Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Tömörkény István: Vándormadarak

Tömörkény István: Vándormadarak

29 január 2013

Tömörkény IstvánA vízi élet az ősz vége felé már csak lutri. A hajók már nem bátranjönnek-mennek felfelé és lefelé, hanem inkább félénken. Csak kísérleteznek. Nem lehet, tudni, mikor köszönt be a hideg idő, vagy hogy egyáltalán lesz-e hideg idő. Mert ilyen ugrabugráló időjárás, mint az Alföldön nincsen másutt sehol. Nem esik csodaszámba nyitott ablak mellett nézni a naple­mentét karácsonykor, s olykor újesztendő napján lehet sétálni a zöld mezőn. Másszor meg hirtelen beüt a havas, jeges világ, sír a kerék a homokon, szétreped a vizestál a csirkeólban, s tünedezni kezdenek a külvárosi járópadlók – fűtési szempontból. De meg mostanában még az a zavaros időjárás is elváltozott. Mintha eltolódtak volna az évszakok. Valamikor tavasz volt márciusban, és nagy nevezetességnek tartatott a márciusi hó: mind szép lett az a lány, aki abban mosdott. No, ha ez igaz, akkor most már minden lánynak szépnek kell lennie, mert nem hogy márciusi hóban, de áprilisi havazásban is kivehetik a részüket.

Így állván a világ, a különben nagy időjósnak tartott vízenjáró ember sem ismeri ki magát tökéletesen ebben a tudományban. Nem tudhatni, mit végez az idő. Jöhetnek hirtelen a nagy jegek, amik a hajónak kárára vannak. Be is fagyhat valahol útközben a hajó. Néha olyan a jégzajlás, hogy rettenetes az. Aki látott már a zajlásban ottfeledett vízimalmot, amit a jég úgy szelt kettőbe, hogy a fűrészgyár nagy vasai sem tehették volna különben, az tudja csak, hogy mi az, mikor tiszai és marosi jegek egymásba érvén, harsognak, ropognak, recsegnek, mintha az ítéletnapon citoráznának az angyalok. Az ilyesmi elől ennélfogva – beszélhet bárki bármit – menekülni kell, és így következik be minden esztendőben a vidám, napfényes, változatos víziélet szomorú haldoklása. A lomha, nagy fekete hajók, a könnyebb luntrák, a burcsellák útnak indulnak, mint vándormadarak. A víz, amely életet és kenyeret adott, ellöki őket magá­tól. Mennek azután a dereglyék, a ladikok, a csónakok, tisztán csak a halászok bárkái merészkednek maradni, védelmet és enyhet keresve a híd kőlábánál. A malmok még állnak. Az asszonyok talicskán tolva a parthoz a félzsák búzát, még bekiáltanak:

– Molnár, héj…

A molnár aztán kijön ladikkal a búzáért, s azt mondja:

– Ez az utolsó.

Már másnap a malom nem őröl. Nagy kereke nem jár, a napsugár nem játszik a vízcseppel, ami a lapátjáról lepereg. Másnap megindul a malom a vízen. Egy lisztgyár, amelyik úszik. Különös látnivaló, mikor a vízparti reggel ködös levegőjében, a folyó közepén csendesen eresz­kednek lefelé a kenyércsinálás ős, kivesző műhelyei. A kerekük akkor is forog, hol jobbra, hol balra, mintha lapátjait kormánynak használná. Mennek lefelé, védett öbölbe, a parti élet utolsó vándorai, utánuk már üresen marad a víz, s akik jobb időben a tetején élnek, hajósok, halászok, molnárok, a partra szorulnak. Fagyoskodnak ott, a kőkorlátra dőlve, és nézik – mit néznének egyebet – nézik a vizet, amelytől most egyelőre meg kellett válniok.

– No – mondja egy ember a sipkából félvidáman -, majd csak eltelik valahogy a tél is. Jön a karácsony, azután az újév, azután a farsang, egyszer csak kinyílik az idő megint, beleállunk a hajóba, kend mög a domentátumra János bácsi, aztán hajózunk Pest alá.

A domentátum a hajó hátulsó födele, teteje a csárdának. A csárda pedig a kormányos szobája, a kormányos pedig fönt szokott lenni a domentátumon, a János bácsi pedig éppen a kormá­nyos. Az. Itt van a parton a többi közt. Öreg ember, görnyedt már és köhécsel.

– Én – mondja János bácsi -, hogy én a domentátumra? Nem éröm én azt már mög. Nem ilyen fa vár énrám már, hanem másik. A koporsó.

Szomorú beszéd ez. Megütődnek rajta, rá is szólnak:

– Ejnye, hejnye, János bácsi, hogy már hogy löhet ilyent beszélni? Mikor maga még akármelyik legénnyel föltösz?

De hiábavaló a beszéd. Az öreg csak nézi az utolsó vízimalmot, amint lassan úszik lefelé, már lent jár a két híd közt, és szinte elvesz a ködben.

– Az az – mutat utána -, az ott ni. A Julianna-malom. Abba őrölt nekem Bujdosó Pétör utoljára tegnap.

Valahol kutya vonít. A víz sivár és elhagyatott, néhány varjú van csak a túlsó part kopár fáin. Az emberek szótlanul egymásra tekintenek, senki sem szól egy szót sem. János bácsi fölhajtja a nyakára a kabát báránybőrprémjét, el sem köszön, csak elfordul a parttól, s lassan megindul hazafelé. Hogy elment, Frantzia Gergely halkan szól:

– Sose gyűrte föl eddig a kabátgallért…

Hideg van. A köd esni kezd, a napnak nyoma sem látszik, minden fázós és vigasság nélkül való. Gyerünk haza, emberek, és felejtsük el, hogy öregszünk.

-- próza

One Comments to “Tömörkény István: Vándormadarak”

  1. Gárdonyi Ziegler Gézától idézek, aki nem volt olyan “szögedi” érdekeltségű, mint Tömörkény István…

    idézet a Levél Tolsztoljnak című verséből:

    “A próza mállik, szertehull, ha régi,
    A vers örök, mint minden, ami Égi!”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)