Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Ötödik fejezet; Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával.)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Ötödik fejezet; Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával.)

A hajón az utasok annyira elgyengültek, már-már szinte haldokolva megfoghatatlan szorongásukban, melyet a hajó rengése okozott az idegeikben, s minden csepp vérük és életnedvük annyira felforrt és megzavarodott, hogy még a veszély felfogására sem maradt egy kis erejük. Mások viszont annál hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott, dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, senki se parancsolt senkinek. Az anabaptista, ahogy tudott, segített a kormányosnak; odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös matróz azonban végigvágott rajta gorombán, és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy kipottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott is maradt, ég és víz között, mert fennakadt egy törött árbocrúdon. A derék Jacques azonnal odafutott segítségére, próbálta visszarántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még csak rá se hederített. Amikor Candide is közelebb ment, látta, hogy derék jótevője felvetődött egy pillanatra, aztán örökre lebukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson. S miközben e tételét a priori bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s mindenki elpusztult, kivéve Panglosst, Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt, aki a derék anabaptistát a tengerbe fullasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott úszni a partra, ahová Pangloss és Candide egy szál deszkán jutottak.

Amikor kissé magukhoz tértek, Lisszabon felé tartottak; maradt kis pénzük, s így remélték, hogy sikerül megszabadulniuk az éhségtől, miután már úgy-ahogy megmenekültek a vihartól.

De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá. A matróz csak ennyit mondott káromkodva és fütyörészve:

– No, lesz egy kis keresnivaló.

– Mi e jelenség oka? – vetette fel a kérdést Pangloss.

– Itt a világ utolsó napja! – kiáltott fel szegény Candide.

A matróz szaladt rögvest a romok közé, dacolt a halálveszéllyel is, csak hogy valami pénzt találjon, talált is, összeszedte, becsípett, s miután legyűrte mámorát, megvette az első jöttment utcalány kegyeit, akivel a romházak mélyén, a halottak és haldoklók közt találkozott. De Pangloss kezdte rángatni a ruhája ujjánál:

– Barátom – mondta -, nem jól cselekszel, mert vétesz az egyetemes okság ellen, s rosszul bánsz az időddel.

– Hej, azt a kirelajszumát – felelte neki a matróz -, hát mit gondolsz, ki vagyok én? Batáviai tengerész; négyszer rúgtam fel a keresztet négy japáni utamon; no hiszen, bennem emberedre leltél a te egyetemes okságoddal!

Pár kőszilánk annyira megsebezte Candide-ot, hogy elterült ott az utcán a ráhulló romok között. Azt mondta Panglossnak:

– Drága mesterem, szerezz egy kis bort meg olajat, mert én úgy látom, meghalok.

– Ez a földrengés nem új dolog – válaszolta neki Pangloss. – Lima város ugyanilyen rengéseket érzett tavaly, mégpedig Dél-Amerikában; egyforma okok, egyforma okozatok; biztosan valami kénhegylánc lesz véges-végig a föld alatt, Limától egészen Lisszabonig.

– Semmi se valószínűbb – mondta Candide -, de az Isten szerelméért, adj egy kis bort meg olajat.

– Hogyan hogy csak valószínű? – vágott vissza a filozófus. – Mondom, hogy a dolog réges-rég be van bizonyítva.

Candide elájult, amire Pangloss hozott neki egy kis vizet egy közeli közkútról.

Másnap találtak egy kis élelmet, ahogy a romok közt tévelyegtek, s így valahogy sikerült erőre kapniuk egy kicsit. Aztán ők is dolgoztak, mint mások, hogy segítsenek a halálból megmenekült lakosokon. Akiken így segítettek, oly jó vacsorát adtak nékik, amilyent csak adhattak ily sok istencsapás között; igaz, a lakoma szomorú volt, a vendégek könnyeikkel öntözték a kenyerüket, de Pangloss vigasztalta őket, hogy hát mindezek a dolgok úgyse történhettek másképpen.

– Mert, ugye – mondta -, eddig minden a legeslegjobban történt; mert ha van vulkán Lisszabonban, ez a vulkán nem lehet másutt; mert hiszen teljesen lehetetlen, hogy a dolgok, ugyebár, ne ott legyenek, ahol vannak; egyszóval, minden a legjobban van.

Egy fekete emberke, az inkvizíció megbízottja, aki ott ült mellette, udvariasan szót kért, és így szólt:

– Uraságod, úgy látszik, nem hisz az eredendő bűnben; mert ha minden a legjobban van, nem volt se bűnbeesés, se büntetés.

– Ezer bocsánatot kérek alázattal kegyelmességedtől – felelte Pangloss még udvariasabban -, mert hisz a bűnbeesés és az átok igen szükségszerű része a legeslegjobb világnak.

– Szóval – mondta az inkvizíciós -, uraságod nem hisz a szabadságban?

– Bocsánat, kegyelmes uram – válaszolta neki Pangloss -, a szabadság igen jól megfér a tökéletes szükségszerűséggel, mert hisz igen szükséges volt, hogy mi szabadok lehessünk, mert végre is, ugyebár, ha akaratunk eleve el volna döntve…

Pangloss épp mondata közepén volt, amikor az inkvizíciós intett a kísérőjének, aki portói vagy oportói bort töltögetett a poharába.

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!