Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenegyedik fejezet; Az öregasszony története)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenegyedik fejezet; Az öregasszony története)

25 január 2013

voltaire– Nem mindig volt ám ilyen csipás meg ilyen vörös héjú a szemem; az orrom se lógott le valamikor az államig, s cseléd se voltam ifjúkoromban: tizedik Orbán pápának meg Palestrina hercegnőnek a lánya vagyok. Tizennégy éves koromig olyan palotában nevelkedtem, hogy ahhoz képest a maga német báróinak a kastélyai istállónak se volnának jók; s egy-egy köntösöm többet ért, mint Vesztfália minden kincse. Nőttem szépségben, bájban, tehetségben, csupa öröm, tisztelet meg reménység között: imádóim is akadtak már; mellem is szépen gömbölyödött, s micsoda mell volt! fehér, tömör, akár a Medici Vénuszé; s milyen szemem volt! mily szemhéjam! micsoda fekete szempillám! micsoda láng ragyogott az én tekintetemben! olyan, hogy, mint a helyi költők mondták, a csillagok fényét is elhomályosította! Öltöztető meg vetkőztető asszonyaim is úgy néztek rám, mint valami csodára, elöl-hátul; s a férfiak mind szívesen vállalták volna a tisztjüket.

Vőlegényem is akadt nemsokára, Massa Carrara tartomány uralkodó hercege: micsoda herceg! olyan szép, mint én, csupa kedvesség s kellemetesség, tele ragyogó szellemmel és lángoló szerelemmel; úgy szerettem, ahogyan legelőször szeretünk, hevesen, őrülten, szenvedéllyel. Már készültünk a közeli nászra: micsoda káprázatos pompa! ünnepek, lovasjátékok, vígoperák szakadatlan láncolata, s szonettekkel árasztott el Itália minden rímkovácsa, bár igaz, egyik sem volt élvezhető. Ott álltam boldogságom küszöbén, mikor egy vén márkiné, hercegem egykori szeretője, meghívta vőlegényemet egy csésze csokoládéra; két óra sem telt bele, s a herceg meghalt, szörnyű kínok között; de ez még semmi. Anyám majd az eszét vesztette, bár mégsem annyira, mint én, s el akart szakadni egy időre ekkora gyász színhelyétől. Gaetához közel szép birtoka volt: gályára szálltunk, aranyozottra, mint Szent Péter oltára Rómában. Útközben egy saléi kalózhajó rontott ránk, s megcsáklyázta a gályánkat; katonáink védekeztek, ahogy a pápák katonái; térdre estek, elhányva fegyverüket, és in articulo mortis feloldozásért könyörögtek.

Amire, akár a majmokat, meztelenre vetkőztették őket, anyámat szintén, hölgyeinket szintén és engem se máskülönben. Bámulatos, hogy ezek az urak mily remekül vetkőztetnek; de még jobban meglepett, hogy mindnyájunknak oly helyre is bedugták az ujjukat, ahová nekünk, hölgyeknek egészen mást szoktak bedugdosni. Furcsa ceremónia volt, az biztos; de hát így ítél az ember, hogyha mindig otthon ül. Hamar megtudtam, csak azért tették, hogy lássák, nem dugtunk-e oda gyémántokat; ősrégi szokás ez nagyon, tengeren járó művelt nemzeteknél. Megtudtam, hogy a máltai hitvédő lovagok se tesznek másképp, ha törököket vagy török nőket fognak, nemzetközi törvény ez, nem is szegi meg soha senki.

Nem is szaporázom hát, mily keserves egy fiatal hercegnőnek, hogyha rabnőnek viszik anyjával együtt Marokkóba; így is elképzelhetik, mit szenvedtünk a kalózhajón. Anyám még akkor igen szép volt; udvarhölgyeink, szobalányaink csinosabbak, mint Afrika valamennyi fehércselédje; én magam elragadó voltam: csupa szépség, csupa báj és amellett még szűz is; no, nem sokáig; mert azt a bimbót, amelyet Massa Carrara szép hercegének szántam, a kalózkapitány törte le; gyalázatos néger volt, s még azt hitte, meg is tisztel ezzel. Hát bizony erősnek kellett lennünk, hercegnő anyámnak meg nekem is, hogy kibírtuk, amit ki kellett bírnunk Marokkóba való érkezésünkig. De hagyjuk; oly mindennapi dolgok ezek, hogy beszélni sem érdemes róluk.

Marokkó úszott a vérben, mikor a partján kikötöttünk. A császárnak, Mulei Ismaelnek legalább ötven fia volt, s mindegyiknek külön pártja; ennek az eredménye aztán ötven polgárháború lett, feketék a feketék ellen, mulattok a mulattok ellen, meg a barnák a barnák ellen; örökösen folyt a vér, végig az egész birodalmon.

Alig kötött ki a hajónk, kalózainkkal ellenséges feketepártiak jelentkeztek, hogy elszedjék a mieink zsákmányát. A gyémánt és az arany után mi voltunk a legértékesebbek. Oly harcnak lettem a tanúja, amilyent maguk sose látnak az európai éghajlat alatt. Az északi népeknek nem elég forró a vérük; meg aztán nem is vesznek úgy a nőkért, mint az afrikaiak. Az európaiaknak, úgy látszik, vér helyett tej folyik az ereikben; de az Atlasz meg a szomszéd földek lakóiban tűz és vitriol! Úgy harcoltak érettünk, mint a dühödt oroszlánok, tigrisek és óriáskígyók. Egyik mór a jobb karjánál ragadta meg az anyámat, kapitányom hadnagya meg bal karjánál tartotta vissza; egy mór katona az egyik lábát fogta, egy kalózunk meg a másikat. Mindegyik hölgyet ugyanígy legalább négy katona ráncigálta négyfelé. Engem a kalózkapitány rejtett el idejében maga mögé; öklébe szorítva szablyáját, mindenkit lekaszabolt sorra, aki ellenállt haragjának. A végén mind anyámat, mind az olasz hölgyeket széjjeltépték, darabokra vágták, felkoncolták ezek a szörnyetegek. A foglyok a hajónkról éppúgy, mint akik elfogták őket, katonák, matrózok, feketék, barnák, fehérek, mulattok és maga a kapitány is mind elestek a küzdelemben, s egyedül maradtam félhalottan egy egész hullahegy felett. Hasonló jelenetek, mindenki tudja, másfelé is történtek, végig az egész tengerparton, háromszáz mérföldnyi terjedelemben, de azért mindenhol elmondták a napi öt imádságot Mohamed parancsa szerint.

Nagy nehezen kászolódtam csak ki annyi sok egymásra halmozott és vértől csepegő hulla közül, s a szomszédos patak partján egy terebélyes narancsfa alá húzódtam; úgy estem oda az iszonyattól, a fáradtságtól, a borzalomtól, a kétségbeeséstől és az éhségtől. Csakhamar mély álomba merültem a kimerültségtől, de ez inkább ájultság volt, mint igazi pihenés. Gyenge voltam és érzéketlen a halál és az élet között, amikor egyszerre úgy éreztem, hogy valami szorongat, s ott vonaglik a testemen; felnyitottam a szemem, s egy jóképű fehér embert láttam motoszkálni magam körül; sóhajtozott, s ily szavak törtek fel a fogai közül: Oh, che sciagura d’essere senza coglioni!

-- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenegyedik fejezet; Az öregasszony története)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)