Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Második fejezet, mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal a bolgárok között)
Candide, miután kiűzték az ő földi paradicsomából, sokáig ment, mendegélt, anélkül, hogy tudná, hová; hol sírt, hol meg tekintetét az ég felé emelte, hol pedig vissza-visszafordult a legeslegszebb kastély felé, amelyben a legeslegszebb bárókisasszony lakozott; mikor este lett, étlen-szomjan kinn a mezőn nyugodott le, a puszta földön, két barázda között; a hó kövér pelyhekben hullt a mezőkre és Candide-ra is. Szegény egészen átfázott, s alig tudott bevánszorogni másnap reggel a szomszéd városba, amelyet úgy hívtak, hogy Valdberg-hofftrarbk-dikdorff, s mivel nem volt egy garasa sem, majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól. Szomorúan álldogált egy kocsma ajtaja előtt. Két ember, mindkettő kék ruhában, hamarosan észrevette:
– Pajtás – jegyezte meg az egyik -, nézd ezt a jóképű fiatalembert, a termete is megfelelő…
S már mentek is Candide felé, s megkérték igen udvariasan, tartson velük ebédre.
– Uraim – felelte Candide elragadó szerénységgel -, igen megtisztelnek engem, de megvallom, egy fityingem sincs, hogy kifizethetném az ebédemet.
– De uram – felelte neki az előbbi kékdolmányos -, akinek olyan formája és rangja van, mint kegyelmednek, sose fizet semmit sem: nem elég, hogy termetre hatodfél láb a magassága?
– Igen, uraim, ekkora vagyok – mondta, és még bókolt is hozzá.
– Ó, uram, ne teketóriázzunk, üljön velünk az asztalunkhoz, s nemcsak hogy fizetjük a költségeit, de tűrni se fogjuk soha, hogy egy ilyen fiatalember híjával lehessen a pénznek; végre is mit ér az ember, ha nem segít embertársán?
– Igaza van – felelte Candide -, ezt mondta nekem Pangloss úr is, s már látom, hogy mégiscsak minden a legjobban van e világon.
Megkérték, fogadjon el pár tallért. Candide nem is ellenkezett, s mindjárt nyugtát akart adni, de az urak nem fogadták el, s mindnyájan asztalhoz ültek.
– Szereti-e szívéből?…
– Ó, igen – felelte Candide -, szeretem teljes szívemből Kunigunda kisasszonyt.
– Nem, dehogy – szólt az egyik úr -, azt kérdeztük, szereti-e, de szívből, a bolgár királyt?
– Nem én – felelte -, eszem ágában sincs, hiszen sohasem láttam!
– Ugyan, ő a legjobb király, s illik, hogy igyunk az egészségére.
– Nagyon szívesen, uraim – s máris felhajtja poharát.
– Elég, elég – mondták neki -, ezentúl már támasza, bástyája, védője, hőse lesz a bolgároknak; biztos lehet a szerencséjében, no meg a dicsőségében.
S Candide-ot azonnal vasra verték, s máris vitték a regementbe. Ott aztán jól megtornáztatták, jobbra-balra forgatták, megtanították célozni, lőni, parádésan masírozni, még arra is, hogyan bánjon a puskatöltő vesszejével, sőt mindennek tetejébe huszonötöt is kapott a fenekére; másnap már jobban gyakorlatozott, s akkor csak húszat adtak neki; harmadnap már csak tízet kapott, s bajtársai úgy néztek rá, mint valami csodára.
Candide viszont csak ámult-bámult, és nem nagyon értette, hogy lett belőle ilyen nagy hős. Egyszer egy szép tavaszi napon fejébe vette, hogy sétálni megy, és már ment is egyenesen, abban a hitben, hogy az embernek éppúgy, mint az állatnak, megvan az az ősi joga, hogy kedvére szedegethesse a lábát. De még csak két mérföldet sem tett meg, s már ott termett négy másik hős, mindegyikük hat láb magas, ezek azután megkötözték, és vitték a börtönbe. Kérdezték tőle, törvény szerint, mi a szíve kívánsága: akarja-e, hogy megvesszőzze harminchatszor az egész regement, vagy hogy nem óhajt-e inkább egyszerre tizenkét golyót a koponyájába. Hiába mondta minderre, hogy az ember akarata szabad, s hogy ő bizony nem akarja sem az egyiket, sem a másikat, mégiscsak választania kellett, és úgy döntött Istennek azon adománya révén, amelyet szabadságnak hívnak, hogy hát inkább vesszőzze meg harminchatszor a regement; két fordulót el is tűrt. A regement pontosan kétezer emberből állott; más szóval ez négyezer vesszőcsapást jelentett, aminek az lett az eredménye, hogy a hátán minden izma és idege kilátszott a nyakszirtjétől a fenekéig. Amikor a harmadik fordulóra készülődtek, Candide már nem bírta tovább, ezért azt a kegyelmet kérte, hogy legyenek szívesek, s ne sajnálják agyonlőni; ezt a kegyet is megadták neki; már a szemét is bekötözték, és már le is térdeltették. A bolgár király épp arra sétált, s kérdezte, mi bűnt követett el a jámbor; s mivel ennek a királynak igen-igen nagy esze volt, megértette mindabból, amit Candide-ról mondtak néki, hogy ez az ifjú metafizikus igen-igen tudatlan az eföldi dolgokban; s mindjárt kegyelmet is adott olyan ritka nagylelkűséggel, hogy azt minden napilap s minden század magasztalni fogja. Egy derék, jó kirurgus gyógyította meg Candide-ot, alig három hét alatt, a régiektől javasolt kenőcsökkel. Már új bőr is nőtt a hátán, s járni is kezdett valahogy, mikor a bolgárok királya megütközött az avarokéval.
Leave a Reply