Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonkettedik fejezet; Arról, hogy mi történt Candide-dal és Martinnel Franciaországban)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonkettedik fejezet; Arról, hogy mi történt Candide-dal és Martinnel Franciaországban)

20 július 2013

voltaire-002Candide csak épp annyi időt akart tölteni Bordeaux-ban, míg elad pár kavicsot az Eldorádóból hozottak közül, s lefoglal egy kétüléses és kényelmes fogatot; mert most már nem tudott lemondani kedves Martinje társaságáról. Csak az bántotta, hogy el kellett válnia a juhocskától; a bordeaux-i tudományos akadémiának adományozta, amely évi pályadíját annak a tudósnak ígérte, aki meg tudja magyarázni, miért piros a juh gyapja; a díjat egy északi származású tudós kapta, aki remekül kimutatta, A plusz B-vel, mínusz C-vel és az egész törve Z-vel, hogy a juhnak pirosnak kell lenni, s kergeségben kell elpusztulni.

Ahány utassal találkoztak az országúti fogadókban, mind azt mondta: “Párizsba megyünk.” Ettől a nagy iparkodástól Candide-nak is megjött a kedve, hogy láthassa a fővárost; velencei útjától az úgysem térítette el túlságosan.

A Saint-Marceau külvároson keresztül jutott Párizsba, s hirtelen azt hitte, hogy Vesztfália legcsúnyább falujába érkezett.

Alig szállt meg a fogadóban, máris könnyű betegséget kapott az utazás fáradalmaitól. Mivel egyik gyűrűsujján roppant gyémánt ragyogott, s fogatából hatalmas súlyú bőröndöt kellett kiemelni, még csak körül sem igen nézett, máris két orvos állt mellette hívatlanul, aztán pár bensőséges barát, aki el sem akarta hagyni, valamint két jámbor hölgy, ezek meg levest forraltak a betegnek. Mondogatta is neki Martin:

– Emlékszem, én is beteg voltam első utazásomkor Párizsban; nem volt egy veszekedett garasom; nem is sürögtek körülöttem se barátok, se orvosok, sem jámbor és jótékony hölgyek, s meggyógyultam.

A sok orvosság meg érvágás után Candide baja súlyosabb lett. A kerület egyik papja azzal a gyengéd és tapintatos kérelemmel fordult hozzá, írjon neki alá egy váltót másvilágra való behajtással. De Candide nem adott neki váltót; amire a jámbor hölgyek biztosították, ez a divat. Candide erre azt felelte, hogy ő nem követi a divatot. Martin viszont a látogatót ki akarta hajítani az ablakon. A vendég erre esküdözött, hogy nem engedi Candide-ot eltemetni. Martin pedig megesküdött, hogy ha tovább is bosszantja őket, ő temeti el a tolakodót. A vita egyre hevesebb lett, Martin fogta a kérelmezőt, megragadta a vállánál, s kitette a szűrét keményen; a dologból nagy botrány lett, s jegyzőkönyvet is írtak róla.

Candide végre meggyógyult; s lassú lábadozása közben előkelő társaság vacsorázott nála esténként. Evés után nagyban kártyáztak. Candide igen csodálkozott, hogy a jó kártyák sohase kerültek a kezébe; Martin viszont nem is csodálkozott.

Azok közt, akik a fővárost is meg akarták mutatni Candide-unknak, volt egy kis périgord-i abbé, az a bizonyos sürgölődő, mindig friss, mindenre kész emberfajta, amely hízelgő, hajlékony és szemtelen is egyszersmind, egyre az idegeneket lesi, elmeséli azonnal a legújabb pletykákat, s erővel belerántja őket a mulatságok forgatagába. Ez az abbé Candide-ot s Martint először is a színházba vitte. Ott aznap este valami új tragédiát játszottak. Candide néhány széplelkű színházlátogató mellé került. A jól megjátszott jelenetek ennek ellenére is megríkatták. Mellette egy szellemeskedő szólt is neki felvonásközben:

– Semmi oka a sírásra, hisz ez a színésznő igen rossz, a vele játszó színész még rosszabb, s a darab maga, ha lehetséges, még a színészeknél is rosszabb; a szerző szót sem tud arabusul, holott a mű Arábiában játszódik; amellett ez az ember nem hisz a velünk született eszmékben; holnap egész garmada röpiratot hozok ellene.

– Uram – szólt Candide az abbénak -, hány színdarab van Franciaországban?

Mire ez így felelt:

– Öt-hatezer.

– Nagyon sok – válaszolta Candide -, és hány lehet köztük a jó?

– Tizenöt vagy tizenhat – válaszolta az abbé.

– Nagyon sok – szólt közbe Martin is.

Candide-nak tetszett a színésznő, aki egy olykor színre jutó s meglehetősen rossz darabban Erzsébet királynőt játszotta.

– Milyen kedves színésznő – vallotta be Martinnek -, kicsit hasonlít Kunigundához, örülnék, ha megismerhetném.

A périgord-i abbé úr azonnal ajánlkozott a bemutatásra. Candide, az ő szigorú német nevelésével, megkérdezte, miből áll a bemutatkozás ceremóniája, és hogyan kell bánni az angol királynőkkel a franciáknál.

– Ez a körülményektől függ – válaszolta az abbé úr -, vidéken a kocsmába viszik őket vacsorára, Párizsban viszont, hogyha szépek, nagy tiszteletnek örvendenek, ha azonban meghalnak, a szemétdombra vetik őket.

– Királynékat a szemétdombra! – hüledezett a jámbor Candide.

– Így is van – szólt közbe Martin -, az abbé úrnak igaza van; épp akkor voltam Párizsban, mikor Monima kisasszony ebből a világból, ahogy mondják, a másikba költözött; megtagadták tőle az úgynevezett “végtisztességet”, vagyis hogy együtt rothadjon el a kerület koldusaival valami csúfságos temetőben; ehelyett egyedül temették el, mindenkitől elkülönítve, a Bourgogne utca egyik sarkán, ami minden bizonnyal rettentően fájhatott neki, mivel Monima kisasszony igen nemesen gondolkodott.

– Micsoda udvariatlanság – méltatlankodott Candide.

– Ne csodálja – felelte Martin -, ezek az emberek már ilyenek. Képzeljen el mindent, ami ellentmondó és összeférhetetlen, és meglelheti mind együtt, e furcsa nemzet kormányában, törvényszékein, templomaiban, akárcsak fényes színpadjain.

– Igaz, hogy a párizsiak folyton nevetnek? – kérdezte Candide.

– Igaz – felelte az abbé -, de azt is inkább dühükben teszik; mert örökké panaszkodnak, s közben nagyokat nevetnek, és nevetve viszik véghez a legaljasabb cselekedeteket.

– Ki az a csúf disznó – kérdezte Candide -, aki annyi rosszat mondott a darabról, holott én sírtam, s a színészekről, akiket meg oly örömmel hallgattam?

– Faragatlan fatuskó – válaszolta az abbé úr -, azzal próbál pénzt keresni, hogy leszól minden darabot és könyvet; gyűlöl mindenkit, ha sikert ér el, mint ahogy az eunuchok gyűlölik az élvezőket; kígyó ez, irodalmi kígyó, sárral és méreggel táplálkozik; egyszóval röpiratszerző.

– Kit neveznek röpiratszerzőnek? – kérdezte a naív Candide.

– Azt, aki röpiratokat gyárt, mint például, mondjuk, Fréron.

Így beszélgetett Candide, Martin s az abbé úr a lépcsőházban, miközben a színházból távozó közönséget nézték.

– Jóllehet szeretném már látni Kunigunda kisasszonyt – mondta Candide -, azért mégis szívesen vacsoráznék Clairon kisasszonnyal, mert remek volt, csodálatos!

Az abbé úr nemigen ismerhette Clairon kisasszonyt, mert hisz ez a színésznő csak jó társaságban mutatkozott.

– Ma este már nem szabad – próbálta meggyőzni Candide-ot -, de tudja mit, elkísérem egy igen előkelő hölgyhöz, akinél úgy megismeri Párizst, mintha már négy éve lakna itt.

Candide, aki természeténél fogva meglehetősen kíváncsi volt, elment hát ehhez a hölgyhöz valahol a Saint-Honoré negyedben; ott épp nagyban fáraóztak; tizenkét bánatos játékos játszott együtt a bankár ellen, mindegyiknek a kezében egy kis kártyakönyvecske, eddigi balsikereiknek szamárfülekkel tűzdelt jegyzéke. Mély csend volt a teremben, mindegyik vendég homloka sápadt, a bankáré nyugtalan; a háziasszony, aki ott ült e könyörtelen bankár mellett, hiúzszemmel figyelte a játékosok kártyáit és fogásait, akik minden duplázáskor próbálták megjelölni a lapjaikat; de ő mindig rájuk szólt, kisimíttatta a lapokat, szigorúan, éberen, udvariasan, de sosem haragosan, nehogy még elveszítse a vendégeit; ez a hölgy úgy hívatta magát, hogy Parolignac márkiné. Tizenöt éves leánya is ott volt a játékosok között, s egy-egy szempillantással jelezte a többiek csalásait, akik szegények így próbáltak a sors csapásain enyhíteni. Amikor Candide, Martin s az abbé úr belépett, senki se kelt fel, hogy üdvözölje vagy csak meg is nézze őket; mindannyit mélyen lekötötték a kártyajáték esélyei.

“No – mondta magában Candide -, Thunder-ten-Tronckh báróné mégiscsak udvariasabb volt.”

Az abbé közben odahajolt a márkiné füléhez, ez felemelkedett kissé, kedvesen mosolygott Candide-ra, míg Martinnek csak fölényes és előkelő fejbiccentés jutott; mindjárt széket és friss kártyát adott a mi Candide-unknak, aki két osztás után máris ötvenezer frankot vesztett; utána vígan vacsoráltak, s mindenki igen csodálkozott, hogy Candide-ot cseppet sem sújtotta le a vesztesége; mondták is a lakájok maguk közt, a maguk nyelvén:

– Ez, fiam, valami angol lord lesz!

A vacsora olyan volt, mint a párizsi vacsorák általában; először csend, aztán olyan lárma, hogy meg se igen értették egymást, majd többnyire együgyű tréfák, hamis hírek, álokoskodások, egy kevés kis politika és annál több rágalom; sőt még az új könyvek is szóba kerültek.

– Látták – így az abbé úr – Gauchat-nak, a teológia doktorának a regényét?

– Igen – felelte az egyik vendég -, de nem tudtam befejezni. Van egy csomó ripők írásunk, de egyik sem olyan ripők, mint Gauchat, a teológus könyve; már annyira torkig vagyok a ránk zúduló sok rossz könyvvel, hogy dühömben mit tegyek? Fáraózásra vetemedtem.

– S mit szól – kérdezte az abbé – Trublet esperes válogatott műveihez?

– Ó – szólt közbe a márkiné -, micsoda unalmas halandó! Milyen furcsán közli velünk, amit úgyis tud mindenki! Milyen vaskosan bizonygatja, amit még könnyen sem kell észrevenni! Milyen szellemtelenül lopkod másoknak a szelleméből! Hogy elrontja, amit másoktól csen! Milyen undorító szerző! De többé már nem undorít; elég volt nekem az esperes úr első fejezetét elolvasnom.

Volt velük az asztalnál egy tudós és jó ízlésű vendég, aki mindenben osztotta a márkiné véleményét. Beszéltek még a tragédiákról; a háziasszony megkérdezte, miért vannak olyan tragédiák, amelyeket meg lehet nézni, de lehetetlen elolvasni? A jó ízlésű úriember mindjárt megmagyarázta néki, hogy bizonyos színdarabok érdekesek, de értéktelenek; bebizonyította néhány szóval, hogy nem elég a színpadon pár regényes helyzetet teremteni, bár az ilyen jelenetek mindig elragadják a nézőket, hanem hogy újnak kell lenni minden különösség nélkül, néha-néha felségesnek és mindenkor természetesnek, ismerni kell az emberi szívet s megfelelően beszéltetni; nagy költőnek kell lenni, de úgy, hogy a darabban senki se lássék költőnek; ismerni kell anyanyelvünket, s tisztán, tökéletesen és szakadatlan harmóniával kell beszélni, anélkül, hogy a legjobb rím is erőszakot ejtsen az értelmen.

– Aki – tette még hozzá – nem marad hű e szabályokhoz, írhat egy-két sikeres tragédiát, de sohasem kerül a jó írók sorába; igen kevés a jó tragédia: van, aki jól megírt s jól rímelő párbeszédes idilleket, más meg altató unalmú politikai vitákat visz színpadra, ijesztő dagályosságokat, félőrültek álmait, barbár stílusban, töredezetten, hosszú szavalatokkal az istenekhez, mivel persze nehezebb az emberek nyelvén beszélni, s az egészet teletűzdeli holmi álbölcsességekkel és pöffeteg közhelyekkel.

Candide ezt az előadást nagy figyelemmel hallgatta, és egyre jobb véleményt kezdett táplálni a beszélőről; és mivel a márkinénak gondja volt rá, hogy új vendégét maga mellé ültesse, Candide a hölgy füléhez hajolva bátorkodott megkérdezni, ki ez a szép beszédű úriember.

– Tudós ember – felelt a háziasszony -, sose vesz részt a kártyajátékban, az abbé néha elhozza a házamba vacsorára, kitűnően ismeri a könyveket és a tragédiákat, maga is írt egy tragédiát, amelyet azonban kifütyültek, s egy könyvet, melyből a könyváruson kívül senki se látott egyetlen példányt se, kivéve azt, amelyet nekem dedikált a szerző.

– Micsoda nagy ember! – mondta Candide. – Valóságos Pangloss mester!

Akkor mindjárt feléje fordult, s ezt kérdezte a tudóstól:

– Uram, biztosan azt tartja, ugye, hogy minden a legjobban van a fizikai és szellemi világrendben, s hogy ugyebár semmi, de semmi se történhetett másképp?

– Szó sincs róla – felelte a tudós -, éppenséggel nem ezt gondolom; ellenkezőleg, úgy találom, hogy nálunk fenekestül felfordult minden, hogy senki sem ismeri sem a rangját, sem a tisztjét, s kivéve a vacsorát, ahol vígság és egyetértés uralkodik, az élet javarészt hívságos civakodásokban őrlődik fel: janzenisták a molinisták ellen, bíróság a papság ellen, udvaronc az udvaronc ellen, író a másik író ellen, bankárok a nép ellen, asszonyok a férjük ellen, rokonok a rokonok ellen: örökös a háborúság.

Candide így válaszolt neki:

– Én még rosszabbat is láttam; de egy bölcs, akit azóta az a baj ért, hogy felkötötték, arra tanított, hogy mindez csodálatosan jól van így; ezek csak holmi kis árnyak egy szép festmény friss színei mellett.

– Uraságod akasztottja bolonddá tartotta a világot – így Martin -, mert azok a kis árnyak szörnyűséges foltok.

– Ezeket a foltokat csak az emberek csinálják, s hiába, kénytelenek vele – mondta Candide.

– Akkor meg nem az ő hibájuk – vágott vissza az öreg Martin.

A kártyások nem sokat értettek a beszédből, és csak ittak; Martin a tudóssal vitatkozott, Candide meg sorra elbeszélte kalandjai egy részét a háziasszonynak.

Vacsora után a márkiné szobájába vezette Candide-ot, s maga mellé ültette szorosan a kanapéra.

– Hát mondja – szólt neki a szép hölgy -, még mindig oly szerelmes abba a Thunder-ten-Tronckh kisasszonyba?

– Igen, asszonyom – felelte Candide.

A márkiné így folytatta, felette gyengéd mosollyal:

– Úgy felel, mint egy igazi vesztfáliai fiatalember; egy francia ezt mondta volna: igaz, nagyon szerettem Kunigunda kisasszonyt, de mióta önt ismerem, félek, nem szeretem többé.

– Ó, asszonyom – sóhajtott Candide -, úgy felelek, ahogy parancsolja.

– Úgy kezdődött a szerelme, ugye – folytatta a márkiné -, hogy egy ízben felszedte Kunigundája zsebkendőjét; nos hát, kérem, szedje most fel az én harisnyakötőmet.

– Szívesen – felelte Candide, és azonnal felszedte.

– Csatolja fel a lábamra – kacérkodott tovább a dáma; Candide ezt is megtette.

– Látja, látja – így a hölgy -, pedig maga idegen; párizsi udvarlóimnak két hétig is kell sóhajtozni, míg magának, kedvesem, már első éjjel engedek, mert egy igazi francia nő nagyon jól tudja, mi a tisztje egy vesztfáliai fiatalemberrel szemben.

A szép hölgy két nagy gyémántot vett észre az ifjú idegen két kezén, s addig dicsérgette őket, mígnem Candide ujjairól a márkiné ujjaira vándoroltak.

Amikor Candide hazatért a périgord-i abbéval, némi lelkifurdalást érzett, hogy hűtlen lett Kunigundájához. Az abbé úgy tett, mintha szívből osztaná a bánatát; igen kevés jutott neki Candide ötvenezer frankos veszteségéből s még kevesebb a két félig adott, félig kicsikart gyémánt értékéből. Az volt hát a szándéka, hogy még jobban kihasználja azokat az előnyöket, amelyeket a Candide-dal való ismeretségéből szerezhet. Beszélt neki Kunigundájáról, s Candide többször említette, hogy ha Velencében lesznek, bocsánatot fog kérni tőle Párizsban elkövetett hűtlenségéért.

Az abbé egyre figyelmesebbnek s udvariasabbnak mutatkozott, s igen kedvesen érdeklődött minden iránt, amit Candide mondott, minden iránt, amit tett vagy amit tenni szándékozott.

– Szóval, uram, ha jól értem, találkozójuk van Velencében?

– Igen, abbé úr – mondta Candide -, meg kell találnom Kunigundát.

S örömében, hogy szólhat szerelméről, elmesélte szokása szerint élményei egy jó részét Vesztfália e hírneves szépségével.

– Azt hiszem – mondta az abbé úr -, a kisasszony igen művelt hölgy, s elragadó leveleket tud írni.

– Sose kaptam tőle egyet sem – felelte bánatosan Candide -, mert képzelje, mikor kirúgtak őmiatta a kastélyukból, már csak azért sem írhattam néki, mert halálhírét költötték, utána mégis rátaláltam, aztán elvesztettem, kétezer-ötszáz mérföldre küldtem utána gyorslevelet, arra várom azóta a választ.

Az abbé nagy figyelemmel hallgatta a beszédet, s utána elmélkedni látszott. Nemsokára elbúcsúzott Candide-tól is, Martintől is, de előbb még gyengéden összevissza ölelgette őket. Másnap Candide ébredéskor ily tartalmú levelet kapott:

Uram, kedves, drága szerelmem, itt fekszem betegen egy hete ebben az idegen városban; hallom, kegyelmed is itt van. Repülnék szerető karjaiba, ha csak mozdulni is tudnék. Mondták, hogy Bordeaux-ban szállt partra; én is ott hagytam Cacambót meg a derék öregasszonyt, jönnek majd utánam nemsokára. A Buenos Aires-i kormányzó mindenünkből kifosztott bennünket, de a kegyelmed szíve, ugye, tovább is az enyém marad? Jöjjön, már a jelenléte visszaadja az életemet, ha ugyan eszemet nem vesztem a viszontlátás örömében.

Ez a váratlan, ez a bűvös levél a mi jámbor Candide-unkat szinte megrészegítette az örömtől; viszont mélyen fájlalta kedves Kunigundája betegségét. Ez érzések közt hánykolódva, magához vette aranyát és gyémántjait, s elment Martinnel abba a házba, ahol Kunigunda lakott. Reszketve lép be a szobába, szíve dobog, hangja kifullad; szét akarja nyitni a mennyezetes ágy függönyét, s lámpát hozatni a szobába.

– Vigyázzon, az istenért – mondja neki a szobalány -, a világosság árt neki! – S hirtelen összecsapja a függönyt.

– Kunigundám, gyönyörűm – mondja Candide zokogva -, hogyan szolgál az egészsége? Ha nem láthat, legalább szóljon hozzám!

– Nem szólhat – mondja a szobalány.

A hölgy erre kidugta az ágyból egyik kövérkés kacsóját, amelyet Candide sokáig forró könnyeivel öntözött, azután megtöltötte gyémántokkal, s a karszéken egy zacskót hagyott telis-teli arannyal.

Ilyen áradozások közt érkezett oda egy rendőrtiszt, a périgord-i abbé úr meg néhány pandúr kíséretében.

– No – mondta -, hadd lám, hol is van az a két gyanús idegen?

S már le is tartóztatta őket, s parancsolta, vigyék a kettőt azonnal a börtönbe.

– Hát bizony, Eldorádóban – mondta Candide – nem így bánnak az utazókkal.

– Sose voltam még – így Martin – eltökéltebb manicheus.

– De uram, hová visz bennünket? – szólt Candide.

– Egy sötét börtön fenekére – felelte a rendőrtiszt.

Martin, aki közben már visszanyerte hidegvérét, úgy vélte, hogy az a hölgy nem Kunigunda, hanem kalandornő, az abbé hitvány kalandor, aki csúnyán visszaélt Candide ártatlanságával, a rendőrtiszt meg afféle csaló, akitől esetleg igen könnyen meg lehetne szabadulni.

Így hát Candide hallgatott Martin okos tanácsára, s mivel nem akart eltévedni az igazságszolgáltatás labirintusában, amellett meg alig várta, hogy viszontláthassa az igazi Kunigundát, három apró gyémántot ajánlott a rendőrtisztnek, háromszor háromezer tallér értékűt.

– Ó, uram – válaszolta neki az elefántcsontbotos ember -, nem követhet el olyan bűnt, hogy ne tartsam ezek után a világ legbecsületesebb emberének! Három gyémánt! S mindegyik háromezer tallér értékű! Uram, az ön kedvéért inkább kettévágatom magam, semhogy börtönbe cipeljem. Igaz, minden idegent letartóztatnak most Párizsban, de bízza csak rám, van egy öcsém Dieppe-ben, Normandiában, odavezetem uraságodat; s ha neki is ad egy kis gyémántot, úgy vigyáz ő majd az úrra, mint a szeme fényére.

– De hát – kérdezte Candide – miért tartóztatják le az idegeneket?

Amire az abbé úr ilyen módon válaszolt:

– Azért, mert egy nyomorult Artois-vidéki lakos valami csacsiságot hallott, mire rögtön valóságos apagyilkosságot követett el, nem olyant, mint a májusi királygyilkosság volt 1610-ben, hanem mint a decemberi merénylet 1594-ben s még mások, más években s hónapokban, más nyomorultak kezétől, akik szintén valami csacsiságtól foghattak tüzet.

A rendőrtiszt megmagyarázta, tulajdonképpen mit jelent mindez.

– Ó, micsoda szörnyetegek – ijedezett a jámbor Candide -, micsoda! Ily iszonyú dolgok egy énekes és táncos népnél! Nem mehetnék ki azonnal ebből a szörnyű országból, ahol a majmok bosszantják a tigriseket? Szülőföldemen medvéket láttam; embereket csak Eldorádóban. Tiszt uram, az istenért, vigyen el azonnal Velencébe, ott kell megvárnom Kunigundát.

– Sajnos – felelte a fogdmeg -, én csak Normandiába vihetem.

S már szedte le róla a vasat, bocsánatot kért tévedéséért, hazaküldte embereit, s Dieppe-be vitte Candide-ot és Martint, ahol öccsére bízta őket. A kikötőben épp akkor egy holland hajó vesztegelt. A normand úr, három új gyémánt árán, igen szolgálatkésznek mutatkozott, s Candide-ot és embereit beajánlotta a hajóskapitánynak, aki Dieppe-ből Portsmouthba, Angolországba készülődött. Ez ugyan nem volt még Velence, és az útja se vitte arra, de Candide máris a pokol kínjaitól vélt szabadulni, s remélte, hogy csakhamar mégiscsak elhajózhat Velencébe.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonkettedik fejezet; Arról, hogy mi történt Candide-dal és Martinnel Franciaországban)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)