Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonötödik fejezet; A nemes velencei úrnál, Pococuranténál való látogatásról)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonötödik fejezet; A nemes velencei úrnál, Pococuranténál való látogatásról)

31 augusztus 2013

voltaireCandide és Martin gondolára ült, úgy siklott végig a Brenta vizén, s hamarosan odaértek a nemes Pococurante palotájához. A jól tervelt kerteket igen szép márványszobrok ékítették, s a palota tagoltsága minden tekintetben remek volt. A háziúr vagy hatvanéves, igen nagy vagyonú ember, udvariasan fogadta a két idegent, azonban minden buzgólkodás nélkül, ami bántotta Candide-ot, s majdnem tetszett Martinnek.

Először is két csinos és jól öltözött fiatal lány habzó csokoládéval kedveskedett a vendégeknek. Candide illőnek tartotta,
hogy dicsérje szépségüket, kedvességüket és ügyességüket.

– Igen – mondta a szenátor -, egész rendes kis teremtések; van idő, hogy velem is hálnak, mert már megvallom, igen unom a város előkelő hölgyeit, kacérságukat, féltékenységüket, veszekvésüket, rosszkedvüket, gőgjüket, kicsinyességüket, butaságukat és a szonetteket, amikor vagy írnom, vagy rendelnem kell a számukra; viszont ezt a két lányt is kezdem már unni, de alaposan.

Reggeli után Candide egy hosszú csarnokban sétálgatott, s élvezettel szemlélte a szebbnél szebb festményeket. Kérdezte, ki festette a két elsőt?

– Raffaello – felelte a szenátor -, igen sok pénzt adtam értük, pár éve, csupa hiúságból; azt mondják, ezek a legszebb képek egész Itáliában, de nekem bizony nem tetszenek: a színek igen elbarnultak, s az alakok nem eléggé formásak és hangsúlyozottak; a kelmék redői egyáltalán nem keltenek illúziót; egyszóval mondhatnak akármit, sehogy sem találom meg bennük a természet hű utánzását. Akkor szeretek csak egy képet, ha magát a természetet vélem benne felfedezni; de olyan képet nem ismerek. Sok képem van, de rájuk se nézek.

Ebéd előtt Pococurante egy kis hangversenyt rendelt. Candide a zenét egyszerűen elragadónak találta.

– Ez a lárma – így a szenátor – úgy-ahogy mulattathat egy félóráig; de ha tovább tart, mindenkit kifáraszt, bár senki sem meri bevallani. A mai zene semmi más, mint a nehéz dolgok művészete; ami viszont csak nehéz, nem tetszhetik sokáig. Jobb szeretném tán az operát, ha nem juttatták volna oda, hogy valami tűrhetetlen szörnyűséggé aljasítsák. Nézze csak meg, akinek tetszik, e rossz, zenés tragédiát, ahol a jelenetek csak arra jók, hogy úgy-ahogy sort kerítsenek két-három nevetséges énekszámra, mert csak így lehet ragyogtatni egy-egy színésznő hangszálait; olvadozzon az élvezettől, aki akarja vagy teheti, ha Caesar vagy Cato szerepében lát ágálni egy heréltet, s illegni-billegni sután a világot jelentő deszkákon; én bizony rég lemondtam már ezekről az együgyűségekről, bár új dicsfényt árasztanak, ahogy látom, Olaszországra, s vannak olyan uralkodók, akik drága pénzt fizetnek értük.

Candide vitatkozni mert kissé, de inkább csak tartózkodón. Martin teljesen osztotta a szenátor véleményét.

Asztalhoz ültek, kitűnően ettek, s utána benéztek a könyvtárterembe. Candide, kezébe fogva egy pompás kötésű Homéroszt, dicsérte a házigazda finom irodalmi ízlését.

– Ez a könyv – mondta – kedvence volt mesteremnek, a nagy Panglossnak, Németország legelső és legjobb filozófusának.

– Nekem bizony nem kedvencem – mondta hidegen Pococurante -, valaha elhitették velem, hogy szívesen olvasom; de ez a sok-sok csatakép, s egyik olyan, mint a másik; ezek az istenek, akik csak ágálnak, de nem döntenek; ez a Heléna, a harc oka s alig cselekvő személye; ez a folyton ostromolt, és soha el nem foglalt Trója: mindez a leghalálosabb unalommal töltött el. Tudósoktól kérdeztem olykor, őket is úgy untatta ez a könyv; az őszintébbek bevallották, hogy bizony kiesett a kezükből, de hát azért illik, hogy ott legyen a könyvtárukban, mint egy antik emlékmű s mint azok a rozsdás érmék, amelyekkel úgysem lehet mit kezdeni a forgalomban.

– Remélem – szólt közbe Candide -, hogy nem ez a véleménye kegyelmességednek Vergiliusról?

– Nem mondom – így a szenátor -, az Aeneis második, negyedik és hatodik könyve elsőrangú; no de a jámbor Aeneas meg az erős Cloanthes, aztán a jó barát Achates, no meg a kis Ascanius, az együgyű Latinus király, Amata, ez a polgárasszony, és az ízetlen Lavinia – mindez éppen olyan hideg, mint amilyen kellemetlen. Én már csak jobb szeretem Tassót s Ariosto tündérmeséit.

– Ha szabad kérdeznem – mondta Candide -, szereti-e, uram, Horatiust?

– Vannak olyan mondásai – válaszolta Pococurante -, melyeken haszonnal elmélkedhet egy társaságbeli úriember, s amelyek erőteljes formájukkal könnyebben is vésődnek az ember emlékezetébe. Viszont mit érdekel engem az ő brindisi utazása, meg azután valami rossz vacsora leírása, meg egy utcai civakodás egyrészt bizonyos Pupilus, másrészt bizonyos Rupilius között, akik közül az egyik szavai tele voltak gennyedéssel, a másiknak a szavai meg tele voltak ecettel? Csak undorral olvastam az ő goromba verseit a vénasszonyok meg a boszorkányok ellen; s nem tudom, miért oly nagy dolog azt mondani barátjának, Maecenasnak, hogy az ő révén jutott a lírai költők közé, s hogy fenséges homlokával a csillagokat verdesi! Bolondok csodálnak csak mindent egy közismert szerzőnél. Én magamnak olvasok; azt szeretem, ami nekem való.

Candide, akit úgy neveltek, hogy a maga feje szerint semmiről se merjen ítélkezni, szerfölött csodálkozott azon, amit a szenátortól hallott; Martin a háziúr gondolkodásmódját igen értelmesnek találta.

– Nini, Cicero – mondta Candide -, gondolom, ezt a nagy embert folyton-folyvást olvassa?

– Nem olvasom én azt sosem – felelte a velencei. – Mit bánom én, hogy Rabiriust vagy Cluentiust védte-e! Elég nekem az a sok pör, ahol nekem kell ítélkeznem; talán jobb szerettem volna filozófiai műveit; de amikor azt láttam, hogy mindenben kételkedik, gondoltam, annyit én is tudok, s nincs szükségem senkire, hogy tudatlan maradjak.

– Ejnye – kiáltott fel Martin -, egy tudományos akadémia nyolcvankötetes gyűjteménye; no, ebben talán lesz valami jó is.

– Lehetne – mondta Pococurante -, ha ennek a zagyvaléknak csak egyetlen szerzője is kitalált volna olyasmit, mint mondjuk a tűkészítés; de ebben a sok könyvben csupa hiú rendszer van és semmi, de semmi hasznos.

– Nini, mennyi színdarab – így Candide -, olasz, spanyol, francia!

– Igen – mondta a szenátor -, van itt legalább háromezer legfeljebb három tucat jóval. Ami meg a szentbeszéd-gyűjteményeket illeti, amelyek együtt nem érnek fel Seneca egyetlen lapjával, meg aztán e hatalmas teológiai köteteket, gondolhatja, hogy se én, se más, egyszóval senki se nyúl hozzájuk.

Martin egész polcokat látott angol könyvekkel megrakva.

– Azt hiszem – mondta -, egy republikánus szeretheti ezeket a szabad szellemű könyveket.

– Igen – felelte Pococurante -, szép, hogyha azt írhatjuk, amit érzünk; végre is ez az ember előjoga. A mi Itáliánkban viszont csak azt írják, amit nem éreznek; a Caesarok és Antoniusok hazájának lakói gondolkodni se mernek már papjuk engedélye nélkül. Szeretném azt a szabadságot, amely az angolokat élteti, ha a pártszellem és a pártszenvedély nem rontanák el mindazt, ami olyan értékes ebben a ritka szabadságban.

Candide, észrevéve Miltont, megkérdezte, nem tartja-e nagy embernek ezt a költőt.

– Kicsodát? – így Pococurante. – Azt a barbárt? Aki hosszú, tízénekes és göröngyös versű magyarázatot fűz a Genezis legelső fejezetéhez? A nagy görög költőknek ezt a goromba utánzóját, aki elcsúfítja a teremtést, s míg egyfelől Mózessel képviselteti az Örökkévalót, ahogy a szó hatalmával megalkotja a világot, a Messiással egy nagy körzőt szedet elő egy égi szekrényből, s így vázoltatja fel a munkáját! Mit becsüljek azon, aki tökéletesen elrontotta Tasso poklát és ördögét, aki Lucifert hol varangynak, hol törpének ábrázolja, aki százszor is ugyanazt az unalmas beszédet mondatja vele, s teológiai vitákba vonja; sőt komolyan utánozza Ariosto komikus találmányát, és ágyúkat süttet el az ördögökkel fenn az égben? Itáliában senki sincs, aki őszintén élvezné ezeket a lehangoló furcsaságokat. A Bűn s a Halál házasságán, no meg a Bűntől szült kígyókon csak okádni tud az ember, ha van még egy csöpp jóízlése, s a kórház hosszú leírása legfeljebb a sírásóknak való. Ezt a homályos, furcsa és undorító költeményt már keletkezésekor is megvetették; s én se bánok vele másképp, mint ahogyan hazájában kortársai bántak vele. Egyébként kimondom, amit gondolok, s nem sokat törődöm azzal, hogy a mások véleménye egyezik-e, nem-e az enyémmel.

Candide-nak fájt ez a beszéd; ő tisztelte Homéroszt, és kicsit szerette Miltont.

– Félek – mondta halkan Martinnek -, hogy ez az úr mélyen megvetheti a mi német költőinket.

– No és aztán? – felelte Martin -, úgysem érdemelnek jobbat.

– Ó, micsoda felsőbbrendű ember – mondta még Candide csak a fogai közt -, micsoda lángelme az a Pococurante! Semmi sincs az ínyére!

S miután így végignézték a könyvtár valamennyi könyvét, kicsit andalogtak a kertben. Candide mindjárt magasztalni kezdte a kert sokféle szépségét.

– Nincs ennek semmi formája – felelte a házigazda -, csupa üres cifraság itt minden! De holnap már hozzáfogok egy újabb kert ültetéséhez, s annak már nemesebb lesz a rajza.

Mikor a két utazó elbúcsúzott őkegyelmességétől, Candide így szólt Martinhez:

– No de erről csak elismeri, hogy a legboldogabb ember, mert hisz, ugye, felette áll mindannak, amit birtokol.

– Hát nem látja – mondta Martin -, hogy utálja, amit birtokol? Platón már rég megmondta, hogy nem az a legjobb gyomor, amelyik kihány minden táplálékot.

– De hát – szólt Candide – nincs-e öröm abban, hogyha mindent megbírálhatunk, s hibát érezhetünk ott, ahol más szépséget vél látni?

– Vagyis – válaszolta Martin -, abban volna örömünk, hogy nincs örömünk?

– Akkor hát – felelte Candide – csakis én leszek majd boldog, ha viszontlátom Kunigundát.

– A reménység sosem árt – mondta Martin.

Közben múltak a napok, a hetek; Cacambo még mindig nem jött. Candide meg úgy elmélyedt fájdalmában, hogy csak fel sem tűnt neki, miért marad el Paquette meg a theatinus köszönő látogatása.

-- érték, -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Huszonötödik fejezet; A nemes velencei úrnál, Pococuranténál való látogatásról)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)