Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonhetedik fejezet; Candide konstantinápolyi útjáról)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonhetedik fejezet; Candide konstantinápolyi útjáról)

28 szeptember 2013

voltaireA hű Cacambo akkor már kijárta a török kapitánynál, aki III. Ahmed szultánt vitte vissza Sztambulba, hogy Candide-ot és Martint is vegye fel a hajójára. Mindketten hajóra szálltak, de előbb még illendően térdet-fejet hajtottak ő szánalmas felsége előtt. Mondta is útközben Candide Martinnek:

– No lám, együtt vacsoráztunk hat trónjavesztett királlyal, s olyan is volt köztük, akinek alamizsnát kellett adnom. Talán még szerencsétlenebb uralkodók is vannak a földön. Én csak száz juhot vesztettem, s repülök Kunigundám karjaiba.
Kedves Martin, hiába, Panglossnak volt igaza, minden jól van, minden jól ezen a legjobb világon.

– Kívánom, hogy úgy legyen – válaszolt egykedvűen Martin.

– De azért – folytatta Candide – mégiscsak furcsa, s nemigen valószínű kalandunk volt Velencében. Sose látta, sose hallotta még senki, hogy hat trónjavesztett király együtt vacsorázzék egy fogadóban.

– Ez se furcsább – mondta Martin -, mint a legtöbb kalandunk. Ma már nem olyan nagy ritkaság, hogy megfosztják trónjuktól a királyokat; az meg csak nem nagy tisztesség, hogy velük együtt vacsoráltunk? Ellenkezőleg, oly csekélység, hogy beszélni sem érdemes róla. Mit számít, kivel vacsorázunk? Csak a vacsora legyen jó!

Alig volt Candide a hajón, hű szolgája s jó barátja, Cacambo nyakába ugrott, és így szólt:

– Hát mit csinál Kunigunda? Még most is oly gyönyörű? Szeret-e még engem? Mint szolgál az egészsége? Remélem, vásároltál neki egy palotát Konstantinápolyban?

– Kedves gazdám – szólt Cacambo -, Kunigunda edényt mosogat odaát a Propontisz partján, mégpedig oly hercegnél, akinek magának sincs sok edénye; rabnő szegény egy volt uralkodónak, Rákóczinak a házában, az meg a szultán kegyelméből napi három tallérból él a menedékén; még szomorúbb, hogy a kisasszony elvesztette szépségét, s olyan csúf lett, hogy rossz ránézni.

– Ó – mondta Candide -, szép-e, csúnya-e, mindegy, én úriember vagyok, s az a kötelességem, hogy halálomig szeressem. De hát hogy kerülhetett ebbe a szörnyű állapotba, mikor te öt- vagy hatmilliót vittél magaddal kettőtöknek?

– Hát igen – felelte Cacambo -, de nem kellett-e odaadnom kettőt Don Fernando d’Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza úrnak, Buenos Aires kormányzójának, csak hogy ki tudjam váltani Kunigunda kisasszonyt? No és azután a kalózok nem szedték-e el tőlünk a többit? Nem vitt-e el ez a kalózhajó előbb a Matapan-fokra, aztán Milóba, Nicariába, Samosba és Petrába, végül a Dardanellákba, Marmarába és Szkutariba? Kunigunda meg az öregasszony annál a fejedelemnél szolgál, én meg, amint tudja már, a trónjavesztett szultán rabja vagyok.

– Mennyi iszonyatos csapás – válaszolta sóhajtva Candide -, egyetlen hosszú láncsorban! Mindegy, van még néhány gyémántom; könnyen kiválthatom Kunigundát. Csak kár, hogy úgy megcsúnyult.

Majd Martinhez fordulva így szólt:

– Mit gondol, melyikünk szánalomra méltóbb, Ahmed szultán, Iván cár, Károly Edvárd király vagy én?

– Nem tudom – felelte Martin -, nem olvashatok a szívükben.

– Ó – mondta Candide -, ha itt volna Pangloss, az biztosan tudná és megmondaná.

– Nem tudom – felelte Martin -, hogy ez a nagy Pangloss mester micsoda mérleget használt volna az emberek bajainak, fájdalmainak felmérésére. Csak annyit tudok, illetve sejtek, hogy a földön sok millió ember százszor, de százszor boldogtalanabb, mint Iván cár, mint Ahmed szultán, mint Károly Edvárd király.

– Lehetséges – válaszolta Candide.

Pár nap múlva már elértek a Fekete-tenger bejáratához. Candide mindjárt kiváltotta Cacambót, mégpedig elég drágán; s mivel türelmetlen volt, gályára ült társaival, hogy mielőbb odaérjen a Propontisz partjára, s megkeresse Kunigundát, akármilyen csúnya lett.

Volt az evezősök közt két nyomorult gályarab, rosszabbul eveztek, mint a többi, s a levantei kapitány időnként bikacsökkel vert mezítelen vállukra. Candide, ösztönös hajlamból, figyelmesebben nézte őket, mint a többi gályarabot, s szánalmában iparkodott közelebb kerülni hozzájuk. Jóllehet, arcuk csupa seb volt, mégis egyes vonásaik emlékeztettek Panglossra meg arra a szerencsétlen amerikai jezsuitára, arra az ifjú báróra, Kunigunda kisasszony testvérére. Ez a gondolat meghatotta s el is szomorította egyben. Még figyelmesebben nézte őket.

– Csakugyan – mondta Cacambónak -, ha nem láttam volna Panglosst saját szememmel az akasztófán, s ha nem én öltem volna meg őszinte sajnálatomra a bárót, azt hinném, ők eveznek ezen a mi gályánkon.

A báró és Pangloss nevére a két gályarab felkiáltott, abbahagyták a munkát, és kiejtették kezükből az evezőt. A levantei kapitány már szaladt is feléjük, s a bikacsök még jobban csattogott a vállukon.

– Megállj, megállj, kapitány! – próbálta csitítani Candide -, annyi pénzt kapsz, amennyit csak akarsz.

– Nini, Candide! – mondta az egyik rab.

– Nini, Candide! – mondta a másik.

– Álmodom? – így Candide. – Vagy ébren vagyok? Otthon, vagy ezen a gályán? A báró úr ez, akit megöltem? S Pangloss mester, akit felkötöttek?

– Mi vagyunk, mi vagyunk – felelték.

– Hát itt a nagy filozófus – szólt közbe Martin is.

– No, kapitány – mondta Candide -, mennyi pénz kell váltságul Thunder-ten-Tronckh báró úrért, a birodalom legelső főuráért; s Pangloss úrért, Németország legnagyobb metafizikusáért?

– Kutya keresztény – mondta a levantei -, mivel ez a két keresztény rab báró is meg metafizikus is, ami biztosan valami nagy méltóság az országukban, adj nekem a két kutyáért ötvenezer aranytallért.

– Megkapod, uram, megkapod; de most aztán siess velünk, mint a villám, Konstantinápolyba, ott aztán azonnal fizetek. Azazhogy nem, vezess előbb Kunigunda kisasszonyhoz.

A levantei kapitány, Candide első ajánlatára, máris a főváros felé irányította a hajóját, amelyet a gályarabok sebesebben röpítettek, mint a levegőt szelő madár. Candide százszor is megölelte a bárót és Pangloss mestert.

– Hogyan hogy nem öltem meg, kedves báróm? S hogy lehet életben, drága Pangloss, mikor láttam, hogy felkötötték? És mért vannak mind a ketten gályarabként Törökországban?

– Igaz-e – kérdezte a báró -, hogy szeretett húgom is itt van, ebben az országban?

– Igen, itt van – felelte Cacambo.

– Hát mégiscsak viszontláthatom az én kedves Candide-omat – mondta Pangloss.

Candide bemutatta nekik Martint is meg Cacambót is. Összevissza ölelgették egymást, s mind egyszerre beszéltek. A gálya repült, már a kikötőben voltak. Odahívtak egy zsidót, aki Candide gyémántjáért, amely kétszer annyit ért, nagy nehezen megadta az ötvenezer aranyat, s esküdözött Ábrahámra, hogy nem adhat többet. Candide azonnal kifizette a báró és Pangloss váltságát. A filozófus jótevője lába elé vetette magát, és könnyekkel fürösztötte kezét-lábát; a báró viszont csak fejével bókolt, és megígérte, hogy mielőbb megadja ezt az összeget.

– De hát – mondta – lehetséges, hogy testvérhúgom Törökországban van?

– De még mennyire – mondta Candide -, mert hisz edényt mosogat egy erdélyi fejedelemnél.

Megint hívtak két zsidót; Candide megint eladott pár gyémántot; s már indultak is egy másik hajón Kunigunda kiszabadítására.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonhetedik fejezet; Candide konstantinápolyi útjáról)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)