűlt a vér, azután pedig annál forróbb lett. Annyi bajt és viszontagságot látott volt már a házassága miatt, hogy megsajnálta a szegény szekeres embert, és gyorsan odafutott, hogy megvédje.
– Rögtön agyonrúglak, ha bántod ezt az embert! – mondta a rabló gazdájának, aki egy pillantásra meghökkent, hogy ilyen emberi szóval beszél egy szamár, de akkor elékapott a csizma szárából egy nagy kést, és egyetlen kanyarítással végighasította szamár Sáfránnak a hasát.
S abban a percben a szamár hasából kifordult az igazi Fekete Sáfrán, talpraugrott és elkiáltotta magát:
– Megállj, tolvaj!
A bőrkabátos rögtön eldobta a kést, el a sapkáját is, csakhogy jobban tudjon futni. Sáfrán nem szaladt utána, hanem a szekeres emberhez fordult és így szólt:
– S még a hátamon hordoztam egy fél napig ezt a gazembert!
A szekeres szólni sem tudott hamarjában, de aztán megkérdezte, hogy miféle csoda folytán fordula ki Sáfrán a szamár hasából.
– Túlbuzgóság a magyarázata, úgy látszik – felelte Sáfrán. – Mert én bizonyos céllal belébújtam volt egy szamárba, de úgy veszem most észre, ugyanakkor a fiába is belébújtam, aki szintén a szamár hasában volt.
A szekeres tekergette a fejét, hogy ő ezt egyáltalán nem érti.
– Jól van, majd az úton elmagyarázom – felelte Sáfrán.
Azzal felültek mind a ketten a szekérre, s amíg jöttek szép csendesen, addig Fekete Sáfrán elbeszélte az ő egész történetét. Az ember hümmögetett, hogy milyen érdekfeszítő dolgok esnek meg manapság az emberrel, majd amikor Sáfrán a falujáig érkezett volna, és leszállott a szekérről, akkor így szólott hozzá:
– Hát kedves barátom, én annyi pénzt viszek magammal, hogy abból huszonkilenc ökröt akartam a vásáron venni; mivel azonban te megmentetted az életemet, és szegény ember is vagy, azért itt van a pénz, vidd el és használd boldogulásodra.
Fekete Sáfrán elfogadta a pénzt, és megköszönte nagyon szépen.
Aztán elment egyenesen a szegény leányhoz, akit azon melegiben megkért a pénz mellé feleségül, s attól kezdve úgy megváltozott, hogy még a neve is Gazdag Sáfrán lett, nem Fekete.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Tamási Áron: Fekete Sáfrán”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)