Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszadik fejezet; Arról, hogy mi minden érte Candide-ot s Martint a tengeren)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszadik fejezet; Arról, hogy mi minden érte Candide-ot s Martint a tengeren)

23 június 2013

voltaireÍgy hát az öreg tudós is, akinek Martin volt a neve, hajóra szállt Candide-dal Bordeaux felé. Mind a ketten sokat láttak, és még többet szenvedtek; s ha a hajó nem Bordeaux-ba, hanem Japánba tartott volna Szurinamból, s azt is a Jóreménység fokán át, akkor se fogytak volna ki a szebbnél szebb témákból a testi meg lelki bajok körül.

De azért volt Candide-nak egy nagy előnye Martinnel szemben: ő még mindig remélte, hogy viszontláthatja Kunigundát,  Martin viszont nem remélt már semmit; amellett Candide-nak volt még bőven aranya és gyémántja, s bár elvesztett száz piros juhot, azokat is telerakva a világ legdrágább kincseivel, s bár még mindig a gyomrán feküdt a holland hajós aljassága, azért ha csak arra gondolt, ami a zsebében maradt, és ha főképp ebéd után Kunigundáról beszélhetett, megint és újra helyeselte Pangloss filozófiáját.

– De hát kegyelmed, Martin úr – mondotta a tudósnak -, mint vélekedik minderről? Mi a becses véleménye testi meg lelki bajainkról?

– Uram – válaszolta Martin -, a papok azzal vádoltak, hogy szociniánus vagyok; a valóság azonban az, hogy tulajdonképpen manicheus vagyok.

– Látom, csúfot űz belőlem – mondta Candide -, hisz réges-rég nincsenek már manicheusok a földön.

– Itt vagyok én – felelte Martin -, bizony nem tehetek róla, de hát nem gondolkodhatom másképp.

– Kegyelmedbe – így Candide – belebújhatott az ördög.

– Bizony, úgy beleüti az orrát a világ minden dolgába – mondta Martin -, hogy nem csodálnám, ha többek közt az én testemben is ott bujkálna; de megvallom, ha erre a glóbuszra, azaz globulus-ra nézek, az az érzésem, hogy Isten átengedte egy gonosztevőnek; Eldorádó persze kivétel. Én még sose láttam várost, amelyik ne kívánta volna a szomszédja romlását, se családot, amelyik nem akart kiirtani egy másikat. A gyöngébbek mindenhol gyűlölik az erőseket, de azért hason csúsznak előttük, az erősek meg úgy bánnak velük, mint valami birkanyájjal, amelynek eladták húsát-gyapját. Egymillió besorozott gyilkos szaladgál ide-oda Európában, s fegyelmezetten gyakorolja a rablást meg a mészárlást, hogy megkeresse a kenyerét, mivel nincs becsületesebb mestersége; viszont az oly városokban, amelyek, legalább látszólag, békességben éldegélnek, és ahol virágzanak a művészetek, az embereket jobban rágja az irigység, a gond és a keserű nyugtalanság, mint egy ostromolt várat a válogatott istencsapások. A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok. Egyszóval én már annyit láttam, és már annyit szenvedtem, hogy bizony manicheus lettem.

– De azért jó is van, nem csak rossz – válaszolta neki Candide.

– Lehetséges – mondta Martin -, de én még nem találkoztam vele.

E vita közben egyszerre csak ágyúdörgés hallatszott. A zaj egyre erősebb lett. Mindenki előszedte messzelátóját. Látták ám, hogy két hajó lövöldöz vígan egymásra vagy három mérföld távolságra; a szél olyan közel hozta őket a francia hajóhoz, hogy mindenki kedvére gyönyörködhetett a harcukban. Végül is az egyik hajó oly pontosan és alaposan ágyúzta a másikat, hogy aztán egykettőre a tenger fenekére süllyesztette. Candide és Martin még jól látott vagy száz embert a süllyedő fedélzeten, mind ég felé emelte a kezét, iszonyatos kiáltozások között; aztán egy pillanat múlva a hullámok összecsaptak a fejük felett.

– No látja – szólt mindjárt Martin -, így bánnak egymással az emberek.

– Csakugyan – felelte Candide -, van valami ördögi ebben az egész dologban.

Miközben így szólt, valami ragyogó pirosat vett észre, ott úszott a hajójuk mellett. Leengedtek egy csónakot, hogy lássák, ugyan mi lehet az; hát az ő egyik juha volt. Candide jobban megörült ennek az egy megtalált juhnak, mint amennyire szomorkodott annak a száznak az elvesztésén, amelyek mind hatalmas eldorádói gyémántokkal voltak megterhelve.

A francia kapitány csakhamar azt is észrevette, hogy a győztes hajónak spanyol volt a kapitánya, míg az elsüllyedt hajóé ugyanaz a holland kalóz, aki úgy kifosztotta Candide-ot. Az a rettentő sok kincs, amit ez a gazember összerabolt, most mind ott hevert, vele együtt, az óceán legmélyén, s mindössze egyetlen juh maradt meg.

– Ugye, belátja – mondta Candide -, hogy a bűn néha megbűnhődik: ez az aljas hollandus megérdemli a sorsát.

– Igaz, nem mondom – felelte Martin -, de hát miért kellett vele együtt az utasoknak is elsüllyedni? Isten büntette meg a kalózt, az ördög süllyesztette el a többieket.

Közben a francia meg a spanyol hajó folytatta tovább az útját, Candide viszont folytatta örök vitáját Martinnel. Két hétig vitatkoztak szakadatlan, s két hét múlva éppen olyan okosak voltak, mint az első napon. De hát beszéltek, eszméket cseréltek, és úgy-ahogy megvigasztalódtak: Candide megsimogatta elveszett és megkerült juhocskáját.

– Ha már téged megleltelek – mondta -, talán még Kunigundát is meglelem.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszadik fejezet; Arról, hogy mi minden érte Candide-ot s Martint a tengeren)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)