Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonnyolcadik fejezet; Arról, hogy mi történt Candide-dal, Kunigundával, Pangloss-szal, Martinnel és a többiekkel)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonnyolcadik fejezet; Arról, hogy mi történt Candide-dal, Kunigundával, Pangloss-szal, Martinnel és a többiekkel)

13 október 2013

voltaire-002– Bocsásson meg, még egyszer – mondta Candide a bárónak -, bocsássa meg, tisztelendő atyám, hogy ledöftem a kardommal.

– Hagyjuk, ne beszéljünk erről – felelte a báró úr -, bevallom, én is hibás voltam; de mivel tudni akarja, hogyan lettem gályarab, hadd mondjam el, hogy miután meggyógyított a rend patikusa, egy spanyol csapat megtámadott, elfogott bennünket, s becsukatott Buenos Airesben, épp abban az időben, mikor húgom elment onnan. Kértem a rendet, küldjön vissza Rómába, a generális mellé, ehelyett házikáplánnak neveztek ki, mégpedig Konstantinápolyba, a francia nagykövet
mellé. Még egy hete sem voltam ott, mikor egy este egy jóképű fiatal ikoglannal találkoztam. Igen meleg volt; a fiatalember szeretett volna megfürödni; én is éltem az alkalommal, s mindjárt én is megfürödtem. Nem tudom, hogy micsoda főbenjáró bűn egy kereszténynél, ha meztelenül találják egy fiatal muzulmánnal. Egy kádi százat veretett rám, azazhogy a talpamra, s hozzá még gályarabságra is ítélt. Azt hiszem, sose követtek el kegyetlenebb gazságot. Viszont mégis szeretném tudni, miért van a húgom egy erdélyi fejedelem konyháján, aki ide menekült a törökökhöz?

– De hát hogy van az – mondta Candide -, hogy viszontláthatom kedves Panglossomat?

– Igaz, igaz – felelte Pangloss -, hisz látta, mikor fölkötöttek; persze, úgy volt, hogy megégetnek; de emlékszik, éppen akkor esett az eső, mintha öntötték volna; a vihar olyan heves volt, hogy nem is tudtak máglyát rakni; így hát felakasztottak, mert jobbat nem tehettek velem; egy kirurgus vette meg a testem, hazavitt és felvagdalt. Először keresztvágást ejtett rajtam, a köldöktől a kulcscsontig. Úgy látszik, hogy rettentően ügyetlenül történt az akasztásom. Az inkvizíció hóhérja, aki egyébként sekrestyés volt, kitűnően értett az áldozatok megégetéséhez, de az akasztásban kontár volt: a kötél nedves volt, rosszul csúszott, még meg is kellett szorítani, egyszóval még lélegzettem; a keresztvágásra hirtelen olyan nagyot ordítottam, hogy a kirurgus hanyatt esett, s abban a hitben, hogy magát az ördögöt vagdalja, elfutott, félholtan a félelemtől, futás közben megbotlott, s el is vágódott a lépcsőn. Felesége berohant a szomszéd szobából a zajra; látta, fekszem az asztalon azzal a keresztvágással, még jobban megijedt, mint a férje, elszaladt, s az urára esett. Amikor magukhoz tértek kissé, hallom ám a kirurgusnét, azt mondja a kirurgusnak:

– Uram, hogy gondolhattál arra, hogy egy eretneket boncolj? Hát nem tudod, hogy az ördög belebújik az ilyenek irhájába? Mindjárt keresek egy papot, hadd űzze ki belőle a gonosz lelket. – Erre persze reszketni kezdtem, összeszedtem, ami kis erőm volt még, s odakiáltottam nekik:

– Az istenért, irgalmazzatok!

Végül a portugál borbély valahogy nekibátorodott, s összevarrta úgy-ahogy a bőröm; felesége gondot viselt rám, s két hét múlva már talpra álltam. A borbély még állást is keresett számomra, és lakájnak ajánlott egy máltai lovag mellé, aki Velencébe készült; de mivel a gazdám a béremet se tudta kifizetni, otthagytam, s egy velencei kalmár szolgálatába álltam, akit Sztambulba is elkísértem.

Egyik nap kedvem szottyant rá, hogy bemenjek egy mecsetbe; csak egy öreg imám volt ott, meg egy csinos fiatal nő, aki látható áhítattal morzsolta az imáit; a keble egészen meztelen volt, s két csecse közt szép csokor virult tulipánból, rózsából, kökörcsinből, boglárkából, jácintból s oroszlánszájból egybekötve; a csokor valahogy földre hullt, mire én felszedtem, s a helyére illesztettem, udvariasan és tisztességtudón. Csakhogy olyan nehezen és sokáig babráltam vele, hogy az imám megmérgedt, s látva, hogy keresztény vagyok, segítségért kiáltott. Átadtak a kádinak, aki százat veretett amúgy is fájós talpamra, azonfelül a gályákra küldött. Pontosan arra a gályára s arra a padra kerültem, mint szeretett báró urunk. Volt ott még, mirajtunk kívül, négy marseille-i fiatalember, öt nápolyi tisztelendő és két korfui barát, akik mind azzal vigasztaltak, hogy az ilyen kalandok mindennaposak. A báró szerint ővele nagyobb gazság történt, mint velem; én viszont azt állítottam, hogy mégiscsak ártatlanabb egy hölgy mellcsokrával babrálgatni, mint, teszem azt, meztelenül fürödni egy ikoglannal. Állandóan vitáztunk, s naponta húsz ütést kaptunk a bikacsökkel; de végre is a világi események láncolata ide hozta kegyelmedet erre a mi gályánkra, és lám, kiváltott mindkettőnket.

– Nohát – szólt Candide -, kedves, jó Pangloss, amikor így felkötötték, felboncolták, megkorbácsolták, s amikor így evezett napról napra azon a gályán, akkor is mindig azt gondolta, hogy minden a legjobban van ezen a legjobb világon?

– Csakúgy gondolkozom, mint régen – válaszolta Pangloss mester -, mert végre is filozófus vagyok: nem illik, hogy megtagadjam magam; utóvégre a nagy Leibniz, ugye, mégsem tévedhetett, s nincs szebb dolog ezen a földön az eleve eldöntött harmóniánál, sem pedig a lelkes anyag és a telítettség fogalmánál.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonnyolcadik fejezet; Arról, hogy mi történt Candide-dal, Kunigundával, Pangloss-szal, Martinnel és a többiekkel)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)