Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenharmadik fejezet; amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenharmadik fejezet; amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától)

2 március 2013

voltaireMikor a szép Kunigunda végighallgatta a vénasszony históriáját, oly illendően bókolt néki, ahogy egy ilyen rangú és tisztességű személy megérdemli. Az öregasszony ajánlata igen megtetszett Kunigundának; felszólította az utasokat, mondják el élettörténetüket, és Candide is belátta, hogy a vénasszonynak igaza van.

– Kár, nagy kár – mondta Candide -, hogy a bölcs Panglosst felakasztották minden szokás ellenére az autodafén; mennyi szép dolgot mondhatna most a testi meg a lelki bajokról, amelyek a földet s a tengert is elborítják; s ma már, érzem, elég
erős volnék, hogy teljes tisztelettel bár, de mégiscsak ellentmondjak egyben-másban.

Miközben az utasok sorra mesélték kalandjaikat, a hajó vígan haladt tovább, s csakhamar Buenos Airesbe értek. Kunigunda, Candide kapitány s velük az öregasszony ellátogatott a kormányzóhoz, Don Fernando d’Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza úrhoz. Ez a nagyúr igen büszke volt; nem csoda, hisz annyi szép nevet hordott. Az emberekkel a legnagyobb megvetés hangján társalkodott, s oly fenn hordta az orrát, olyan irgalmatlanul öblösítette a hangját, oly fölényes stílusban beszélt, s oly gőgösen viselkedett, hogy akik köszöntek néki, szerették volna jól összeverni. Őrülten szerette a nőket, s Kunigundában azonnal a világ legszebb teremtését látta. Legelőször azt kérdezte, felesége-e a kapitánynak. A kérdés hangja alaposan megijesztette Candide-ot; nem merte mondani, hogy a felesége, mert hiszen, ugye, nem volt az; nem merte mondani, hogy a húga, mert hát bizony az se volt; s bár az ily félhivatalos kis hazugság nagy divatban volt a régieknél, sőt esetleg a maiaknak is hasznára lehetett volna, Candide nagyon is tiszta lelke nem akarta megcsúfolni az igazságot.

– Kunigunda kisasszony – mondta – hajlandó feleségül jönni hozzám, s kérjük kegyelmességedet, eskessen össze bennünket.

Don Fernando d’Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza és a többi, megpödörte a bajuszát, keserűen mosolygott, s megparancsolta Candide kapitánynak, nézzen a legénysége után. Candide engedelmeskedett, s a kormányzó ily módon egyedül maradt Kunigundával. Bevallotta hő szerelmét, esküdözött, hogy másnap már megesküszik vele az oltár előtt, esetleg másképp, már ahogy legjobban megfelel a szépségének. Kunigunda negyedóra meggondolási időt kért, hogy beszélhessen a vénasszonnyal, és hogy dönthessen sorsa felől. A vénasszony körülbelül ilyesmit mondott Kunigundának:

– Kisasszonyom, ugyebár legalább hetvenkét őse van, de nincs egy tetves garasa; magától függ, s felesége lehet Dél-Amerika legnagyobb urának, akinek még amellett olyan szép bajusza is van; s higgye el, nem magának való ez a törik-szakad nagy hűség! Meggyalázták a bolgárok; egy zsidó meg egy inkvizítor egyszerre élvezte a kegyeit; és én bizony azt mondom, hogy a szerencsétlenség jogokkal jár. Ha én volnék a kisasszony helyén, bizony egy percig sem haboznék, íziben feleségül mennék ehhez a derék kormányzóhoz, s Candide kapitánynak is megcsinálnám a szerencséjét.

Miközben az öregasszony korának és tapasztaltságának egész megfontolásával beszélt, egy kis hajó siklott be a város kikötőjébe; törvényszéki embereket, egy bírót s több poroszlót hozott, s hadd mondjuk sorra, mi történt. A vénasszony jól sejtette, hogy Kunigunda értékeit csakis a nagy lebernyegű kapucinus lophatta el Badajozban, amikor a szép kisasszony sietve menekült Candide-dal. Ez a pap néhány ékkövet el akart adni egy ékszerésznek. Ez viszont azonnal ráismert a főinkvizítor ékszereire. Mielőtt még felakasztották, a kapucinus bevallotta, hogy úgy lopta el a kincseket; sőt még a tulajdonosokat s útjukat is megjelölte. Közben máris mindenütt tudtak Candide és Kunigunda szökéséről. Követték őket Cádizba; onnan pedig azonnal hajót küldtek az üldözésükre; a hajó már ott horgonyzott Buenos Aires kikötőjében. Egyszerre elterjedt a híre annak, hogy a hajó a törvényszék embereit hozta magával, s hogy most üldözni fogják a főinkvizítor gyilkosait. Az értelmes vénasszony egyszeriben kitalálta, mit kell ilyenkor cselekedni.

– Menekülnie már késő – mondta azonnal Kunigundának -, viszont ne féljen semmitől, nem maga ölte meg őeminenciáját; s a kormányzó nem azért imádja, hogy meg ne védené ezektől az emberektől; egy szó, mint száz: maradjon!

Kunigunda azonnal odaszaladt Candide-hoz:

– Meneküljön – mondta neki -, mert egy óra nem sok, megégetik!

Nem volt veszteni való idő; de hát hogyan váljon el a szépséges Kunigundától, s merre keressen menedéket?

-- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenharmadik fejezet; amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)