Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonhatodik fejezet; Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen Candide és Martin hat különös idegennel ült egy asztalnál, s kik is voltak azok)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonhatodik fejezet; Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen Candide és Martin hat különös idegennel ült egy asztalnál, s kik is voltak azok)

15 szeptember 2013

voltaire-001Egy este, mikor Candide és Martin épp asztalhoz akart ülni azokkal az idegenekkel, akik velük egy szállóban laktak, egy koromfekete arcú ember odajött hozzá hátulról, s belekarolva ezt mondta néki:

– Legyen készen, velünk jön, ott legyen ám biztosan.

Hátrafordul, s Cacambót látja. Kunigunda látványán kívül semmin se csodálkozhatott volna, semmit sem élvezhetett volna
jobban. Már-már közel volt ahhoz, hogy megbolonduljon az örömtől. Megölelte kedves barátját.

– Kunigunda is itt van? Hol van? Menjünk hozzá azonnal, hadd haljak meg örömömben vele együtt.

– Kunigunda nincs velem – így Cacambo -, hanem Konstantinápolyban.

– Úristen! Konstantinápolyban! De még ha Kínában volna, akkor is repülök, indulhatunk.

– Majd indulunk vacsora után – válaszolta Cacambo -, most még nem mondhatok mást; rabszolga vagyok, vár a gazdám; őt kell kiszolgálnom az asztalnál; egy szót se többet; vacsorázzon csak meg, s tartsa magát készenlétben.

Candide, öröm és bánat közt hánykolódva, boldogan, hogy legalább hű szolgáját megtalálta, csodálkozva, hogy rabszolgának látja, tele azzal a gondolattal, hogy kedvesét mielőbb megkeresse, dúlt elmével s dobogó szívvel ült le az asztalhoz Martinnel s azzal a hat idegennel, aki mind farsangolni jött Velencébe.

Cacambo, aki az egyik úr poharába töltögetett, a vacsora vége felé ennek a füléhez hajolt, és így szólt:

– Fenség, a hajó készen áll, minden percben indulhatunk.

S miután így szólt, elhagyta a termet. A vendégek némán és csodálkozva nézték egymást, mikor egy másik szolga jött közelebb a gazdájához, és azt mondta:

– Fenséged hintója Padovában, s a bárka már készen áll.

Az úr intett, s a szolga távozott. A vendégek megint összenéztek, s a meglepetés még nagyobb lett. Most egy harmadik inas közeledett egy harmadik úrhoz, s így szólt:

– Fenséged nem maradhat itt tovább, azonnal intézkedem – s már el is tűnt.

Candide s Martin meg volt győződve, hogy ez csak olyan farsangi játék. Egy negyedik szolga most így szólt egy negyedik úrhoz:

– Fenséged bármikor indulhat – s távozott, mint a többiek.

Az ötödik inas is így szólt az ötödik úrhoz. De a hatodik inas már másképpen beszélt a hatodik idegennel, azzal, aki Candide mellett ült; azt mondta neki:

– Sajnos, fenség, egyikünknek sem hiteleznek; s lehet, hogy még ma éjjel börtönbe dugnak mindkettőnket; én a dolgaim után nézek; Isten megáldja fenségedet.

Mikor a szolgák eltávoztak, a hat idegen, Candide és Martin mélységes csöndben hallgatott. Végül is Candide így szólalt meg:

– Uraim, milyen furcsa tréfa; miért király itt mindenki? A magam részéről megvallom, hogy sem Martin, sem én nem vagyunk azok.

Akkor Cacambo gazdája kezdett beszélni komoly hangon, s olaszul így válaszolt:

– Nem tréfálok, odahaza III. Ahmednek hívnak; szultán voltam jó egynéhány évig; bátyámat én taszítottam le a trónról; engem meg jó unokaöcsém taszított le ugyanonnan; vezéreimet mind kivégezték; hátralevő életemet a régi szerájban tengetem; unokaöcsém, a nagy Mahmud szultán, olykor engedélyt ad arra, hogy egy-egy kis utazást tegyek egészségem kedvéért; s így jöttem farsangolni Velencébe.

Ahmed után a mellette ülő fiatalember szólalt meg:

– Nevem Iván; valamikor Oroszország cárja voltam; már a bölcsőben megfosztottak uralkodói jogaimtól; apámat s anyámat bezárták; én a börtönben nevelkedtem; olykor utaznom is szabad őrzőim kíséretében; s így jöttem farsangolni Velencébe.

A harmadik ezt mondta:

– Károly Edvárd angol király vagyok; apám nekem engedte át uralkodói jogait; e jogokért harcot is folytattam; legalább nyolcszáz párthívemnek elevenen tépték ki a szívét, és úgy, azon véresen verdesték vele az arcukat; börtönben is sínylődtem; most Rómába utazom apám, a király látogatására; s így jöttem farsangolni Velencébe.

Akkor a negyedik szólalt meg:

– A lengyelek királya vagyok; háborúk balvégtében vesztettem el örökös tartományaimat; apámat ugyanez a balsors érte; belenyugszom a gondviselésbe, mint Iván cár, mint Ahmed szultán és mint Károly Edvárd király, hogy az Isten éltesse őket; s így jöttem farsangolni Velencébe.

Az ötödik ezt mondta:

– Én is lengyel király vagyok; két ízben vesztettem el országomat; de hála a gondviselésnek, kaptam egy másik országot, ahol több jót tehettem, mint amennyit a szarmaták valamennyi királya tett együttesen, a Visztula partján. Megnyugszom én is a gondviselésben; s így jöttem farsangolni Velencébe.

Most már csak a hatodik uralkodó szavait várták.

– Uraim – mondta -, nem vagyok olyan nagy úr, mint felségtek; de hát én is király voltam, éppen úgy, mint akárki. Teodor vagyok, Korzika királya, engem is felséges uramnak hívtak, most pedig jó, ha meguraznak; pénzt verettem, s nincs egy garasom; volt két államtitkárom, s most alig van egy inasom; trónon ültem, Londonban meg a börtön nedves szalmáján; félek, itt is így járok, bár éppúgy, mint felségtek, én is csak farsangolni jöttem Velencébe.

Az öt király nemes részvéttel hallgatta e beszédet. Mindegyikük húsz arannyal segítette Teodor királyt, hogy valami ruhát meg fehérneműt vásárolhasson; Candide-tól meg egy gyémántot kapott, legalább kétezer arany értékűt.

– Ki lehet – mondta az öt király – ez a fiatalember, aki százszor annyit adhat és ad is, mint mindegyikünk?

– Talán ön is király, uram?

– Nem, uraim, s nincs is kedvem hozzá.

Amikor otthagyták az asztalt, ugyanabba a szállóba négy újabb felség érkezett; ők is háború következtében vesztették el országukat, s farsangolni jöttek Velencébe. De Candide még csak rá se nézett ezekre a jövevényekre. Csak egy gondolata volt: hogy mielőbb megtalálja kedves Kunigundáját Konstantinápolyban.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonhatodik fejezet; Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen Candide és Martin hat különös idegennel ült egy asztalnál, s kik is voltak azok)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)