Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Harmincadik fejezet; Mindennek a legvégéről)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Harmincadik fejezet; Mindennek a legvégéről)

24 november 2013

voltaireCandide-nak, szíve legmélyén, bizony nem volt nagy kedve ahhoz, hogy feleségül vegye Kunigundát; azonban a báró úr felháborító ripőksége mégiscsak rábírta e házasságra, amellett Kunigunda is olyan erősen sürgette, hogy bizony, ha akarta, ha nem, nem bújhatott ki a dolog alól. Megkérdezte Panglosst, Martint és a hűséges Cacambót. Pangloss remek védőiratot írt, amelyben bebizonyította, hogy a báró semmiféle jogot sem formálhat a húgára, s hogy a szép hölgy balkézre meg is esküdhet Candide-dal a birodalom törvényei szerint. Martin inkább azt ajánlotta, dobják a bárót a tengerbe; Cacambo viszont javasolta, adják vissza a levantei kapitánynak, s maradjon egyelőre a gályán; utána azután
elküldhetik Rómába, a generálishoz, a legelső hajóval. Ez az ötlet mindenkinek tetszett; a vénasszony is helyeselte; a báró húgának nem is szóltak; egy kis pénzzel sikerült az egész dolgot elintézni, s így megvolt az az örömük, hogy becsaphattak egy jezsuitát, s egyben meg is büntethették egy német báró pöffeszkedését.

Ennyi baj és bánat után mi sem lett volna természetesebb, mint hogy Candide nejével, a filozófus Pangloss-szal, a filozófus Martinnel, a jó öregasszonnyal s az okos Cacambóval élve, amellett még zsebében az inkák földjéről hozott gyémántokkal, a világ legboldogabb és legkellemesebb életét élje; csakhogy a zsidók annyira kifosztották mindenéből, hogy a kis majorságon kívül bizony semmije se maradt; felesége mindennap csúnyább lett, fanyarabb és házsártosabb, a vénasszony beteges volt és még rosszabb kedvű, mint Kunigunda. Cacambo, aki a kertben dolgozott, s zöldséget árult Konstantinápolyban, torkig volt már a munkájával, s egyre a sorsát átkozta. Panglosst ette a keserűség, hogy nem ragyoghat valamelyik németországi egyetemen; Martin viszont hű maradt régi meggyőződéséhez, hogy az élet sehol sem jó, s türelemmel viselte végzetét. Candide, Martin és Pangloss mester néha-néha metafizikáról és erkölcsről vitatkozott.

Olykor-olykor, hogyha kinéztek a majorság ablakán, hajókat láttak, tele basákkal, kádikkal és efendikkel, akiket száműzetésbe küldtek Lémnoszba, Mütilénébe és Erzerumba; aztán láttak más basákat, más kádikat, más efendiket, akik a száműzöttek helyére jöttek, s akiket bizonyos idő múlva hasonlóképpen száműztek; láttak igen gondosan kikészített emberfőket, amelyekkel Sztambulban a Fényes Portának kedveskedtek. Ily látványok még jobban buzdították őket az elmélkedésre; s ha már nem is vitatkoztak, oly rettentően unatkoztak, hogy a vénasszony egyik nap ezt merte a szemükbe vágni:

– Szeretném tudni, mi rosszabb: az-e, ha néger kalózok százszor meggyalázzák az embert, az-e, ha levágják a fél farunkat, ha megvernek a bolgároknál, ha megvesszőznek és felkötnek bennünket egy autodafén, ha elevenen felkoncolnak, ha gályára kényszerítenek, egyszóval, ha elszenvedjük mindazt, amin keresztül mentünk, vagy pedig az-e, ha itt ülünk s nem csinálunk semmit se?

– Fogas kérdés – felelte Candide.

Ez a beszéd megint újabb vitákra serkentette őket, s a bölcs Martin arra a következtetésre jutott, hogy az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára. Candide nem így gondolkodott, de biztosat se mondott semmit. Pangloss viszont megvallotta, hogy mindig iszonyúan szenvedett; de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állított mást, bár réges-rég nem hitt már benne.

Valami még jobban meggyőzte Martint gyalázatos elveinek igazáról, még kétkedőbbé tette Candide-ot s még inkább megzavarta Panglosst. Egy szép nap beállít hozzájuk Paquette és fráter Giroflée, mindketten a legszörnyűbb nyomorúságban; hamarosan felették a háromezer aranytallért, széjjelváltak, kibékültek, összevesztek, börtönbe kerültek, megszöktek, és végül is fráter Giroflée mit tehetett? azt, hogy felcsapott töröknek. Paquette közben mindenütt folytatta a mesterségét, de már mit sem keresett vele.

– Jól láttam én – mondta Martin Candide felé fordulva -, hogy ez a nagy ajándék igen hamar elpazarlódik, s hogy ezek után csak még szerencsétlenebbek lesznek. Ugye, hány milliójuk volt Cacambóval, és lám, mégsem boldogabbak, mint Paquette vagy Giroflée.

– Ejh, ejh – szólt Pangloss Paquette-nek -, hát visszahozta közénk az ég, szegény, kedves gyermekem! Tudja-e, hogy maga miatt vesztettem el az orrom hegyét, no meg a fél szememet és a fél fülemet? No, maga is jól megjárta! Hejh, micsoda világ ez!

S ez az újabb élményük még több vitába hajszolta őket.

Élt ott a szomszédságban egy híres dervis, akit egész Törökország legjobb filozófusának tartottak; gondolták, elmennek hozzá, hogy meghallgassák a véleményét. Pangloss beszélt mindnyájuk helyett, és így szólt a dervishez:

– Uram, kérünk, mondd meg nekünk, hogy mi végre teremtődött egy oly furcsa állat, mint az ember?

– Mi közöd hozzá? – rivallt rá a dervis. – Mit gondolsz, ez a te dolgod?

– De hát tisztelendő atyám – szólt közbe félénken Candide -, mikor annyi rettentő baj gyötri ezt a szegény földet!

– Olyan mindegy – felelte a dervis -, jól vagy rosszul élünk-e a földön! Ha a szultán őfelsége hajót küld el Egyiptomba, mit törődik az egerekkel, jól vagy rosszul élnek-e a hajón?

– Hát akkor mit tegyünk? – kérdezte Pangloss.

– Hallgassunk – felelte a dervis.

– Azt reméltem – mondta Pangloss -, hogy kissé cseveghetek veled az okokról és okozatokról, a legeslegjobb világról, a rossz eredetéről, a lélek természetéről, no meg az előzetes harmóniáról.

A dervis e szavakra már ki is tessékelte őket.

Közben, míg így beszélgettek, az a hír terjedt el náluk, hogy Sztambulban megfojtottak két vezért és egy főmuftit, sőt hogy a párthíveik közül is jó néhányat karóba húztak.

Ez a szörnyűség mindenütt nagy zenebonát okozott pár órára. Pangloss, Candide és a bölcs Martin, ahogy hazatértek a majorságba, találkoztak egy jó öreggel, aki a háza előtt hűsölt, egy kis narancslugasban. Pangloss, aki éppen olyan kíváncsi volt, mint okoskodó, kérdezte tőle, hogyan hívták ezt a most megfojtott muftit.

– Én bizony nem tudom – szólt az öreg -, s nem is tudtam sohasem egyetlen vezér vagy mufti nevét. Erről a históriáról is most hallok csak legelőször; azt hiszem, hogy azok, akik közügyekbe keverednek, nemegyszer igen-igen rosszul járnak, és ezt meg is érdemlik; de én sose törődöm azzal, hogy Konstantinápolyban mit csinálnak, mit se; beérem azzal, hogy odaküldöm kertemnek a gyümölcseit eladásra.

S miután így szólt, behívta az idegeneket a házába: két fia és két leánya különböző frissítőkkel kínálta a vendégeket; maguk csinálták mindegyiket, többek között olyat is, amit befőtt cédráthéj ízesített, aztán narancsot, ananászt, édes meg savanykás citromot, pisztáciát és mokkakávét, de igazit, és nem holmi batáv és indiai keveréket. Utána a két házikisasszony illatszerekkel öntözte meg Candide, Pangloss és Martin szakállát.

– Ugye – szólt Candide a jó töröknek -, hatalmas nagy birtoka van?

– Alig húsz hold – felelte a török -, gyermekeimmel munkálom; a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.

Candide, a majorba visszatérve, soká és mélyen gondolkozott a jó török szavain. Mondta is Panglossnak és Martinnek:

– Ez a jó öreg, úgy látom, jobb sorsot teremtett magának, mint az a hat uralkodó, akivel együtt vacsoráztunk Velencében.

– A nagy hatalom – imígy Pangloss – igen veszélyes a filozófusok szerint. Mert ugye, Aod megölte Eglont, a moabiták királyát; Absalont három dárda járta át, s hajánál fogva is felakasztották; Nadabot, Jeroboam fiát, mint tudjuk, Baasa ölte meg; Ela királyt egy bizonyos Zambri, Ochosiast pedig Jehu, Athaliát viszont Joiada; Joachim, Jechonias és Sedecias király volt, és rabszolga lett. Azt is tudjuk, ugyebár, miként pusztult el Krőzus, Astyages, Dárius, Szürakuszai Dionüszosz, Pürrhosz, Perszeusz, Hannibal, Jugurtha, Ariovistus, Caesar, Pompeius, Néro, Otho, Vitellius, Dominitianus a rómaiaknál, II. Richárd, II. Edvárd, VI. Henrik, III. Richárd, Stuart Mária, I. Károly, mindezek csak az angoloknál, a három Henrik a franciáknál, meg IV. Henrik király. Ugye, tudjuk, hogy…

– Igen, de én azt is tudom – szakította félbe Candide -, hogy vár ám a munka a kertben.

– Igaza van – mondta Pangloss -, mert mikor az Úr Ádámot Éden kertjébe helyezte, azért helyezte őt oda, ut operaretur eum, vagyis hogy ott dolgozzék; ez pedig azt bizonyítja, hogy az ember nem pihenésre termett.

– Dolgozzunk, ne okoskodjunk – mondta Martin -, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket.

Az egész kis társaság e szerint az elv szerint kezdett élni; s mindenki próbálta gyakorolni a maga tudását és képességeit. A kis major szépen gyümölcsözött. Kunigunda, miért tagadjuk, határozottan csúnya volt; viszont idővel nagyszerű süteményeket készített; Paquette hímezni tanult; a vénasszony pedig a fehérneművel vesződött. Mindnyájan dolgoztak; még fráter Giroflée is szorgoskodott; igen jó asztalos lett belőle, sőt becsületes ember is; mondta is olykor Pangloss Candide-nak:

– Minden esemény egyetlen láncsort alkot ezen a legeslegjobb világon; mert hisz ha nem rúgják fenéken, s nem ebrudalják ki egy szép kastélyból Kunigunda kisasszonyért, illetve szerelme miatt; ha nem gyötri meg az inkvizíció; ha nem járja be gyalog Amerikát; ha nem döfi le az ifjú bárót, és ha nem veszíti el száz eldorádói juhocskáját, bizony nem ehetne itt befőtt cédrátot és pisztáciát.

– Igaz, úgy van – felelte Candide. – De vár ám a munka a kertben.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Harmincadik fejezet; Mindennek a legvégéről)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)