Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonnegyedik fejezet; Paquette-ről és fráter Giroflée-ról)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonnegyedik fejezet; Paquette-ről és fráter Giroflée-ról)

18 augusztus 2013

voltaire-002Mihelyt partra szállt Velencében, azonnal kerestette a jó Cacambót, minden kocsmában, minden kávéházban, minden örömlánynál, de nem talált rá. Mindennap izent a kikötőbe, s kutatott minden új hajó s minden újan érkezett bárka után; Cacambóról senki sem tudott.

– Micsoda! – mondta Martinnek -, én el tudtam kerülni Szurinamból Bordeaux-ba, aztán Bordeaux-ból Párizsba, Párizsból meg Dieppe-be, utána Dieppe-ből Portsmouthba, onnan végighajóztam a portugál meg a spanyol partok mellett, bejártam a Földközi-tengert, itt vagyok pár hónapja Velencében, és lám, a szép Kunigunda még máig sem ért ide! Helyette csak egy kalandornővel, meg egy périgord-i abbéval találkoztam! Kunigunda biztosan meghalt, én se tehetek egyebet. Ó, mért is nem maradtam abban az eldorádói paradicsomban, és miért is jöttem vissza ebbe az átkozott Európába! Hejh, kedves Martin, de igaza van! Minden csak balhit és nyomorúság.

Sötét melankóliába süllyedt, s egyáltalán nem volt kíváncsi sem az évad nagy operájára, sem más farsangi mulatságokra; egyetlen hölgy iránt sem érzett semmiféle kísértést. Mondta is neki a bölcs Martin:

– Igazán naiv az úr, ha azt képzelte, hogy egy kevert vérű szolga, akinek a zsebében legalább öt-hatmillió van, elmegy a
világ végére Kunigunda kedvéért, s mindjárt idehozza Velencébe. Megtartja inkább magának, hogyha egyszer megtalálja; ha pedig nem találja meg, kerít magának egy másikat: azt mondom, uram, felejtse el Kunigundát is meg Cacambót is.

Martin nem volt vigaszos természetű, Candide búskomorsága egyre nőtt, s Martin folyton bizonygatta néki, milyen kevés erény és boldogság van a földön; kivéve talán Eldorádóban, de oda senki se tud eljutni.

Miközben így vitatkoztak erről a fontos témáról, s míg Candide egyre Kunigundát várta, észrevett a Szent Márk téren egy fiatal theatinus barátot, akinek egy lány lógott a karján. A barát frissnek, kövérnek, erőteljesnek látszott; a szeme csak úgy csillogott, magatartása fölényes volt, arca nyugodt, járása büszke. A lány csinos volt s énekelt; szerelmesen nézegette az ő theatinusát, s időnként jó nagyot csípett a barát jól táplált ábrázatán.

– Vallja be – mondta Candide Martinnek -, hogy ezek legalább boldogok. Eddig az egész lakható földön, kivéve persze Eldorádót, csupa szerencsétlent találtam; de ez a lány és ez a theatinus, fogadok, igen boldogok.

– Fogadok, hogy nem azok – mondta Martin.

– Hívjuk meg őket ebédre – indítványozta Candide -, s majd meglátjuk, tévedtem-e vagy sem.

S már meg is szólította őket, hízelegve bókolt nekik, s megkérte mind a kettőjüket, jöjjenek a fogadójába, s egyenek vele makarónit, lombardiai foglyot, kaviárt, s igyanak hozzá lacrima christit, montepulcianói, ciprusi meg samosi bort. A kisasszony elpirult, a theatinus beleegyezett, s a lány is így tett, de útközben zavartan és meglepetve nézegette Candide-ot, sőt a szeme egyszerre könnyektől lett homályos. Alig lépett be Candide szobájába, azonnal ily szavakkal fordult hozzá:

– Ejnye, Candide úr, nem ismer Paquette-re?

E szavakra Candide, aki eddig nemigen ügyelt rá, mert csak Kunigundára gondolt, így kiáltott:

– Szent isten, szegény kishúgom, maga volt hát, aki Panglosst abba a betegségbe ejtette?

– Én bizony, én – sóhajtott Paquette -, látom, uram, hogy mindent tud. Hallottam, én is hallottam azokról az iszonyatos csapásokról, amik a báróné házát meg a szép Kunigundát sújtották, Esküszöm, uram, higgye el, engem se kényeztetett a sorsom. Amikor engem megismert, még teljesen ártatlan voltam. Egy kapucinus, a gyóntatóm, igen könnyen elcsábított. Ez aztán szörnyű következményekkel járt; kénytelen voltam otthagyni a kastélyt, nemsokára azután, hogy a báró úr Candide urat megfenekelte s kiebrudalta őseinek hajlékából. Ha akkor egy híres orvos nem vett volna gondjaiba, már réges-rég halott volnék. Egy ideig, hálából, az orvos szeretője voltam. Felesége mindennap elvert, mert őrülten féltékeny volt rám; igazi szívtelen fúria. Maga az orvos a földkerekség egyik legcsúnyább férfia volt, én meg a legnyomorultabb a világ minden teremtménye között, mert hisz azért vertek folyton, akit nem is szerettem. Azt ugye Candide úr is tudja, milyen nagy baj lehet abból, ha egy ilyen házsártos asszony épp egy orvosnak a felesége. Ez a bizonyos úgy felbőszült felesége gonoszkodásán, hogy egyszer kis nátha ellen marhaerős orvosságot adott néki; bele is halt két óra múlva, iszonyú vonaglások között. Az asszony családja azonnal pört indított a doktor ellen; ez persze sietve elmenekült, engem meg börtönbe dugtak. Hiába voltam ártatlan, nem ez mentett meg, hanem a csinosságom. A bíró szabadon bocsátott, de azzal a feltétellel, ha örökébe léphet a doktoromnak. Nemsokára vetélytársnőm akadt, elűztek minden jutalom nélkül, s kénytelen voltam folytatni azt a gyalázatos foglalkozást, amit maguk, férfiak, olyan mulatságosnak tartanak, holott mi nem érezzük másnak, mint feneketlen nyomorúságnak. Velencébe jöttem hát, hogy itt űzzem ezt a mesterséget. Ó, uram, el sem képzelheti, micsoda szörnyű kényszerűség, mikor bármely órában egyforma kedvvel kell simogatnunk egy vén kalmárt, egy prókátort, egy barátot, egy gondolást vagy egy abbét; el kell tűrnünk minden sértést, mindennemű megalázást; olykor olyan koldusok vagyunk, hogy azt a szoknyát is kölcsönkérjük, amit aztán akármelyik undok férfi fellibbenthet; amit egyikkel megkeresünk, bármikor ellophatja egy másik; a hatóság emberei közben folyton zsarolnak bennünket, s amellett egyetlen kilátásunk a legszörnyűbb öregség, a kórház meg a szemétdomb; mindezek után, gondolhatja, hogy én vagyok a földkerekség egyik legszerencsétlenebb teremtése.

Így tárta fel Paquette a szívét ennek a jó Candide-nak, egy külön kis teremben, a bölcs Martin jelenlétében, aki így szólt Candide-hoz:

– Amint látja, a fogadás egyik felét már megnyertem.

Fráter Giroflée ezalatt kinn maradt az ebédlőben, s iddogált, míg az ebédet várta.

– De hát – így Candide Paquette-nek – oly vígnak látszott, olyan jókedvűnek, mikor észrevettem a téren; énekelt, és oly közvetlen kedvességgel simogatta a frátert, egyszóval olyan boldognak látszott, amilyen boldogtalannak mondja magát.

– Ó, uram – felelte Paquette -, ez is a mesterség nyomorúsága. Tegnap megvert s meglopott egy tiszt, ma pedig vígnak kell látszanom, hogy kedvében járhassak egy szerzetesnek.

Candide-nak ez is elég volt, s bevallotta, hogy nem neki, hanem Martinnek van igaza. Asztalhoz ültek mind a négyen Paquette-tel és a theatinusszal; az ebéd mulatságos volt, és a végén mindnyájan meghitten beszélgettek egymással.

– Páter – mondta Candide a barátnak -, úgy látom, igen jó sora van, s bárki megirigyelhetné: az arca kicsattan az egészségtől, egész külseje boldogságtól ragyog; amellett egy csinos lány gondoskodik a mulattatásáról, s úgy látom, meg van elégedve theatinusi sorsával.

– Hát ami azt illeti, uram – mondta fráter Giroflée -, nem bánnám, ha minden theatinus a tenger fenekén pihenne. Már százszor is kedvem lett volna felgyújtani a kolostort s kivándorolni Törökországba. Szüleim kényszerítettek rá tizenöt éves koromban, hogy magamra húzzam ezt a gyűlöletes reverendát, csak hogy nagyobb vagyon jusson a testvérbátyámnak, vigye el az ördög! A kolostorban féltékenység, viszály és gyűlölet lakozik. Igaz, pár rossz szentbeszédet is mondtam, pár garast is kerestem velük, bár a prior ennek is el-el szokta lopni a felét, míg a többit lányokra költöm; de amikor esténként visszatérek a kolostorba, szeretném szétloccsantani a fejem a hálóterem falkövein; s minden szerzetestársamnak hasonló a hangulata.

Martin szokott egykedvűségével Candide felé fordult, és így szólt:

– No, mit mondtam, ki nyerte meg ezt az egész fogadást?

Candide kétezer tallért adott Paquette-nek s ezret Giroflée-nak:

– Kezeskedem – mondta -, hogy ezzel a pénzzel boldogok lesznek.

– Dehogyis lesznek – felelte Martin -, inkább talán ezzel a pénzzel még boldogtalanabbá teszi őket.

– Hát akkor lesz, ami lesz – jelentette ki Candide. – Csak egy dolog vigasztal; látom, sokszor találkozunk azokkal, akiket elveszettnek hittünk; így hát az is megtörténhet, hogy ha már egyszer megtaláltam a piros juhot meg Paquette-et, talán majd Kunigundát is megtalálom.

– Kívánom – felelte Martin -, hogy mielőbb boldoggá tegye, bár ebben erősen kételkedem.

– Miért ilyen kíméletlen? – mondta Candide.

– Mert ismerem az életet – válaszolta a bölcs Martin.

– Nézze a gondolásokat – így Candide -, ugye, egyre énekelnek?

– De nem láthatja őket otthon asszonyaikkal és kölykeikkel – felelte a filozófus. – A dózsénak is vannak bajai, a gondolásoknak nem kevésbé. Igaz, ha jól meggondoljuk, egy gondolásnak mégiscsak jobb a sorsa, mint egy dózsénak; de hát a különbség oly csekély, hogy nem is érdemes megvizsgálni.

– Hallottam – vetette közbe Candide – Pococurante szenátorról, gyönyörű palotában lakik a Brenta partján, s igen jól fogadja az idegeneket. Azt mondják, ennek az embernek sohasem volt még fájdalma.

– Szeretném látni – mondta Martin – az ilyen ritka madarat.

Candide azonnal engedélyt kért e hírneves szenátortól, hogy másnap meglátogathassa.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonnegyedik fejezet; Paquette-ről és fráter Giroflée-ról)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)