Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Tömörkény István: Talpas úri módban

Tömörkény István: Talpas úri módban

30 október 2014

tomorkenyHa a kutyának sok a kölke, nem bírja valamennyit kellő anyai gonddal fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán építenek utat az élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek, miután az ujjunk sem egy­forma. A kutyák világában, a kutyai társadalomban a pulikutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett, mindaddig, amíg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló foglalkozást vállaljon.

No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy prém sipka, de ha meg­nyírnák, akkor csak a fele volna. Mert igen szőrmóc állat a puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, föld­koloncokkal a csúnya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár amennyi esze van, nem is menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis az a kiváló tulajdonsága, hogy esze van.

– Több, mint némelyik embernek – véli róla a juhász, akinek segítőtársa és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népek egybentartásában.

Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, aki szintén pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról, komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak. Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az afféle kószabetyárt, aki lóhátról lopta a birkát, le­szedjék a lóról. Gulyához, méneshez is szükségesek voltak, éji harcokat víván ott a réti farkas ellen. De a lovon járó kósza betyár már elmúlt. A rétek elmúlván, a réti csikasz is elmúlt. Ha nincsen panaszos, nem kell a bíró, ha nincsen tolvaj, minek a perzekutor; a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért. De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No, de már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után – szóval, barmit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak cifraság gyanánt vannak, ahol vannak, ellenben puli annyira szükséges, mint a falat kenyér. De drágább.

Mert ami például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is. A szamár az elűljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat, bögrét, sót, paprikát, kenyeret, tarhonyát, hagy­mát, szalonnát egy zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán, s ha jó kedve kerekedik, úgy el­táncol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánchoz a nótát, hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes, nyájjal járó szelíd szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.

Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, aki nemrég vett itt nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén, s a másikon kijön. Nem adnak rá sokat, vagy éppen semmit sem. Legfeljebb nevetik.

– Mit kínlódik olyan dologgal, ami nem neki való? Tartson agarat.

Azután hallomás volt afelől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna már. (Fiskális ember, telik a stemplibűl…) De azért ezzel sem törődtek. Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, ahol voltak, hogy el ne lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak, és van törvénye a kampósbotnak meg a bicská­nak is. De mégis, a pulikat most jobban szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk világban, amilyen most van, bízvást megeheti az ember maga.

Egy napon az úr, ahogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen, a legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli. Szóba áll.

– Adjon isten.

– Adjon isten.

– Hát mire végzed, öcsém?

– Hát csak terelgetöm, hun erre, hun arra.

– Aztán hány ez a birka?

– Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi eladódott – mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van rábízva.

Azt mondja az úr, bocsájtván a fullánkot a juhász szívébe:

– Sok ennyi birkához két puli.

A gúnyra a legény odaveti, hogy ő se maradjon alul:

– Talán maga az az úr, aki kutyával akar kereskedni?

– Nono – neveti az úr -, nem akarok én vele kereskedni. Hanem az egyik pulidért adok tizen­nyolc koronát. Az éppen kerekszám kilenc ezüst forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?

– Hát az igaz – véli a juhászlegény -, egy is elvan velük. De hát nézze csak, egy testvér a két puli.

– No, csak annak lesz jobb élete, amelyik a tanyába kerül. Mert ott a maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik… No… Hát tíz pengő, tíz ezüst forintos tallér kell-e érte?

A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes homokot.

– Kétközben van már – gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja, mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény, és azt mondja:

– Nem eladó…

– Hát akkor gyerünk tovább – mondja az úr. – De ne felejtsd el, hogy a tíz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy puli is sok lesz, nem hogy kettő.

A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek. Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgyis folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tíz pengő. Sok helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, amilyent bent a városban árulnak… A juhász egyszer csak nagyot kiált a kocsi után:

– Álljanak mög!

Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos az alku. Mikor meg­állnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, amibe majd beleteszi a pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől, s néz az emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva, beleereszti a zsákba.

– No – mondja az úr -, hát jobb lesz az így.

És a pénzt kiolvassa. Nem is papírpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úrikutya lett belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább halad megint, s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.

Talpas elment, Talpast viszik. Nem sokáig ugyan, mert a hely nem messze van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy úritanya kerített udvarán kieresztik, elsősorban szétnéz, hogy miféle hely az, ahova jutott. Egy juhászkutya meg egy vadászkutya barátságosan közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot. Sava is van, zsírja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy szikrát sem.

Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza fából készítve, belől szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, amibe mindig friss vizet merítenek a kútból.

Ilyképp a házban a félelem, hogy Talpas mint afféle vad pusztai bugris, idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszűnt. Talpas kezdte már másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni, s általában az udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egé­szen megváltozott. Más világ ez. Ahányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya is. Különböző finom csontok, mert tanyahelyen leginkább csirkék, kacsák s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy mindenek nevették, s még az életunt pincsi is kedvet kapott bohókás kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a szeme körül is le­nyírták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat teljesített, és az ételben dúskálkodott.

Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az asztal körül. Jut mindenkinek étel, csont is, kenyérhéj is, almacsutka, kissé ütődöttebb szőlő, nyalánkságok, amiknek Talpas ezelőtt a hírét sem hallotta. Szép szelíd est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor, szinte libegvén a hold fényes sugarain, messziről, halkan, szelíden, pásztortilinkó szava hallatszik.

Talpas abbahagyta az evést.

A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig hosszú zokogásban elhal.

Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart, azután nekirohan a kerítésnek, átugrik rajta fák sötét árnya alatt, s az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, ahova a tilinkó szava menni parancsolta…

1909

-- próza

Nincs hozzászólás to “Tömörkény István: Talpas úri módban”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)