Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Tömörkény István: Elintézett ügy

Tömörkény István: Elintézett ügy

23 október 2011

Márton lassan legeltette a birkákat, a kis bojtárnak olykor szólt is, hogy kerüljön elébük, ne menjenek messzire erről a tájról. Ennek oka abban keresendő, hogy Márton a birkáival most éppen a járásszélre jutott, s közel van ide a tulajdon tanyája. Ez nem megvetendő. Juhászra ritkán jut ilyen ünnepnap, mert ezt annak kell venni, miután ilyenkor délebédre meleg ételt eszik, amit kivisznek neki a tanyából. Márton tehát ennélfogva nem ösztökélte a birkákat, ellenben a pulikutyákat leintette, hogy ne hajkurásszák az állatot, hanem az éppen csak úgy a maga módja szerint haladjon erre-amarra.

A délelőtt ebben telt el, anyabürgék, birkák, bárányok teljes rendben viselték magukat, a kisbojtár furulyázott, de jobb ha hallgat, mert még nem tud. Márton pedig megtömte pipáját, egy alacsony állású, komoly pipát hajlított szárral, mely eszköz hasonlít a vadászokéhoz, és a juhászgazdát különbözteti a bojtárral szemben, aki gyürüce szárból füstöl, maga vágván a bokorból, maga sütvén ki a belét dróttal, és maga faragván meg alkalmatosra. Ez a takarékosság szempontjából van így, ami nemcsak a szárra, de a taplóra is kiterjed. Így rendes juhászember drágállja azt a bükkfataplót, akit a tót árul, hanem taplót maga csinál magának ürömfű virágjából, miután az erre igen alkalmatos.

Így délig most már el lehet lenni. Az idő szép, a szűrt a csacsi viszi, a nap pedig nevetve néz Márton birkáira. Idő múltán Márton maga is föltekint a napra, és látja, hogy itt a dél ideje. Most a tanya felé villog, amely a fás járásszéli pántlikaföldek között is megismerszik a három sudár jegenyéről. Már látszik, hogy alóluk valaki kihaladt, és erre tart a legelőn. A dolgok rendes állása szerint úgy kellene lenni, hogy az erretartó fehérszemély Márton felesége lenne. Az azonban nem visel fehér kötőt, mert idős asszony viselete, még ha az ura elébe megy is, a kék kötő.

Nézi hát Márton, nézi. Hát azt kilátja belőle, hogy csakugyan az ebédet hozza, mert piros kendőben szokták az ebédet vinni. (Hogy messzünnen meglássa már az éhes ember.) Halad az ételhordó sebesen, mert sebesebb haladása senkinek a világon nincsen, mint a tanyai lánynak, menyecskének. Úgy megy az valamennyi, szinte surran, miként a fiatal szarvas.

Hümmög Márton kissé magában, hogy miféle állapot már ez megint, de egyébként nem szól, mert kinek szóljon? A kisbojtár a szóra még nem érdemes, a pulikkal beszélni nem szokott, a bürge pedig oktalan. Az egyedüli, akinek némi szavat szokott vetni, a csacsi, mert az okos állat: elöl jár a falkában, mert azért csacsi, hogy elöljáró legyen. No.

Szép a fű tavasszal, gyorsan lehet rajta haladni, jön is sebesen a fehérszemély. Márton már kezd vélni rá, hogy ki lenne. A szomszéd Vér Gerőék Apollója lesz ez bizonyosan. De mi baja lehet az asszonynak? A sósléből való, rántatlan, csipettes levest szereti nagyon, talán hogy az este abból sokat evett volna? Ejnye, ejnye… A nőszemély egész közel ér. A csacsi hat lépést, de jószólván, úgy lehet, hogy tíz lépést is elébe megy. A pulik elébe szöknek. Egy, rövidebb utat nem találván, csak úgy a bürgék hátán keresztül.

Ez nem is lehet másképp. Az, aki az étellel halad az apja felé, nem más, mint Márton menyecske-lánya, tavaly ment férjhez, négy hete anya.

Hát hogy került ez most haza az ura tanyájáról?

Mikor apja elé ér, mondja is neki Márton:

– Nini, azt hittem, hogy a Polló. Hát te most már hogy vagy idehaza?

Fehéres a menyecske, mint gyerekágyasság után szokás, a hangja sem erős, csak csöndesen mondja:

– Itt vagyok, édösapám…

Bontja ki a piros kendőt: bögre van benne meg szilke, a nagyobbik a gazdának, a kisebbik a kisbojtárnak, meleg még mind a kettő, mert tűz mellett főtt, van orja is benne, bolond, aki babbal sem szereti. Márton kissé borongósan leül a földre, a csacsi pedig jön feléje. Ez szükséges. A kanál is, a kenyér is a tarisznyában van, a tarisznya pedig a szűrhöz van csatolva, a szűr meg ismét a csacsi hátára van vetve, a csacsi ennélfogva megjelen, hogy az ebédhez a saját alkalmait odaszolgáltassa. Azért szamár, hogy okos legyen, ha okos nem volna, rég kiveszett volna már a fajtája, mert egyéb haszna úgy sincs a szamárnak, mint amely a komoly és megállapodott okosságában rejlik. Így Mártonnak kanál jut, a kisbojtárnak nem, mert csak egy van, azonban a jó sűrű rozskenyérből bicskahegyre tűzve mindig lehet kanalat csinálni. Márton a kanalat az ételbe mártja.

– Gyerököstül gyüttél elő? – kérdezi.

– Gyerököstül – mondja a sápadt menyecske.

– Miért?

Sóhajt az asszony.

– Így van röndölve…

Azt kérdezi Márton komoran:

– Hát hozzád nyúlt?

– Nem nyúlt az – felel megütődve az asszony -, bár talán inkább nyúlt volna. Szóval nyúlt hozzám.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogyha nem dolgozok, ne ögyek. Azt mondta, hogy ölég volt már a heverésbűl, mönjek ki a paprikaföldre kapálni. Mondtam neki, hogy nem bírom még, hisz éppen csak hogy lábbadozok…

– Hát persze, hogy persze…

– Aztán hogy hagyjam el a négyhetist? Ekkora csecsszopót ki látott a földre kivinni? De nem is birok. Nem birom még a kapát. Kend tudja, édösapám, hogy a dolog elül én el nem bújtam sohase.

– Hát hiszen, ami azt illeti…

Márton csontot és kenyérhajat vetvén a puliknak, egyet fölkap a háta bőrinél fogva, és ellöki. Egyúttal azzal a kezével, amellyel lökte, előre mutatott egy fiatal birkára, hogy a puli hajtsa vissza a nyájhoz. A puli neki is indult, és visszatéríté a balga állatot.

– Aztán azt mondta, ha nem dolgozol, ne ögyél?

– Azt.

– Aztán te mög otthagytad, aztán előgyüttél?

Félve néz az apjára az asszony, hogy talán ő is hibáztatja. Szelíden mondja:

– Elő.

– Nem tartóztatott?

– Egy szóval se. De talán nem is tudta, hogy csakugyan elgyüvök.

A maradék ételt mérgesen önti ki Márton a pulik elé, míg vállán keresztül több rendbeli kenyérhajat átnyújt azon bizonyosnak, aki mikor a juhász a földön eszik, a háta mögött szokott állni, s nagy fejével a dolgokba belenéz. Ez a bizonyos a csacsi. Még mikor kártyáznak, abba is bele szokott nézni.

Azt mondja az asszony félő szavakkal:

– Haragszik kend, apám, hogy elgyüttem? Édös tanító apám?

Márton úgy érzi, mintha a szeme könnybe lábadna, és fojtogatná valami a torkát. Nem is mond mást, csak a nyájra mutat:

– Ez a bürge is mind a tied. Az a tanya is mind a tied. Aztán még tetülled sajnálta a könyeret? A szél hordja el a haját neki! Éntűlem akár ítéletnapig se lásd. Maradj csak itthon. Majd gyün az még érted észnélkül.

Az asszony mindjárt könnyebben van, hogy az apja ilyen beszédét hallja. Összeszedi az ételes edényeket, a kendőbe köti, s megy hazafelé.

– Isten áldja mög.

– Isten áldjon mög téged is, kislányom.

Ahogy a menyecske halad, Márton elgondolkozva néz utána.

Majd pedig rákiált:

– Vera! Estére már nem erre löszök, hát vacsorával ne keressetök.

– Édösanyám azt mondta pedig, hogy itt marad kend még holnap is – fordult vissza, a menyecske.

– Nem. Nem löhet. Nagyon kopár a fű már. Odébb köll mönni.

– A tarisznyában sincs sömmi, csak könyér. Majd akkor hozok inkább valamit…

– Nem jó neköd ez a sok járás-kelés – mondja Márton. – Nem köll sömmi. Van tej.

– Hol?

– Hát a bürgében – mondja Márton.

A puliknak int is azonnal, hogy a nyájat térítsék. A csapat megindul a puszta másik széle felé.
Estére kelve a Márton nyája megint csak a puszta szélén van, de a puszta másik oldalán. Vera urának a tanyája itt van nem messze, tán egy órajárás. A juh tehát a kisbojtár és a pulik gondjára maradt, míg Márton felül a csacsira, fölcsatolván előbb a csizmájára a félsarkantyút. Juhászember nem szokott két sarkantyút viselni, az olyan féllónak, mint a szamár, elég egy is. A szamárszúró nevezetű vas.

Megy hát Márton a csacsin, a csacsi is tudja, hova mennek, mert voltak már itt nemegyszer, s különben látta a Verát a mezőn, hát gondolhatja, mi ügyben mennek. Jól mennek. A csacsi kocogni nemigen szeret, de lépésben jobban megy, mint a ló, s így a nap jóformán még le sem áldozott, már a tanyában vannak. Ez nem megy minden lárma nélkül, mert a tanyabeli kutyák ugatnak, Márton pulija pedig a csacsi négy lába közül felelget vissza.

Márton leszáll az istenlova hátáról. A házból jönnek elébe. Jön a veje, már mint ez a Simító János. Azt mondja:

– Adjon az Isten jó estét.

– Adjon az Isten – mondja Márton.

Állnak egy darabig. A csacsi elmegy a kúthoz, a béres mer neki. A többi kutyák igencsak szeretnék megfogni a pulit, de a puli nem jön ki a csacsi alól, a szamártól pedig tart a kutya, mert igen jóízűeket tud rajtuk rúgni.

Azt mondja Márton:

– Kérdözd mán, hogy mért gyüttem.

Azt mondja János:

– Majd mögmondja kend, ha akarja. Gyerünk be a házba.

Azt mondja Márton lassan:

– Nem mék.

– Mér nem gyün kend?

– Azér nem mék, mer minek mönnék, mikor nem mék. Mit keressek abba a házba, ahonnan a leányomat csöcsszopóstul kiverik?

János lehajtja a fejét, és túrja lábával a homokot:

– Gondoltam mingyárt, hogy a Vera fájlalja a kend fejit.

– Az hát. Hát minek bántál vele így?

János védekezik:

– Hát nem én. Hát az édösanyám volt itt. Azt mondta, hogy már öleget pihent. Azt mondta, hogy az ű idejükbe egy hétig se feküdt az asszony.

Akar valamit mondani Márton mérgesen, de hallgat inkább, hogy haragját türtőztetni tudja.

– Édesanyád – szól aztán – a maga fattyát úgy nevelte, ahogy akarta. Nem bánom, akárhányat vet még ezután is, nevelje a kedve szerint.

János mérgesen szól bele:

– Úgy beszél kend róla, mintha kutya volna.

Márton erre nem felel, csak folytatja:

– Hanem mit akar az én lányommal? Annak az egészsége fölött mit röndölközik? Mög az én onokámmal?

János odavágja:

– Amennyire a kendé, annyira az üvé is – tán?

A csacsi csakugyan fölrúgott egy kutyát, az most igen nagyon vonyít, míg a puli rövid oktatásokat ad neki: beff, beff, balabuff, juju.

Márton azt mondja:

– Te tudod.

Hát ezen nevetnek. Hanem, hogy köztük a futó derű átszaladt, János ismét komoly szóba kezd:

– Ha a kend felesége elgyütt volna a lányához, az egész komédia elmaradt volna. Hát az én édösanyám másforma, én már arról nem töhetök. Mér nem gyütt el a kend felesége?

Márton felförmed:

– Bolond beszéd. Hát hogy gyűjjön el, mikor egymaga van a tanyába?

Újból hallgatnak. Tűnődnek egymás igazságán. Márton végezetül is a kampós botot a kutyák közé vágja, amivel most már tökéletesen tisztázta a puli ügyét. Azt mondja Márton:

– Mikor mégy el érte?

Azt mondja János:

– Akár ebbe a minutumba is elmöhetök.

– Mert nézd – folytatja Márton -, nem köll ezt halogatni. Mert ha egyször soká halogatod, többet vissza nem hozod. Mög ha nem húzol hozzá, én se adom.

Erre János hetykén feleli:

– Majd visszaröndöli a törvény.

– Nem röndöli – mondja Márton.

– Röndöli – mondja János.

Márton elmegy a botért, amelyet a kutyák közé vágott, s kezében tartván, ütögeti vele a homokot. Lassan ütögeti, gondolkozik a mondandók fölött. Az ilyen kinek sem ártó apró erőfeszítések olyanok, mint a káromkodás, hogy csillapítják a haragot, és utat mutatnak a szelídebb észjárásra.

– Elmék, no – szól Márton -, a bürge itt van nem messze, nem hagyhatom a gyerökre. Éggyet mégis mondok. Ha én azt mondom otthon, hogy úgy adjon neköm is, a feleségömnek is egészségét az Isten, ahogy azt az asszonyt ide vissza nem eresztjük, akkor ide többet az én lányomat nem röndöli vissza se törvény, se kapitány. Értöd-e?

Csönd. Mely után feleli János:

– Értöm.

– No hát – válaszol Márton, és megfordulván, a csacsiig megy, arra fölül. Ez megtörténvén, kezet nyújt Jánosnak.

– Aztán – szól csöndesen – párnát is tögyél a kocsira. A kis gyerök részire.

– Nono – hagyja helyben az indítványt János.

Márton a tanyából a csacsin kocogva kiindul. Szép holdvilágos az idő. Az útszélen hangabokrok alján tücskök ciripelnek.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Tömörkény István: Elintézett ügy”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)